Milyen lenne az az ösvény, amelye ráállva javíthatnánk az energiatermelés és felhasználás okozta negatív környezeti és szociális hatásokon?

 

Ámon Ada

"Civilizációnk" számos ponton függ az energia rendelkezésre állásától. Figyeljük csak meg, mennyire alapvető funkciókat táplál például az elektromos hálózat a világ fejlettebb részén! Ha egy városrész villany nélkül marad, nem tudjuk bekapcsolni számítógépeinket, este gyertyafénynél kell olvasnunk, nem működik a tévé, nem szól a rádió, gyalog kell felkutyagolnunk a tizedikre, és bizonyos esetben víz nélkül maradnak kerületek, megbénulnak a kórházak, mint ahogy pár hete a Balkánon történt. Minden fosszilis erőforrás használata széndioxid-kibocsátással jár, ezzel mintegy 50 százalékkal hozzájárulva a globális klímaváltozáshoz, továbbá porral, kátránnyal és számos egyéb gázzal terheli a légkört, melyek következtében savas esők és lokális, regionális egészségkárosodások alakulnak ki. Az atomenergia nagy költségekkel járó, koncentráltan jelentkező kockázatot jelent, a nukleáris hulladék kérdése pedig a jövő generációk számára lesz megoldandó probléma. 
Az energetikai problémák egy része társadalmi konfliktusokban jelentkezik. (A háborúk ennek extrém formái.) Egyrészt szinte minden esetben van egy olyan közösség, amely nagyobb mértékben viseli a negatív környezeti hatásokat, ki van szolgáltatva az óriáscégek hatékonyabb érdekérvényesítési gyakorlatának, képességének. Tekintsük példának okáért a kitermelés gyakorlatát. A Föld ásványi kincsei jól körülhatárolható területeken helyezkednek el, melyek kiaknázására nagy cégek szövetkeznek, semmibe véve a helyi közösségek kulturális örökségét, gazdasági érdekeit. Másrészről, az energiaárak kérdésében bizonyos társadalmi csoportok kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe. Gondoljunk csak a házgyári lakások távfűtési díjaira, a gázprogramok "kedvezményezettjeinek" rohamosan emelkedő számláira. A Föld másik fele, a fejlődő országok ugyanakkor jogosan követelik saját jussukat, és szeretnének a "fejlődés" útjára lépni, miközben a megalomán, környezeti katasztrófákat, szociális problémákat előidéző beruházásokra utalt összegek mérhetetlen eladósodásba kergetik őket. 
Magyarországon köztudottan kevés áll rendelkezésre a fenti energiaforrás-féleségekből, de a Földön sem gyarapodnak rohamosan a fosszilis mezők és az uránkészletek. Éppen ellenkezőleg. Egyes becslések szerint a következő évszázad folyamán kimerülnek azon forrásaink, amelyekre a ma energetikája, közlekedése épül. Ezek szerint, még ha a környezetszennyezést, klímaváltozást nem is tekintenénk súlyos problémának, akkor sincs túl sok időnk arra, hogy átálljunk a hagyományos szemléletről valami egészen más megközelítésre az energiatermelés, de talán még inkább a felhasználás, az erőforrásokhoz való viszonyunk, életmódunk tekintetében. 
Mielőtt azonban rátérnénk annak tárgyalására, hogyan is lehetne oldani a fenti feszültségeket, hogyan alakíthatnánk ki egy élhetőbb, fenntarthatóbb és így emberségesebb rendszert, tekintsünk végig a mai állapotot előidéző fontosabb - gazdaságunkat és gondolkozásunkat meghatározó - buktatókon, törvényszerűségeken. 
Az energia mindenhol jelen van körülöttünk, befogása azonban meglehetősen nehézkes és így igen drága. Sokkal egyszerűbb és így "olcsóbb" egyelőre a véletlenszerűen felhalmozódott készleteket - a szén, az olaj, a gáz és az urán jól koncentrált, évmilliók során felgyülemlett változatait - kimeríteni, kiépített hálózaton a fogyasztóhoz eljuttatni. A vezetékeket, drótokat azonban nem érdemes párhuzamosan kialakítani, így minden házba csak egy villamos-, egy gáz-, vagy egy távhővezeték megy be, ami területi természetes monopóliumok kialakulásához vezetett. Ezeknek a monopóliumoknak a megtörése folyik manapság Európában, és még csak találgatni lehet, hogy pontosan milyen társadalmi, gazdasági következményekkel fog járni e folyamat. Mindenesetre az energiatermelés és elosztás irányítói sokkal szívesebben veszik, ha csak kis számú termelőt kell koordinálni, igazítani a napi és szezonális fogyasztási görbéhez, legyenek azok gáztárolók vagy erőművek. Másik oldalról viszont, a tőkeerős, befolyásos energetikai társaságok a mai napig biztosak lehettek abban, hogy a befektetett tőkét visszakapják vagy maguktól a fogyasztóktól, vagy az adófizetőktől, ami egy fejlett energiarendszerrel rendelkező országban szinte ugyanaz. Ebben a folyamatban természetesen az egyes államok és az államok által létrehozott pénzügyi rendszerek is szerepet kaptak. Az energetika mint stratégiai ágazat mindig kitüntetett helyzetben volt, így olyan költségvetési forrásokhoz, kedvezményes alapokhoz fért hozzá, amelyek nélkül korántsem lenne olyan "olcsó" a vezetékes energiaszolgáltatás. 
Mi lenne tehát az az ösvény, amelye ráállva javíthatnánk az energiatermelés és felhasználás okozta negatív környezeti és szociális hatásokon? 
Először is diverzifikálni, azaz sokszínűbbé kellene tenni az erőforrás-összetételt, amely az alternatív energiaforrások fokozottabb használatát jelenti. Ezen az energiahatékonyság és energiamegtakarítás, valamint a megújuló energiaforrások adta lehetőségek számtalan változatát, azok kiaknázását értem. Bizton állíthatjuk például, hogy Magyarországon könnyűszerrel megtakarítható lenne a következő tíz év távlatában a most felhasznált energia egyötöde. Továbbá, annak ellenére, hogy hazánk nem dúskál megújuló energiaforrásokban, számos olyan megoldás létezik, amely a helyi adottságokra alapozva lehetővé teszi a szél, a geotermia, a nap, a kisebb folyók, patakok, a biomassza vagy esetleg a hőmérséklet-különbségek (hőszivattyú) munkába állítását. Sokan azonban abban a tévképzetben élnek, hogy csak az elektromosság lehet az egyetlen és üdvözítő gyümölcse e forrásoknak. Bármennyire kényelmesnek is tűnik a villamosság, nem célszerű minden mechanikus vagy hőenergiát mozgó elektronokká alakítani, hiszen a visszaalakítás folyamán immáron másodszor könyvelünk el 15 százaléknyi veszteséget. Kis szél esetén is érdemes tehát szélkereket alkalmazni vízhúzásra, még ha áramtermelésre alkalmatlan is eszközünk. A diverzifikálás tehát nemcsak a termelői oldalon bír jelentőséggel, hanem a felhasználás során is szempont kell, hogy legyen. 
A diverzifikálással párhuzamosan megindulhat a rendszer decentralizálása, ami a kisebb egységek együttműködését jelentené a már létező nagyobbakkal, ugyanakkor hosszabb távon a kiöregedő, nagy erőművek kiváltásának problémája is megoldásra vár. A fenti két elem ötvözése fokozatosan oldana a rendszer merevségén, rugalmasabbá téve azt. Ugyancsak eredményként könyvelhetnénk el hosszú távon a termelői oldal hatékonyabbá válását, hiszen a sok kisebb helyi "erőmű" feltételezhetően nem a magasfeszültségre termelne áramot, hanem helyi vagy regionális szétosztásra, esetleg közvetlen felhasználásra. A szereplők számának növekedéséből következően azonban vélhetően több szerepet kapna a rendszerirányítás, hiszen sokkal több kisebb kapacitású, és adott esetben kiszámíthatatlanabb "erőművet" kellene összehangolnia. 
A megvalósítás során számos kérdés merülhet fel. Mi biztosítja, hogy az energetika mint stratégiai ágazat kontrollálható marad? Nem veszíti-e el az állam a szabályozó szerepét, és egyáltalán milyen szerepet szánunk neki a rendszerben? Mi az a folyamat, amely lehetővé teszi számunkra a tervezett és spontán elemek egymással való kommunikációját? 
Az 1994 tavaszán megszületett energiatörvények tartalmaznak egy nagyon fontos kifejezést. Ez a "legkisebb költség elve". Egyetlen óriási probléma mutatkozik ezzel kapcsolatban: azok, akiknek leginkább érteni kellett volna e három szót, nem tudták, vagy nem akarták felfogni a jelentését. Az energiapolitika alakításában aktívan részt vevők legnagyobb része a fenti terminust akként értelmezi, hogy a fogyasztók számára a legolcsóbban kell szolgáltatni az energiát. Az állam szerepe ezen értelemszerűen túlmutat, hiszen a legalacsonyabb ár kieszközlése a meglévő természetes monopóliumok esetében a Versenyhivatal és a Magyar Energia Hivatal intézkedéseivel automatikusan elérhető lenne. A legkisebb költség elve azonban azt jelenti, hogy az energiát a társadalmilag legkisebb költségen állítják elő és szolgáltatják a fogyasztónak, figyelembe véve a környezeti externáliákat, a költségvetési és fizetési mérlegre gyakorolt hatásokat, a társadalmi feszültségeket is. Az elv érvényesítése egy jól kitalált, átfogó folyamatot igényel, amit jobb híján integrált forrástervezésnek nevezhetünk. 
A folyamat a jövőbeli igények felmérésével kezdődik. Ezt követően a jelentkező igényekre pályázatot írnak ki, melynek folyamán minden fajta forrást egyenlő feltételekkel versenyeztetnek, szem előtt tartva azok minden pozitív és negatív hatását. Forrásként értelmezhetők a fogyasztó- vagy forrás-oldali igénycsökkentő intézkedések, a megújuló energiaforrások használata és a hagyományos beruházások. Ezek összességéből kell kiválasztani az optimális allokációt a jövőre nézve, ami azonban egyáltalán nem könnyű feladat, tekintve a mérlegelendő hatások sokaságát és azok egymásra hatását (környezeti hatások, erőforrás-függés, fizetésimérleg-kihatások, megtérülési mutatók, foglalkoztatás stb.). 
Pusztán az integrált forrás-tervezés megléte azonban nem elegendő ahhoz a fentebb már leírt folyamathoz, amelyben megvalósulnak a decentralizált, megújuló forrásokra és az energiahatékonysági potenciálra épülő legapróbb "erőművek". Ehhez olyan kormányzati programok kellenek, amelyek érdekeltté teszik a családokat, közösségeket, kistermelőket, társaságokat saját kezdeményezéseik elindításában, hogy később ösztönzés nélkül is érdemes legyen hasonló beruházásokba fogniuk. Ugyanakkor a fogyasztás területén is drasztikus változásokra, csökkenésre van szükség. Egyik oldalról az energiahatékonyság mind fokozottabb kiaknázásával, amihez intenzívebb kutatásfejlesztés, innováció szükséges, másik oldalról valószínűleg alább is kell adni igényeinket, így például le kell mondanunk a szárítógépek adta kényelemről. A technológiai újdonságok iránti élénkülő kereslet a volumen növekedésén keresztül árcsökkenéshez, és ennek következtében a megtérülési mutatók javulásához vezet. Ugyanakkor a fogyasztó szemszögéből tekintve az energiatudatos, az ökológiai szempontokat is szem előtt tartó építkezés jelentős megtakarítást eredményezhet például világítási, fűtési, valamint hűtési számláinkban. 
A fentiekben vázolt jövő társadalmában tehát az energiatermelők oly módon fognak működni, mint ma az Internet. Sok kis egység fog véletlenszerűen összekapcsolódni, és a felesleges energiamennyiséget a "közösbe adva" fogják segíteni egymást, de minden kisebb egység önmagában is képes lesz az alapszíntű önellátásra. Ebben a világban az energia emberi léptékűvé válik, érthető lesz. Szinte mindenkinek lesz energetikai vállalkozó ismerőse, így az egyén felelőssége, tudatossága megnő, de ezzel párhuzamosan szabadságfoka is emelkedik.