Móra Veronika
A
SEJT meghódítása
Az
elmúlt néhány hónapban-évben egy új jelenségkörrel bővült a környezetvédők
szótára: a génmanipuláció és a hozzá tartozó fogalmak lassan mindennapjainkat
is átitatják. Korábban csak magasan képzett tudósok által használt kifejezésekkel
ismerkedünk meg, és próbáljuk meg lefordítani ezeket "érthető" nyelvre.
Az egyre gyakoribbá váló híradásokat már az átlagember sem hagyhatja
figyelmen kívül. A nyár óta -- különösen Nagy-Britanniában -- szinte
hetente jelennek meg cikkek a génmanipuláció veszélyeiről, kísérleti
ültetvényeket "megszálló" aktivistákról, génmanipulált élőlényekből
előállított termékeket visszautasító áruházakról és éttermekről. Közben
a másik oldalról azzal nyugtatgatnak bennünket, hogy a technológia biztonságosságát
bizonygatják, az élettudományok fejlődése által megnyitott új távlatokkal
kecsegtetnek, sőt sokan a 21. századról egyenesen mint a "biológia évszázadáról"
beszélnek. A tiltakozást pedig a tájékozatlanság és az újtól való indokolatlan
félelem számlájára írják.
Vajon tényleg erről van
csak szó? Az érdekeltek szerint a modern biotechnológia mindössze az
ember által évezredek óta gyakorolt tevékenységek új, fejlettebb változata,
amely a sörfőzéstől, sajtkészítéstől és a hagyományos nemesítéstől csak
eljárásaiban és pontosságában különbözik. Mindezt az teszi lehetővé,
hogy ma már meghatározhatjuk: az élő szervezet egy-egy tulajdonságáért
mely gén a felelős, valamint képesek vagyunk arra is, hogy ezt a szervezetből
kiemelve egy másikba bevigyük a kívánt tulajdonság elérése céljából.
Minden tiszta és jól meghatározott. Csak éppen a gének nem működnek
egészen így.
Egy szervezet génjeinek
összessége (a genom) nem véletlenszerűen adódik össze, hanem évezredek
és -milliók evolúciós folyamatában kialakult, egységesen működő rendszer,
amelynek részei kölcsönösen együttműködnek és hatnak egymásra. Ezekről
a kölcsönhatásokról viszont nagyon keveset tudunk, és kétséges, hogy
valaha képesek leszünk-e teljes feltárásukra. Egy élőlény több ezer
vagy tízezer génje közötti lehetséges kölcsönhatási lehetőségek szédítő
mennyisége ítéli kudarcra az erre irányuló kísérleteket. Tudjuk, hogy
egy gén gyakran nemcsak egy tulajdonságért felelős, hanem egymással
látszólag össze nem függő jellemzők befolyásolására képes (szakkifejezéssel:
pleiotróp hatású), és ugyanígy egy-egy tulajdonság kialakításában számos
gén részt vehet. Egy viszonylag korai génsebészeti kísérletben a kukorica
piros színt meghatározó génjét ültették át a fehér petúniába: a növények
azonban amellett, hogy piros virágokat hoztak, számos egyéb tulajdonságukban
eltértek szüleiktől: több levelet hajtottak, ellenállóbbak voltak a
gombákkal szemben, és csökkent szaporodóképességgel rendelkeztek. Sajnos
azonban nem minden beavatkozás jár ilyen látható mellékhatásokkal. A
mai génsebészeti eljárások nem képesek meghatározni, hogy az idegen
gén a genom mely pontjára épüljön be, ezért azt sem jósolhatjuk meg,
hogy mely génekkel és milyen eredménnyel fog kölcsönhatásba lépni. A
génsebészek csak annyit tehetnek, hogy a beépítendő génszakaszt mikroinjektálással vagy
más eljárással bejuttatják a sejtbe, aztán reménykednek, hogy az be
is épül, és nem zavar meg semmilyen alapvető működést (vagy ha igen,
újra próbálkoznak a bevitellel). A fejlettebb élőlények genetikai állományának
túlnyomó része amolyan "ballaszt", amely jelen ismereteink szerint nem
tölt be semmilyen funkciót. De mi történik, ha ezekbe a szakaszokba
épül be az idegen gén? Erre ma nem tudunk válaszolni.
Emellett a gének változnak
és mozoghatnak is. A génmanipuláció végletesen felgyorsítja az evolúció
sebességét, kiküszöbölve az azt kordában tartó ellenőrző mechanizmusokat.
A fajok közötti géncserét természetes gátak akadályozzák, az idegen
gének beviteléhez ezért többnyire baktériumokból származó genetikai
elemeket: vektorokat használnak, amelyek képesek a génállományba való
beépülésre és kilépésre. A beépülés stabilitásáról azonban kevés adat
áll rendelkezésünkre. Egyre több jel mutat azonban arra, hogy a mikroorganizmusok
világában már jó ideje ismert horizontális géntranszfer -- azaz egyik
egyedből a másikba való közvetlen, nem az utódokon keresztüli génátadás
-- a magasabb rendű élőlények körében is előfordul. A baktériumokból
vett vektorok pedig valószínűleg növelni fogják ennek gyakoriságát.
A beültetett gének -- és a kilépés során "magukkal rántott" további
elemek -- pedig a mindenütt jelenlévő mikroorganizmusokon keresztül
ellenőrizhetetlenül elterjedhetnek a környezetben. Új génkombinációk
keletkezhetnek, újfajta vírusokat, baktériumokat alkotva, amelyek új,
akár mérgező fehérjéket is termelhetnek. A környezet változása is befolyásolhatja
a gén kifejeződését és stabilitását: így egy bevizsgált és biztonságosnak
ítélt génmanipulált élőlény más körülmények között váratlanul és megjósolhatatlanul
viselkedhet.
Ismeretlen kockázatok
A génmanipulált élőlények mezőgazdasági
hasznosításával és fogyasztásával így fennáll az új kórokozók létrejöttének
és a természetes biogeokémiai ciklusok megzavarásának veszélye. Az esetleg
csak hosszabb távon, évtizedek múlva jelentkező következményekről ma semmit
nem tudunk mondani, de létrejöttük idején már lehet, hogy késő lesz: a
génmanipulációban használatos gének szétterjednek a környezetben, visszavonásukra,
semlegesítésükre nemigen lesz lehetőség. Iparosodott világunk lakói most
is számos idegen anyagnak és környezeti hatásnak vannak kitéve, a levegő-
és vízszennyezéstől kezdve, a radioaktív sugárzáson keresztül az élelmiszer-adalékanyagokig.
Immunrendszerünk egyre kevésbé képes megküzdeni mindezzel -- erre utal
az allergiák fokozott terjedése. Ezek között is egyre több az élelmiszer-allergia:
ki a tejre, ki a lisztre, ki egyes zöldségfélékre vagy húsokra érzékeny.
A génmanipulált élőlényekben gyakran olyan gének jelennek meg és termeltetnek
fehérjéket, amelyek soha nem szerepeltek táplálékunkban. Hogyan fog erre
reagálni a szervezetünk? És hogyan vizsgálhatjuk meg a várható hatásokat?
Az olajtartalom megváltoztatása érdekében brazildió-génnel módosított
szójáról már kiderült: a dióra érzékenyek a manipulált szójára is allergiásak
lettek. Ez esetben azonban tudni lehetett, kiknél okoz allergiát a brazildió,
de hogyan állapítsuk ezt meg a fent említett, emésztőrendszerünk számára
ismeretlen fehérjékről?
A génkicserélődést elősegítő
vektorok mellett a génmanipulációs eljárásokban jellemzően használnak
antibiotikum-rezisztencia markergéneket is. Ezek funkciója nem más,
mint a génbeültetés sikerességének jelzése: ha a sejttenyészetet a megfelelő
antibiotikummal kezelik, azok a sejtek, amelyek felvették a beépítendő
gént -- és vele együtt a rezisztenciagént is -- túlélik a kezelést,
a többi nem. A beültetés végeztével ezek feleslegessé válnak, elméletileg
eltávolíthatók lennének, de a gyakorlatban ez sokszor nem történik meg.
A környezetben lezajló génátadás során pedig ezek más baktériumokba
-- akár betegségokozókba -- is átjuthatnak. Az antibiotikumok hatásosságának
csökkenése (a kórokozók ellenállóvá válása miatt) már ma is világméretű
probléma: kell ezt még fokozni?
A "DNS szép új világa"
tehát sok tekintetben elég sötét képet fest, amit az érdekeltek általában
"spekulációként" intéznek el, figyelmen kívül hagyva a kísérleti bizonyítékok
és terepi tapasztalatok növekvő mennyiségét. A biológiai forradalom
eufóriájában ritkán beszélnek a sikertelen kísérletekről, nemkívánatos
eredményekről, pedig éppen ezek segíthetnének hozzá a jobb megértéshez.
Annál többet hallhatunk a mezőgazdaságban és az élelmiszer-termelésben
várható forradalomról. De mit kínál mindez a fogyasztónak? Ízletesebb,
egészségesebb vagy olcsóbb lesz-e a génmanipulált krumpli, paradicsom
vagy eper a "hagyományosnál"? Az egyik legújabb ígéret a "funkcionális
élelmiszer" (vagy másképp: nutriceuticals): bizonyos vitaminokat, gyógyszereket,
vagy vakcinákat termelő génmanipulált növények. Első hallásra nagyszerű
elképzelésnek tűnik, hogy például repceolaj fogyasztásával egy füst alatt
A-vitamin-szükségletünket is kielégíthetjük. De ez az eljárás is ugyanazt
az egysíkú, leegyszerűsítő szemléletet tükrözi, amit a géntechnológia
egésze: a természet erőinek kihasználása helyett megpróbál föléjük kerekedni,
az összefüggések figyelmen kívül hagyásával, a kölcsönös egymásrautaltság
és összhang szétrombolásával.
A funkcionális élelmiszer
egyelőre a jövő zenéje. A mezőgazdasági géntechnológia legelterjedtebb
mai irányzata a gyomirtó szerekkel, illetve kártevőkkel szemben ellenálló
haszonnövények létrehozása. A vegyiparon alapuló gazdálkodás hitelének,
népszerűségének csökkenésével a géntechnológiát próbálják "tiszta" alternatívaként
helyére állítani. De valójában a nem szelektív (tehát mindent elpusztító)
gyomirtó szerekkel szemben specifikusan ellenálló fajták létrehozása
nem más, mint újabb fogás a vegyszer eladhatóságának fenntartása érdekében.
A glifozát tartalmú Rounduppal szemben ellenálló "Roundup Ready" nevet
viselő növények sorát -- ilyen szója, gyapot és burgonya is létezikmár
-- használó gazdálkodó szerződésben kötelezi magát arra, hogy földjein
kizárólag Rounduppal permetez. Talán mondani sem kell, hogy a vegyszer
és a növény ugyanazon vállalat terméke: a géntechnológiára átnyergelt
vegyipari óriás, a Monsanto állítja elő mindkettőt. A gyomirtóval szemben
ellenálló haszonnövény lehetővé teszi, hogy a gazdálkodó a növények
kicsírázása után is szükség szerint alkalmazza a Roundupot. A fokozott
vegyszerhasználat -- környezeti kárai mellett -- a termésben maradó
szermaradványok révén újabb egészségügyi veszélyt jelent.
Minden eladó
A génmanipuláción alapuló mezőgazdaság
egyben a fenntartható, valóban tiszta alternatívákat is veszélybe sodorja.
A szerves (bio)gazdálkodás amerikai kritériumrendszerének tavalyi megalkotásakor
csak az össztársadalmi felzúdulás akadályozta meg a génmanipulált haszonnövények
és állatok organikussá minősítését. A génmanipulált fajtákat a nagyüzemi,
monokultúrás gazdálkodáshoz fejlesztették ki, ami önmagában véve ellentmondásban
áll a fenntartható gazdálkodással. A géntechnológiai kutatások óriási
pénzeket mozgatnak meg, közvetetten forrásokat vonva el a biotermelés
hatékonyságának növelésére irányuló erőfeszítésektől. A génmanipulált
fajták térnyerésével és uralkodóvá válásával csökken a genetikai változatosság,
szűkül az a bázis, amelyre a szelekció, a nemesítés (és végső soron maga
a géntechnológiai fejlesztés) építhet. A hagyományos fajták eltűnése,
termelésből való kivonása riasztó gyorsasággal zajlik napjainkban, megőrzésükhöz
a génbankok nem elegendőek. Ezek nélkül pedig honnan nyernek majd utódaink
genetikai anyagot a keresztezésekhez, a gyenge tulajdonságok kiküszöböléséhez?
Saját magunk elől vágjuk el a környezettel harmóniában álló és egészséges
élelmiszertermeléshez vezető utat.
A géntechnológiába ölt
dollármilliárdok miatt az érdekelt cégek mindent elkövetnek a gyors
megtérülés érdekében. Ezért a géntechnológiát egy új, ellentmondásos
jelenség kíséri: az élet szabadalmaztatása. Elsőként (természetesen)
az amerikai szabadalmi jog engedélyezte sejtvonalak, gének, vagy akár
egész fajták, fajok birtoklását szabadalom révén, de idén -- tízéves
harc után -- az Európa Parlament is beadta a derekát, és megszavazta
az élet szabadalmaztatását lehetővé tévő direktívát. Ez a szemlélet
emberi találmányként kezeli a természet által létrehozott életformák
felfedezését vagy izolálását, tárggyá alacsonyít növényeket, állatokat
és embereket (!), nem látva bennük mást, mint gazdaságilag kiaknázható
genetikai információt. A fentiek ismeretében ez talán nem meglepő: a
géntechnológia mechanisztikus, redukcionista gondolkodásmódja nem ismer
mást, érzéketlen a szélesebb összefüggésekkel, az etikai-morális szempontokkal
szemben. A trópusi országokban hagyományosan évszázadok óta alkalmazott
gyógynövények, ritka jellemzőkkel rendelkező emberek szervei mind-mind
a "biokalózok" kielégíthetetlen étvágyát táplálják.
Ha valaki megpróbálja
ezt a szabadalmaztatók szemére vetni, azzal érvelnek, hogy az életformák
felett gyakorolt tulajdonjog -- és így a gazdasági érdekeltség -- serkenti
a tudományos kutatást és a gyakorlati felhasználást. "No patents,
no cure" -- szabadalom nélkül nincs gyógyítás -- mondták az európai
direktíva parlamenti tárgyalásának idején. Hol van már az önzetlen tudományos
érdeklődés, az együttes megismerés világa? Egyetemi tanszékek és kutatóintézetek
ma már részesedést kapnak a jogdíjakból, amelyeket kutatótársaik vagy
a kórházak fizetnek a szabadalmaztatott
génekért, eljárásokért vagy terápiákért. A kutatás csak azokon a területeken
kap lendületet, amelyek közvetlenül alkalmazhatóak és anyagi hasznot
hajtanak, s mellettük a többi csak vegetálhat, amivel megint éppen a
jövőbeli fejlesztések alapjai sérülnek.
Pedig az egészségügy a
géntechnológia egyik fontos ága: legalábbis gyakran ezzel fogják ki
a szelet az aggódók vitorlájából. A géntechnológia ellenzőinek többsége
bírálatát ezért le is szűkíti a mezőgazdasági és élelmiszeripari alkalmazásra:
a gyógyászati felhasználás kérdésében való állásfoglalásra kevesen vállalkoznak.
Ami természetes is, ha tekintetbe vesszük, hogy az utóbbi sokkal kezdetlegesebb
állapotban van: míg a génmanipulált növények már kint virítanak a szántóföldön
és megtalálták az utat táplálékunkba, addig a sokat emlegetett génterápia
a gyakorlatban kevés eredménnyel dicsekedhet. Néhány javaslat azonban
máris visszatetszést keltett. Ezek egyike a xenotranszplantáció
kérdése: azaz olyan génmanipulált állatok létrehozása, amelyek emberbe
való átültetésre alkalmas szervekkel -- májjal, vesével, szívvel --
rendelkeznek. Egy szervátültetésre váró beteg szorult helyzetében bizonyára
örömmel mondana igent a lehetőségre, de felmerül a kérdés: hol húzható
meg a határ ember és állat között? Egy disznóból származó szívvel élő
ember hogyan fog önmagára tekinteni? Másrészt jogunk van-e újabb szenvedést
okozni a "szervgyár" állatoknak fajunk jóléte érdekében?
Az "elvont" morális problémák
mellett azonban a xenotranszplantáció gyakorlati problémákat is rejthet:
a szervekkel együtt elkerülhetetlenül bejutó vírusok hogyan fognak viselkedni
megváltozott környezetükben, az emberi
szervezetben? Egy disznóra specifikus kórokozó hat-e majd emberi gazdájára,
és ha igen, hogyan? Számos megválaszolandó kérdés merül tehát fel, mielőtt
lelkesen bólinthatnánk a xenotranszplantációra.
Az emberi
génállományról alkotott ismereteink eddigi gyakorlati felhasználása
sem túl szívderítő: némely országban már jogi úton kellett betiltani
azt, hogy munkáltatók, biztosítók genetikai vizsgálatok eredményétől
tegyék függővé a hozzájuk fordulók alkalmazását, illetve a biztosítását.
Noha a gének jelezhetik a hajlamot egy-egy betegségre vagy tulajdonságra,
ezek megjelenése nem kizárólag -- és nem is elsősorban -- a genetikai
örökségtől függ, hanem az illető körülményeitől, életútjától, helyzetétől.
A biokémiai és genetikai eredmények feletti lelkesedés és az ezzel
kapcsolatos várakozások, úgy tűnik, feledtetik a környezeti hatások
fontosságát. Kutatócsoportok százai vadásznak egy-egy tulajdonság
meghatározó génjére, sokszor olyan bonyolult vonások tekintetében
is, amilyen az intelligencia, a homoszexualitás, a bűnözési hajlam;
amelyek nyilvánvalóan számos tényezőből tevődnek össze, és nem vezethetők
vissza egy gén működésére. Mégis ez a szemlélet jellemzi a géntechnológia
művelőit (tisztelet a kivételnek): az élő teremtmény nem más, mint
mechanisztikusan összekapcsolt vegyületek gépezete, és mint ilyenbe,
jogunk és lehetőségünk van belenyúlni, változtatni, módosítani kívánságunk
és tetszésünk szerint, következmények nélkül. Az eredmény egy statikus,
szélsőségesen redukcionista világkép, amely nem tud és nem is akar
megbirkózni az élő rendszerekben működő összefüggések, visszacsatolások
és kölcsönös befolyások felfogásával. Alapvetően képtelen az alázatra,
és a természettel való együttműködés helyett még mindig annak legyőzésére
tör. Megtanulhattuk volna már, hogy ez nem megy.
|