Ahogyan régen a logosz és az ideák metafizikaivá nemesült csendje volt a beszéd igazi eredete, úgy most a civilizáció felvert csendjéből származik a beszéd, és ennek a csendnek az alapzajában enyészik el.

Ameddig az Ige, a Logosz uralkodott a Földön, addig nagy becsülete volt a rá irányuló hallgatásnak és az iránta fogékony csöndnek. Széles körben vált ismertté és hosszú korokon át példává Augustinus tanúsága. Röviddel megtérése után, egy kertre néző ablakban állt anyjával, aki régóta keresztény volt, és csak fia igaz hitre térését várta már az élettől. Isten országáról elmélkedtek. "Ezt mondtuk tehát: Ha valakiben elcsitul (sileant; a szövegben ez az ige ismétlődik nyomatékosan, melyet stiláris okokból szinonimákkal fordítunk) a test zsivaja, ha elülnek a földnek, víznek és levegőnek a képzetei, ha elcsendesedik az égbolt, és elhallgat magával szemben maga a lélek is, és magával sem gondolva túlemelkedik önmagán, ha elnémulnak az álmok és mindaz, ami feltárulkozik a képzeletben, ha minden nyelv és minden jel és bármi, ami csak a dolgok változásában elénk kerül, hallgatásba merül -- akinek van füle, hogy hallja, annak mindenek ezt mondják: nem mi magunk teremtettük magunkat, hanem az teremtett bennünket, aki örökkön marad --, ha ezzel a mondandóval már mindenek elhallgatnak (taceant), merthogy figyelmüket hozzá emelték föl, aki teremtette őket, és egyedül ő maga beszél, nem a dolgok által, hanem ő maga által, hogy hallgassuk (audiamus) az ő Igéjét, nem testi nyelven, sem angyalok szavával, sem mennydörgésben, sem rejtélyes hasonlatokban, hanem őt magát, akit ezekben a dolgokban szeretünk, de őt magát e dolgok nélkül hallgatjuk, amint most kiterjesztjük magunkat és szélsebes gondolattal megérintjük a mindenek fölött megmaradó örök bölcsességet... nem ez az (amit Máté apostoltól ismerünk): Menj be a te Uradnak örömébe?" (Augustinus, Vallomások, IX, 10, 25)

De nem elsietett dolog vajon, ha a Csend titkának a transzcendenciát tartjuk? Nem tulajdonítunk vajon az (el)hallgatásnak tőle idegen mélységeket és magasságokat, ha a Logosz honának gondoljuk? Nincs vajon közelebbi értelme a Csendnek és az (el)hallgatásnak? Ilyen kérdések akkor halmozódnak sürgetően, amikor nem találni más nyomát a transzcendenciának, mint amit a kifulladó beszéd hagy maga után, és amikor nincs más bizonyíték a Logoszra, mint az, hogy a nyelv központja, lényege nyelvileg nem hozzáférhető. Korunk, hosszabb ideje már, egyre inkább az ilyen sürgető kérdések kora. A nyelv fontosnak, sokszor minden másnál fontosabbnak látszik, a nyelvben foglalt ígéret azonban egyre üresebbnek bizonyul. Vannak nagy szavaink, ősi gyökerekből táplálkozó, magasztos fogalmaink, ezek beválthatóságát azonban sorra megcáfolta a történelem. A nagy szavak és magasztos fogalmak fedezeteként, a velük és a róluk folyó diskurzusok elhalkulásaként esetleg összeáll ugyan még a jelentőségteljes csend, amelyből esetleg még nagyszerűbb szavak és fogalmak erednek, de az ember elárvul már a csendben, nem tud mihez kezdeni vele, az emberek nem találnak egymásra benne. A nyelv azonban és a benne fészkelő Csend, amely a beszédet tetézi, még mindig jótáll magáért. Beszélő lények vagyunk akkor is, amikor hallgatásba burkolózunk, nyelvünk pedig a benne felhalmozott történelemmel kecsegtet továbbra is. Az a tény, hogy nyelvben élünk, méltóságunk záloga és egyben indítéka. Amikor csendben vagyunk, még inkább, mint amikor harsogunk. Honnan van akkor az elárvulás, és miért tétova -- többnyire és általában -- a mai ember, ha elhallgat? Miért kevesli a nyelv jótállását önmagáért, miért nem elég neki többé a nyelv által adott méltóság?

Ez utóbbiakra figyelve csak két összefüggést ragadunk most ki. Egyet az írott nyelv korai történetéből, egyet napjaink eseményeiből. Platón, aki értékrendjét meghatározó nosztalgiával tekintett vissza a szóbeliség korára, de írásos életművében az új, chirográfiai korszak méltánylója és szigorú védelmezője volt, nem csupán az írást marasztalja el az élőszóval szemben, hanem a beszédet is a hallgatással szemben. "Nekem... semmiféle írásművem (szüngramma) sincs a legfőbb kérdésekről -- írja (az írás ellenében) a VII. levélben --, és nem is lesz soha. Hiszen ezek semmiképpen sem mondhatók ki, miként az oktatás szokásos tárgyai... Ezért aki eszénél van, sohasem fog bátorságot venni magának arra, hogy gyarló nyelvbe (utalás már a "gyenge gondolkodás"-ra, dia to tón logón aszthénesz, amit a posztmodern korban szokás emlegetni) foglalja azt, amit szellemével megfogott (ta nenoémena), s még kevésbé abba a merev formába, amely az írásba rögzített nyelv tulajdonsága" (341c, 343a). Szavakkal történő kifejezhetőség helyett úgy villan fel a lélekben az, ami felé törekszik, mint szikrából hirtelen fellobbanó fény. Platón vizuális metaforára vált át a hangzás/beszéd/odahallgatás testies médiumából. A Csend nem csupán az (el)hallgatás beszéd- és zajmentes birodalma, melyben -- jóllehet -- együtt rezdül a lélek a nyelvileg kereső és kérdező gondolkodás elülő hullámaival, hanem egyszersmind világosság. Az Ige, a Logosz, habár gyarló beszéddé és még gyarlóbb írássá válik, meg a világ-értelemmel rokon Ész (núsz, vö. to nenoémena), habár megismerő gondolkodássá válik, megvilágosítja azt, ami felé a maga nemében, médiumában hiába törekszik. Vagy legalábbis az embert, az Átélést világosítja meg arra vonatkozólag, aminek a világos megjelenését keresi. Mintha az ideák (szintén a látással összefüggő szó eredetileg: "látvány", "alak"), az Igaz, a Jó és a Szép ideái nem lennének elegendőek a végső belátáshoz, mintha a Csend világlása még rajtuk is túl terjedne.

Korunk emberének hallgatása felvert Csend. Nem a szóbeszéd az a tulajdonképpeni lárma, amely kiiktatható, és íme beáll a csend, de még csak nem is a nyelvileg formált gondolatok akadályozzák az Átélést abban, hogy magába szállva megnyugodjék, és csöndben szemlélődjön, hanem a Lét vált történelmileg olyanná, hogy a Létezést eredendően zajosnak tapasztaljuk. Régi, többek között püthagoreus elmélet szerint a világrend (matematikailag leírható) harmóniája emberi fül számára nem hallható csodálatos zenében, a "szférák zenéjében" hangzik. A mai ember csendjét felverő zaj ezzel szemben a kivehetetlen információknak, s még inkább annak az alapzajnak a zúdulása, amelyben -- ezt sugallja korunk alaphangulata -- talán nem is rejlik mindig információ. Életünket már előre áthatja a zaj, még mielőtt beszéd, nyelv, egyáltalán érintkezés elevenedne meg benne. A kommunikatív mozgalmasság tagolja és/vagy elfedheti az előzetesen adott zajt, olykor pedig zajongással tetézheti. Mikor azután csillapodik a "világ zaja", ahogyan mondani szoktuk, akkor egyre inkább kivehető és ránk erőlteti magát a Létezés alap- és háttérzaja. Köznapi módon ez mindenekelőtt a civilizáció dübörgése. Egymásra licitál, de össze is keveredik a gépek működésének a zaja a médiában szétterülő és felerősödött beszéddel és zenével, ami mások, "a többiek" számára csupán zajforrás. Autók, gyárak, repülőgépek, táskarádiók, szomszédban bömbölő televíziók, szirénák nem csupán a nagyvárosok zajszennyezését jelentik. Nehéz ma már olyan helyre félrevonulni, ahol időnként nem húz át a fejünk fölött egy helikopter vagy egy motoros sárkányrepülő, vagy ahol nem bőg föl a közelben egy éppen gyorsító közúti jármű. De ha sikerül valakinek ilyen félreeső helyet találni, akkor magával viszi a saját készülékeit, gépkocsijától a magnójáig, melyekkel behangosítja a magány csendjét. Vagy ha nem teszi, akkor tudatába és élményeibe, mi több, a zsigereibe ivódva hordozza a számtalan vételi és adási lehetőséget, ami a Földön, mint "globális faluban", kihelyezett idegrendszereként a saját bővítménye.

Hallgatás volt ez, kétségtelenül, de történelmileg már többszörösen meghasonlott hallgatás. Előadásokkal (ezekre Heidegger szorgalmasan, készre írott szövegekkel készült), írásbeliséggel, hellyel-közzel publikációkkal, és Hitler hatalomra jutása után dicstelen (bár sokat vitatott) közszerepléssel megszegett hallgatás. Megtört csend zajlik benne, a történelmileg időzített felvert csend előzetese. A meghasonlás több vonulatban követhető. Egyik az élőszó írottan-nyomtatott elismerése ("A szóban-elmondottak nem szólnak többé nyomtatásban" -- írta a Bevezetés a metafizikába előszavában). Másik a technikai (és társadalmi) médiumok alábecsülése (hogy a képzelet médiumával kapcsolatos ellentmondásos álláspontját éppen csak említsük itt) a technika eluralkodásának korában. Heidegger úgy találta, hogy a mai korban semmi új sem kezdődik (Unterwegs, 265. o.) és a technika állványzatára (Gestell) szerelt nyelvvel szemben az őstermelői metaforákkal megvilágítható nyelvet tartotta ontológiai érvényűnek (nyelv mint Aufriss, felhasogatás-felvázolás, a népnyelvi barázdát vonni értelmében; die Zeige, ami a mutatni igére vonatkozása mellett bevetett földet, szántót jelent a régi nyelvben; Unterwegs, 251, 253). Harmadik vonulat az önmegtartóztató tartózkodás. Először elvárta volna a világ, hogy a már hiressé vált Heidegger elfogadja 1933-ban a neki felkínált fővárosi katedrát, majd a fasizmus bukása után elvárta volna, hogy Heidegger magyarázkodjon. Ő egyiket sem tette. Magyarázatot adott ugyan (az említett interjúban, és egy 1945-ben készített feljegyzésében; utóbbi olvasható Az idő fogalma... című kötetben), de közzétételét halála utánra hagyta. Időleges, átmeneti csendbe véve vissza az elhalasztott, konzervált felszólamlást. Magyarázata egyébként is éppen a korszerű kérdések vonatkozásában hiányos. Heidegger figyelmen kívül hagyja, mint életművében (és személyes érvényesülésének témájában is), a legújabb kori hatalom mibenlétének és a médiumoknak (melyek pedig eredései és immár foglalatai is a nyelvnek) a kérdését. Hallgatása ennyiben el-hallgatás. Kettős értelemben: mint a beszéd elfojtódása (torkára forrasztja a szót a civilizátum), és mint hallgatás arról, amiről nemcsak beszélnie kellene, hanem amiről tudna is mit mondani.