A Nádasdyak történelmünk ismert szereplői közé tartoznak, családfájuk egészen II. Andrásig vezethető vissza. A család kiemelkedő egyéniségei közé tartozik Nádasdy Tamás nádor és Nádasdy Ferenc, aki részt vett a Wesselényi nádor szervezte Habsburg-ellenes összeesküvésben, s bár a pápa is közbenjárt az érdekében, halálra ítélték, és 1671-ben Bécsben lefejezték. A család egyik ma is élő leszármazottja azzal öregbítette ősei hírnevét, hogy létrehozta a Nádasdy Alapítvány a Művészetért és a Környezetért szervezetét. Az első Nádasdy-alapítványt - a Nádasdy Tamás Irodalmi Díjat - még Nádasdy Ferenc dédapja hozta létre 1857-ben. Az alapítvány pályázatára írta Arany János a Buda halálát. Nádasdy Ferenc környezetvédelmi munkája mellett szeretné újraéleszteni ezt a hagyományt is.

 

Nádasdy Ferenc

- Mikor alakult ki önben, hogy a környezetet szerves egységben kell szemlélni?
Hogyan függ össze természet, művészet és kultúra?
- Gyerekkorom nádasdladányi parkja volt a minta. Az az élet, amelyet természetes módon jellemzett a természet szeretete. Az a tisztelet és figyelem, amellyel a fákat, az állatokat illettük. Ha kirándultunk, lehalkítottuk a hangunkat az erdőben, csöndben voltunk, nehogy megzavarjuk az ott élő világot. A kastélyban, ahol hétéves koromig élhettem, nem neveltek bennünket külön a természet védelmére: együtt volt a játék, a nevelés, a munka. Talán innen ered bennem az a meggyőződés, hogy a természetet a maga természetes módján kell kezelni. 
- Mióta foglalkozik környezetvédelemmel?
- Nagyon nagy hatással voltak rám a hatvanas években a Római Klub jelentései, az első hírek az olajválságról. Akkor döbbentem meg igazán: tudomásul kell venni, hogy az addig végtelennek hitt világ mégiscsak véges. Azzal a szándékkal költöztem haza tavaly Magyarországra, hogy az életem során szerzett, a természettel kapcsolatos fölismeréseimet, tapasztalataimat továbbadjam. Itt, ahol az élet ugyanolyan elviselhetetlenül zajos számomra, mint a világ bármely nagyvárosában. Ahol a hangok szépségei nem törhetik át a csörömpölést. Hallják ezt a vad kutyaugatást a szomszédban? Hát normális dolog az, ha egy kutya a nap tizenkét órájában egyfolytában üvölt? Ez is az ember vétke. Egy normális kutya akkor ugat, ha valami dolga van: jelez. A kutya a legrégebbi társunk, őt is elrontottuk.
- Mit szeretne hallani a csöndekben?
- Csak a csendben van az embernek némi esélye arra, hogy gondolkozzék. Megvizsgálták az autópályák mentén élő rigókat, s azt tapasztalták, hogy elfelejtettek énekelni. Valószínűleg azért, mert a nagy zajtól nem hallják saját hangjukat. És az anyjukét sem hallják. Ha énekelni próbálnak, csak szörnyű bádoghang jön ki a torkukon. Én a csendben, ha van még egyáltalán, azt élvezem, hogy saját belső hangjaimra figyelhetek. A hetvenes években végleg megfogalmazódott bennem, hogy nem akarok úgy átmenni ezen a "tavon", hogy ne maradjon nyom utánam. Mások gyereket nemzenek, akiktől a reményt remélik, én úgy gondoltam, hogy ezt a nemes feladatot végezzék azok, akik erre alkalmasak. Persze, jogos a kérdés: hogyan akar az ember az emberiséggel foglalkozni, ha otthon saját gyermeket sem nevel. Talán éppen ezért foglalkozik az emberiséggel. Én a saját, mélyen átérzett személyes felelősségem tudatában egyszerűen "leléptem" a világból. Elvonultam Krétára, ahol másfél éven keresztül annak éltem, hogy megfogalmazzam gondolataimat. Írtam egy könyvet, amelynek ez volt a címe: A túlélés forradalma. Egy mozgalom csíráit igyekeztem megfogalmazni, amelyben nem a puskáké a főszerep, amely nem azzal kezdődik, hogy mindenkit lelövünk, aki másként gondolkozik, mint mi. A személyes felelősséget igyekeztem föléleszteni: hogy ne mindig azt mondjuk, igen, ez azért van így, mert ők rosszul csinálták. Inkább azt kérdezzük: mi mit tehetünk? Néha nézzen az ember a visszapillantó tükörbe is, amikor az előtte lévő autót szidja, milyen füstöt okád...
- Ezért hozta létre a Nádasdy Alapítványt?
- Az alapítvány huszonöt éves gondolataim kikristályosodása. Akkor vágtam bele, amikor a társadalmi változások erre lehetőséget teremtettek. Lassan érlelődő szándékaimnak az adta meg a végső lökést, hogy egy barátom kiküldte nekem a Népszabadságnak azt a példányát, amelyben féloldalas hirdetés tudatta minden érdekelttel, hogy eladó a nádasdladányi családi kastélyunk. Akkor indultam harcba, először csak az épületért, később pedig már az elveim megvalósulásáért. Azt szoktam mondani, két fontos dolog van az életben: az emberiség fennmaradása és a megmaradás utáni lét minősége. Egyik elvem, hogy levegő nélkül nem lehet élni, művészetek nélkül pedig nem érdemes. Korábban úgy kötődtek egymáshoz a művészettel és a természettel kapcsolatos gondolataim, mint egy virágcsokor szálai. De hiányzott hozzájuk a váza. Ez volt a kastély, amelyet egy falak nélküli egyetem megalapítására akartam hasznosítani. Mert elvem az is, hogy jövő nélkül nem tárható fel múltunk sem. Meg akartam menteni egy műemléket, úgy, hogy a patinás épületben a kortárs művészetnek adjunk helyet. Nem múzeumot akartam csinálni, hanem bevinni az életet a kastély falai közé. A művészetpártolás a Nádasdyaknak egykor olyan természetes volt, mint a levegő. Mert tudták, egy család történelmi legitimitását sohasem az teremtette meg, hogy hány vára volt, hanem hogy mit adott a társadalomnak, a kultúrának. Tudomásom szerint egyedülálló a világon, hogy mi az alapítványban a környezet védelmét a művészetek pártolásával kapcsoljuk össze. Azért dolgozunk, hogy közel hozzuk egymáshoz azokat az embereket, akik velünk együtt aggódnak és főként azokat, akik még nem így gondolkodnak, és ritkán vagy - nélkülünk - egyáltalán nem találkoznának. Igyekszünk elkerülni a hivatásos környezetvédők legnagyobb hibáját, azt, hogy a templomban prédikálnak, ott, ahol amúgy is hivők vannak. Mi az emberi szívet és szellemet egyszerre szeretnénk gyógyítani.
- Milyen érzés újra a régi falak között, a nádasdladányi kastélyban tevékenykedni? 
- Nádasdladány nekem egy kis zöld sziget az ipartól szennyezett terület kellős közepén. Tavaly, amikor egy szimpózium résztvevőit hőlégballonon a várpalotai-inotai szmogfelhő fölé vittük, mindenki megdöbbent. Ezt a sokkoló hatást szeretnénk átvinni a köztudatba - a szennyezőkébe is. Én nem tudom megoldani a Föld melegedésének problémáját, de azt igen, hogy akik tenni akarnak és tudnak, azok találkozzanak és beszélgessenek egymással, elültessük az agyakban az egyéni felelősség csíráit. Az én szerepem a katalizátoré. Tudom, hogy sok nemzetközi nagyvállalat vezető embere, miután leveti a cég egyenruháját, pontosan ugyanúgy aggódik a Föld sorsáért, mint én. őket, a döntéshozókat is be kell vonnunk abba a "csatába", amely nélkülük nem nyerhető meg. De úgy, hogy amikor fölkeresem őket, ne azt gondolják, hogy na, már megint itt van egy olyan zöld, aki szét akarja verni az üzemet. Egyébként meggyőződésem - amit az üzletemberek kezdenek belátni -, hogy a környezet védelme igenis profitot hozó vállalkozás. Már most is az nyugaton, és előbb-utóbb nálunk is az lesz. Ennek hasznából fenntartható egy alapítvány is, mert egy magát függetlennek valló, nonprofit intézmény sem a piacnak, sem az állami adományoknak nem lehet kiszolgáltatott.