Ekler Dezső talán a szimpózium egyik legmarkánsabb véleményét fogalmazta meg. A természetpusztításnak az ő felfogásában tulajdonképpen már nincs is alternatívája, hiszen a természet és benne az emberi szellem olyan mértékben deformálódott, hogy legfeljebb már csak rekonstrukcióra van lehetőségünk. Ekler pesszimizmusa mégsem a kialakult viszonyokba való beletörődést sugallja, inkább a helyreállítási vállalkozás hallatlan nehézségeit érzékelteti.

 

Ekler Dezső

Mit ér az emberiség által felhalmozott bölcsesség, mit érnek az okos alternatívák, a tapasztalati és tudományos bizonyítékokkal alátámasztott jövőkép, ha nincs tényleges cselekvési lehetőségünk, hogy elkerülhessük a magunk által okozott katasztrófát. Mert Ekler a hatalmi befolyást, a történelem folyamán létrejött és uralomra került politikai elitek erőszakos, a hatalom megtartására irányuló magatartását tekinti a fő világalakító tényezőnek, amellyel szemben az össztársadalmi okosság, még ha az elitek érdekében működne is, alulmarad. Ekler Dezső filozófiájának pozitívuma, hogy megkísérel társadalmi magyarázatokat adni a jelen technikaimádatára, az amerikanizált életforma terjedésének okaira, a fogyasztói magatartás mozgatórugóira. Filozófiája determinista ugyan, a pusztulás és a végzet a lehetséges végkövetkeztetés, de a túlélés érdekében bevezetendő reformok, egy ökológia-centrikus fordulat lehetőségét sem zárja ki teljesen ennek a szűk, csupán közvetlen érdekei által mozgatott hatalmi elitnek a gondolkodásából. Az Ekler által feltételezett társadalmi mozgatóerők szerint ennek ugyan csekély a valószínűsége, ugyanis a társadalmi fejlődés bár mindig magasabb technikai szinten reprodukálódik, célja mindig ugyanaz, nevezetesen, hogy a politikai elitek -- amelyek lehetnek akár egyes társadalmak, vagy kultúrák is -- megőrizzék, sőt növeljék technológiai fölényüket más kultúrákkal, társadalmakkal, osztályokkal, rétegekkel szemben. A társadalmi hajtóerő tehát a fölény megtartása, amely a történelem során aligha volt elképzelhető erőszak alkalmazása nélkül.

"A háború kulturális intézmény" -- állítja Lewis Mumford. "A királyságok korából származó képek ábrázolnak először élethalálharcot, a vadászó népek, mint például a busmanok, régi barlangfestményei sohasem... és a neolitikus kultúra korai stádiumában nyomát sem találjuk a falvak közötti összecsapásoknak... sőt még az olyan Ősi városokat, mint például Jerikót övező tömör falak is inkább mágikus-vallásos szerepet játszottak." Ekler szerint a kulturális-történelmi fejlődés követi ezt a militarista gondolkodást, a társadalom mozgatóerejévé egyre inkább azok a társadalom- és munkaszervezési eljárások és ideológiák válnak, amelyek eleget tesznek a hatalmi térnyerésnek és az ellenfél legyőzésének. Az emberiség korábbi nagy vállalkozásai korántsem pusztán világi célok érdekében valósultak meg: "egy közösség csak magasztos vallási célért feszíti meg végsőkig erejét, és hajlandó az egyéni életet is feláldozni", de ugyanezek az erők "a vaskos falak teljes megsemmisítésére, gátak lerombolására, városok és templomok elpusztítására képes, nagy hatású hadigépekkel vezetett és szervezett háborút" is jócskán elősegítették -- mutat rá Mumford A gép mítosza című művében. Az emberiség technikai és -- hozzátehetjük -- társadalmi fejlődésének is két pólusa tehát a mechanikusan megszervezett munka és a mechanikusan megszervezett népirtás.

Ekler azonban ennél tovább megy, szerinte a civilizációnak -- főleg a modern társadalomban -- nincs civil, azaz polgári ösztönzője, a munkát, a művészetet, a tudományt alárendelik a másik célnak, a katonai feladatnak. Még ha a katonai célok között nem is szerepel az ellenség teljes megsemmisítése, a hatalom és a fölény -- gazdasági és politikai -- megragadása és megtartása "megköveteli" a hatalom mai birtokosaitól, hogy a legnagyobb "ésszerűséggel" járjanak el, vagyis a legkisebb befektetéssel a legnagyobb eredményt mutassák fel. Ez a fajta racionalizmus már teljes mértékben magáévá kell hogy tegye a katonai észjárást, és ez ha nem jelent éppen háborút, akkor is az ésszerű ellátmányozás elvét, a logisztikát, a hadtápot követi. Ekler nem kevesebbet állít, mint hogy az európai civilizáció maga a hadtáp-társadalom, amely az írást, a nyomtatást, a gőzgépet, az atomerőművet és az űrhajózást, de a demokratikus államformát, vagy a szociális ellátást és az emberi jogok biztosítását is alárendeli a most már minden vallási eszményétől megfosztott célnak, a puszta hatalmi viszonyok megtartásának. Ezért érezzük ideiglenesnek életünket az ideiglenes építmények együttese, a felvonulási barakkok és laktanyák között, amelyek többé nem lakható városok, csak előretolt helyőrségek és támaszpontok.

Ekler nem tud és nem is akar eltekinteni építész mivoltától, látásmódja vizuális, mégsem vízió csupán. Néhány megállapításával talán túllő a célon, különösen amikor az eszköztelen és igénytelen, de belsőleg tartalmasabb emberi élet mellett voksol, de valójában mégsem a technikai fejlődést kárhoztatja, hanem az a mögött meglapuló társadalmi viszonyokat, és ez a lényeg. A bevásárlóközpontok, a televízió, a bankok, a számítástechnika csodái, vagy az utazási sebesség növekedése, az egész fogyasztói társadalom -- beleértve azt a sajátos politikai döntési rendszert, amelyet plurális demokráciának szokás nevezni -- elsősorban nem azért riasztóak, mert meghaladják a nosztalgikus múltat, hanem mert egy mesterségesen fenntartott rendszert szolgálnak ki, és ráadásul úgy manipulálják a társadalmat -- megszabadítva a fizikai és szellemi erőfeszítésektől --, hogy az emberek már észre sem veszik.

Ekler Dezső "hadtáp-társadalmában" az ember egydimenzióssá válik, elszemélytelenedik, Önkéntelenül is katonájává válik annak a társadalomnak, amely tudatosan harcászati feladatokra kényszeríti. Ki ne tudná ezt jobban, mint egy építész, akinek a metróalagutakat nukleáris óvóhelyekké kell egyidejűleg kiképeznie, a vasútvonalakat utánpótlási vonalakká, a hidakat harckocsik átvonulására, a repülőtereket vadászbombázók fogadására alkalmassá tenni. Ne csodálkozzunk, ha építészként is azokhoz az anyagokhoz és technikákhoz menekül, amelyek ha nem is a neolit, de mindenesetre egy boldogabb korban voltak használatosak: a vályogtéglához, a faépítészethez, az organikus városfejlődéshez, a hagyományokon és tapasztalatokon alapuló építési módokhoz, amelyek talán az ökológiai válságot is visszafordíthatják.

Ne légy engedelmes, jó katona -- figyelmeztet Ekler Dezső --, mert csak így kerülheted el a kiszolgáltatottságot, az értelmetlen halált, jelképesen a szellemit. Az értelmiségiek szembefordulása, nem elsősorban a katonai hatalom eszközeivel, hanem főleg céljaival, talán az egyetlen reális lehetőség a katasztrófa kivédésére.