Szentmihályi Szabó Péter
Önsorsrontó
irodalom
Az irodalom és a művészetek
valamikor egy egységes vallási világkép harmóniájában éltek, vallási mítoszokat,
legendákat szolgáltak, örökítettek meg és fejlesztettek tovább. Aztán a
reneszánsz és a felvilágosodás fokozatosan elszakadt a vallástól, s az
irodalom egyre döntőbb részben a fizikai világgal és az emberek sorsával
kezdett foglalkozni. A világirodalom első "igazi" regényét Daniel Defoe
írta meg 1719-ben, s a Robinson írójának nyomorúságos és kalandos élete
már jelzi a modern irodalom sorsának alakulását: a költők, írók közül csak
kevesen válnak életükben is sikeres, ünnepelt, köztiszteletben álló emberekké,
s a Goethéhez hasonló írófejedelmek inkább kivételnek számítanak. Az irodalom
oktató és szórakoztató funkciója már a 19. században szétválik: megjelenik
az íróiparosok által futószalagon létrehozott tömegolvasmány, a lektűr,
míg a "magas" irodalom alkotói a társadalom hiteles ábrázolására és saját
érzéseik minél pontosabb kifejezésére törekszenek.
A romantikus irodalomszemlélet
valóságos divatot teremtett az önsorsrontásban is, elég, ha Byron példájára
gondolunk, majd később olyan legendás önpusztítókra, mint Edgar Allan Poe,
vagy a francia szimbolisták, nálunk pedig Ady, aki már életében megalkotta
a sötétség, szomorúság, magány és reménytelenség mítoszát. A zsenikultusz
a költő alakját ma is úgy képzeli el, amint fűtetlen padlásszobában, éhesen,
reménytelenül szerelmesen körmöli költeményeit, várván, hogy a tüdőbaj
végezzen vele. A szabadságot és jólétet igen ritkán élvező magyar társadalom
pedig valósággal elvárta költőitől, íróitól, hogy Balassihoz, Zrínyihez,
Petőfihez vagy Radnótihoz hasonló hősként éljenek és főleg haljanak meg.
A kommunista-szocialista diktatúra és cenzúra évtizedeiben is nagy tisztelet
övezte azokat az írókat, akik szembe mertek szállni a hatalommal -- elég,
ha az írók meghatározó szerepére gondolunk az 1956-os forradalomban, vagy
a rendszerváltozás előtti ellenzéki politika alakulásában.
Századunk talán leginkább önsorsrontó
alakja József Attila, akinek kudarcait csak a pszichiátria segítségével
lehet jellemezni, de úgy, hogy figyelembe vesszük a származás, a tehetség,
a korszak és a véletlenek sajátos együttesét. A költői-írói pálya és az
azt meghatározó érzékenység kialakulása önmagában is többnyire a hátrányos
helyzetből fakad, hiszen a boldog, elégedett emberek inkább élnek és tapasztalnak,
nem pedig szenvednek és megfigyelnek. Gazdag emberekből igen ritkán lettek
jelentős írók, mivel a gazdagság mintegy kioltja a társadalmi érzékenységet
és a szellemi felemelkedés vágyát.
Az önsorsrontó irodalom már
eleve hátrányos helyzetből indul, s éppen ez a hátrányos helyzet teszi
az írókat alkalmassá arra, hogy mintegy "alulról" szemléljék a társadalom
működését. A középpolgári státus talán a legalkalmasabb a tartós írói életmű
létrejöttére, ám ezt a legtöbb huszadik századi író csak egyéb munkával
-- például újságírással -- tudta biztosítani, amint ezt a Nyugat nagy nemzedékei
-- Tóth Árpádtól Karinthy Frigyesig -- igazolták életművükkel.
A rendszerváltozás után a magyar
irodalom sok évszázados rangja megkopott, s mára szinte megszűnt, ahogyan
a nyugati demokráciákban is -- jóval korábban -- végbement ugyanez a folyamat.
A világirodalmi értékítélet kudarcait már a Nobel-díjasok igen kétséges
listáján is szemlélhetjük: mintha a díjat odaítélő bizottság kalapból húzná
ki a nyertest. Az önsorsrontás irodalmárai csaknem száz különböző irodalmi
folyóirat köré szerveződve nemcsak egymást nem olvassák, de őket sem olvassa
szinte senki: a különböző állami és magán alapítványok segítségével létező
irodalmi irányzatok többsége csupán a papírt és a nyomdafestéket pusztítja.
Nincs ember, főleg nincs kritikus, aki áttekinthetné a magyar irodalmi
folyóiratpiacot és a kis példányszámú könyvek piacát. A népi-urbánus ellentét
új értelmezést nyert a posztmodern irodalom és kritika segítségével: az
urbánus irodalom önsorsrontó módon eltávolodott a magyar olvasóközönségtől,
és ma népszerűbb német nyelvterületen, mint itthon, ugyanakkor a népi,
magyar hagyományú, realista irodalom szinte vegetál, támogatók és olvasók
híján. Az önsorsrontó irodalom beteljesítette végzetét: a "kozmopolita"
Konrád György és a "nacionalista" Csoóri egyformán magyar olvasótábor nélkül
maradt, s az irodalompolitikai szembenállásból csak az értéktelen tömegirodalom
profitált, a Leslie L. Lawrence-féle szórakoztatás, mely már hosszú ideje
az eladottsági listákat vezeti, mert látszólag magyarul beszél, de semmiről
sem szól. A "piacgazdaságban" elképesztően leértékelődött a magyar irodalom,
melyet a Kádár-kori tíz-tizenöt könyvkiadó úgy-ahogy el tudott tartani,
ám a három-négyszáz jelenlegi kiadó már nem: a túlélés szerencse dolga.
Hogy személyesre fordítsam a
szót, magam is az önsorsrontó irodalmárok közé tartozom, bár nagyon kedves,
közeli íróbarátaim ugyancsak ilyen véget értek, Fekete Istvántól Ratkó
Józsefig. Az erkölcsi tartás, a közösség tisztelete ritka irodalmi kincs
lett, s akik -- mint a népi írók -- úgy vélték, hogy nem csupán megfigyelők,
hanem felelősök is a magyar nép sorsáért, önsorsrontók voltak, mert időről
időre szembekerültek a fennálló hatalommal.
Az utolsó nagy írófejedelem
Illyés Gyula volt -- ő nem tartozott az önsorsrontók közé, s egész életpályája
úgy épült fel, hogy a kompromisszumok is a közös ügyet szolgálták: írói
tekintélye nemcsak védte, de támogatta is abban, hogy mindenkor a magyar
nemzet sorskérdéseit képviselje.
A költői-írói pálya érdekes
és jellemző sajátossága, hogy a gyors meggazdagodás és hírnév reményében
igen kevesen fognak tollat, s a magyar irodalom történetében csak Listius
László tizenhetedik századi költő volt az, akit a krónikák "véres kezű
költőnek" neveznek, s akit 1662-ben végzett ki pallos által a bécsi hóhér.
Az irodalom lassú, magányos, nehézkes, rosszul fizetett és áldozatos munka
-- nem igazán vonzó pálya az emberiség ellenségei számára.
A magyar irodalom jövőjét
a magyar nyelvhez és a magyar nemzethez lehet csak kötni, s feladata
e két dolog feltétlen szolgálata. Ha valamelyikről
lemond vagy feladatát nem teljesíti, maga is a magyar nyelv és a magyar
nemzet sírásójává lesz. A posztmodern irodalom kozmopolitizmusa és közügyekben
való érdektelensége belesimul a globalizáció folyamatába: sikerei onnan
származnak, hogy a posztmodern magyarul szól, de nem magyar, s legjobb
esetben megfigyelője, de nem cselekvő részese annak, ami Magyarországgal
történik s történhet.
Ma is nehéz helyzetben van a
magyar irodalom -- akár a magyar nemzet. Szinte vetélkednek egymással,
melyik rontja hatékonyabban saját sorsát. Ha az írók ráébresztik a nemzetet,
mit követ el önmaga ellen, s jobb útra irányítják, talán megszűnik ez az
egymást gerjesztő, ördögi folyamat. Lesz egy békésen gyarapodó, fejlődő
magyarság, és lesznek tisztességes, felelős, nem hősi, hanem polgári írói,
költői. Nincs rá túl sok esély, de mindig van valami remény. Vagy ha nincs,
hát marad a hősies önsorsrontás. Az irodalomban az is maradandó emléket
hagy.
|