Zelnik József

Miért épít az ember egyetemet?
Ugyanazért, amiért templomot. Csak az egyetem eredeti küldetése szerint a hétköznapi élet szentélye lenne, amíg a templom az ünnepé.

Az egyetem kérdése, a valódi egyetemé, ismét ott van az európai gondolkodás középpontjában. Sőt vélhetjük, Európa nem tudja magát szellemileg újjáépíteni, ha előbb nem képes rehabilitálni, új életre kelteni az egyetemet, az igazit.

Ezért nem véletlen az -- ha végigtekintjük Európa második évezredét, könnyen kimutatható --, hogy a társadalmi válságokat, az átalakulási igényt mindig beharangozta az egyetemi intézmény válsága. Petrarcát és kartársait a középkori egyetemek megmerevedett skolasztikus képzési módszerével szembeni ellenszenv vezette el az antikvitás újrafelfedezéséhez, a humanizmus magalapításához, ami eredeti lényege szerint nem csak az embert, hanem a természetet, a történelmet mint hagyományt és a nyelvet mint szellemi teremtőerőt is jelentette. Eme eszmék jegyében követelték az egyetemtől, hogy az legyen studia humanitatis, az átfogó szellemi, tudományos és művészi műveltség közvetítője. Képezzen olyan teljes egyéniségeket, akiknek műveltségi foka egyben az erkölcsi minőség mértéke is. Ugyanígy már az armageddoni huszadik századdal terhes tizenkilencedik század végén is kirajzolódott az egyetemi intézmény válsága. Az sem véletlen, hogy a harmincöt éves Nietzsche 1879-ben lemondott baseli klasszika-filológiai állásáról, mert kiüresedettnek és teljességgel haszontalannak vélte az akkori egyetemi rendszert. A felsőoktatás mai kritikusai pedig joggal állíthatják, hogy világszerte intelligens barbár képzés folyik. Az eltömegesedés megroppantotta az egyetemek minőségét és ethoszát is.
Az egyetem ügyében is most már itt az ideje, hogy Ciceróval szólva a limare veritatem állapotába kerüljünk. Jól meg kellene rázogatni az igazságot, és kimondani, hogy az egyetem képtelenné vált arra, hogy univerzális életközpontú kultúrát terjesszen. Fel kellene tárnunk, mi pusztult ki belőlünk, hogy legfontosabb intézményeinket nem tudjuk megfelelően működtetni. Mitől halmozódik bennünk az entrópia, a fásultság, a cinizmus. Hogyan vált fokozatosan az egyetem -- Max Scheler fogalmait kölcsönözve -- csak az uralmi tudás közvetítőjévé. Miért száműzte már a kezdetekben a megváltással kapcsolatos tudás átadását, s napjainkra a személyiség-formáló tudás is kitaszíttatik a rendszerből, ahogy erre Endreffy Zoltán olyan pontosan rámutat. Ráadásul hová lett mára az egyetem mint műhely, ahol tanár és tanítvány a tudás átadásának és befogadásának kölcsönösségében érinti, közelíti, szellemileg körbeöleli a földi élet legfontosabb ügyeit. Nem véletlenül emeli ki Nyíri Kristóf sem a legnagyobb egyetemtörténet-kutatótól, Rashdalltól a következő gondolatokat: a két leglényegesebb funkció, amelyet a valódi egyetemnek teljesítenie kell: hogy lehetővé tegye a tanulmányoknak szentelt életet, akár néhány évre, akár egy egész életre; s hogy ama időszakra összehozza egymással, az eleven kapcsolat személyességében, a tanárt a tanárral, a tanárt a diákkal, a diákot a diákkal. Végzetes tévedés volna azt képzelnünk, hogy akár a könyvek sokasodása, akár a közlés-közlekedés javuló feltételei valaha is megszüntetik ama intézmények szükségességét, amelyek az ilyen személyes kapcsolatokat lehetővé teszik.
De hol tart ettől a helyzettől a mi mai európai és magyar egyetemi világunk? Kisebb-nagyobb tudásgyárakká szervezzük felsőoktatási intézményeinket, és az átszervezés praktikái közben elvitatkozgatunk a lényeg mellett. Nem kellene-e kimondani, hogy az egyetemi oktatást már nem lehet megújítani az egyetemen belülről. Akik ott oktatunk, s talán azok is, akiket okítunk, már látják, hogy ez az egész nem megy. De most még kiüresedetten is mozgatja ezt az intézményt egzisztenciális félelmünk és a belénk sulykolt kilátástalanság-tudat. Reménytelenségünk, hogy nincsenek forrásaink, amelyekkel meg tudnánk törni a globálissá terebélyesedett nagyvállalatok és a nekik elkötelezett kormányok érdekszövetségét.
Ez mindaddig így lesz, amíg néhányan bátran ki nem vonulnak az egyetemről, és ha kell, egy kocsmában -- mint Leopold Kohr az Akadémikus Fogadóban -- újra elkezdenek beszélni a hozzájuk csatlakozó egyre több fiatalnak Istenről, emberről, életről és halálról. Akkor újraindul a szimpózium, amely tudvalevőleg együttivást jelent dionüsszoszi értelemben is és szellemi szinten is, vagyis a tudás magunkba szívását. Lehet, hogy eljött a nagy Szimpózium ideje. Ebből megszülethet az új Egyetem, mely nem lehet más, mint beavatás életbe-halálba.


*

Leopold Kohr: AZ AKADÉMIKUS FOGADÓK (részlet) (The Academic Inn)
Forrás: Nicholas Albery - Mark Klnzley (szerk.): How to Save the World. Wellingborough, Turnstone, 1984, 118-1 35. oldal

A fasiszta rezsimek uralomra jutása idején Európában a tudósok munkájuk folytatása érdekében menedéket kerestek azokban az országokban, amelyekben az egyetemeket a kormány nem befolyásolta. Például Franciaországban, Kanadában, az Egyesült Államokban, Azóta viszont már egy új és sokkal nagyobb veszély fenyegeti a szabad tudományos tevékenységet. Ez pedig a robbanásszerűen fejlődő tömegtársadalmak oldaláról fellépő igény, amelyet az oktatás terén csak hatalmas egyetemek révén lehet kielégíteni (...) Egyetlen ország sincs ma már, amely ne osztozna az egyetemek nagyságából származó nyomasztó gondban. A problémát földrajzi értelemben csak egy másik bolygóra való meneküléssel lehetne megoldani.
Mégis van egy utolsó kiút. A tudománynak nem földrajzi, ha-nem intézményi értelemben kell új helyet keresnie; nem egyik bolygóról a másikra, hanem az egyetemről egy olyan intézménybe kell menekülnie, amely (a) fizikai kereteinek korlátai miatt immunis a túlzsúfoltságból eredő feszültségekkel szemben; (b) immunis az ideológiai nyomással szemben is, mivel olyan a kisugárzása, amely oldó hatással van a megkövesedett gondolatokra. Ez az intézmény – a humán tudomány utolsó menedéke – a fogadó. (...)
A kocsmai asztal barátokat teremtő hatása miatt, ami egy-részt a ,,cimborák" igazmondásában nyilvánul meg, másrészt abban, hogy nagy esélyt ad arra, hogy egy lépéssel közelebb kerüljünk az igazsághoz, a fogadó a filológiának nem csak utolsó menedéke. Valójában ez volt az a hely, ahol a humán tudományok megszülettek A nyugati világ első egyetemei, az ókori Athén első egyetemei asztaltársaságokból fejlődtek ki. A mai napig a tudományos alkotást szimbolizáló egyik legszentebb intézmény a szimpózium. A szó görög eredetű, "együtt ivást" jelent (syn = együtt, a pinein pedig az ivásra utal). Sőt a híres angol jogi egyetemeket még ma is "inn"-eknek hívják – Lincoin's Inn, Gray's Inn -, amelyek kiválóan megfeleltek akadémikus fogadóknak, hiszen a diploma fő követelménye nem az volt, hogy a diáknak ennyi meg ennyi vizsgát kellett sikeresen letennie, hanem egy bizonyos számú vacsorán kellett megjelennie (...).
(...) Az első feladat ahhoz, hogy létrehozzuk azt, amit Akadémikus Fogadónak nevezünk, amely a tudományos gondolatok szülőháza is lehet, az, hogy visszaadjuk a jó taverna lételemét, ami azt jelenti, hogy nemcsak jó ennivalóval, jó itallal, jó kiszolgálással és jó szállással kell rendelkeznie, hanem a jó beszélgetéshez is megfelelő légkört kell nyújtania.
Fordította: Strbik Csilla