Képzeljük el azt az ideális helyzetet, hogy a környezeti nevelés már óvodás kortól magas színvonalú, tehát a gyerekek kezdettől fogva tisztában vannak a felelősségükkel. Milyen lenne akkor a város?

 

Hajtman Ágnes

Milyen is az élet egy nagyvárosban? Konrad Lorenz A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvében írja, hogy amikor amerikai barátai, akik ritkán lakott vidékről érkeztek, észrevették, hogy a váratlanul megszólaló csengő milyen ingerültséget vált ki belőle, teljesen megbotránkoztak. Egyszerűen nem értették, hogyan lehetséges nem örülni egy hívatlan vendégnek. Az általános barátságtalanság egyenesen arányos a település népsűrűségével, állítja Lorenz.
Sűrűn lakott Budapestünkön nem nagyon szeretjük a váratlan vendégeket. Amióta bárkinek lehet telefonja, különösen nehezen tűrjük, ha valaki beállít anélkül, hogy előre megbeszéltük volna. Kevés barátunk, rokonunk van, aki tényleg bármikor jöhet. Vidéki városokban is elkezdődtek már a "gyere bármikor, de telefonálj előtte!" kezdetű hárítási folyamatok. Embertársaink iránti felebaráti szeretetünk elveszett, de legalábbis rejtőzik.
Érettségi találkozónkon, amikor már túlvoltunk a szokásos kiből mi lett, hány gyereke van stb. részen, az egyik lány azt kérdezte váratlanul: "És mondd, hány olyan barátod van, akivel rendszeresen össze is jársz?" A megkérdezett az első meglepődés után bevallotta, hogy egy sincs. Azután sorban, a többiek is gondolkodni kezdtek, és hasonló válaszokat adtak. Hogy is van ez? Harminc, úgymond sikeres ember ül az asztal körül, természetesen rengeteg kapcsolatuk van, járnak társaságba, vendégeket is hívnak magukhoz, aktívan töltik a szabadidejüket, kívülről nézve tehát minden rendben van. És mégis, a lelkünk fázik rettenetesen. Egy réges-régi Élet és Tudományban találtam Donáth Blanka cikkét Szombat esti összejöveteleinkről címmel, 1970-ből. Azon kesereg, hogy járnak ugyan társaságba az emberek, de ezek csak formális találkozások, szellemi, lelki táplálékot nem adnak, pedig nagy szükség lenne rá. Azóta már az ilyenfajta udvariassági látogatások is kiveszőfélben vannak. Saját lakásában, saját tévéjét bámulva kesereg az emberfia, hogy milyen egyedül van. Ráadásul még ez a város is elviselhetetlen. 
És ha tényleg nem bírjuk már elviselni a zajt, a bűzt, a rossz közbiztonságot - vagy ki tudja mit - a városban, és ha megengedhetjük magunknak, hogy a kertvárosba költözzünk, hát persze hogy megtesszük. A munkahelyünk viszont - természetesen - a városban marad, bejárunk tehát naponta. Autóval természetesen, hiszen a tömegközlekedés a város külső részeiben különösen botrányos. Ha megengedhetjük magunknak, külön autóval közlekedik minden jogosítvánnyal rendelkező családtag. A vadonatúj lakóparkok, vagy a régi Budapestet övező falvak kertvárossá alakult részének autófolyama azon az úthálózaton próbál bejutni a belvárosba, amely közel száz éve változatlan. A környezetvédők régóta hangoztatják, hogy az újabb útépítés csak újabb forgalmat jelent, a helyzetet tehát nem oldja meg, hanem csak tovább fokozza a gondokat, mégis ezek a nézetek nem tudnak bekerülni a köztudatba. 
Túl sok érdeket sért annak hangoztatása, hogy nem csak jogaink, hanem kötelességeink is vannak. Ember voltunkból adódó kötelességünk lenne meghagyni az élet lehetőségét az utódainknak. Méghozzá olyan feltételeket kellene hogy rájuk hagyjunk, amelyek között élni is lehet, nemcsak túlélni. Ehhez elsősorban tudás kellene. Képzeljük el azt az ideális helyzetet, hogy a környezeti nevelés már óvodás kortól magas színvonalú - minden intézményben - tehát a gyerekek kezdettől fogva tisztában vannak a felelősségükkel. Milyen lenne akkor a város?
A gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan jelszót Gadó György Pál így magyarította: Legyen gondod a világra, és láss munkához otthon!
 Nézzünk körül, mi változik, ha munkálkodunk, mire vagyunk képesek egyedül és másokkal összefogva? Egy régi példabeszéd szerint, egy óriási teremben sok éhes ember tolong, van bőven ennivaló, mégis éheznek. Mindnek kezében akkora kanál, mint ő maga, és hiába meri tele, nem tudja a szájához vinni, így éhen marad. Ez a pokol. És milyen a mennyország? Az óriási teremben ugyanúgy nem tudja saját szájához vinni a kanalat senki, csak itt egymást etetik a kanalukkal. A hétköznapok persze nem ilyenek. 
Kányádi Sándor - 1965-ben - Villanyhuzalok, víz- és gázcsövek című versében írja: 
 

Mit kezdenénk mi, budapestiek, ha egyszer csak nem lenne áram, nem lenne víz és gáz, no meg távhő sem?
Engedtessék meg nekem, hogy elsősorban Budapestről beszéljek. Az agglomerációval együtt értett területen él Magyarország összlakosságának több mint egynegyede. Egy vízfej, melyben az összes világvárosi gond tanulmányozható, ha higgadtan végiggondoljuk, egyáltalán nem lakható, mégis lakjuk. Azt mondjuk, lakótelepen nem lehet élni, mégis sokan élnek ott. Azt mondjuk, ennyi vagy annyi pillanatnyilag az egy főre jutó létminimum, ennél kevesebből nem lehet élni, mégis sokan élnek annyiból. A legtöbbünk számára nincs valódi választási lehetőség, olyan ez, mint a röghöz kötöttség. A változtatás minimum családfüggő, ezért is eléggé valószínű, hogy maradunk ott, ahol most lakunk. 
Abban a házban lakom, ahol Babits is élt. Nyugodt vidék lehetett akkoriban a Vérmező, csak Auguszta főhercegasszony lovagolt itt reggelente, ezt Török Sándor visszaemlékezéséből tudom (Egy kis kertet szerettem volna, Magvető Bp. 1979). Ugyanő írja: "Pihenés volna megcsinálni a budapesti albumot. Egy nagy képeskönyvet a fővárosról: mi látszik számomra itt meg ott, ahol az arról emléktelen lélek számára nincsen semmi." Hat évig élt még, megjelent még egy visszaemlékezése, de ez az album nem készült el. Az alábbi pár sor arról a részről szól, amit az erkélyről látok. "Egymást adogatják a képek... ha a Vérmező mellett elmegyek - a békés liget s lent a metróépítkezés... egy remek tévéinterjúban a metróépítkezést vezető főmérnök mondta: az emberek valahogy, mintegy tudat alatt, irtóznak a föld alá menni. A metrónak olyanná kell épülnie, olyan anyagból és olyan formákból, hogy tisztaságot leheljen, s a biztonság és erő érzetét keltse fel. Ez sikerült, ilyen a metró." Semmi okunk feltételezni, hogy viccelt, ezt a folytatás is erősíti: "de én emlékszem rá - nem is emlékszem, még elevenen benne vagyok -, hogy hogyan hordtuk mi, budaiak, a szétvert házak törmelékét ide a Vérmezőre. Nem marokkal, nem kosárral, végül már vagonokkal, síneken, vonatszámra, hetekig a téglát, cserepet, házassági évfordulói ezüstcsokrot, faragott keretes tükröt, egyszóval az otthonokat, az emberek otthonát. Ezek között megy a metró, fölötte virágok és gyerekek." És nekünk, környéken lakóknak mit jelent a metró, milyennek látjuk a Vérmezőt? Ha sétálunk a parkban, feltűnik, hogy milyen sok a kéttörzsű fa. A talaj felett nem sokkal kettéágazik két önálló törzsre, melyek külön-külön nevelnek lombkoronát. Az öregek még tudják miért, a háború után parkosítás kezdődött, ötvenhatra már cseperedtek a fák, aztán a forradalom alatt jónéhány sorozatot kaptak a várból. Túlélték, így. A háború előtt nemigen volt itt fa, ezért is próbálkoznak újra meg újra az "építők", hogy milyen jó nagy mélygarázst lehetne ide építeni, hiszen ez nem érték, a fák még ötvenévesek sincsenek. A lakosság meg tiltakozik, itt sikerrel. 
A közelben közben felépült a "Mammut", s a magyar helyesírásnak is fittyet hányva terpeszkedik. Megnyitása után legott bezárt mindkét könyvesbolt a környéken, vagy ebben vásárolunk, vagy sehol. A közvéleménykutatások egybehangzóan állítják, hogy a legalább érettségivel rendelkező 20 és 45 év közötti nők azok, akik a bevásárlóközpontokat leginkább előnyösnek tartják. Még mielőtt fensőbbséges megvetéssel mosolyogni kezdünk, tegyük mellé azt a másik statisztikát, hogy ugyanez a korosztály tölti a legtöbb időt a háztartásban - igen gyakran pénzkereső munka mellett - természetesen. Vagyunk még jó néhányan, akik olyan háztartást vezetünk, ahol van főtt étel, házi sütemény, lekvár, befőtt. Egyáltalán nem mindegy, hogy a hozzávalók milyen nehézségek árán és mennyiért jutnak el a konyhánkba. Kellő előzetes ismeret nélkül, vagy éppen a félrevezetések hatására elég könnyű elhinni, hogy a "bevásárlóközpontoké a jövő".
A jó környezeti nevelés lenne a kulcsa a hosszú távú megoldásnak. Ehhez persze a pedagógusképzésben is változtatásokra lenne szükség. Ha azonnal elkezdjük, mire az első halvány eredmények látszani kezdenek, legalább tíz év eltelik. Közben persze a körülmények folyamatosan romlanak. Ehhez képest pillanatnyilag még azt sem tudjuk, hogy a környezetvédelem és a természetvédelem alárendelt vagy mellérendelt fogalmak-e. Mindkét tábornak bőven vannak szószólói, néha kígyót-békát kiabálnak egymásra, de a konszenzusnak még a körvonalai sem látszanak. Kérdés, kell-e egyáltalán. Talán elég lenne, ha mindenki jól végezné a dolgát. Csakhogy tudunk-e jól tevékenykedni tudatlanul. Persze vannak hályogkovácsok, de baj lenne, ha mindenki azt képzelné magáról, hogy képes hályogot operálni.
 Aronson szerint hiába a tudás, hiába tudjuk, hogy mi lenne a helyes viselkedés, mégsem azt tesszük, hanem azt, ami kényelmes nekünk, de ha valakinek sikerül ezzel minket szembesíteni - vagyis hogy vizet prédikálunk és bort iszunk -, akkor változik a viselkedésünk. Ha szembesülünk álszentségünkkel, elszégyelljük magunkat, és az hat a cselekedeteinkre.
A másik gond, hogy mindennapjainkban eléggé konzervatívak vagyunk. Megszoktunk valamilyen életmódot, amelyen nem szívesen változtatunk. Meggyőzni azokat a legkönnyebb, akik csak egy kicsit gondolnak mást, mint mi - apró változtatást kell csak tenniük - , illetve ritkán azokat, akik teljesen másképp gondolkodnak - 180 fokos változtatást kell tehát tenniük. A legnagyobb szalonnapusztító lesz a legdogmatikusabb vegetáriánus. 
A környezetvédők közepes változtatást szeretnének elérni - mindenkinél. Hozzátéve, hogy a saját házunk táján is van mit söpörni. Láss munkához otthon! Saját házunk táján úgy megy minden, ahogy elvárjuk másoktól? A környezetvédő: Kasszandra, hiszen látja a sötét jövőt, de senki sem hisz neki. Ugyanakkor reménykedik is, hogy a jövő talán mégsem lesz olyan sötét, hogy sikerül olyan életteret hagynunk unokáinknak, amiben élni is lehet, nemcsak túlélni.
A hetvenes évek végén keletkezett Gorbovszkij 2000-ben és azután című műve, amelyben így ír: "Ma a környezetszennyezés a városlakó életét mintegy 10%-kal rövidíti meg. És 2000-ben? A nagyvárosi életfeltételek arra késztetik az embereket, hogy - ha csak mód van rá - elhagyják a várost... A jómódúak már nem a város központjában, hanem a peremvidéken keresnek lakást, ott, ahol a város már összeér a természettel. A városközpont, mely valamikor a legelegánsabb, legfelkapottabb hely volt, ma egyre inkább a szegények negyedévé válik, vagyis azzá, ami egykor a város pereme volt." Nyugodtan mondhatjuk, ismerve a helyzetet, hogy ez a jövőkép még inkább túl optimista volt. Ugyancsak Gorbovszkij mondja, hogy 2000-re az esőerdők gyakorlatilag eltűnnek, az ember már 1985-ben a Marsra lép, és a közeli bolygókon 1990-től állandó állomások lesznek. Mit kezdjünk hát a mai jóslatokkal? Ha a legoptimistábbat nézzük, akkor szinte semmi baj sincs. Ha a legpesszimistábbat, akkor semmi remény sincs.
A világ sok részén egyre többen érzik, hogy tenni kellene - együtt - valamit, hogy ez a fogyasztói társadalomnak nevezett rémálom a bolygó biztos pusztulásához vezet, de előtte még nagyon rossz lesz azoknak, akik akkor élnek. Előszeretettel idézzük a "Ha kivágtad az utolsó..." kezdetű indián mondást, most inkább Szabó Lőrincet idézem (Az arany várban, 1938):
 

Konrad Lorenz öregkorában azt mondta, hogy látja azokat a fiatalokat, akik majd jó irányba forgatják a világot. Én mint középkorú még nem látom, de már remélem, hogy vannak ilyen fiatalok nagy számban, hiszen más reményünk nincsen.