Vélhetőleg nincs olyan nap ma a világon, hogy ne rendeznének valahol konferenciát a két divatos téma, az információ és az ökológia gondolatkörében. Nem is lenne ezekkel a tanácskozásokkal baj, ha nem lenne az embernek az az érzése, hogy már a farka csóválja a kutyát, természetesen egy szellemi farok egy szellemi kutyát. Tudom, konferencia-megnyitóként nem illik igazán kikezdeni a tanácskozást mint műfajt, de az még inkább kínos, hogy nem beszélünk arról, hogy mit ér a sok tanácskozásunk, s főleg mit érnek az ökológiai gondolatkör területén mozgó eszmefuttatásaink. Már régóta úgy vélem, hogy az ökológiai narratívát - hadd mondjam ilyen fontoskodva - átszőtte a prédikáció és a szellemi pedikáció.
Ökológiai prédikáción azt értem, amikor ökoprédikátorok bőbeszédű kenetteljességgel hirdetik az egy igaz ökoevangéliumot. Beszédeik, írásaik koreográfiája részben ószövetségi, amennyiben jeremiádákat zengenek a világ állapotáról, részben Quise herceg ügynökének, Nostradamusnak a technikájával manipulálnak, apokaliptikus jóslatokkal fenyegetőznek, és ezzel pszichikai dermedtséget okoznak. Mint nagy mesterük, ők is túllépnek azon a csekélységen, hogy eredeti elképzelés szerint az apokalipszis eredménye a gonosz és hívei hatalmának végső megtörése. Így az ökoapokalipszis sem lehet más, mint az ökogonosz hatalmának végső megtörése, ami azért nem olyan rossz hír. Az ökoprédikáció legveszélyesebb formája pedig az, amikor a napi politikai szférában manipulál, visszaélve az emberek olykor nosztalgikus, olykor valós természetszeretetével. Ebben a formájában közbűntényessé is válhat, amennyiben az ökofrazeológiát egymással harcoló környezetszennyező multik érdekében működteti.
A másik veszélyes jelenség a szellemi pedikáció.
A pedikáció az ókori Rómában egy eléggé kínos megszégyenítési aktus volt, ami nem állt másból - eufemisztikusan fogalmazva -, mint egy férfi hátsó alfelének nemi megalázásából. A szellemi pedikáció a globalizációs szótár kulcsszavain és médianyomulásán keresztül valósul meg, s nem egyéb, mint világunk legfontosabb ügyeinek ön- és közámító kifordítása egy állandó hazugság által. Foglalkozunk-e eleget azzal a kérdéssel, hogy ez a szellemi erőszak az ökológiai gondolat legszentebb névadó középpontját, az oikoszt - háztartás, ház, haza, úgy mint az emberiség hazája is - állandóan támadja?
Átláthatóvá tesszük-e, hogy itt az emberi identitás, az emberi jelenség felszámolására, átkódolására irányuló tevékenység zajlik a másság terrorján keresztül? Az ökológiai gondolat képviselői hol és hogyan foglalnak ebben az ügyben állást? Mernek-e egyáltalán határozott véleményt mondani, vagy csak lebzselnek a New Age gondolati rózsaszínje és az ortodox tudományosság szürke unalma között? El merjük-e kezdeni világunk valódi szanálását, gyógyítását? Meg merjük-e ehhez nevezni, hogy milyen szellemi bűnök, őspatkányként terjesztett szellemi kórok, ideológiák, minták, hamis mítoszok okozzák bolygónk krízisét? Nem kellene-e új kályhától elindulni? Természetesen ebben az esetben az ökofilozofálás már nem lenne egy kényelmes mítosz. Talán rájönnénk, hogy nincs "kívülálló" megfigyelő szerep a világban, hogy az ember nem par excellence antinaturális lény, vagy csak akkor, ha a natúrát materialista módon határozzuk meg. Talán akkor fel kellene vállalnunk azt az antropocentrikusnak tűnő felelősséget, hogy az ember a világegyetem rejtett szívében él, ahogy azt Brian Swimme véli.
Természetesen ebből az következne, hogy az ember, a szemlélő van a mindenség közepén, ha nem is a fizikai világmindenség, hanem a lelki szellemi közepén. Bár a kvantumelmélet által megközelített világban szétválasztható-e még anyag és lélek? Mintha ismét megszenteltté akarna válni a világ?
Így az ökológiai válság, s a nyomában fölébredő ökológiai gondolat csak egy eltanulási folyamat, ami nem másról szól, mint az ünnep helyreállításáról a mindenség templomában, a Földön.
Tisztelt tanácskozás! Ez az, amiről beszéltem, hogy a legveszélyesebb az ökológiai prédikáció. Ne is hagyják, hogy provokáljam tovább a tisztelt jelenlévőket, akik fontos dolgokról kívánnak itt eszmét cserélni, s nálam sokkal jobban tudják, hogy az a legfontosabb kérdés, hogy végül is jól, pontosabban a helyén érzi-e magát és másokat az önmagára, s így Istenre ismert elme ebben a földi létben és ebben a majom testben.