Lőrincz
Jenő
Környezet,
egészség és etika
Vajon léteznek-e tevékeny, alkalmatos,
erkölcsileg helyes, viselkedési módok a globális ökorendszereket fenyegető
és egészségünket veszélyeztető hatások kivédésére?
A természetszeretet, mely
például Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában oly költőien nyilvánul meg,
teljessége és szelídsége folytán ma is iránymutató lehet a bioetika művelőinek:
"Áldjon, Uram, téged
Földanya nénénk,
ki minket hord és enni
ad,
és mindennemű gyümölcsöt
terem, füveket
és színes
virágokat."
(Sík Sándor
fordításában)
|
Ez a szemlélet egybe fogja a
napot, a holdat, a csillagokat, a levegőt, az időjárást, a vizet, a földet,
a termékenységet, az embert, az ember életét és halálát, erkölcsét, és
ma mondhatnánk így is: kozmikus távlatúvá növeli.
Aki eljut az ember végső
kérdéséig, mint antropológiájában Dosztojevszkij, az embert s morálját
a természettől nem tudja elválasztani. Az emberi jellem nagy próbái,
a sorsdöntő megigazulás pillanatai a természetben találják
meg vonatkoztatási keretüket, abból ered hajtóerejük, az öröm. Miként
A Karamazov testvérek-ben Zoszimával is történt: váratlanul elállt az
ostoba párbaj folytatásától, magára vonván bajtársai megvetését, ám
vállalva önmagát: "Uraim -- kezdtem --, hát annyira csodálatos a mai
világban, hogy akad egy ember, aki magától megbánja ostobaságát, és
nyilvánosan beismeri bűnösségét?" A gyávaság vádjára: "Uraim -- kiáltottam
fel hirtelen teljes szívemből --, nézzék csak itt körös-körül az Isten
ajándékait: az ég ragyog, a levegő tiszta, a fű zsenge, a madarak kedvesek,
a természet gyönyörű és ártatlan, csak mi, mi vagyunk istentelenek és
ostobák, mi nem tudjuk felfogni, hogy az élet paradicsom, pedig csak
akarnunk kellene, hogy felfogjuk, és rögtön beköszönt teljes pompájában..."1
A természet "tárgyiasulása",
a gazdasági növekedésnek részérdekeknek való alávetése és leegyszerűsítése
olyan "ökológiai eróziót" eredményezett napjainkra, hogy a természet ezen
szeretete mellett a megóvása, a globális védelme, jelentőségének elemzése
különleges pszichológiai feladatot és erkölcsi kötelességet képez.
Aszerint, hogy az ember milyen
beállítottságú természeti környezetével szemben, különböző szemléleti módokat
szokás megkülönböztetni.
Ősi, alapvető szemléletmód az,
amely az embert a természet részének tekinti, és a rész, valamint az egész
közötti harmóniát hangsúlyozza, konfliktusforrásnak tekintvén a közöttük
fennálló egyensúly megbomlását. Bizonyos nagyvonalúsággal a keleti, illetőleg
az ókori görög kultúrára jellemzőnek tekinthetjük ezt a szemléletet. Lényegéhez
tartozik az etikum, az erőszakmentesség, szelídség, az egyéni erőfeszítés
mint a boldogulás ára, a felelősség vállalása és a "ne árts" elve.Ez utóbbi,
a "nil nocere" a hippokratészi orvosi hagyomány része, alkalmasint ma is
szerepel orvosi esküszövegekben, például a sheffieldi egyetemében.2
Ha az ember része a természetnek, és a környezetével harmonizáló, önorganizáló
egész, akkor a betegség is természeti okok által kiváltott változás. Az
orvoslás feladata tehát a természet erejének támogatása. Ez a természettisztelet,
természetőrzés a hippokratészi hagyományt kiteljesítő Arisztotelészt is
jellemzi.3 Nem ellentétes ezzel a sztoikus életbölcselet sem:
a mindennapi életet, az ember természetét össze kell egyeztetni a világegyetem
természetével, a természet elvezet az erényhez. A "ne árts" nem szűkíthető
le az orvosi tevékenységben a beavatkozással járó haszon--kár arányra,
hiszen annál jóval többet, alapvető bioetikai értéket közvetít. Ha ma háttérbe
látszik szorulni az emberi autonómia érvényesítésének elvével szemben,
az nem okvetlenül pozitívum, mivel a természet leértékelését, ezzel összefüggésben
pedig az ember önértékelési zavarát is megláthatjuk benne.4
A természettel kapcsolatos másik
beállítódás az uralomra, ellenőrzésre törekvésé. Ember és környezete között
lehetnek problémák, ezek megoldása technológia és pénz dolga. A természet,
pontosabban a Föld feletti uralom olykor a Bibliának a teremtésre vonatkozó
szövegei értelmezésével is alátámasztást kapott. A természettudományos
fejlődés, az ipari forradalom, a korláttalan racionalizmus kiteljesítette
ezt a szemléletet. A tudomány fejlődése az egzaktságon, kísérleteken mérhető;
etikai értékelést nem kíván, az ökológiai szemlélet elvész.
Az orvos sem "a természet szolgája"
már, hanem ő a kompetens személy, aki a bajok testi okait ismeri és az
ún. "biomedicinális modell"-ben magyarázza, gyakran erősen redukcionista
módon, mindenesetre igen sokáig fenntartva a testi és a lelki folyamatokat
elválasztó dualista szemléletet. Ebből személytelen medicina, elidegenedett
orvos--beteg kapcsolat, kiszolgáltatott páciens következik, akinek fontos
jellemzője a "compliance", azaz engedelmessége az orvosi utasításokkal
szemben. A kórház mint totális intézmény már végképp nem utal a természet
közelségére, és szinte kiváltja a betegjogi doktrínák megjelenését.
Szólnunk kell a természetnek
való alávetettséget valló beállítottságról is, mely a problémák megoldására
való tehetetlenséget, fatalizmust, a kiszolgáltatottság
tűrését hirdeti. Olyan áramlatok részeként találkozhatunk ilyen szemlélettel,
amelyek egy általános válságból indulnak ki, beleértve a környezetszennyezést,
az energiaforrások kimerülését, a világméretű elsivatagosodást, az üvegházhatást
és az ember környezeti tudatosságának egyéb hiányait.
Ma, a paradigmaváltás korában
egy negyedik beállítottságot is körvonalazhatnánk, mely a természet, a
kultúra és az ember új típusú kapcsolatán nyugszik. Az új típusú kapcsolatot
a természet értékeinek a megőrzése, a Max Weber-i értelemben vett értékracionális
cselekvés, az ember természethez való viszonyának normalizálása jellemzi.5
"Normalizált" viszonyon az ember helyes önértékét értjük a természettel
való összefüggésében, melyből felelőssége és kötelezettségei fakadnak.
Ezek köre bővül.
A következőkben ezen szemléletmód
alapján kíséreljük meg az ember egészségügyi magatartásával kapcsolatos
etikai problémák számbavételét.
Az egészségügyi magatartás mindazt
a viselkedési módot magába foglalja, mellyel az egyén egészségét őrzi,
védi, fenntartja. Ez a viselkedés lehet "elkerülő": a kimerülés, a fertőzés,
a meghűlés, a szmogos városrész, a zaj, a nagy forgalom, a tömeg, a szélsőségek,
a negatív emóciók stb. kerülése, és lehet "tevőleges": mozgás a szabadban,
ellazulás, szűrővizsgálatokon való részvétel, pozitív gondolkodás stb.
Mindkét viselkedésmód-típusban találkozhatunk erkölcsileg helyes és erkölcsileg
helytelen magatartással.
A mai ipari társadalmakban például
vannak követői annak a felfogásnak, mely szerint a pszichotróp növények
alkalmazása a konvencionalitás meghaladása, a kreativitás elérése céljából
erkölcsileg is helyes, sőt kívánatos, mivel az emberiség javára szolgál.
Az ember ugyanis hovatovább elveszti kapcsolatát a természettel, a Földdel,
sőt tönkreteszi azt, s még ennek belátásától is megretten. Ez a félelem
szüli a tagadást, a pszichotróp anyagokkal megszerezhető, mély értelmű
tapasztalatok elvetését. Tudattalan elhárító mechanizmus ez, mely az "ökológiai
erózió" miatt érzett emberi felelősséget altatja el. A környezeti tudatosság,
a valóság teljesebb érzékelése, a kulturálatlanság, a gazdasági válság
és a környezetpusztítás közötti összefüggés felismerésének képessége "új
paradigmát" kíván, s ebben a hallucinogének, a "pszichedelikus katalizátorok"
játszanak nagy szerepet.6 Feldmár András erről így ír: "Megint
azt hiszem, az a probléma, hogy olyan furcsa elképzeléseitek vannak az
LSD-ről, hogy én azt el sem tudom képzelni, ezért vannak félreértések köztünk.
Például azt mondjátok, hogy az LSD kábítószer. Én arra gondolok, hogy ha
kábítószert veszek be, akkor elkábulok, nem? LSD alatt senki nem kábul
el. Az LSD nem elkábít, hanem fölébreszt, ráébreszt arra, ki vagyok, arra,
ami bennem történik. Tehát az LSD nélkül vagyunk kábultak, mert legtöbbünknek
halvány gőzünk sincs arról, hogy mi megy végbe bennünk. Nem tudjuk, hogy
mit akarunk, nem tudjuk, hogy mik az ellenállásaink, alig ismerjük magunkat.
Tehát így kábultan alvajárunk."7
A pszichotróp anyagok használatának
ilyetén -- korunkra jellemző -- beállítása maga is szociológiai elemzést
kíván.
Valószínű, hogy az említett
-- és más -- szerzők által leírt (és követésül ajánlott) személyes élményeket
a hallucinogének használatának kulturális közege, környezetük viselkedése,
a saját és mások elvárásai jelentősen befolyásolták. Ez voltaképpen a gyógyszerszedés
"makro-kontextusának" nevezett jelenség körébe tartozik, és mint "pszichedelikus
minta" értelmezhető a humánökológiai problémák kezelésére.
A hallucinogén élmények talaján
kialakuló szubkultúra (és a nyomában járó drogfüggőség, deviancia, mentális
leromlás, sőt bűnözés) "kiállása" a természeti környezet védelmében inkább
az ökológiai válság tünete, mintsem a megoldás útja. Vajon léteznek-e tevékeny,
erkölcsileg helyes, adekvát viselkedési módok a globális ökorendszereket
fenyegető és egészségünket veszélyeztető hatások kivédésére? Hogyan válhatnak
ezek betegség-megelőző programok részeivé?
A környezetvédelem és az egészségügyi
rendszer összekapcsolásával erre lehetőség nyílik. Ez a szemlélet az embert
és környezetét a gyógyítási tevékenységben is egészként kezeli. Ennek jegyében
fogant az "Egészséget mindenkinek 2000-re" néven ismertté vált program
is, az Egészségügyi Világszervezet égisze alatt. Az Ottawai Egészségmegőrzési
Nyilatkozat (1986) szerint "Az egészség nem a mindennapok célja, hanem
annak erőforrása kell, hogy legyen. Olyan pozitív töltésű fogalom, amely
a társadalmi és a személyes erőforrásokra, továbbá a testi képességekre
helyezi a hangsúlyt. Ennek megfelelően az egészségmegőrzés nem lehet csupán
az egészségügyi szektor feladata." Fontos a támogató környezet megteremtése:
"A gyorsan változó környezet egészségre gyakorolt hatásait rendszeresen
kell értékelni, ugyanis ennek elsősorban a technológia, a munka, az energiatermelés
és az urbanizáció területén rendkívül nagy jelentősége van. A sorból ugyanakkor
nem maradhatnak ki a közösség egészségi állapotára előnyösen ható tevékenységek
sem. A természet és az ember által kialakított környezet védelme, továbbá
a természeti erőforrások tartósítása valamennyi egészségmegőrző stratégia
része kell, hogy legyen." A konferencia résztvevői elkötelezték magukat:
"törekszenek arra, hogy az ártalmas termékek, az erőforrás-kimerítés, az
egészségtelen életkörülmények és a környezet, valamint az egészségtelen
táplálkozás hatásait ellensúlyozzák; felhívják a figyelmet a környezetszennyezéssel,
a foglalkozási ártalmakkal, a lakáshelyzettel és a településrendezési problémákkal
kapcsolatos kérdésekre... foglalkoznak az életmód általános ökológiai kérdéseivel
is."8 Nyilvánvaló, hogy az egészségügyi szolgáltatások újraorientálásával
az orvoslás hagyományos szemléletének is változnia kell. Az ún. civilizációs
betegségek tömeges megjelenése ugyanis kérdésessé teszi a karteziánus szemléletű,
specializálódott, az ember biológiai adottságait is "medikalizálni" hajlamos
orvoslást. A jelenlegi egészségügyi szolgáltatási rendszerben az ember
kiszolgáltatottnak érzi magát. A kiszolgáltatottság, tehát a környezetből
való kiszakítottság, az egzisztenciális és emberi gondok figyelmen kívül
hagyása, a gyógyszeres kezelés mindenek felettisége, a páciens "szétdarabolása"
kóros szerveire, leletgyűjteményeire: morális probléma is.9
Mi a teendő? Az ember "egész"-ségére
törekvés, az egészségőrzés személyiségbeli, belső erőforrásaira támaszkodás
a megelőzésben, a természeti és társadalmi környezet védelmével, formálásával.
Egészség és betegség szemben
áll az ember életében, s a gondolkodás története azt mutatja, rendre úgy
jelenik meg, mint a jó és a rossz ellentéte. Bár a filozófiában, a teológiában
és az etikában ezután is vita tárgya lesz e két elv, beleértve azt is,
vajon az emberi természet eredendően a jóra vagy a rosszra irányul, a mindennapokban
élő ember számára egyszerűbb a kérdés: ami mindennapos emberi szükséglet
-- ízlik, jólesik, kényelmet, oldódást biztosít stb. --, az jó, és a "kognitív
disszonancia" közbejöttével kiterjeszthető ez a dohányzásra, az alkoholra,
a kábítószerre, megannyi függőségre, a környezetpusztításra is.
Bár mindez irracionális, engedetlenség
az ész diktálta "kötelesség"-gel, tehát -- Kanttal szólván -- a morális
jóval szemben, a gyönyörkeresés és fájdalomkerülés szabta hajlamok ismeretében
mégsem meglepő. A bennünk lakozó morális törvény, az ember önrendelkezése,
méltósága azonban ennek meghaladására kell hogy késztessen. Elsősorban
érvényes ez a gyógyító, segítő, nevelő hivatásúakra, akiktől a társadalom
a példaadást is igényelheti az ökológiai szemléletű egészségőrzés tekintetében.
Talán szükségtelen is külön hangsúlyoznunk, hogy ennek a példaadásnak a
felnövekvő nemzedékek szemében milyen nagy súlya van.
Jegyzetek
-
Európa Kiadó, Budapest, 1975.
390--391. oldal.
-
Részletesebben lásd Gaizler
Gyula: A bioetika alapkérdései. Budapest, 1997. 251--261. oldal.
-
Lásd Nánási Irén: A humánökológia
mint transzdiszciplína. Budapest, 1992. 26--29. oldal.
-
Lásd Nánási i. m. 29--32. old.
-
Bővebben lásd Nánási i. m. 100--102.
oldal.
-
Lásd Jim DeKorne: Pszichedelikus
sámánizmus. Ursa Maior, Budapest, 1997. I--IV.
-
A tudatállapotok szivárványa.
Grafo-School, Debrecen, 1998. 78--79. oldal.
-
A teljes szöveget lásd Ki őrzi
az egészségét? Nemzeti Egészségvédelmi Intézet, Budapest. 1993.
-
Lásd Egon E. Fabian: Der fragmentierte
Patient und das Modell einer Medizin für den ganzen Menschen. Helix Verlag,
München, 1991. Ismerteti: Körmendy Györgyi: Környezet és Orvoslás, 1994/2.
30.
-
Vö. ehhez: Tráser László: Egészség-
és betegség-értelmezések...: Egészségfejlesztés. Szerk.: Benkő Zsuzsanna.
JGYTF, Szeged, 1992. 67--76. oldal.
|