Szentmihályi Szabó Péter

Önsorsrontó irodalom

Az irodalom és a művészetek valamikor egy egységes vallási világkép harmóniájában éltek, vallási mítoszokat, legendákat szolgáltak, örökítettek meg és fejlesztettek tovább. Aztán a reneszánsz és a felvilágosodás fokozatosan elszakadt a vallástól, s az irodalom egyre döntőbb részben a fizikai világgal és az emberek sorsával kezdett foglalkozni. A világirodalom első "igazi" regényét Daniel Defoe írta meg 1719-ben, s a Robinson írójának nyomorúságos és kalandos élete már jelzi a modern irodalom sorsának alakulását: a költők, írók közül csak kevesen válnak életükben is sikeres, ünnepelt, köztiszteletben álló emberekké, s a Goethéhez hasonló írófejedelmek inkább kivételnek számítanak. Az irodalom oktató és szórakoztató funkciója már a 19. században szétválik: megjelenik az íróiparosok által futószalagon létrehozott tömegolvasmány, a lektűr, míg a "magas" irodalom alkotói a társadalom hiteles ábrázolására és saját érzéseik minél pontosabb kifejezésére törekszenek.

A romantikus irodalomszemlélet valóságos divatot teremtett az önsorsrontásban is, elég, ha Byron példájára gondolunk, majd később olyan legendás önpusztítókra, mint Edgar Allan Poe, vagy a francia szimbolisták, nálunk pedig Ady, aki már életében megalkotta a sötétség, szomorúság, magány és reménytelenség mítoszát. A zsenikultusz a költő alakját ma is úgy képzeli el, amint fűtetlen padlásszobában, éhesen, reménytelenül szerelmesen körmöli költeményeit, várván, hogy a tüdőbaj végezzen vele. A szabadságot és jólétet igen ritkán élvező magyar társadalom pedig valósággal elvárta költőitől, íróitól, hogy Balassihoz, Zrínyihez, Petőfihez vagy Radnótihoz hasonló hősként éljenek és főleg haljanak meg. A kommunista-szocialista diktatúra és cenzúra évtizedeiben is nagy tisztelet övezte azokat az írókat, akik szembe mertek szállni a hatalommal -- elég, ha az írók meghatározó szerepére gondolunk az 1956-os forradalomban, vagy a rendszerváltozás előtti ellenzéki politika alakulásában.
Századunk talán leginkább önsorsrontó alakja József Attila, akinek kudarcait csak a pszichiátria segítségével lehet jellemezni, de úgy, hogy figyelembe vesszük a származás, a tehetség, a korszak és a véletlenek sajátos együttesét. A költői-írói pálya és az azt meghatározó érzékenység kialakulása önmagában is többnyire a hátrányos helyzetből fakad, hiszen a boldog, elégedett emberek inkább élnek és tapasztalnak, nem pedig szenvednek és megfigyelnek. Gazdag emberekből igen ritkán lettek jelentős írók, mivel a gazdagság mintegy kioltja a társadalmi érzékenységet és a szellemi felemelkedés vágyát.
Az önsorsrontó irodalom már eleve hátrányos helyzetből indul, s éppen ez a hátrányos helyzet teszi az írókat alkalmassá arra, hogy mintegy "alulról" szemléljék a társadalom működését. A középpolgári státus talán a legalkalmasabb a tartós írói életmű létrejöttére, ám ezt a legtöbb huszadik századi író csak egyéb munkával -- például újságírással -- tudta biztosítani, amint ezt a Nyugat nagy nemzedékei -- Tóth Árpádtól Karinthy Frigyesig -- igazolták életművükkel.
A rendszerváltozás után a magyar irodalom sok évszázados rangja megkopott, s mára szinte megszűnt, ahogyan a nyugati demokráciákban is -- jóval korábban -- végbement ugyanez a folyamat. A világirodalmi értékítélet kudarcait már a Nobel-díjasok igen kétséges listáján is szemlélhetjük: mintha a díjat odaítélő bizottság kalapból húzná ki a nyertest. Az önsorsrontás irodalmárai csaknem száz különböző irodalmi folyóirat köré szerveződve nemcsak egymást nem olvassák, de őket sem olvassa szinte senki: a különböző állami és magán alapítványok segítségével létező irodalmi irányzatok többsége csupán a papírt és a nyomdafestéket pusztítja. Nincs ember, főleg nincs kritikus, aki áttekinthetné a magyar irodalmi folyóiratpiacot és a kis példányszámú könyvek piacát. A népi-urbánus ellentét új értelmezést nyert a posztmodern irodalom és kritika segítségével: az urbánus irodalom önsorsrontó módon eltávolodott a magyar olvasóközönségtől, és ma népszerűbb német nyelvterületen, mint itthon, ugyanakkor a népi, magyar hagyományú, realista irodalom szinte vegetál, támogatók és olvasók híján. Az önsorsrontó irodalom beteljesítette végzetét: a "kozmopolita" Konrád György és a "nacionalista" Csoóri egyformán magyar olvasótábor nélkül maradt, s az irodalompolitikai szembenállásból csak az értéktelen tömegirodalom profitált, a Leslie L. Lawrence-féle szórakoztatás, mely már hosszú ideje az eladottsági listákat vezeti, mert látszólag magyarul beszél, de semmiről sem szól. A "piacgazdaságban" elképesztően leértékelődött a magyar irodalom, melyet a Kádár-kori tíz-tizenöt könyvkiadó úgy-ahogy el tudott tartani, ám a három-négyszáz jelenlegi kiadó már nem: a túlélés szerencse dolga.
Hogy személyesre fordítsam a szót, magam is az önsorsrontó irodalmárok közé tartozom, bár nagyon kedves, közeli íróbarátaim ugyancsak ilyen véget értek, Fekete Istvántól Ratkó Józsefig. Az erkölcsi tartás, a közösség tisztelete ritka irodalmi kincs lett, s akik -- mint a népi írók -- úgy vélték, hogy nem csupán megfigyelők, hanem felelősök is a magyar nép sorsáért, önsorsrontók voltak, mert időről időre szembekerültek a fennálló hatalommal.
Az utolsó nagy írófejedelem Illyés Gyula volt -- ő nem tartozott az önsorsrontók közé, s egész életpályája úgy épült fel, hogy a kompromisszumok is a közös ügyet szolgálták: írói tekintélye nemcsak védte, de támogatta is abban, hogy mindenkor a magyar nemzet sorskérdéseit képviselje.
A költői-írói pálya érdekes és jellemző sajátossága, hogy a gyors meggazdagodás és hírnév reményében igen kevesen fognak tollat, s a magyar irodalom történetében csak Listius László tizenhetedik századi költő volt az, akit a krónikák "véres kezű költőnek" neveznek, s akit 1662-ben végzett ki pallos által a bécsi hóhér. Az irodalom lassú, magányos, nehézkes, rosszul fizetett és áldozatos munka -- nem igazán vonzó pálya az emberiség ellenségei számára.
A magyar irodalom jövőjét a magyar nyelvhez és a magyar nemzethez lehet csak kötni, s feladata e két dolog feltétlen szolgálata. Ha valamelyikről lemond vagy feladatát nem teljesíti, maga is a magyar nyelv és a magyar nemzet sírásójává lesz. A posztmodern irodalom kozmopolitizmusa és közügyekben való érdektelensége belesimul a globalizáció folyamatába: sikerei onnan származnak, hogy a posztmodern magyarul szól, de nem magyar, s legjobb esetben megfigyelője, de nem cselekvő részese annak, ami Magyarországgal történik s történhet.
Ma is nehéz helyzetben van a magyar irodalom -- akár a magyar nemzet. Szinte vetélkednek egymással, melyik rontja hatékonyabban saját sorsát. Ha az írók ráébresztik a nemzetet, mit követ el önmaga ellen, s jobb útra irányítják, talán megszűnik ez az egymást gerjesztő, ördögi folyamat. Lesz egy békésen gyarapodó, fejlődő magyarság, és lesznek tisztességes, felelős, nem hősi, hanem polgári írói, költői. Nincs rá túl sok esély, de mindig van valami remény. Vagy ha nincs, hát marad a hősies önsorsrontás. Az irodalomban az is maradandó emléket hagy.