James Robertson

AZ EGÉSZSÉG ÉS A GAZDASÁG 
SZERENCSÉTLEN PÁROSÍTÁSA

Az iparosodott országok gazdaságpolitikájának elsőrendű fogalma a "fellendülés", ami növekedést akar jelenteni. Ugyanakkor a gazdasági növekedés hajhászása napjaink sok esetében ténylegesen ártalmas az egészségre. A legtöbb bonyolult gazdaság megköveteli, hogy csak hasznos növekedésre törekedjen, illetve hogy olyan további előnyökre tegyen szert, amelyek nem számítanak növekedésnek.

Az egészség mint gazdasági mínusz

A hagyományos gazdaságtan mesterségesen elkülöníti a gazdagság létrehozását, illetve az egészség elérését és megőrzését. A hagyományos gazdasági módszerek és üzleti célok nemcsak érdektelenek az egészség javításában és megőrzésében, hanem sokszor igenis rombolják az egészséget. Még ha elismerik is az egészségmegőrzés szükségletét -- például biztonsági intézkedések és környezetvédelmi berendezések alkalmazásával a vegyi üzemekben és az erőművekben --, a hagyományos gazdaságtan ezt költségként kezeli és úgy tekint rá, mint a gazdasági és üzleti növekedés akadályát képező koloncra.
Az a gondolat, hogy az egészségesebb emberek nevelése, illetve az olyan társadalmi és fizikai környezet kialakítása, amelyben az emberek egészségesek maradhatnak, talán a társadalom tőkeerejének, termelő beruházásának, illetve legfontosabb forrása (az ember) fejlesztésének tekinthető -- idegen a hagyományos közgazdaságtantól. Az Új Gazdaságtan ezzel szemben a gazdagság létrehozását úgy fogalmazza újjá, hogy belefoglalja az egészség megteremtését is.

A betegség mint gazdasági plusz

Minél többet költünk orvosra, gyógyszerekre és betegségekre egy évben, annál nagyobb lesz a GNP, a Nemzeti Össztermék mutatója. Más szavakkal, a hagyományos nemzetgazdasági számítások az "egészségügy" szélesedő tevékenységét úgy kezelik, mint a nemzeti jólét pozitív összetevőjét. Az egészségügy azonban jelenlegi működése során elsősorban a betegségekben érdekelt, legfontosabb feladata a gyógyítás. Mint az széleskörűen ismert, a National Health Service (az USA Nemzeti Egészségszolgálata) valójában nemzeti betegségszolgálat. Senki sem vonja kétségbe a betegápolás vagy a gyógyszeripar létezésének szükségességét. Mégis furcsa, hogy a balesetek és a betegségek kapcsán felmerülő tevékenység növekedését egy szélesebb általános jólét mutatójaként vegyék számításba. Nem sok értelme van -- kivéve hagyományos közgazdasági szempontból -- azt képzelni, hogy minél többet kell költenie egy társadalomnak a balesetek, betegségek és katasztrófák ápoltjaira, annál jobb helyzetbe fog kerülni. Bizonyos elkülönítésre van szükség az értékelésben a gazdasági tevékenység társadalmi előnye és társadalmi bekerülése között, hogy a gazdaságpolitikát képessé tegyük az előbbi elősegítésére, illetve arra, hogy számításba vegye és minimalizálja az utóbbit.

A hagyományos egészségügyi módszerek határai

A hagyományos politikai viták minden résztvevője úgy hiszi, hogy az élet gazdasági oldala elkülönül az egészségtől, és prioritást élvez fölötte. Osztoznak annak előfeltevésében, hogy először a gazdaságot kell létrehozni, hogy aztán az egészségre költhessük az anyagi javakat. Azt a véleményt is osztják, hogy csak akkor javítható az egészségügyi ellátás színvonala, ha ezt gazdasági növekedés előzi meg. Megegyeznek abban is, hogy az egészségügyi ellátás színvonalának javulása az egészség szintjének javulását hozza magával.
A hagyományos baloldali elképzelés szerint az államnak fizetett dolgozókat kell alkalmaznia, hogy mindenki számára biztosítsa az egészségügyi ellátást és az egészségvédelmet. A hagyományos jobboldali nézet szerint az embereket rá kell bírni, hogy fizessenek az egészségügyi és az orvosi ellátásért, illetve a nemzeti betegellátó szolgálatnak létre kell hoznia egy biztonsági hálót azok számára, akik nem képesek fizetni ennek költségeit, azonban ezeket alacsonyan kell tartani, a lehető legtöbb felelősséget hárítva önkéntesekre (főleg nőkre), hogy biztosítható legyen a fizetetlen egészségügyi ellátás mind társadalmi, mind családi szinten.
Sajnos a hagyományos baloldali nézetnek sem hosszú, sem rövid távon nincs jövője, mert a tradicionális támogatott gazdasági növekedés mellékágaként visszaállítja a hagyományos jóléti állam támogatott terjeszkedését. A szocializmus -- és a vegyes gazdaság -- "Crosland modellje" érvényes lehetett volna az 1950-es évek iparosodott országaiban, de a hagyományos növekedés motorja a folyamatosan növekvő keresletet kielégíteni képes csodagépezetből mostanra katasztrófa-szerkezetté vált, amelyet olyan igények megteremtésére programoztak, melyeknek nem tud megfelelni, mi több, arra is, hogy elsatnyítsa az emberek képességét igényeik önálló kielégítésére. Még Svédországban is, ahol a Crosland-modell kiemelkedő sikereket könyvelhetett el magának, rossz előjelek mutatkoznak.
A hagyományos jobboldali nézet problémája, hogy egyoldalú. Az emberektől elvárja, hogy önállóbbak legyenek azon a területen, amelyet az élet jóléti vagy "társadalmi" részének gondol, ezt azonban nem látja érvényesnek a "gazdasági" vagy vagyoni meggazdagodás területén. A hagyományos jobboldali módszerek gyakorlatilag növelik a legtöbb ember ráutaltságát a tőlük gazdagabbakra és befolyásosabbakra olyan dolgokban, mint munkájuk és jövedelmük. Csökkentik az állam gazdasági hatalmát, meggátolva ezzel azt, hogy az emberek gazdaságilag önállóbbak legyenek, miáltal képesek lennének önmaguk és mások egészségügyi és jóléti ellátását biztosítani, ehelyett erősítik a pénzügyi intézmények, az ipari és kereskedelmi vállalatok és a gazdagok befolyását. Ennélfogva -- a megértés hiányából fakadóan vagy tudatos félrevezetés eredményeként, véletlenül vagy szándékosan, nem tudni -- az önállóság jobboldali retorikája gyakran kockáztatja, hogy kizsákmányolónak, elerőtlenítőnek és korruptnak bizonyuljon.

A gazdasági és a társadalmi szétválasztása

A hagyományos gazdaságtan az élet "gazdasági" és "társadalmi" oldalának mesterséges szétválasztásán alapul. Ez az emberi cselekvés művi modelljét tükrözi, amely azt két különálló részre osztja: egyrészt a vagyonteremtő, másrészt a vagyon elfogyasztására irányuló tevékenységekre, melyek csak az első után következhetnek. A vagyonteremtésnek az egészségvédelmet is magában foglaló újrameghatározása elmosná ezt a megkülönböztetést. Ebben az összefüggésben hasznos párhuzam vonható az egészség és a munka között.
A hagyományos gazdasági módszerek azt állítják, hogy a munkanélküliekre költött állami pénz -- öltse a segélyek vagy a Munkaerő-szolgálati Bizottság (MSC) által indított tanfolyamok, munkahelyi programok vagy nyilvános akciók formáját -- "társadalmi" célokat szolgáló pénz, amely a vagyon elfogyasztását reprezentálja, a munkanélküliek megélhetését átmenetileg biztosítva. Ezeket a kiadásokat nem tekintik új vagyon vagy források létrehozásába való beruházásnak. Ezért a segélyben részesülő vagy az MSC programjaiban részt vevő munkanélkülieknek nem engedélyezik -- néhány egyedi kivételtől eltekintve, mint amilyen a vállalkozás-támogató rendszer --, hogy a programok révén segélyeik vagy MSC-támogatásuk kockáztatása nélkül személyes jövedelemre tegyenek szert. Ez hatékonyan meggátolja az embereket abban, hogy az államtól való gazdasági függőségtől fokozatosan továbblépjenek a gazdaságilag megvalósítható önállóság, vagy azon gazdaságilag elérhető cél felé, hogy az önmaguk által létrehozott új vállalkozásokban dolgozhassanak. Ha azonban a "kiadás" fogalmának hagyományos használata nem tartalmazza a munkanélküliek saját vállalkozásának beindítására adott lehetőséget, akkor a gazdasági kiadásokat sem találhatják erre a célra megfelelőnek. A gazdasági kiadások a már munkával rendelkezőknek adott beruházási támogatások és adókedvezmények, illetve a viszonylag gazdagoknak az új kereskedelmi vállalkozásokban vállalt részvénykockázatára adott adókedvezmény formáját öltik. A munkanélküliek csak akkor jogosultak állami segélyezésre, ha gazdasági értelemben betegek, azaz munkanélküliek maradnak. Gazdasági gyógyulásuk attól függ, hogy kapnak-e valódi állást egy valódi munkaadótól. Sem a társadalmi, sem a gazdasági kiadásokat nem tekintik alkalmasnak arra, hogy megteremtsék önmaguk gazdasági egészségét. A hagyományos közgazdaságtan fogalmi apparátusa nem tud mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy a munkanélküliek számára biztosított lehetőség önmaguk számára hasznos, és megvalósítható munkaalkalom megteremtésére beruházásként is felfogható.
Hasonlóképpen, a hagyományos gazdaságtan és gazdasági módszerek az egészségre költött pénzösszegeket a társadalmi célokra fordított pénz kategóriájába sorolják. Elhanyagolható kivételektől eltekintve úgy tekintenek rá, mint szükséges vagyonfogyasztásra, ami a betegek ellátására irányul. A gazdasági kiadásokat nem tekintik megfelelőnek egészségvédelmi célokra. A hagyományos közgazdaságtan -- a társadalmi és a gazdasági mesterséges szétválasztásán alapulva -- nem tud mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy az emberek egészségére költött pénz beruházásként is felfogható.
A gazdaságinak a társadalmitól való hamis elválasztásától el kell tekintenünk, hogy sorra vehessük a józan ész diktálta feladatokat arra vonatkozóan, hogy tisztázzuk: mely tevékenységek teremtenek jólétet, s hogy a forrásokat azon tevékenységek irányába fordítsuk, vagy más módon tegyük lehetővé, hogy e tevékenységek érvényesüljenek azokkal szemben, amelyek nem teremtenek jólétet.

Egészség, életmód és életkörülmények

Az emberek egészségét meghatározza életmódjuk, illetve életük gazdasági, társadalmi és fizikai körülményei. A tárgyalt egészségügyi terület három témája kapcsolódik ehhez.
Először, az emberek egészségvédelme által megkövetelt tevékenység nagyrészt az egészségügyi szektoron kívülre esik. Mind a gazdag, mind a szegény országokban ez a tevékenység nem olyan hagyományos egészségügyi dolgozók és intézmények munkáját követeli meg, mint orvosok, ápolónők, kórházak, egészségügyi minisztériumok, gyógyszereket és más egészségügyi termékeket előállító üzemek stb. Ez más területeket érintő tevékenység, amely magában foglalja a munkahelyteremtés és a munka feltételeinek, a könnyen hozzáférhető élelmiszerek tápértékének, a lakáskörülmények, a közlekedési lehetőségek, a pénzjövedelmek, a családi és helyi segítő hálózatok, a személyes és társadalmi megbecsülés, valamint számtalan más tényező megjavítását, amelyek az életszínvonal és az életkörülmények kialakításában döntő szerepet játszanak.
Másodszor, ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy az emberek egészsége közvetlen kapcsolatban áll gazdasági státusukkal. A Fekete Jelentés1 világosan megmutatta, hogy minél szegényebb valaki, annál kisebb esélye van egészségének megőrzésére. Carol Buck is megállapította 1984-ben, hogy a szegénység "nyomában ott van az egészség minden akadálya... Mindenekelőtt a szegények élnek veszélyes környezetben, ők azok, akik nélkülözik az élet szükséges és örömet hozó dolgait, akiknek a munkája -- ha van egyáltalán -- fárasztó, és nélkülöz minden élvezetet, ők azok, akik kívülrekednek a támogatás és az információ forrásain. Mindezek tetejébe a szegénység lényegénél fogva lealacsonyít és elidegenít."
S minél szegényebb valaki, annál kisebb lehetősége van a változásra és a változtatásra egészsége javítása érdekében. Ez a hagyományos gazdaságtan 22-es csapdáját tükrözi: minél nagyobb mértékben szenvednek hiányt az emberek, annál gyengébb az általuk képviselt "effektív kereslet".
Harmadszor, az emberek életmódját jelentős mértékben társadalmi, gazdasági, természetes és teremtett környezetük határozza meg. Másrészről viszont minden embernek -- legalábbis bizonyos mértékig -- hatalmában áll egészségesebb életmódot választani, illetve életkörülményein javítani. Itt egy dilemmával találkozunk. Ha az egészségmegőrzési programok és az egészségnevelés túlságosan is az egyének magatartására és személyes felelősségére koncentrálnak -- ne dohányozz!, mozogj többet!, étkezz egészségesen! stb. --, akkor nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy sok ember olyan életmód foglya, amelyet a társadalom kényszerít rá.
A betegség-megelőzés és az egészségvédelem ilyen megközelítése könnyen vezethet ahhoz, hogy az áldozat kerül a vádlottak padjára. Másrészről viszont annak elutasítása, hogy az emberek bármit is tehetnek önmaguk és családjuk egészségének, illetve életkörülményeik javítása érdekében, leszereli igyekezetüket.

A harmadik világ

Az egészségvédelem nyugati modelljének bevezetése a harmadik világ országaiban, mely modell magában foglalja az előkelő kórházakat, a magas technikai színvonalú gyógyszereket és a nyugati orvostudományi egyetemeken képzett orvosokat, még nyilvánvalóbbá teszi, hogy a hagyományos egészségügyi szektor képtelen felvállalni olyan tevékenységeket, amelyek az emberek döntő többsége egészségének jobbítását szolgálják. Most már egyre szélesebb körben elismerik, hogy egy drága nyugati típusú egészségügyi szektor beinjektálása a harmadik világ társadalmába és gazdaságába nem kevésbé alkalmas arra, hogy az egészségügy eljusson az emberekhez, mint ahogy a tőkeintenzív, csúcstechnológiát képviselő ipar beinjektálása alkalmas a gazdagságnak és a jólétnek az emberekhez való eljuttatására. Néhány éve a harmadik világbeli országok egyre növekvő részében bizonyos lendületet nyert "a Másfajta Fejlődés az Egészségügyben" -- melynek célja, hogy képessé tegye az embereket jobb egészségi feltételek és egészségesebb környezet megteremtésére, s biztató jelek mutatkoznak arra nézve, hogy még az alacsony bevételekkel rendelkező országokban is sokat lehet elérni. Morley, Rhode és Williams 1983-ban Kerala indiai állam példáját idézték:
"Bár az ország egyik legszegényebb állama, mégis Kerala rendelkezik a várható élettartam, az írni-olvasni tudás és az egészségügyi szolgáltatások kihasználtságának legmagasabb fokával, csakúgy, mint a csecsemő- és gyermekhalandóság legalacsonyabb mutatóival. Kerala demonstrálja azt, hogy a méltányos társadalmi, gazdasági és egészségügyi módszerek nem feltétlenül összeegyeztethetetlenek a demokratikus kormányzással, és hogy a magas GDP (hazai össztermék) nem képezi az egészség elválaszthatatlan részét: egyenlő rész sokaknak jobb, mint nagy rész keveseknek."
A "Másfajta Fejlődés az Egészségügyben"-t mind a harmadik világban, mind az ipari államokban a decentralizált, résztvevő jellegű átfogó stratégia integráns részének kell tekinteni, amely azon a felismerésen alapul, hogy az egyedül valóságos fejlődés az ember fejlődése -- személyes, társadalmi, politikai és gazdasági értelemben egyaránt --, illetve, hogy -- ha hatékony akar lenni -- az embereket fel kell ruházni annak képességével, hogy ezt önmaguk számára létrehozhassák.

Az egészséghez kapcsolódó emberi szükségletek

Mikor a második világháború után megalapították a WHO-t (Egészségügyi Világszervezet), az úgy határozta meg az egészséget, mint ami "nem pusztán a betegség vagy kór hiánya, hanem a teljes fizikai, szellemi és társadalmi jólét állapota". Negyven évvel később sokunk nem pusztán állapotnak tekinti az egészséget, hanem folyamatnak vagy képességnek is. Valentina Borremans szerint az egészség "a környezettel való autonóm lépéstartás". Katherina Mansfield pedig úgy határozta meg, hogy az "annak hatalma, hogy egy teljes, felnőtt, lélegző életet éljünk az általunk szeretett dolgokkal közeli kapcsolatban állva. -- Minden akarok lenni, ami lehetek.
"Függetlenül azonban attól, hogy valaki merev vagy fejlődő nézeteket vall az egészségről, az egészséghez kapcsolódó szükségletek tulajdonképpen szinonimái az emberi szükségleteknek. Egy egészséget megőrző gazdaság egyenlő az emberi szükségletek kielégítésére irányuló gazdasággal. A következők tulajdonképpen a Health for All (Egészség Mindenkinek) keretei között, a WHO által elismert alapvető szükségletek.
Élelem. Elegendő és megfelelő élelemhez való hozzájutás. Az éhség és az alultápláltság megszüntetése.
Oktatás. Az egyéni képességek, a társadalom életében való részvétel, a személyes és családi egészségről való gondoskodás alapja.
Ivóvíz és higiénia. A biztonságos ivóvíz folyamatos ellátása és a higiénia hatékony módszerei.
Megfelelő lakáskörülmények. Olyan lakáskörülmények, melyek hozzájárulnak a fizikai, szellemi és társadalmi jóléthez.
Biztos munka és a társadalomban betöltött hasznos szerep. Ezt a WHO alapvető szükségletként jelölte meg.
Érdemes kategorikusan leszögezni, hogy az emberek és a Föld rendelkeznek azokkal a képességekkel, amelyek biztosítják, hogy ezek a szükségletek a bolygó egész népessége számára kielégíthetők legyenek. Hogy ez mégsincs így, nemcsak gazdasági rendszerünk fogyatékossága, amelyen változtatni lehet, hanem politikai prioritásaink és világképünk hibája is, melyek nem engedik, hogy ilyen változás létrejöhessen.

Biztos munka és a társadalomban betöltött hasznos szerep

Emery2 az egészséges munka hat szükséges feltételét javasolja. Ezek közül három a munkafeladat lényegi természetéhez kapcsolódik:
l. A feladat lehetőséget teremt az egyén számára, hogy dönthessen.
2. A feladat lehetőséget teremt az egyén számára, hogy tanuljon (és a tanulás kihívást jelent).
3. A feladat változatosságot hoz magával.
A maradék három feltétel a munka interakciós jellegéhez kötődik:
4. A munkatársak és feletteseik közötti kölcsönös tisztelet és segítség.
5. Értelmes munka
6. Egy kívánatos cél felé irányuló munka.
Hogy ezeket a feladatokat elvégezhessük, a gazdasági tevékenység minden vonatkozását komolyan át kell gondolni, a rendelkezésre álló technológiától kezdve egészen az üzleti célokig és irányokig.

Függőség és önállóság

A fejlődés hagyományos útja függőséget eredményez. Ez lényegi jellemvonása, ami történelmileg azzal kezdődik, hogy elűzi az embereket földjeikről, megszüntetve ezzel egy önfenntartó életmód lehetőségét. Ezzel az embereket a bérmunkától vagy a készpénzcserétől tették függővé, hogy a korábban önerőből kielégített szükségleteikhez szükséges pénzhez hozzájussanak. Ez azzal folytatódik, hogy az emberek az intézményektől és szakmáktól válnak függővé valamennyi szükségletük terén, beleértve az egészséghez kapcsolódó szükségleteiket, továbbá a szükségletekké alakított pótlólagos hiányok állandóan szélesedő skáláját is. A hagyományos fejlődésmód helyi szintű függőséget is létrehoz. Az emberek külső tényezőktől válnak függővé annak érdekében, hogy megszervezhessék munkájukat, kielégítsék az élelemre, energiára és más létszükségleti cikkekre irányuló szükségleteiket, beleértve az egészséghez kapcsolódókat is, valamint, hogy olyan politikai döntéseket hozhassanak, amelyek meghatározzák jövőbeni fejlődésüket, és jó vagy rossz irányban befolyásolják jövőbeni egészségi állapotukat.
A függőség egy más típusú függőséghez vezet. A gimnázium befejezéséig az átlagos amerikai gyerek 12 ezer órát tölt el a televíziókészülék előtt. A dohányzásra, alkoholfogyasztásra és a kábítószerezésre való rászokás a különösen egészségtelen függőség eseteihez vezet, mégis természetes jellemzői egy olyan társadalomnak, amelyben a fejlődés egész iránya a függőség létrehozására irányul: Egy függőségteremtő társadalom nem lehet az egészséget is megőrző társadalom.
A függőség-önállóság kérdéskör a gazdaság formális és informális szektorainak tulajdonított relatív értékekhez kapcsolódik. A hagyományos közgazdaságtannak az informális gazdaság értékei irányában megmutatkozó vaksága annak a metafizikai előfeltevésnek jó példája, amely eredetileg Descartes filozófiájából eredeztethető, és ma a hagyományos tudomány alapját alkotja. Eszerint egyedül az anyagi-anyagtalan dualitás anyagszerű, érzékelhető és mérhető oldala képezheti a tudományos megismerés tárgyát. Az egészségügy területén ez abban a formában fejeződik ki, miszerint az emberi testet legjobban úgy érthetjük meg, ha gépként fogjuk fel, melynek alapvető jellegzetességei és funkciói számszerűsíthetők. Így az egészség nem más, mint ennek a gépezetnek a megfelelő működése, s működésének jobbá tételét kívülről történő -- például gyógyszerek, műtétek és átültetések révén megvalósuló -- beavatkozások által érhetjük el.
Ez a gondolat azt az érzetet alakította ki, hogy egészségünk a nálunk okosabb orvostudósoktól és az orvosi eszközöktől függ. Mostanában azonban figyelem irányul mind az informális gazdaság fontosságára, mind az egészség pszichoszomatikus elemeire. Ezt egy kezdődő megrázkódtatás első jeleinek is tekinthetjük a gazdaság és az egészség területein, mely a befolyáson és a függőségen alapuló régi paradigmának egy önállóságon alapuló új paradigmával való felváltásában mutatkozik meg.

Forrás: Paul Ekins (szerk.): The Living Economy 
(London, New York, 1989, Routledge, 398 p.)
Fordította: Hosszú Tamás

Jegyzetek

  1. Townsend, P.--Davidson, N.: Inequalities in Health. The Black Report. Markham, Ontario, 1982., Penguin
  2. Emery, F.: Public Policies for Healthy Workplaces. "Beyond Health Care" Conference, Toronto, 1984. Supplement to the Canadian Journal of Public Health, 1995.