Lőrincz Jenő

Környezet, egészség és etika

Vajon léteznek-e tevékeny, alkalmatos, erkölcsileg helyes, viselkedési módok a globális ökorendszereket fenyegető és egészségünket veszélyeztető hatások kivédésére?

A természetszeretet, mely például Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában oly költőien nyilvánul meg, teljessége és szelídsége folytán ma is iránymutató lehet a bioetika művelőinek:

"Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk,
ki minket hord és enni ad,
és mindennemű gyümölcsöt terem, füveket 
és színes virágokat."
(Sík Sándor fordításában)
Ez a szemlélet egybe fogja a napot, a holdat, a csillagokat, a levegőt, az időjárást, a vizet, a földet, a termékenységet, az embert, az ember életét és halálát, erkölcsét, és ma mondhatnánk így is: kozmikus távlatúvá növeli.
Aki eljut az ember végső kérdéséig, mint antropológiájában Dosztojevszkij, az embert s morálját a természettől nem tudja elválasztani. Az emberi jellem nagy próbái, a sorsdöntő megigazulás pillanatai a természetben találják meg vonatkoztatási keretüket, abból ered hajtóerejük, az öröm. Miként A Karamazov testvérek-ben Zoszimával is történt: váratlanul elállt az ostoba párbaj folytatásától, magára vonván bajtársai megvetését, ám vállalva önmagát: "Uraim -- kezdtem --, hát annyira csodálatos a mai világban, hogy akad egy ember, aki magától megbánja ostobaságát, és nyilvánosan beismeri bűnösségét?" A gyávaság vádjára: "Uraim -- kiáltottam fel hirtelen teljes szívemből --, nézzék csak itt körös-körül az Isten ajándékait: az ég ragyog, a levegő tiszta, a fű zsenge, a madarak kedvesek, a természet gyönyörű és ártatlan, csak mi, mi vagyunk istentelenek és ostobák, mi nem tudjuk felfogni, hogy az élet paradicsom, pedig csak akarnunk kellene, hogy felfogjuk, és rögtön beköszönt teljes pompájában..."1
A természet "tárgyiasulása", a gazdasági növekedésnek részérdekeknek való alávetése és leegyszerűsítése olyan "ökológiai eróziót" eredményezett napjainkra, hogy a természet ezen szeretete mellett a megóvása, a globális védelme, jelentőségének elemzése különleges pszichológiai feladatot és erkölcsi kötelességet képez.
Aszerint, hogy az ember milyen beállítottságú természeti környezetével szemben, különböző szemléleti módokat szokás megkülönböztetni.
Ősi, alapvető szemléletmód az, amely az embert a természet részének tekinti, és a rész, valamint az egész közötti harmóniát hangsúlyozza, konfliktusforrásnak tekintvén a közöttük fennálló egyensúly megbomlását. Bizonyos nagyvonalúsággal a keleti, illetőleg az ókori görög kultúrára jellemzőnek tekinthetjük ezt a szemléletet. Lényegéhez tartozik az etikum, az erőszakmentesség, szelídség, az egyéni erőfeszítés mint a boldogulás ára, a felelősség vállalása és a "ne árts" elve.Ez utóbbi, a "nil nocere" a hippokratészi orvosi hagyomány része, alkalmasint ma is szerepel orvosi esküszövegekben, például a sheffieldi egyetemében.2 Ha az ember része a természetnek, és a környezetével harmonizáló, önorganizáló egész, akkor a betegség is természeti okok által kiváltott változás. Az orvoslás feladata tehát a természet erejének támogatása. Ez a természettisztelet, természetőrzés a hippokratészi hagyományt kiteljesítő Arisztotelészt is jellemzi.3 Nem ellentétes ezzel a sztoikus életbölcselet sem: a mindennapi életet, az ember természetét össze kell egyeztetni a világegyetem természetével, a természet elvezet az erényhez. A "ne árts" nem szűkíthető le az orvosi tevékenységben a beavatkozással járó haszon--kár arányra, hiszen annál jóval többet, alapvető bioetikai értéket közvetít. Ha ma háttérbe látszik szorulni az emberi autonómia érvényesítésének elvével szemben, az nem okvetlenül pozitívum, mivel a természet leértékelését, ezzel összefüggésben pedig az ember önértékelési zavarát is megláthatjuk benne.4
A természettel kapcsolatos másik beállítódás az uralomra, ellenőrzésre törekvésé. Ember és környezete között lehetnek problémák, ezek megoldása technológia és pénz dolga. A természet, pontosabban a Föld feletti uralom olykor a Bibliának a teremtésre vonatkozó szövegei értelmezésével is alátámasztást kapott. A természettudományos fejlődés, az ipari forradalom, a korláttalan racionalizmus kiteljesítette ezt a szemléletet. A tudomány fejlődése az egzaktságon, kísérleteken mérhető; etikai értékelést nem kíván, az ökológiai szemlélet elvész.
Az orvos sem "a természet szolgája" már, hanem ő a kompetens személy, aki a bajok testi okait ismeri és az ún. "biomedicinális modell"-ben magyarázza, gyakran erősen redukcionista módon, mindenesetre igen sokáig fenntartva a testi és a lelki folyamatokat elválasztó dualista szemléletet. Ebből személytelen medicina, elidegenedett orvos--beteg kapcsolat, kiszolgáltatott páciens következik, akinek fontos jellemzője a "compliance", azaz engedelmessége az orvosi utasításokkal szemben. A kórház mint totális intézmény már végképp nem utal a természet közelségére, és szinte kiváltja a betegjogi doktrínák megjelenését.
Szólnunk kell a természetnek való alávetettséget valló beállítottságról is, mely a problémák megoldására való tehetetlenséget, fatalizmust, a kiszolgáltatottság tűrését hirdeti. Olyan áramlatok részeként találkozhatunk ilyen szemlélettel, amelyek egy általános válságból indulnak ki, beleértve a környezetszennyezést, az energiaforrások kimerülését, a világméretű elsivatagosodást, az üvegházhatást és az ember környezeti tudatosságának egyéb hiányait.
Ma, a paradigmaváltás korában egy negyedik beállítottságot is körvonalazhatnánk, mely a természet, a kultúra és az ember új típusú kapcsolatán nyugszik. Az új típusú kapcsolatot a természet értékeinek a megőrzése, a Max Weber-i értelemben vett értékracionális cselekvés, az ember természethez való viszonyának normalizálása jellemzi.5 "Normalizált" viszonyon az ember helyes önértékét értjük a természettel való összefüggésében, melyből felelőssége és kötelezettségei fakadnak. Ezek köre bővül.
A következőkben ezen szemléletmód alapján kíséreljük meg az ember egészségügyi magatartásával kapcsolatos etikai problémák számbavételét.
Az egészségügyi magatartás mindazt a viselkedési módot magába foglalja, mellyel az egyén egészségét őrzi, védi, fenntartja. Ez a viselkedés lehet "elkerülő": a kimerülés, a fertőzés, a meghűlés, a szmogos városrész, a zaj, a nagy forgalom, a tömeg, a szélsőségek, a negatív emóciók stb. kerülése, és lehet "tevőleges": mozgás a szabadban, ellazulás, szűrővizsgálatokon való részvétel, pozitív gondolkodás stb. Mindkét viselkedésmód-típusban találkozhatunk erkölcsileg helyes és erkölcsileg helytelen magatartással.
A mai ipari társadalmakban például vannak követői annak a felfogásnak, mely szerint a pszichotróp növények alkalmazása a konvencionalitás meghaladása, a kreativitás elérése céljából erkölcsileg is helyes, sőt kívánatos, mivel az emberiség javára szolgál. Az ember ugyanis hovatovább elveszti kapcsolatát a természettel, a Földdel, sőt tönkreteszi azt, s még ennek belátásától is megretten. Ez a félelem szüli a tagadást, a pszichotróp anyagokkal megszerezhető, mély értelmű tapasztalatok elvetését. Tudattalan elhárító mechanizmus ez, mely az "ökológiai erózió" miatt érzett emberi felelősséget altatja el. A környezeti tudatosság, a valóság teljesebb érzékelése, a kulturálatlanság, a gazdasági válság és a környezetpusztítás közötti összefüggés felismerésének képessége "új paradigmát" kíván, s ebben a hallucinogének, a "pszichedelikus katalizátorok" játszanak nagy szerepet.6 Feldmár András erről így ír: "Megint azt hiszem, az a probléma, hogy olyan furcsa elképzeléseitek vannak az LSD-ről, hogy én azt el sem tudom képzelni, ezért vannak félreértések köztünk. Például azt mondjátok, hogy az LSD kábítószer. Én arra gondolok, hogy ha kábítószert veszek be, akkor elkábulok, nem? LSD alatt senki nem kábul el. Az LSD nem elkábít, hanem fölébreszt, ráébreszt arra, ki vagyok, arra, ami bennem történik. Tehát az LSD nélkül vagyunk kábultak, mert legtöbbünknek halvány gőzünk sincs arról, hogy mi megy végbe bennünk. Nem tudjuk, hogy mit akarunk, nem tudjuk, hogy mik az ellenállásaink, alig ismerjük magunkat. Tehát így kábultan alvajárunk."7
A pszichotróp anyagok használatának ilyetén -- korunkra jellemző -- beállítása maga is szociológiai elemzést kíván.
Valószínű, hogy az említett -- és más -- szerzők által leírt (és követésül ajánlott) személyes élményeket a hallucinogének használatának kulturális közege, környezetük viselkedése, a saját és mások elvárásai jelentősen befolyásolták. Ez voltaképpen a gyógyszerszedés "makro-kontextusának" nevezett jelenség körébe tartozik, és mint "pszichedelikus minta" értelmezhető a humánökológiai problémák kezelésére.
A hallucinogén élmények talaján kialakuló szubkultúra (és a nyomában járó drogfüggőség, deviancia, mentális leromlás, sőt bűnözés) "kiállása" a természeti környezet védelmében inkább az ökológiai válság tünete, mintsem a megoldás útja. Vajon léteznek-e tevékeny, erkölcsileg helyes, adekvát viselkedési módok a globális ökorendszereket fenyegető és egészségünket veszélyeztető hatások kivédésére? Hogyan válhatnak ezek betegség-megelőző programok részeivé?
A környezetvédelem és az egészségügyi rendszer összekapcsolásával erre lehetőség nyílik. Ez a szemlélet az embert és környezetét a gyógyítási tevékenységben is egészként kezeli. Ennek jegyében fogant az "Egészséget mindenkinek 2000-re" néven ismertté vált program is, az Egészségügyi Világszervezet égisze alatt. Az Ottawai Egészségmegőrzési Nyilatkozat (1986) szerint "Az egészség nem a mindennapok célja, hanem annak erőforrása kell, hogy legyen. Olyan pozitív töltésű fogalom, amely a társadalmi és a személyes erőforrásokra, továbbá a testi képességekre helyezi a hangsúlyt. Ennek megfelelően az egészségmegőrzés nem lehet csupán az egészségügyi szektor feladata." Fontos a támogató környezet megteremtése: "A gyorsan változó környezet egészségre gyakorolt hatásait rendszeresen kell értékelni, ugyanis ennek elsősorban a technológia, a munka, az energiatermelés és az urbanizáció területén rendkívül nagy jelentősége van. A sorból ugyanakkor nem maradhatnak ki a közösség egészségi állapotára előnyösen ható tevékenységek sem. A természet és az ember által kialakított környezet védelme, továbbá a természeti erőforrások tartósítása valamennyi egészségmegőrző stratégia része kell, hogy legyen." A konferencia résztvevői elkötelezték magukat: "törekszenek arra, hogy az ártalmas termékek, az erőforrás-kimerítés, az egészségtelen életkörülmények és a környezet, valamint az egészségtelen táplálkozás hatásait ellensúlyozzák; felhívják a figyelmet a környezetszennyezéssel, a foglalkozási ártalmakkal, a lakáshelyzettel és a településrendezési problémákkal kapcsolatos kérdésekre... foglalkoznak az életmód általános ökológiai kérdéseivel is."8 Nyilvánvaló, hogy az egészségügyi szolgáltatások újraorientálásával az orvoslás hagyományos szemléletének is változnia kell. Az ún. civilizációs betegségek tömeges megjelenése ugyanis kérdésessé teszi a karteziánus szemléletű, specializálódott, az ember biológiai adottságait is "medikalizálni" hajlamos orvoslást. A jelenlegi egészségügyi szolgáltatási rendszerben az ember kiszolgáltatottnak érzi magát. A kiszolgáltatottság, tehát a környezetből való kiszakítottság, az egzisztenciális és emberi gondok figyelmen kívül hagyása, a gyógyszeres kezelés mindenek felettisége, a páciens "szétdarabolása" kóros szerveire, leletgyűjteményeire: morális probléma is.9
Mi a teendő? Az ember "egész"-ségére törekvés, az egészségőrzés személyiségbeli, belső erőforrásaira támaszkodás a megelőzésben, a természeti és társadalmi környezet védelmével, formálásával.
Egészség és betegség szemben áll az ember életében, s a gondolkodás története azt mutatja, rendre úgy jelenik meg, mint a jó és a rossz ellentéte. Bár a filozófiában, a teológiában és az etikában ezután is vita tárgya lesz e két elv, beleértve azt is, vajon az emberi természet eredendően a jóra vagy a rosszra irányul, a mindennapokban élő ember számára egyszerűbb a kérdés: ami mindennapos emberi szükséglet -- ízlik, jólesik, kényelmet, oldódást biztosít stb. --, az jó, és a "kognitív disszonancia" közbejöttével kiterjeszthető ez a dohányzásra, az alkoholra, a kábítószerre, megannyi függőségre, a környezetpusztításra is.
Bár mindez irracionális, engedetlenség az ész diktálta "kötelesség"-gel, tehát -- Kanttal szólván -- a morális jóval szemben, a gyönyörkeresés és fájdalomkerülés szabta hajlamok ismeretében mégsem meglepő. A bennünk lakozó morális törvény, az ember önrendelkezése, méltósága azonban ennek meghaladására kell hogy késztessen. Elsősorban érvényes ez a gyógyító, segítő, nevelő hivatásúakra, akiktől a társadalom a példaadást is igényelheti az ökológiai szemléletű egészségőrzés tekintetében. Talán szükségtelen is külön hangsúlyoznunk, hogy ennek a példaadásnak a felnövekvő nemzedékek szemében milyen nagy súlya van.

Jegyzetek

  1. Európa Kiadó, Budapest, 1975. 390--391. oldal.
  2. Részletesebben lásd Gaizler Gyula: A bioetika alapkérdései. Budapest, 1997. 251--261. oldal.
  3. Lásd Nánási Irén: A humánökológia mint transzdiszciplína. Budapest, 1992. 26--29. oldal.
  4. Lásd Nánási i. m. 29--32. old.
  5. Bővebben lásd Nánási i. m. 100--102. oldal.
  6. Lásd Jim DeKorne: Pszichedelikus sámánizmus. Ursa Maior, Budapest, 1997. I--IV.
  7. A tudatállapotok szivárványa. Grafo-School, Debrecen, 1998. 78--79. oldal.
  8. A teljes szöveget lásd Ki őrzi az egészségét? Nemzeti Egészségvédelmi Intézet, Budapest. 1993.
  9. Lásd Egon E. Fabian: Der fragmentierte Patient und das Modell einer Medizin für den ganzen Menschen. Helix Verlag, München, 1991. Ismerteti: Körmendy Györgyi: Környezet és Orvoslás, 1994/2. 30.
  10. Vö. ehhez: Tráser László: Egészség- és betegség-értelmezések...: Egészségfejlesztés. Szerk.: Benkő Zsuzsanna. JGYTF, Szeged, 1992. 67--76. oldal.