Nem vártam volna, hogy a Világegyetem születéséről szóló könyvben felkavaró vádiratot találjak a modern hirdetések ellen. Pedig itt van, Brian Swimme fizikus új könyvének a második fejezetében leírja, hogy a gyerekek hogyan ismerik és tanulják meg helyüket a világban. "Háromszázezer éven át éjszakánként az emberek összecsődültek, hogy elmerengjenek és dicsőítsék a mindenség rejtelmeit... A tűz körül Afrika síkságain, Európa erdeinek barlangjaiban, Ausztrália kék ege alatt, Észak-Amerika házaiban az emberek szent történeteket mondtak arról, hogy miként keletkezett a világ, miként jött az ember a mindenségbe, és mit kell tennie ahhoz, hogy nemes életet éljen."
A könyv olvasása során hirtelen ideérünk, a jelenbe. "Hol kapjuk meg a mindenségbe való beavatásunkat? A barlangot a tévészoba helyettesíti, a szent énekeket a hirdetés. Mielőtt egy gyerek bekerül az iskola első osztályába, és mielőtt részt venne a vallásos szertartásokon, harmincezer hirdetés ivódik beléje. Egy tizenéves hosszabb időn át lát hirdetéseket, mint amennyi időt a főiskolán el fog tölteni. Senki nem hiszi erről, hogy ez így jó, de a legtöbben nem törődnek vele. Elfogadjuk ezt, és már nem gondolkozunk rajta.
Vajon mit éreznénk, ha hallanánk egy országról, ahol ilyen módon programozzák be a polgárokat? Hasonló, elrettentő beszámolókat olvastunk a korábbi Szovjetunióról: a gyerekek agymosásáról, a szüleik és Isten iránti természetes érzéseik kiöléséről, a történelmi igazságok meghamisításáról. Ezeket olyan dolgokkal pótolták, amelyekre a parancsuralomnak a fennmaradása érdekében szűksége volt. A fogyasztás vallásába merülve képtelenek vagyunk ilyen összehasonlításokra. Olyan közhelyekkel nyugtatjuk meg magunkat, hogy a hirdetések nyilvánvaló módon nem vezetnek politikai parancsuralomra. A hirdetők nem sátáni, rossz emberek, éppen csak a munkájukat végzik. Azonban mélyebb szinten a hirdetések tömege nem csak azt határozza meg, hogy a gyerekek milyen cipőt vagy ruhát akarnak, milyen játékokat vagy süteményeket. Boldogtalanok, ha nem birtokolhatnak egyes holmikat. Mindez mély aggodalomra ad okot, és felveti azt a kérdést, hogy milyen beavatást kapunk."
Ezeket olvasva hirtelen rájöttem annak az okára, hogy miért keltenek bennem nyomasztó haragot a hirdetések, és hogy miért nem nézem meg azokat sohasem.
"A gyerekeink a hirdetésekből kapják meg az első fogalmakat a világ értelméről, ez lesz az első vallásos hitük, bár nem fogják fel, hogy ez az. Ha valaki össze akarja hasonlítani az erkölcsi fejlődés érdekében kifejtett szánalmas törekvéseket a hirdetésekre fordított kolosszális erőfeszítésekkel, az olyan, mintha egy főiskolás mérkőzést összehasonlítanánk a második világháborúval. A hétvégen eltöltött egy óra alig mérhető össze az év 52 hetében éjjel-nappal folyó stratégiai bombázással.
Korunk egyszerű és hatásos kozmológiája, amelyet naponta milliárdszor hallunk: az ember azért létezik, hogy dolgozzon a munkahelyén, pénzt keressen, és vacakokat szerezzen. Az ideál nem Jézus vagy Szókratész. Felejtsük el Rachel Carsont, Konfuciuszt vagy Martin Luther Kinget, és az összes szenvedésüket, szeretetüket és bölcsességüket. A hirdetés üzenete szerint az eszményi ember nyugodt és gondtalan, Pepsit iszik biliárdozás közben, nem terhelik az istenség természetével kapcsolatos nagy eszmék, nem zavarják olyan gondolatok, hogy igazságossággal megszüntethetjük-e a szenvedést. Az emberi lét végső értelme: megszerezni minden dolgot. Földünk pedig csupán legyártandó fogyasztói holmi."
"Nem feltétlenül vesszük észre, hogy az uralkodó világvallás a fogyasztás lett, s világosan kell látnunk, hogy ha átadjuk gyerekeinket a fogyasztói kultúrának, az annyit jelent, mintha a bolygó legügyesebb vallási igehirdetőinek a gondozásába adtuk volna őket. Olvashatunk az újságokban egyes különös és visszás szektákról, amelyek a reklámemberek elvakító megtévesztéseinek csupán egy százalékát viszik végbe, s akiket mégis üldöznek és bebörtönöznek az igazságügyi szervek. A mindent felölelő propagandától viszont annyira el vagyunk vakítva, hogy sosem jut eszünkbe szembeszállni a hirdetőkkel, és felszólítani őket, hogy hagyjanak fel a tevékenységükkel. Ellenkezőleg, jó fizetést biztosítunk nekik, és még a gyerekeinket is nekik adjuk."
Erős szavak. Elég erősek ahhoz, hogy dühös választ váltsanak ki, miként az bekövetkezik minden esetben, ha az uralkodó kultúra lényegét támadjuk. Szórakozunk a hirdetéseken, bíráljuk őket és panaszkodunk miattuk, de csak felszínesen. Nem kérdőjelezzük meg a világnézetet, amellyel eltöltenek bennünket, sem azt, hogy van-e ehhez joguk. Százféleképpen is magyarázzuk társadalmunk elégedetlenségét, a hanyatló erkölcsiséget, a gyerekeink vonzódását a kábítószerekhez, az erőszakhoz vagy a felelőtlen szexualitáshoz. Mindent okolunk, kivéve a hatalmas csábító információáramot, amely mindenkit eláraszt, születésétől kezdve.
Swimme könyve nem a hirdetésekről szól, hanem egy másik történetről, amelyet el kell mondanunk a gyerekeinknek. Egy elég nagy történetről van szó, amely magába foglalja az ősrobbanást és Isten magasztosságát. Ha a gyerekeink ezt hallanák sok százezer hirdetés helyett - és mi is hallottuk volna, amikor gyerekek voltunk -, akkor egy bámulatos világban élnénk.