Móra Veronika

A SEJT meghódítása

Az elmúlt néhány hónapban-évben egy új jelenségkörrel bővült a környezetvédők szótára: a génmanipuláció és a hozzá tartozó fogalmak lassan mindennapjainkat is átitatják. Korábban csak magasan képzett tudósok által használt kifejezésekkel ismerkedünk meg, és próbáljuk meg lefordítani ezeket "érthető" nyelvre. Az egyre gyakoribbá váló híradásokat már az átlagember sem hagyhatja figyelmen kívül. A nyár óta -- különösen Nagy-Britanniában -- szinte hetente jelennek meg cikkek a génmanipuláció veszélyeiről, kísérleti ültetvényeket "megszálló" aktivistákról, génmanipulált élőlényekből előállított termékeket visszautasító áruházakról és éttermekről. Közben a másik oldalról azzal nyugtatgatnak bennünket, hogy a technológia biztonságosságát bizonygatják, az élettudományok fejlődése által megnyitott új távlatokkal kecsegtetnek, sőt sokan a 21. századról egyenesen mint a "biológia évszázadáról" beszélnek. A tiltakozást pedig a tájékozatlanság és az újtól való indokolatlan félelem számlájára írják.

Vajon tényleg erről van csak szó? Az érdekeltek szerint a modern biotechnológia mindössze az ember által évezredek óta gyakorolt tevékenységek új, fejlettebb változata, amely a sörfőzéstől, sajtkészítéstől és a hagyományos nemesítéstől csak eljárásaiban és pontosságában különbözik. Mindezt az teszi lehetővé, hogy ma már meghatározhatjuk: az élő szervezet egy-egy tulajdonságáért mely gén a felelős, valamint képesek vagyunk arra is, hogy ezt a szervezetből kiemelve egy másikba bevigyük a kívánt tulajdonság elérése céljából. Minden tiszta és jól meghatározott. Csak éppen a gének nem működnek egészen így. 
Egy szervezet génjeinek összessége (a genom) nem véletlenszerűen adódik össze, hanem évezredek és -milliók evolúciós folyamatában kialakult, egységesen működő rendszer, amelynek részei kölcsönösen együttműködnek és hatnak egymásra. Ezekről a kölcsönhatásokról viszont nagyon keveset tudunk, és kétséges, hogy valaha képesek leszünk-e teljes feltárásukra. Egy élőlény több ezer vagy tízezer génje közötti lehetséges kölcsönhatási lehetőségek szédítő mennyisége ítéli kudarcra az erre irányuló kísérleteket. Tudjuk, hogy egy gén gyakran nemcsak egy tulajdonságért felelős, hanem egymással látszólag össze nem függő jellemzők befolyásolására képes (szakkifejezéssel: pleiotróp hatású), és ugyanígy egy-egy tulajdonság kialakításában számos gén részt vehet. Egy viszonylag korai génsebészeti kísérletben a kukorica piros színt meghatározó génjét ültették át a fehér petúniába: a növények azonban amellett, hogy piros virágokat hoztak, számos egyéb tulajdonságukban eltértek szüleiktől: több levelet hajtottak, ellenállóbbak voltak a gombákkal szemben, és csökkent szaporodóképességgel rendelkeztek. Sajnos azonban nem minden beavatkozás jár ilyen látható mellékhatásokkal. A mai génsebészeti eljárások nem képesek meghatározni, hogy az idegen gén a genom mely pontjára épüljön be, ezért azt sem jósolhatjuk meg, hogy mely génekkel és milyen eredménnyel fog kölcsönhatásba lépni. A génsebészek csak annyit tehetnek, hogy a beépítendő génszakaszt mikroinjektálással vagy más eljárással bejuttatják a sejtbe, aztán reménykednek, hogy az be is épül, és nem zavar meg semmilyen alapvető működést (vagy ha igen, újra próbálkoznak a bevitellel). A fejlettebb élőlények genetikai állományának túlnyomó része amolyan "ballaszt", amely jelen ismereteink szerint nem tölt be semmilyen funkciót. De mi történik, ha ezekbe a szakaszokba épül be az idegen gén? Erre ma nem tudunk válaszolni.
Emellett a gének változnak és mozoghatnak is. A génmanipuláció végletesen felgyorsítja az evolúció sebességét, kiküszöbölve az azt kordában tartó ellenőrző mechanizmusokat. A fajok közötti géncserét természetes gátak akadályozzák, az idegen gének beviteléhez ezért többnyire baktériumokból származó genetikai elemeket: vektorokat használnak, amelyek képesek a génállományba való beépülésre és kilépésre. A beépülés stabilitásáról azonban kevés adat áll rendelkezésünkre. Egyre több jel mutat azonban arra, hogy a mikroorganizmusok világában már jó ideje ismert horizontális géntranszfer -- azaz egyik egyedből a másikba való közvetlen, nem az utódokon keresztüli génátadás -- a magasabb rendű élőlények körében is előfordul. A baktériumokból vett vektorok pedig valószínűleg növelni fogják ennek gyakoriságát. A beültetett gének -- és a kilépés során "magukkal rántott" további elemek -- pedig a mindenütt jelenlévő mikroorganizmusokon keresztül ellenőrizhetetlenül elterjedhetnek a környezetben. Új génkombinációk keletkezhetnek, újfajta vírusokat, baktériumokat alkotva, amelyek új, akár mérgező fehérjéket is termelhetnek. A környezet változása is befolyásolhatja a gén kifejeződését és stabilitását: így egy bevizsgált és biztonságosnak ítélt génmanipulált élőlény más körülmények között váratlanul és megjósolhatatlanul viselkedhet.

Ismeretlen kockázatok

A génmanipulált élőlények mezőgazdasági hasznosításával és fogyasztásával így fennáll az új kórokozók létrejöttének és a természetes biogeokémiai ciklusok megzavarásának veszélye. Az esetleg csak hosszabb távon, évtizedek múlva jelentkező következményekről ma semmit nem tudunk mondani, de létrejöttük idején már lehet, hogy késő lesz: a génmanipulációban használatos gének szétterjednek a környezetben, visszavonásukra, semlegesítésükre nemigen lesz lehetőség. Iparosodott világunk lakói most is számos idegen anyagnak és környezeti hatásnak vannak kitéve, a levegő- és vízszennyezéstől kezdve, a radioaktív sugárzáson keresztül az élelmiszer-adalékanyagokig. Immunrendszerünk egyre kevésbé képes megküzdeni mindezzel -- erre utal az allergiák fokozott terjedése. Ezek között is egyre több az élelmiszer-allergia: ki a tejre, ki a lisztre, ki egyes zöldségfélékre vagy húsokra érzékeny. A génmanipulált élőlényekben gyakran olyan gének jelennek meg és termeltetnek fehérjéket, amelyek soha nem szerepeltek táplálékunkban. Hogyan fog erre reagálni a szervezetünk? És hogyan vizsgálhatjuk meg a várható hatásokat? Az olajtartalom megváltoztatása érdekében brazildió-génnel módosított szójáról már kiderült: a dióra érzékenyek a manipulált szójára is allergiásak lettek. Ez esetben azonban tudni lehetett, kiknél okoz allergiát a brazildió, de hogyan állapítsuk ezt meg a fent említett, emésztőrendszerünk számára ismeretlen fehérjékről?
A génkicserélődést elősegítő vektorok mellett a génmanipulációs eljárásokban jellemzően használnak antibiotikum-rezisztencia markergéneket is. Ezek funkciója nem más, mint a génbeültetés sikerességének jelzése: ha a sejttenyészetet a megfelelő antibiotikummal kezelik, azok a sejtek, amelyek felvették a beépítendő gént -- és vele együtt a rezisztenciagént is -- túlélik a kezelést, a többi nem. A beültetés végeztével ezek feleslegessé válnak, elméletileg eltávolíthatók lennének, de a gyakorlatban ez sokszor nem történik meg. A környezetben lezajló génátadás során pedig ezek más baktériumokba -- akár betegségokozókba -- is átjuthatnak. Az antibiotikumok hatásosságának csökkenése (a kórokozók ellenállóvá válása miatt) már ma is világméretű probléma: kell ezt még fokozni?
A "DNS szép új világa" tehát sok tekintetben elég sötét képet fest, amit az érdekeltek általában "spekulációként" intéznek el, figyelmen kívül hagyva a kísérleti bizonyítékok és terepi tapasztalatok növekvő mennyiségét. A biológiai forradalom eufóriájában ritkán beszélnek a sikertelen kísérletekről, nemkívánatos eredményekről, pedig éppen ezek segíthetnének hozzá a jobb megértéshez. Annál többet hallhatunk a mezőgazdaságban és az élelmiszer-termelésben várható forradalomról. De mit kínál mindez a fogyasztónak? Ízletesebb, egészségesebb vagy olcsóbb lesz-e a génmanipulált krumpli, paradicsom vagy eper a "hagyományosnál"? Az egyik legújabb ígéret a "funkcionális élelmiszer" (vagy másképp: nutriceuticals): bizonyos vitaminokat, gyógyszereket, vagy vakcinákat termelő génmanipulált növények. Első hallásra nagyszerű elképzelésnek tűnik, hogy például repceolaj fogyasztásával egy füst alatt A-vitamin-szükségletünket is kielégíthetjük. De ez az eljárás is ugyanazt az egysíkú, leegyszerűsítő szemléletet tükrözi, amit a géntechnológia egésze: a természet erőinek kihasználása helyett megpróbál föléjük kerekedni, az összefüggések figyelmen kívül hagyásával, a kölcsönös egymásrautaltság és összhang szétrombolásával.
A funkcionális élelmiszer egyelőre a jövő zenéje. A mezőgazdasági géntechnológia legelterjedtebb mai irányzata a gyomirtó szerekkel, illetve kártevőkkel szemben ellenálló haszonnövények létrehozása. A vegyiparon alapuló gazdálkodás hitelének, népszerűségének csökkenésével a géntechnológiát próbálják "tiszta" alternatívaként helyére állítani. De valójában a nem szelektív (tehát mindent elpusztító) gyomirtó szerekkel szemben specifikusan ellenálló fajták létrehozása nem más, mint újabb fogás a vegyszer eladhatóságának fenntartása érdekében. A glifozát tartalmú Rounduppal szemben ellenálló "Roundup Ready" nevet viselő növények sorát -- ilyen szója, gyapot és burgonya is létezikmár -- használó gazdálkodó szerződésben kötelezi magát arra, hogy földjein kizárólag Rounduppal permetez. Talán mondani sem kell, hogy a vegyszer és a növény ugyanazon vállalat terméke: a géntechnológiára átnyergelt vegyipari óriás, a Monsanto állítja elő mindkettőt. A gyomirtóval szemben ellenálló haszonnövény lehetővé teszi, hogy a gazdálkodó a növények kicsírázása után is szükség szerint alkalmazza a Roundupot. A fokozott vegyszerhasználat -- környezeti kárai mellett -- a termésben maradó szermaradványok révén újabb egészségügyi veszélyt jelent.

Minden eladó

A génmanipuláción alapuló mezőgazdaság egyben a fenntartható, valóban tiszta alternatívákat is veszélybe sodorja. A szerves (bio)gazdálkodás amerikai kritériumrendszerének tavalyi megalkotásakor csak az össztársadalmi felzúdulás akadályozta meg a génmanipulált haszonnövények és állatok organikussá minősítését. A génmanipulált fajtákat a nagyüzemi, monokultúrás gazdálkodáshoz fejlesztették ki, ami önmagában véve ellentmondásban áll a fenntartható gazdálkodással. A géntechnológiai kutatások óriási pénzeket mozgatnak meg, közvetetten forrásokat vonva el a biotermelés hatékonyságának növelésére irányuló erőfeszítésektől. A génmanipulált fajták térnyerésével és uralkodóvá válásával csökken a genetikai változatosság, szűkül az a bázis, amelyre a szelekció, a nemesítés (és végső soron maga a géntechnológiai fejlesztés) építhet. A hagyományos fajták eltűnése, termelésből való kivonása riasztó gyorsasággal zajlik napjainkban, megőrzésükhöz a génbankok nem elegendőek. Ezek nélkül pedig honnan nyernek majd utódaink genetikai anyagot a keresztezésekhez, a gyenge tulajdonságok kiküszöböléséhez? Saját magunk elől vágjuk el a környezettel harmóniában álló és egészséges élelmiszertermeléshez vezető utat.
A géntechnológiába ölt dollármilliárdok miatt az érdekelt cégek mindent elkövetnek a gyors megtérülés érdekében. Ezért a géntechnológiát egy új, ellentmondásos jelenség kíséri: az élet szabadalmaztatása. Elsőként (természetesen) az amerikai szabadalmi jog engedélyezte sejtvonalak, gének, vagy akár egész fajták, fajok birtoklását szabadalom révén, de idén -- tízéves harc után -- az Európa Parlament is beadta a derekát, és megszavazta az élet szabadalmaztatását lehetővé tévő direktívát. Ez a szemlélet emberi találmányként kezeli a természet által létrehozott életformák felfedezését vagy izolálását, tárggyá alacsonyít növényeket, állatokat és embereket (!), nem látva bennük mást, mint gazdaságilag kiaknázható genetikai információt. A fentiek ismeretében ez talán nem meglepő: a géntechnológia mechanisztikus, redukcionista gondolkodásmódja nem ismer mást, érzéketlen a szélesebb összefüggésekkel, az etikai-morális szempontokkal szemben. A trópusi országokban hagyományosan évszázadok óta alkalmazott gyógynövények, ritka jellemzőkkel rendelkező emberek szervei mind-mind a "biokalózok" kielégíthetetlen étvágyát táplálják.
Ha valaki megpróbálja ezt a szabadalmaztatók szemére vetni, azzal érvelnek, hogy az életformák felett gyakorolt tulajdonjog -- és így a gazdasági érdekeltség -- serkenti a tudományos kutatást és a gyakorlati felhasználást. "No patents, no cure" -- szabadalom nélkül nincs gyógyítás -- mondták az európai direktíva parlamenti tárgyalásának idején. Hol van már az önzetlen tudományos érdeklődés, az együttes megismerés világa? Egyetemi tanszékek és kutatóintézetek ma már részesedést kapnak a jogdíjakból, amelyeket kutatótársaik vagy a kórházak fizetnek a szabadalmaztatott génekért, eljárásokért vagy terápiákért. A kutatás csak azokon a területeken kap lendületet, amelyek közvetlenül alkalmazhatóak és anyagi hasznot hajtanak, s mellettük a többi csak vegetálhat, amivel megint éppen a jövőbeli fejlesztések alapjai sérülnek.
Pedig az egészségügy a géntechnológia egyik fontos ága: legalábbis gyakran ezzel fogják ki a szelet az aggódók vitorlájából. A géntechnológia ellenzőinek többsége bírálatát ezért le is szűkíti a mezőgazdasági és élelmiszeripari alkalmazásra: a gyógyászati felhasználás kérdésében való állásfoglalásra kevesen vállalkoznak. Ami természetes is, ha tekintetbe vesszük, hogy az utóbbi sokkal kezdetlegesebb állapotban van: míg a génmanipulált növények már kint virítanak a szántóföldön és megtalálták az utat táplálékunkba, addig a sokat emlegetett génterápia a gyakorlatban kevés eredménnyel dicsekedhet. Néhány javaslat azonban máris visszatetszést keltett. Ezek egyike a xenotranszplantáció kérdése: azaz olyan génmanipulált állatok létrehozása, amelyek emberbe való átültetésre alkalmas szervekkel -- májjal, vesével, szívvel -- rendelkeznek. Egy szervátültetésre váró beteg szorult helyzetében bizonyára örömmel mondana igent a lehetőségre, de felmerül a kérdés: hol húzható meg a határ ember és állat között? Egy disznóból származó szívvel élő ember hogyan fog önmagára tekinteni? Másrészt jogunk van-e újabb szenvedést okozni a "szervgyár" állatoknak fajunk jóléte érdekében?
Az "elvont" morális problémák mellett azonban a xenotranszplantáció gyakorlati problémákat is rejthet: a szervekkel együtt elkerülhetetlenül bejutó vírusok hogyan fognak viselkedni megváltozott környezetükben, az emberi szervezetben? Egy disznóra specifikus kórokozó hat-e majd emberi gazdájára, és ha igen, hogyan? Számos megválaszolandó kérdés merül tehát fel, mielőtt lelkesen bólinthatnánk a xenotranszplantációra.

Az emberi génállományról alkotott ismereteink eddigi gyakorlati felhasználása sem túl szívderítő: némely országban már jogi úton kellett betiltani azt, hogy munkáltatók, biztosítók genetikai vizsgálatok eredményétől tegyék függővé a hozzájuk fordulók alkalmazását, illetve a biztosítását. Noha a gének jelezhetik a hajlamot egy-egy betegségre vagy tulajdonságra, ezek megjelenése nem kizárólag -- és nem is elsősorban -- a genetikai örökségtől függ, hanem az illető körülményeitől, életútjától, helyzetétől. A biokémiai és genetikai eredmények feletti lelkesedés és az ezzel kapcsolatos várakozások, úgy tűnik, feledtetik a környezeti hatások fontosságát. Kutatócsoportok százai vadásznak egy-egy tulajdonság meghatározó génjére, sokszor olyan bonyolult vonások tekintetében is, amilyen az intelligencia, a homoszexualitás, a bűnözési hajlam; amelyek nyilvánvalóan számos tényezőből tevődnek össze, és nem vezethetők vissza egy gén működésére. Mégis ez a szemlélet jellemzi a géntechnológia művelőit (tisztelet a kivételnek): az élő teremtmény nem más, mint mechanisztikusan összekapcsolt vegyületek gépezete, és mint ilyenbe, jogunk és lehetőségünk van belenyúlni, változtatni, módosítani kívánságunk és tetszésünk szerint, következmények nélkül. Az eredmény egy statikus, szélsőségesen redukcionista világkép, amely nem tud és nem is akar megbirkózni az élő rendszerekben működő összefüggések, visszacsatolások és kölcsönös befolyások felfogásával. Alapvetően képtelen az alázatra, és a természettel való együttműködés helyett még mindig annak legyőzésére tör. Megtanulhattuk volna már, hogy ez nem megy.