Zelnik József
Miért
épít az ember egyetemet?
Ugyanazért, amiért templomot. Csak az
egyetem eredeti küldetése szerint a hétköznapi élet szentélye lenne, amíg
a templom az ünnepé.
Az egyetem kérdése, a valódi
egyetemé, ismét ott van az európai gondolkodás középpontjában. Sőt vélhetjük,
Európa nem tudja magát szellemileg újjáépíteni, ha előbb nem képes rehabilitálni,
új életre kelteni az egyetemet, az igazit.
Ezért nem véletlen az -- ha
végigtekintjük Európa második évezredét, könnyen kimutatható --, hogy a
társadalmi válságokat, az átalakulási igényt mindig beharangozta az egyetemi
intézmény válsága. Petrarcát és kartársait a középkori egyetemek megmerevedett
skolasztikus képzési módszerével szembeni ellenszenv vezette el az antikvitás
újrafelfedezéséhez, a humanizmus magalapításához, ami eredeti lényege szerint
nem csak az embert, hanem a természetet, a történelmet mint hagyományt
és a nyelvet mint szellemi teremtőerőt is jelentette. Eme eszmék jegyében
követelték az egyetemtől, hogy az legyen studia humanitatis, az átfogó
szellemi, tudományos és művészi műveltség közvetítője. Képezzen olyan teljes
egyéniségeket, akiknek műveltségi foka egyben az erkölcsi minőség mértéke
is. Ugyanígy már az armageddoni huszadik századdal terhes tizenkilencedik
század végén is kirajzolódott az egyetemi intézmény válsága. Az sem véletlen,
hogy a harmincöt éves Nietzsche 1879-ben lemondott baseli klasszika-filológiai
állásáról, mert kiüresedettnek és teljességgel haszontalannak vélte az
akkori egyetemi rendszert. A felsőoktatás mai kritikusai pedig joggal állíthatják,
hogy világszerte intelligens barbár képzés folyik. Az eltömegesedés megroppantotta
az egyetemek minőségét és ethoszát is.
Az egyetem ügyében is most már
itt az ideje, hogy Ciceróval szólva a limare veritatem állapotába kerüljünk.
Jól meg kellene rázogatni az igazságot, és kimondani, hogy az egyetem képtelenné
vált arra, hogy univerzális életközpontú kultúrát terjesszen. Fel kellene
tárnunk, mi pusztult ki belőlünk, hogy legfontosabb intézményeinket nem
tudjuk megfelelően működtetni. Mitől halmozódik bennünk az entrópia, a
fásultság, a cinizmus. Hogyan vált fokozatosan az egyetem -- Max Scheler
fogalmait kölcsönözve -- csak az uralmi tudás közvetítőjévé. Miért száműzte
már a kezdetekben a megváltással kapcsolatos tudás átadását, s napjainkra
a személyiség-formáló tudás is kitaszíttatik a rendszerből, ahogy erre
Endreffy Zoltán olyan pontosan rámutat. Ráadásul hová lett mára az egyetem
mint műhely, ahol tanár és tanítvány a tudás átadásának és befogadásának
kölcsönösségében érinti, közelíti, szellemileg körbeöleli a földi élet
legfontosabb ügyeit. Nem véletlenül emeli ki Nyíri Kristóf sem a legnagyobb
egyetemtörténet-kutatótól, Rashdalltól a következő gondolatokat: a két
leglényegesebb funkció, amelyet a valódi egyetemnek teljesítenie kell:
hogy lehetővé tegye a tanulmányoknak szentelt életet, akár néhány évre,
akár egy egész életre; s hogy ama időszakra összehozza egymással, az eleven
kapcsolat személyességében, a tanárt a tanárral, a tanárt a diákkal, a
diákot a diákkal. Végzetes tévedés volna azt képzelnünk, hogy akár a könyvek
sokasodása, akár a közlés-közlekedés javuló feltételei valaha is megszüntetik
ama intézmények szükségességét, amelyek az ilyen személyes kapcsolatokat
lehetővé teszik.
De hol tart ettől a helyzettől
a mi mai európai és magyar egyetemi világunk? Kisebb-nagyobb tudásgyárakká
szervezzük felsőoktatási intézményeinket, és az átszervezés praktikái közben
elvitatkozgatunk a lényeg mellett. Nem kellene-e kimondani, hogy az egyetemi
oktatást már nem lehet megújítani az egyetemen belülről. Akik ott oktatunk,
s talán azok is, akiket okítunk, már látják, hogy ez az egész nem megy.
De most még kiüresedetten is mozgatja ezt az intézményt egzisztenciális
félelmünk és a belénk sulykolt kilátástalanság-tudat. Reménytelenségünk,
hogy nincsenek forrásaink, amelyekkel meg tudnánk törni a globálissá terebélyesedett
nagyvállalatok és a nekik elkötelezett kormányok érdekszövetségét.
Ez mindaddig így lesz, amíg
néhányan bátran ki nem vonulnak az egyetemről, és ha kell, egy kocsmában
-- mint Leopold Kohr az Akadémikus Fogadóban -- újra elkezdenek beszélni
a hozzájuk csatlakozó egyre több fiatalnak Istenről, emberről, életről
és halálról. Akkor újraindul a szimpózium, amely tudvalevőleg együttivást
jelent dionüsszoszi értelemben is és szellemi szinten is, vagyis a tudás
magunkba szívását. Lehet, hogy eljött a nagy Szimpózium ideje. Ebből megszülethet
az új Egyetem, mely nem lehet más, mint beavatás életbe-halálba.
*
Leopold Kohr: AZ AKADÉMIKUS
FOGADÓK (részlet) (The Academic Inn)
Forrás: Nicholas Albery
- Mark Klnzley (szerk.): How to Save the World. Wellingborough, Turnstone,
1984, 118-1 35. oldal
A fasiszta rezsimek uralomra
jutása idején Európában a tudósok munkájuk folytatása érdekében menedéket
kerestek azokban az országokban, amelyekben az egyetemeket a kormány nem
befolyásolta. Például Franciaországban, Kanadában, az Egyesült Államokban,
Azóta viszont már egy új és sokkal nagyobb veszély fenyegeti a szabad tudományos
tevékenységet. Ez pedig a robbanásszerűen fejlődő tömegtársadalmak oldaláról
fellépő igény, amelyet az oktatás terén csak hatalmas egyetemek révén lehet
kielégíteni (...) Egyetlen ország sincs ma már, amely ne osztozna az egyetemek
nagyságából származó nyomasztó gondban. A problémát földrajzi értelemben
csak egy másik bolygóra való meneküléssel lehetne megoldani.
Mégis van egy utolsó kiút.
A tudománynak nem földrajzi, ha-nem intézményi értelemben kell új helyet
keresnie; nem egyik bolygóról a másikra, hanem az egyetemről egy olyan
intézménybe kell menekülnie, amely (a) fizikai kereteinek korlátai miatt
immunis a túlzsúfoltságból eredő feszültségekkel szemben; (b) immunis az
ideológiai nyomással szemben is, mivel olyan a kisugárzása, amely oldó
hatással van a megkövesedett gondolatokra. Ez az intézmény – a humán tudomány
utolsó menedéke – a fogadó. (...)
A kocsmai asztal barátokat
teremtő hatása miatt, ami egy-részt a ,,cimborák" igazmondásában nyilvánul
meg, másrészt abban, hogy nagy esélyt ad arra, hogy egy lépéssel közelebb
kerüljünk az igazsághoz, a fogadó a filológiának nem csak utolsó menedéke.
Valójában ez volt az a hely, ahol a humán tudományok megszülettek A nyugati
világ első egyetemei, az ókori Athén első egyetemei asztaltársaságokból
fejlődtek ki. A mai napig a tudományos alkotást szimbolizáló egyik legszentebb
intézmény a szimpózium. A szó görög eredetű, "együtt ivást" jelent (syn
= együtt, a pinein pedig az ivásra utal). Sőt a híres angol jogi egyetemeket
még ma is "inn"-eknek hívják – Lincoin's Inn, Gray's Inn -, amelyek kiválóan
megfeleltek akadémikus fogadóknak, hiszen a diploma fő követelménye nem
az volt, hogy a diáknak ennyi meg ennyi vizsgát kellett sikeresen letennie,
hanem egy bizonyos számú vacsorán kellett megjelennie (...).
(...) Az első feladat ahhoz,
hogy létrehozzuk azt, amit Akadémikus Fogadónak nevezünk, amely a tudományos
gondolatok szülőháza is lehet, az, hogy visszaadjuk a jó taverna lételemét,
ami azt jelenti, hogy nemcsak jó ennivalóval, jó itallal, jó kiszolgálással
és jó szállással kell rendelkeznie, hanem a jó beszélgetéshez is megfelelő
légkört kell nyújtania.
Fordította: Strbik Csilla |