Andrew Weil

Gyógyító orvoslás

Az elmúlt évszázad óta alkalmazott biomedicinális modellünk hatékonyságának határához érkezett. Egyetlen kivételtől eltekintve, ma az orvoslásban nem használják a "gyógyulás" szót. Az első éves szövettan-előadásokon esik némi szó a sebgyógyulásról, de ezen túl a gyógyulás kifejezést nem használják. A Spontán gyógyulás című könyvemben felvetett nézeteim egyike az, hogy az emberi test rendelkezik egy gyógyító rendszerrel. Ez nem gyökeresen új elképzelés. Csak egy megvágott ujj gyógyulását kell megfigyelni, hogy egyértelműen lássuk: a test képes tudomást szerezni a bajokról, és mechanizmusai vannak a szövet javítására. Mégis elkedvetlenítő, amikor azzal találkozom, hogy a gyerekekkel könnyebb elbeszélgetni a test gyógyulási kapacitásairól, mint legtöbb orvoskollégámmal. Ha egy gyerek "bibis" lesz, az ember azt mondja, figyelj csak, mi történik. Ha valaki orvosokkal próbál a test rendszeréről beszélgetni, legtöbben könnyű szívvel elvetik, mint újabb New Age "kutyulást". Pedig ez fiziológiai realitás. A DNS-től kezdve egészen szervezetünk legösszetettebb rendszeréig, a biológiai szerveződés bármely vizsgált szintje képességet mutat az öndiagnózisra, a sérült struktúra eltávolítására és új struktúra regenerációjára. Felmerül a kérdés, vajon miért nem tanítják az orvostanhallgatókat arról, hogy a testnek gyógyító funkciói vagy gyógyító rendszerei vannak? Először is gondoljunk csak bele, a klinikai gyakorlatot megelőző tanévekben az egészség mellett milyen aránytalan hangsúlyt kapnak a betegségfolyamatok. Másodszor, klinikai gyakorlati éveikbe érkezve az orvostanhallgatók nagyon beteg emberekkel találkoznak, kórházba utaltakkal, akiknél a gyógyulási reakciók jóval ritkábbak, mint az átlag népességben. Ha valaki számára a betegség teljes világa kórházban kezelt emberekből áll, akkor ez egyre pesszimistábbá teszi őt a gyógyulás lehetőségeivel kapcsolatosan.

De van itt egy mélyebb probléma is, általában véve a nyugati tudománnyal és orvoslással. Nagyon elakadtunk ott, hogy a testre mint struktúrák és strukturális rendszerek együttesére tekintünk, nem mint funkcionális rendszerekére. A gyógyító rendszer nem strukturális rendszer. Nem tudok diát mutatni róla úgy, ahogyan a keringési vagy emésztőrendszerről tudnék. Bizonyos esetekben, mint a keringésnél és az emésztésnél, viszonylag szinonim a struktúra és funkció. De más esetek, nevezetesen a gyógyulás, nem mutatnak tiszta összefüggést a funkció és egy testi struktúraegyüttes között. A gyógyító rendszer minden strukturális rendszert felhasznál saját működéséhez -- a keringési, az ideg-, immun- és endokrin rendszerek normál működéseit, s még ezeknél is többet.
Különféle kulturális okok következtében a kínai orvoslás inkább funkcionális, mint strukturális irányban fejlődött. Egyik ok az, hogy a hagyományos kínai társadalomban gondolni sem lehetett arra, hogy belevágjanak egy halott emberi testbe. Így a kínai gondolkodóknak az emberi test belső szerkezeteinek részletes ismerete nélkül kellett kifejleszteni rendszerüket. Helyette a funkcionális kapcsolatok tudományának fejlesztésére összpontosítottak, a funkcióterületekre és a közöttük létező kapcsolatokra. Az egyik nagyon korán azonosított terület a védekezés területe volt, ami a különböző környezeti és belső veszélyektől való önvédelemért felelős. Ez a koncepció a természet kutatására ösztönözte az orvosokat, hogy módokat találjanak a védelemre és e funkció megerősítésére. A kínai hagyományos gyógyszerkönyvben a gyógyhatású szerek lenyűgöző sorát értékelik sokra, mert azt tartják róluk, hogy növelik a test védekezését. Számos gombafaj és néhány magasabb rendű növény tartozik ide, melyeket azért becsülnek, mert az élettartamot meghosszabbító erősítőszerek, növelik az ellenálló képességet, általában egészségesebbé teszik az embereket.
Figyeljük meg, hogy a nyugati orvoslásban csak az utóbbi időkben azonosítottuk és ismertük fel néhány szerv funkcióját. Ugyan struktúrákként azonosítottuk ezeket, de nem tudtuk, mit végeznek. Amikor az 1960-as évek végén a Harvard Orvosi Egyetemre jártam, még azt tanultam, hogy ezek közül több szerv funkció nélküli. Bámulatos mértékű önhittség kell ahhoz, hogy valaki kijelentse, mivel nem ismerjük valaminek a funkcióját, ezáltal nincs funkciója. Majd még tovább lépve, felhatalmazni a sebészeket eltávolítására, hisz csak a helyet foglalja. Amikor gyerek voltam, senki sem érte meg a felnőttkort sértetlen garat- és orrmandulákkal. Hasonlóképpen, sok pácienst ismertem, még a nyolcvanas években is, akik hasi műtétre, méheltávolításra vagy epehólyag-eltávolításra mentek nagyobb kórházakba, és amíg a kórházi számlát meg nem kapták, nem tudták, hogy vakbelüket is kivették, mint haszontalan szerkezetet, ami egyszer még bajt okozhat. Abban a hitben, hogy felesleges struktúra, az 1950-es években az orvosok szisztematikusan tönkretették a gyerekek csecsemőmirigyét, mert gyermek- és serdülőkorban túlságosan megnagyobbodott. S akkor röntgensugarakkal kell bombázni, hogy normális méretűre apadjon.
Eközben Keleten -- a csecsemőmirigy, a vakbél, a garat- és orrmandulák bármilyen fokú ismerete nélkül -- a kínai orvosok felismerték a test védekező funkcióját, és nagyon praktikus információkra tettek szert, hogyan erősítsék azt. Azokról a gombákról és növényekről, amelyeket a kínai orvosok használtak századokon, ha nem évezredeken keresztül, ma kiderül, hogy valóban erősítik az immunfunkciókat. Nem toxikusak, fokozzák a fagocitózist (sejtfalás), a makrofágok mozgását és az immunfunkciók különböző aspektusait. Ezek ma a kutatás nagyon izgalmas tárgyai, mert esetleg felhasználhatók lehetnek az AIDS és más krónikus vírusos állapotok kezelésére, amikkel nem tudunk boldogulni a nyugati orvoslásban, mert nincsenek ellenük technológiai fegyvereink. Ez nem jelenti a strukturális gondolkodás fontosságának tagadását, de nagyobb hangsúly kerül a funkcióra, ami megjelenhet a test önszervezésének elvében, a problémák diagnosztizálására való képességben, a sérült szerkezet javításában, és a struktúra regenerálásában.
Említésre méltó, hogy a gyógyulásról sosem készült szisztematikus tanulmány. Van egy jelenség, amely a "spontán javulás" elnevezést kapta, s amit ritkaságnak tekintenek, részletes magyarázat nélkül. Amikor orvosoknak vagy betegeknek beszélünk a spontán javulásról, legtöbben azonnal a rákra gondolnak. A rák a legrosszabb példa arra, hogy szervezetünk gyógyító rendszerének működését megértsük. Egészen egyszerűen azért, mert ahhoz, hogy a rákos sejt túlélje az összes védelmi szintet, amellyel a test rendelkezik a káros sejtek kiselejtezésére, és eljusson a klinikailag észlelt daganat állapotáig, az szükséges, hogy már egy hosszan tartó hiba álljon fel a test gyógyító mechanizmusaiban.
Mégis léteznek lenyűgöző gyógyulási esetek a rákból, de nem a legjobb példák a test gyógyító rendszerének megértésére. Sokkal jobb például az autoimmunitást megvizsgálni. Az autoimmun betegségek természetéhez tartoznak a javulási és súlyosbodási szakaszok. A terapeutáknak és a klinikai orvosoknak olyan betegségeken kellene elgondolkodniuk, mint a lupus (bőrfarkas) vagy az arthritis deformans (ízületi csúz), mert ezek rendelkeznek azzal a természetes tendenciával, hogy a súlyosbodásból javulásba forduljanak.
Én amellett volnék, hogy a legtöbb betegség önmaga által korlátozott. Természetesen ez az én tapasztalatom, mint klinikai orvosnak és mint betegnek. E tény azonban nagyon bonyolulttá teszi a terápia értelmezését. Ha a legtöbb betegség magától befejeződik, akkor lehetséges, hogy nagyon sok, mind hagyományos, mind nem hagyományos orvos a maga érdemének tulajdonít olyan módszereket, melyeknek semmi köze sincs a végeredményhez. Mindenesetre úgy gondolom, semmi nincs fontosabb, mint annak tanulmányozása, hogyan fejeződnek be a betegségek. Még nem tettük meg ezt a gyógyításban, ez nem kutatási prioritás. Nem gyűjtjük ezeket az eseteket, nem próbáljuk elemezni őket, nem próbálunk közös tényezőket keresni.
Ezen túl a gyógyító rendszer egyik összefüggése a tudathoz kapcsolódik. Sok esetben úgy tűnik, a gyógyulási reakció közvetlenül a tudatszint valamilyen változása után következett be. Ez nem bizonyítja, hogy ok-okozati összefüggés létezik közöttük, de feltétlenül sokat sejtető. Azonban van itt egy veszély, különösen a New Age terapeuták esetében, akik azt sugallják a pácienseknek, hogy a betegség teljes mértékben érzelmeik vagy hangulataik következménye, amiért pedig ők felelősek. Ez veszélyes okfejtési irány, gyakran nem segít, hanem bűntudatot kelt a páciensekben, s ha létezik valami, ami zavarja a gyógyulást, akkor ez az.
Amikor az orvosi egyetemre jártam, számos asszonyt kérdeztem meg nagyanyám generációjából, miért van mellrákjuk. A válaszok száz százaléka valamilyen régebbi sérülést említett. Ma tudjuk, hogy nincs összefüggés a sérülés és a mellrák között, de akkor azt gondolták. Ha manapság megkérdezik az amerikai nőket, mit gondolnak, miért lett mellrákjuk, ilyen mondatokkal válaszolnak, mint hogy "évekig elnyomtam az érzéseimet", vagy "sosem fejeztem ki a férjem iránt érzett dühömet". Lehet, hogy ennek sincs több okozati kapcsolata a mellrákkal, mint annak, hogy sérülés váltotta ki, azonban bekövetkezett egy kulturális váltás. Ha valaki azt hiszi, hogy azért lett mellrákja, mert nekiesett egy asztalnak, abban a "sors keze" van. De ha azért lesz valakinek mellrákja, mert nem fejezi ki az érzéseit, akkor az az ő hibája. Én nem támogatom ezt. Éppen arra mutatok rá, hogy közvetlenül valamilyen tudatszint-váltást követően, több ízben láttam -- néhány nagyon drámai -- gyógyulási reakciót.
Pár évvel ezelőtt két, harmincas éveiben járó nő esetét ismertettem, akik egyidejűleg kerültek rendelőmbe. Mindketten előrehaladott bőrrák (systemic lupuserythematosous) esetét mutatták. Az egyik nőt kórházba fektették, és úgy volt, hogy nem marad életben. Veséi és autoimmun folyamatai erősen károsodtak, veszélyesen magas vérnyomása volt, amit nem lehetett gyógyszerekkel befolyásolni. A másik nőnek szintén több vese- és agyi károsodása volt. Pszichotikus állapotba került, és a bőrrák nem reagált a legerősebb immunelnyomó szerekre sem. A kórházban fekvő nő áttért a fundamentalista kereszténység egyik formájára. A másik nő szerelmes lett, majd férjhez ment. Orvosaik megdöbbenésére ma mindketten kitartóan javulnak.
Nem tudom gyakran elérni, hogy betegeim szerelembe essenek vagy megtérjenek, de nagyon fontos tudomásul venni ezt a lehetőséget, még ha nem is tudjuk, hogyan idézzük elő. Valamihez hozzá lehet férni így. Nem tudom elmondani, hány esetet láttam, főleg férfiaknál, akiknek annyira elgyöngítő hátfájdalmuk volt, hogy azt mondták, porckorong műtétre kell menniük. Tomográfos és mágneses rezonancia-indukciós felvételeik borzasztóak voltak. Senki sem tudta, mit csináljon velük, óriási adag fájdalomcsillapítót kaptak. Majd szerelmesek lettek, és a hátfájdalom azonnal megszűnt. Ez lenyűgöző! Mi történik ilyenkor? Csak endorfinok kérdése lenne? Nem hiszem. Azt gondolom, ennél több zajlik itt, s minden bizonnyal megérdemli, hogy ráirányítsuk kutatásunk figyelmét.
Több dologról beszámoltam, amelyeket különböző kultúrákban tesznek az emberek azért, hogy megszabaduljanak a szemölcseiktől. Nagyon érdekes, hogy semmi egységes nincs abban, amit csinálnak. A kezelés lehet a szemölcs megvágott burgonyával való dörzsölése és a burgonya elásása egy bizonyos fa alá, bizonyos holdállásnál, a közeli szemölcsgyógyító ember érintése, vagy akár a szemölcs eladása az illető testvérének. Ezekben a cselekedetekben látszólag semmi közös sincsen, de az emberek kétféleképpen reagálnak rájuk. Vannak, akik megcsinálják este, a következő reggel megérintik a szemölcsöt, az leesik, és nem nő vissza többé. Hasonló ehhez, hogy két-három héten keresztül végzik valamelyik eljárást, és a szemölcs leszárad, eltűnik, s nem nő vissza.
Az allopátiás orvoslásban a szemölcsöt elektromos szikrával égetjük le, folyékony nitrogénnel fagyasztjuk el, vagy savval maratjuk ki, amely annyira maró, hogy nagyon óvatosnak kell lenni, nehogy a normál bőrre kerüljön. Amikor ezeket a módszereket alkalmazzuk, az esetek több mint ötven százalékában a szemölcs viszszanő, rendszerint több csoportban. Ez egy modell arra, hogyan fejlődött az allopátiás orvoslás. Sok problémát ugyanilyen értetlenséggel közelítünk meg, mint a bőr szemölcseit, s nem sokkal több sikerrel, miközben elutasítjuk a lehetőséget, hogy van egy nagyon precíz, velünk született gyógyító mechanizmus, amely a tudat szintjén keresztül aktiválható.
Az orvosok a szemölcsgyógyítások történeteit időnként a páciensek hiszékenységéről szóló példázatokként mesélik el. Egy orvos elmondta nekem, hogy Dél-Dakotában egy vidéki kórházban volt egy betege, akinek szemölcsök borították az egész testét. Többször leégették őket, és mindig többszörös számban nőttek vissza. Végül egy napon az orvos és egyik kollégája csak hóbortból azt mondta a jóembernek, hogy van egy új besugárzás, amely eltüntetné a szemölcsöket. Beállították az illetőt egy elsötétített röntgenhelyiségbe és harminc másodpercig búgatták a gépet. A következő napra egész testéről leestek a szemölcsök, és nem nőttek vissza. De ezt a történetet arra szolgáló példaként mesélték, hogy a páciensekkel hogyan lehet sikeresen végrehajtatni dolgokat, nem pedig csodálatos példaként arról, hogy a test gyógyító gépezete hozzáférhető a hit szintjén keresztül. Az orvosi képzésben, a kutatásban és a gyakorlatban nem vesszük komolyan ezeket a példákat, mert nem illenek nézeteinkbe.

Egy másik anomália: kultúránkban szinte járvány mutatkozik a tudathasadásos személyiség-rendellenességekben. Amikor az orvosi egyetemre jártam, a tudathasadás olyan ritka volt, hogy ha valaha egyetlen esetet felderített valaki, biztosan bekerült egy pszichiátriai folyóiratba. Ma mindenki találkozik tudathasadásos esetekkel, és az embereknek jóval több személyiségük van, mint a múltban volt... akár harminc, negyven is. Ennek egyik legérdekesebb aspektusa a személyiségek közötti fiziológiai különbség. Egy citrusfélékre erősen allergiás asszony óriási kiütéseket kap, ha citrusfélét fogyaszt, de egyik személyisége nem allergiás. Ha a citrus fogyasztása után tizenöt percen belül felbukkan ez a személyiség, nem jelentkezik az allergiás reakció. Találkoztunk jelentésekkel, melyek inzulinfüggő cukorbetegeknél különböző inzulinigényt állapítottak meg a különböző személyiségek esetén. Egyik barátom tanulmányozott egy tudathasadásos asszonyt. Együtt vacsoráztak, aperitifet ittak, a vacsorához bort, és a nő a végén is rendelt egy italt. Barátom azt mondta, "tudja, hazamenet vezetnünk kell", amire ő így válaszolt: "ne izguljon, nem én vagyok, aki vezetni fog".
Ez könnyen kutatható terület. Láthatóan nem számít, hogyan magyarázzuk a tudathasadásos rendellenességet, vagy azt, hogy "valós"-e vagy sem; az agy a rendszer hardvere, és különböző szoftvereket lehet végigfuttatni rajta, nagyon különböző végeredményekkel. Milyen csodálatos dolog érteni a klinikai gyógyítást. Ezek az emberek, ha össze tudja hozni őket, csodálatos tanítók lehetnek, mesébe illő emberek, akik orvosként segítők lehetnek abban, hogy megtanítsák az allergiás vagy más betegeket arra, hogyan módosítsák fiziológiájukat. Ez csodálatos dolog lehet, de sosem fogjuk megtudni, ha nem kutatjuk ezeket a dolgokat, ha nem vesszük komolyan őket, ha nem módosítjuk a testről vagy a betegségről alkotott nézetünket úgy, hogy számításba vegye a tudatot.
Fordította: Schmidt Sára
Forrás: Whole Earth, 1997 tél.