James
Robertson
AZ
EGÉSZSÉG ÉS A GAZDASÁG
SZERENCSÉTLEN PÁROSÍTÁSA
Az iparosodott országok gazdaságpolitikájának
elsőrendű fogalma a "fellendülés", ami növekedést akar jelenteni. Ugyanakkor
a gazdasági növekedés hajhászása napjaink sok esetében ténylegesen ártalmas
az egészségre. A legtöbb bonyolult gazdaság megköveteli, hogy csak hasznos
növekedésre törekedjen, illetve hogy olyan további előnyökre tegyen szert,
amelyek nem számítanak növekedésnek.
Az egészség mint gazdasági mínusz
A hagyományos gazdaságtan mesterségesen
elkülöníti a gazdagság létrehozását, illetve az egészség elérését és megőrzését.
A hagyományos gazdasági módszerek és üzleti célok nemcsak érdektelenek
az egészség javításában és megőrzésében, hanem sokszor igenis rombolják
az egészséget. Még ha elismerik is az egészségmegőrzés szükségletét --
például biztonsági intézkedések és környezetvédelmi berendezések alkalmazásával
a vegyi üzemekben és az erőművekben --, a hagyományos gazdaságtan ezt költségként
kezeli és úgy tekint rá, mint a gazdasági és üzleti növekedés akadályát
képező koloncra.
Az a gondolat, hogy az egészségesebb
emberek nevelése, illetve az olyan társadalmi és fizikai környezet kialakítása,
amelyben az emberek egészségesek maradhatnak, talán a társadalom tőkeerejének,
termelő beruházásának, illetve legfontosabb forrása (az ember) fejlesztésének
tekinthető -- idegen a hagyományos közgazdaságtantól. Az Új Gazdaságtan
ezzel szemben a gazdagság létrehozását úgy fogalmazza újjá, hogy belefoglalja
az egészség megteremtését is.
A betegség mint gazdasági
plusz
Minél többet költünk orvosra,
gyógyszerekre és betegségekre egy évben, annál nagyobb lesz a GNP, a Nemzeti
Össztermék mutatója. Más szavakkal, a hagyományos nemzetgazdasági számítások
az "egészségügy" szélesedő tevékenységét úgy kezelik, mint a nemzeti jólét
pozitív összetevőjét. Az egészségügy azonban jelenlegi működése során elsősorban
a betegségekben érdekelt, legfontosabb feladata a gyógyítás. Mint az széleskörűen
ismert, a National Health Service (az USA Nemzeti Egészségszolgálata) valójában
nemzeti betegségszolgálat. Senki sem vonja kétségbe a betegápolás vagy
a gyógyszeripar létezésének szükségességét. Mégis furcsa, hogy a balesetek
és a betegségek kapcsán felmerülő tevékenység növekedését egy szélesebb
általános jólét mutatójaként vegyék számításba. Nem sok értelme van --
kivéve hagyományos közgazdasági szempontból -- azt képzelni, hogy minél
többet kell költenie egy társadalomnak a balesetek, betegségek és katasztrófák
ápoltjaira, annál jobb helyzetbe fog kerülni. Bizonyos elkülönítésre van
szükség az értékelésben a gazdasági tevékenység társadalmi előnye és társadalmi
bekerülése között, hogy a gazdaságpolitikát képessé tegyük az előbbi elősegítésére,
illetve arra, hogy számításba vegye és minimalizálja az utóbbit.
A hagyományos egészségügyi
módszerek határai
A hagyományos politikai viták
minden résztvevője úgy hiszi, hogy az élet gazdasági oldala elkülönül az
egészségtől, és prioritást élvez fölötte. Osztoznak annak előfeltevésében,
hogy először a gazdaságot kell létrehozni, hogy aztán az egészségre
költhessük az anyagi javakat. Azt a véleményt is osztják, hogy csak akkor
javítható az egészségügyi ellátás színvonala, ha ezt gazdasági növekedés
előzi meg. Megegyeznek abban is, hogy az egészségügyi ellátás színvonalának
javulása az egészség szintjének javulását hozza magával.
A hagyományos baloldali elképzelés
szerint az államnak fizetett dolgozókat kell alkalmaznia, hogy mindenki
számára biztosítsa az egészségügyi ellátást és az egészségvédelmet. A hagyományos
jobboldali nézet szerint az embereket rá kell bírni, hogy fizessenek az
egészségügyi és az orvosi ellátásért, illetve a nemzeti betegellátó szolgálatnak
létre kell hoznia egy biztonsági hálót azok számára, akik nem képesek fizetni
ennek költségeit, azonban ezeket alacsonyan kell tartani, a lehető legtöbb
felelősséget hárítva önkéntesekre (főleg nőkre), hogy biztosítható legyen
a fizetetlen egészségügyi ellátás mind társadalmi, mind családi szinten.
Sajnos a hagyományos baloldali
nézetnek sem hosszú, sem rövid távon nincs jövője, mert a tradicionális
támogatott gazdasági növekedés mellékágaként visszaállítja a hagyományos
jóléti állam támogatott terjeszkedését. A szocializmus -- és a vegyes gazdaság
-- "Crosland modellje" érvényes lehetett volna az 1950-es évek iparosodott
országaiban, de a hagyományos növekedés motorja a folyamatosan növekvő
keresletet kielégíteni képes csodagépezetből mostanra katasztrófa-szerkezetté
vált, amelyet olyan igények megteremtésére programoztak, melyeknek nem
tud megfelelni, mi több, arra is, hogy elsatnyítsa az emberek képességét
igényeik önálló kielégítésére. Még Svédországban is, ahol a Crosland-modell
kiemelkedő sikereket könyvelhetett el magának, rossz előjelek mutatkoznak.
A hagyományos jobboldali nézet
problémája, hogy egyoldalú. Az emberektől elvárja, hogy önállóbbak legyenek
azon a területen, amelyet az élet jóléti vagy "társadalmi" részének gondol,
ezt azonban nem látja érvényesnek a "gazdasági" vagy vagyoni meggazdagodás
területén. A hagyományos jobboldali módszerek gyakorlatilag növelik a legtöbb
ember ráutaltságát a tőlük gazdagabbakra és befolyásosabbakra olyan dolgokban,
mint munkájuk és jövedelmük. Csökkentik az állam gazdasági hatalmát, meggátolva
ezzel azt, hogy az emberek gazdaságilag önállóbbak legyenek, miáltal képesek
lennének önmaguk és mások egészségügyi és jóléti ellátását biztosítani,
ehelyett erősítik a pénzügyi intézmények, az ipari és kereskedelmi vállalatok
és a gazdagok befolyását. Ennélfogva -- a megértés hiányából fakadóan vagy
tudatos félrevezetés eredményeként, véletlenül vagy szándékosan, nem tudni
-- az önállóság jobboldali retorikája gyakran kockáztatja, hogy kizsákmányolónak,
elerőtlenítőnek és korruptnak bizonyuljon.
A gazdasági és a társadalmi
szétválasztása
A hagyományos gazdaságtan az
élet "gazdasági" és "társadalmi" oldalának mesterséges szétválasztásán
alapul. Ez az emberi cselekvés művi modelljét tükrözi, amely azt két különálló
részre osztja: egyrészt a vagyonteremtő, másrészt a vagyon elfogyasztására
irányuló tevékenységekre, melyek csak az első után következhetnek. A vagyonteremtésnek
az egészségvédelmet is magában foglaló újrameghatározása elmosná ezt a
megkülönböztetést. Ebben az összefüggésben hasznos párhuzam vonható az
egészség és a munka között.
A hagyományos gazdasági módszerek
azt állítják, hogy a munkanélküliekre költött állami pénz -- öltse a segélyek
vagy a Munkaerő-szolgálati Bizottság (MSC) által indított tanfolyamok,
munkahelyi programok vagy nyilvános akciók formáját -- "társadalmi" célokat
szolgáló pénz, amely a vagyon elfogyasztását reprezentálja, a munkanélküliek
megélhetését átmenetileg biztosítva. Ezeket a kiadásokat nem tekintik új
vagyon vagy források létrehozásába való beruházásnak. Ezért a segélyben
részesülő vagy az MSC programjaiban részt vevő munkanélkülieknek nem engedélyezik
-- néhány egyedi kivételtől eltekintve, mint amilyen a vállalkozás-támogató
rendszer --, hogy a programok révén segélyeik vagy MSC-támogatásuk kockáztatása
nélkül személyes jövedelemre tegyenek szert. Ez hatékonyan meggátolja az
embereket abban, hogy az államtól való gazdasági függőségtől fokozatosan
továbblépjenek a gazdaságilag megvalósítható önállóság, vagy azon gazdaságilag
elérhető cél felé, hogy az önmaguk által létrehozott új vállalkozásokban
dolgozhassanak. Ha azonban a "kiadás" fogalmának hagyományos használata
nem tartalmazza a munkanélküliek saját vállalkozásának beindítására adott
lehetőséget, akkor a gazdasági kiadásokat sem találhatják erre a célra
megfelelőnek. A gazdasági kiadások a már munkával rendelkezőknek adott
beruházási támogatások és adókedvezmények, illetve a viszonylag gazdagoknak
az új kereskedelmi vállalkozásokban vállalt részvénykockázatára adott adókedvezmény
formáját öltik. A munkanélküliek csak akkor jogosultak állami segélyezésre,
ha gazdasági értelemben betegek, azaz munkanélküliek maradnak. Gazdasági
gyógyulásuk attól függ, hogy kapnak-e valódi állást egy valódi munkaadótól.
Sem a társadalmi, sem a gazdasági kiadásokat nem tekintik alkalmasnak
arra, hogy megteremtsék önmaguk gazdasági egészségét. A hagyományos közgazdaságtan
fogalmi apparátusa nem tud mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy a munkanélküliek
számára biztosított lehetőség önmaguk számára hasznos, és megvalósítható
munkaalkalom megteremtésére beruházásként is felfogható.
Hasonlóképpen, a hagyományos
gazdaságtan és gazdasági módszerek az egészségre költött pénzösszegeket
a társadalmi célokra fordított pénz kategóriájába sorolják. Elhanyagolható
kivételektől eltekintve úgy tekintenek rá, mint szükséges vagyonfogyasztásra,
ami a betegek ellátására irányul. A gazdasági kiadásokat nem tekintik megfelelőnek
egészségvédelmi célokra. A hagyományos közgazdaságtan -- a társadalmi és
a gazdasági mesterséges szétválasztásán alapulva -- nem tud mit kezdeni
azzal a gondolattal, hogy az emberek egészségére költött pénz beruházásként
is felfogható.
A gazdaságinak a társadalmitól
való hamis elválasztásától el kell tekintenünk, hogy sorra vehessük a józan
ész diktálta feladatokat arra vonatkozóan, hogy tisztázzuk: mely tevékenységek
teremtenek jólétet, s hogy a forrásokat azon tevékenységek irányába fordítsuk,
vagy más módon tegyük lehetővé, hogy e tevékenységek érvényesüljenek azokkal
szemben, amelyek nem teremtenek jólétet.
Egészség, életmód és életkörülmények
Az emberek egészségét meghatározza
életmódjuk, illetve életük gazdasági, társadalmi és fizikai körülményei.
A tárgyalt egészségügyi terület három témája kapcsolódik ehhez.
Először, az emberek egészségvédelme
által megkövetelt tevékenység nagyrészt az egészségügyi szektoron
kívülre esik. Mind a gazdag, mind a szegény országokban ez a tevékenység
nem olyan hagyományos egészségügyi dolgozók és intézmények munkáját követeli
meg, mint orvosok, ápolónők, kórházak, egészségügyi minisztériumok, gyógyszereket
és más egészségügyi termékeket előállító üzemek stb. Ez más területeket
érintő tevékenység, amely magában foglalja a munkahelyteremtés és a munka
feltételeinek, a könnyen hozzáférhető élelmiszerek tápértékének, a lakáskörülmények,
a közlekedési lehetőségek, a pénzjövedelmek, a családi és helyi segítő
hálózatok, a személyes és társadalmi megbecsülés, valamint számtalan más
tényező megjavítását, amelyek az életszínvonal és az életkörülmények kialakításában
döntő szerepet játszanak.
Másodszor, ismételten hangsúlyoznunk
kell, hogy az emberek egészsége közvetlen kapcsolatban áll gazdasági státusukkal.
A Fekete Jelentés1 világosan megmutatta, hogy minél szegényebb
valaki, annál kisebb esélye van egészségének megőrzésére. Carol Buck is
megállapította 1984-ben, hogy a szegénység "nyomában ott van az egészség
minden akadálya... Mindenekelőtt a szegények élnek veszélyes környezetben,
ők azok, akik nélkülözik az élet szükséges és örömet hozó dolgait, akiknek
a munkája -- ha van egyáltalán -- fárasztó, és nélkülöz minden élvezetet,
ők azok, akik kívülrekednek a támogatás és az információ forrásain. Mindezek
tetejébe a szegénység lényegénél fogva lealacsonyít és elidegenít."
S minél szegényebb valaki, annál
kisebb lehetősége van a változásra és a változtatásra egészsége javítása
érdekében. Ez a hagyományos gazdaságtan 22-es csapdáját tükrözi: minél
nagyobb mértékben szenvednek hiányt az emberek, annál gyengébb az általuk
képviselt "effektív kereslet".
Harmadszor, az emberek életmódját
jelentős mértékben társadalmi, gazdasági, természetes és teremtett környezetük
határozza meg. Másrészről viszont minden embernek -- legalábbis bizonyos
mértékig -- hatalmában áll egészségesebb életmódot választani, illetve
életkörülményein javítani. Itt egy dilemmával találkozunk. Ha az egészségmegőrzési
programok és az egészségnevelés túlságosan is az egyének magatartására
és személyes felelősségére koncentrálnak -- ne dohányozz!, mozogj többet!,
étkezz egészségesen! stb. --, akkor nem veszik figyelembe azt a tényt,
hogy sok ember olyan életmód foglya, amelyet a társadalom kényszerít rá.
A betegség-megelőzés és az egészségvédelem
ilyen megközelítése könnyen vezethet ahhoz, hogy az áldozat kerül a vádlottak
padjára. Másrészről viszont annak elutasítása, hogy az emberek bármit is
tehetnek önmaguk és családjuk egészségének, illetve életkörülményeik javítása
érdekében, leszereli igyekezetüket.
A harmadik világ
Az egészségvédelem nyugati modelljének
bevezetése a harmadik világ országaiban, mely modell magában foglalja az
előkelő kórházakat, a magas technikai színvonalú gyógyszereket és a nyugati
orvostudományi egyetemeken képzett orvosokat, még nyilvánvalóbbá teszi,
hogy a hagyományos egészségügyi szektor képtelen felvállalni olyan tevékenységeket,
amelyek az emberek döntő többsége egészségének jobbítását szolgálják. Most
már egyre szélesebb körben elismerik, hogy egy drága nyugati típusú egészségügyi
szektor beinjektálása a harmadik világ társadalmába és gazdaságába nem
kevésbé alkalmas arra, hogy az egészségügy eljusson az emberekhez, mint
ahogy a tőkeintenzív, csúcstechnológiát képviselő ipar beinjektálása alkalmas
a gazdagságnak és a jólétnek az emberekhez való eljuttatására. Néhány éve
a harmadik világbeli országok egyre növekvő részében bizonyos lendületet
nyert "a Másfajta Fejlődés az Egészségügyben" -- melynek célja, hogy képessé
tegye az embereket jobb egészségi feltételek és egészségesebb környezet
megteremtésére, s biztató jelek mutatkoznak arra nézve, hogy még az alacsony
bevételekkel rendelkező országokban is sokat lehet elérni. Morley, Rhode
és Williams 1983-ban Kerala indiai állam példáját idézték:
"Bár az ország egyik legszegényebb
állama, mégis Kerala rendelkezik a várható élettartam, az írni-olvasni
tudás és az egészségügyi szolgáltatások kihasználtságának legmagasabb fokával,
csakúgy, mint a csecsemő- és gyermekhalandóság legalacsonyabb mutatóival.
Kerala demonstrálja azt, hogy a méltányos társadalmi, gazdasági és egészségügyi
módszerek nem feltétlenül összeegyeztethetetlenek a demokratikus kormányzással,
és hogy a magas GDP (hazai össztermék) nem képezi az egészség elválaszthatatlan
részét: egyenlő rész sokaknak jobb, mint nagy rész keveseknek."
A "Másfajta Fejlődés az Egészségügyben"-t
mind a harmadik világban, mind az ipari államokban a decentralizált, résztvevő
jellegű átfogó stratégia integráns részének kell tekinteni, amely azon
a felismerésen alapul, hogy az egyedül valóságos fejlődés az ember fejlődése
-- személyes, társadalmi, politikai és gazdasági értelemben egyaránt --,
illetve, hogy -- ha hatékony akar lenni -- az embereket fel kell ruházni
annak képességével, hogy ezt önmaguk számára létrehozhassák.
Az egészséghez kapcsolódó
emberi szükségletek
Mikor a második világháború
után megalapították a WHO-t (Egészségügyi Világszervezet), az úgy határozta
meg az egészséget, mint ami "nem pusztán a betegség vagy kór hiánya, hanem
a teljes fizikai, szellemi és társadalmi jólét állapota". Negyven évvel
később sokunk nem pusztán állapotnak tekinti az egészséget, hanem folyamatnak
vagy képességnek is. Valentina Borremans szerint az egészség "a környezettel
való autonóm lépéstartás". Katherina Mansfield pedig úgy határozta meg,
hogy az "annak hatalma, hogy egy teljes, felnőtt, lélegző életet éljünk
az általunk szeretett dolgokkal közeli kapcsolatban állva. -- Minden akarok
lenni, ami lehetek.
"Függetlenül azonban attól,
hogy valaki merev vagy fejlődő nézeteket vall az egészségről, az egészséghez
kapcsolódó szükségletek tulajdonképpen szinonimái az emberi szükségleteknek.
Egy egészséget megőrző gazdaság egyenlő az emberi szükségletek kielégítésére
irányuló gazdasággal. A következők tulajdonképpen a Health for All (Egészség
Mindenkinek) keretei között, a WHO által elismert alapvető szükségletek.
Élelem. Elegendő és megfelelő
élelemhez való hozzájutás. Az éhség és az alultápláltság megszüntetése.
Oktatás. Az egyéni képességek,
a társadalom életében való részvétel, a személyes és családi egészségről
való gondoskodás alapja.
Ivóvíz és higiénia. A
biztonságos ivóvíz folyamatos ellátása és a higiénia hatékony módszerei.
Megfelelő lakáskörülmények.
Olyan lakáskörülmények, melyek hozzájárulnak a fizikai, szellemi és
társadalmi jóléthez.
Biztos munka és a társadalomban
betöltött hasznos szerep. Ezt a WHO alapvető szükségletként jelölte
meg.
Érdemes kategorikusan leszögezni,
hogy az emberek és a Föld rendelkeznek azokkal a képességekkel, amelyek
biztosítják, hogy ezek a szükségletek a bolygó egész népessége számára
kielégíthetők legyenek. Hogy ez mégsincs így, nemcsak gazdasági rendszerünk
fogyatékossága, amelyen változtatni lehet, hanem politikai prioritásaink
és világképünk hibája is, melyek nem engedik, hogy ilyen változás létrejöhessen.
Biztos munka és a társadalomban
betöltött hasznos szerep
Emery2 az egészséges
munka hat szükséges feltételét javasolja. Ezek közül három a munkafeladat
lényegi természetéhez kapcsolódik:
l. A feladat lehetőséget teremt
az egyén számára, hogy dönthessen.
2. A feladat lehetőséget teremt
az egyén számára, hogy tanuljon (és a tanulás kihívást jelent).
3. A feladat változatosságot
hoz magával.
A maradék három feltétel a munka
interakciós jellegéhez kötődik:
4. A munkatársak és feletteseik
közötti kölcsönös tisztelet és segítség.
5. Értelmes munka
6. Egy kívánatos cél felé irányuló
munka.
Hogy ezeket a feladatokat elvégezhessük,
a gazdasági tevékenység minden vonatkozását komolyan át kell gondolni,
a rendelkezésre álló technológiától kezdve egészen az üzleti célokig és
irányokig.
Függőség és önállóság
A fejlődés hagyományos útja
függőséget eredményez. Ez lényegi jellemvonása, ami történelmileg azzal
kezdődik, hogy elűzi az embereket földjeikről, megszüntetve ezzel egy önfenntartó
életmód lehetőségét. Ezzel az embereket a bérmunkától vagy a készpénzcserétől
tették függővé, hogy a korábban önerőből kielégített szükségleteikhez szükséges
pénzhez hozzájussanak. Ez azzal folytatódik, hogy az emberek az intézményektől
és szakmáktól válnak függővé valamennyi szükségletük terén, beleértve az
egészséghez kapcsolódó szükségleteiket, továbbá a szükségletekké alakított
pótlólagos hiányok állandóan szélesedő skáláját is. A hagyományos fejlődésmód
helyi szintű függőséget is létrehoz. Az emberek külső tényezőktől válnak
függővé annak érdekében, hogy megszervezhessék munkájukat, kielégítsék
az élelemre, energiára és más létszükségleti cikkekre irányuló szükségleteiket,
beleértve az egészséghez kapcsolódókat is, valamint, hogy olyan politikai
döntéseket hozhassanak, amelyek meghatározzák jövőbeni fejlődésüket, és
jó vagy rossz irányban befolyásolják jövőbeni egészségi állapotukat.
A függőség egy más típusú függőséghez
vezet. A gimnázium befejezéséig az átlagos amerikai gyerek 12 ezer órát
tölt el a televíziókészülék előtt. A dohányzásra, alkoholfogyasztásra és
a kábítószerezésre való rászokás a különösen egészségtelen függőség eseteihez
vezet, mégis természetes jellemzői egy olyan társadalomnak, amelyben a
fejlődés egész iránya a függőség létrehozására irányul: Egy függőségteremtő
társadalom nem lehet az egészséget is megőrző társadalom.
A függőség-önállóság kérdéskör
a gazdaság formális és informális szektorainak tulajdonított relatív
értékekhez kapcsolódik. A hagyományos közgazdaságtannak az informális
gazdaság értékei irányában megmutatkozó
vaksága annak a metafizikai előfeltevésnek jó példája, amely eredetileg
Descartes filozófiájából eredeztethető, és ma a hagyományos tudomány
alapját alkotja. Eszerint egyedül az anyagi-anyagtalan dualitás anyagszerű,
érzékelhető és mérhető oldala képezheti a tudományos megismerés tárgyát.
Az egészségügy területén ez abban a formában fejeződik ki, miszerint
az emberi testet legjobban úgy érthetjük meg, ha gépként fogjuk fel,
melynek alapvető jellegzetességei és funkciói számszerűsíthetők. Így
az egészség nem más, mint ennek a gépezetnek a megfelelő működése, s
működésének jobbá tételét kívülről történő -- például gyógyszerek, műtétek
és átültetések révén megvalósuló -- beavatkozások által érhetjük el.
Ez a gondolat azt az érzetet
alakította ki, hogy egészségünk a nálunk okosabb orvostudósoktól és az
orvosi eszközöktől függ. Mostanában azonban figyelem irányul mind az informális
gazdaság fontosságára, mind az egészség pszichoszomatikus elemeire. Ezt
egy kezdődő megrázkódtatás első jeleinek is tekinthetjük a gazdaság és
az egészség területein, mely a befolyáson és a függőségen alapuló régi
paradigmának egy önállóságon alapuló új paradigmával való felváltásában
mutatkozik meg.
Forrás: Paul Ekins
(szerk.): The Living Economy
(London, New York, 1989,
Routledge, 398 p.)
Fordította: Hosszú Tamás
Jegyzetek
-
Townsend, P.--Davidson, N.:
Inequalities in Health. The Black Report. Markham, Ontario, 1982., Penguin
-
Emery, F.: Public Policies for
Healthy Workplaces. "Beyond Health Care" Conference, Toronto, 1984. Supplement
to the Canadian Journal of Public Health, 1995.
|