A beteg ember betegségébe feledkezik, világban-benne-léte a világ őbenne-létévé süllyed. Életfolyamatait nagyon nagynak érzi, egyetlen forró dobogás a világ, amelyben él. Kiszolgáltatott törpe ennek a beteg bálteremnek a közepén. A bensővel együtt nő meg kiszámíthatatlansága is: mint a földmélyi áramlatok, a szervezet folyamatai titokzatossá, lidércessé lesznek. A beteg ennek a titokvilágnak vált játékává.

Gyakran lázálmok gyötrik; megnyílik egy izzó fal, és előlép egy éhes, saját világ, amely nem létezik. A beteg vonakodik átadni magát ennek a világnak: diabolikus huzakodás harcterévé válik a teste. Érzi, hogy a föld rajta keresztül szippantja be az eget. Egyszerre cselekvő és szenvedő. A betegség ágyhoz szögezi, földre szorítja, de ő igyekszik feloldozni magát ebből a süllyedésből, kiszakítani magát az örvényből. Megrémül: a véges közeledik feléje. A betegség örvénye a véges felé húz, akár a válaszok. Az egészséges ember élete folyamatos kérdés; a betegségben egy válasz növekszik. Az egészség olyan, mint egy kérdés: körülölel.

Az egészség és a kérdés gömb; tökéletes forma, amely az érinthetetlen középpontra zárul.

A Szókratész előtti filozófiában a körülölelés képe többször is felsejlik. Periekheinnek mondják, óvó körülfogásnak, magába foglaló őrzésnek. Az anaximandroszi apeironról, a végtelen meghatározatlanról mondja Arisztotelész: "...az apeironnak nincs kezdete, hanem úgy tetszik, ő a kezdete a többi dolognak, és körülfogja valamennyit és mindent kormányoz, mint azok állítják, akik az apeiron mellett nem vesznek föl egyéb okot, mint például az ész vagy a szeretet. És isteni természetű az apeiron, halhatatlan ugyanis és romolhatatlan."

Anaximandrosz apeironja, akár egy isteni ölelés, körülfogja a létezőt. De van egy másik fontos ismérve is: köze van a beszédhez. Theophrasztosz, aki nagy doxográfiai művében ír Anaximandroszról, úgy gondolja, hogy az apeiron arkhé és őselem: sztoikheion. A sztoikheion azonban nemcsak őselemet jelent, hanem betűt, hangot is. A lét alapját jelölő fogalomból tehát beszédfogalom is válhatott.

A lét alapja Hérakleitosz filozófiájában is beszédfogalom: a logosz. Ahogy Heidegger írja, a logosz az önmagában működő, eredendően gyűjtő összeszedettség. A logosz Heidegger szerint azonos a phüszisszel, a léttel. A létező megnyitása a logoszban mint összegyűjtésben történik, mondja Heidegger. A nyelv kimondottként őrzi a megnyitott létezőt. Nem lehet nem észrevenni az anaximandroszi apeiron és a hérakleitoszi logosz összetartozását: mindkettő gyűjtő, ölelő, a nyelvvel kapcsolatos, isteni. "Nem tőlem, hanem a logosztól hallván, bölcs dolog elismerni, hogy minden Egy" -- mondja Hérakleitosz.

Az egység tudata akkor lesz tehát nyilvánvalóvá, ha bepillantást nyerünk az isteni igazságba. A világ Egy: ez a felismerés szakrális természetű. A preszókratikus filozófia egyben költészet és hitbéli kinyilatkoztatás is. Parmenidész is úgy írja le bölcsességeit, mintha az istennő kinyilatkoztatásait jegyzetelő nebuló volna. "Mert nincs és nem lesz semmi más a létezőn kívül, miután bilincsbe verte a Moira, hogy egész és mozdulatlan legyen."

A beszédforma, amely úgy gyűjt egybe, hogy óv, és úgy jelöl meg, hogy érintetlenül hagy: a kérdezés. A kérdezés óvón megtartja a középponttól való távolságot. Az ember lényegének meghatározása sosem felelet, mindig kérdés, mondja Heidegger. A lényegtől nem távolodni = nem durván közeledni hozzá. A határt vigyázva bejárhatjuk a gömb felszínét, megsejtve a megismerhetetlen középpontot.

A bölcsesség, a szophia az isteneké, a filozófusnak a bölcsesség szeretete marad. A Szókratész előtti gondolkodás tisztában volt azzal, hogy Szophia arca nem látható, és hogy az istennő csak addig beszélget velünk, amíg fel nem lebbentjük a fátylát. Akkor szertefoszlik. A filozófia ekkor még őrizte a szent határokat.

Cicero szerint Szókratész volt az, aki a filozófiát lehozta az égből a földre. Az óvón körülölelő tájékozódás válaszok akarásává lesz. Arisztotelész filozófiájában a logosz puszta kijelentéssé válik, amit kezelni lehet, ha el akarunk jutni az igazsághoz. Szerszám, organon. Ezzel megszületik a szeletelés tana, a logika.

Aki a kérdésre válaszol, kizuhan belőle, leválasztja magát róla. A görög apokrinó jelentése: válaszolok. De az ige mediális, visszaható alakja, az apokrinomai azt jelenti: elkülönülök, kiválok. Ahogy a magyarban is összefügg válaszolás és elválasztás, felelés és elfelezés. Aki a kérdésre felel, elindul a végleges, a véges felé. Süllyedni kezd. Süllyedésének persze megvan a haszna: mintha a középpont felé gravitálna, úgy érzi, átszakította a kérdezés burkát.

Erre az érzésre mindenkinek szüksége van; nem tudnánk válaszok nélkül élni, lebegve a kérdések között. Csakhogy minden válaszból újabb kérdések sarjadnak. Amikor egy válaszból kihajt egy újabb kérdés, azt bokrosodásnak, fejlődésnek érezzük. Valami olyannak, amit a görögök phüeinnek, önmagából kihajlásnak mondtak (Heidegger). Ez az ige van jelen a phüsziszben, amit Heidegger a léttel azonosít. A válaszban mint tompa lényegben benne rejlik a kérdés, ahogy a magban a növény. Lehet, hogy a kérdezés a válasz virága, beteljesülése?

A beteg ember betegségébe feledkezik, önmagáig felejti a világot. A felejtés a halál, az álom és a betegség testvére. Amikor a filozófia betegsége elterjed, amiben a bölcsesség szeretete válaszok akarásává válik, a filozófiatörténet pedig Szophia fátyollebegtetésének történetévé -- a felejtés is kiterjeszti hatalmát. A felejtés az emberi élet egyre jellemzőbb eleme lesz.

Phereküdész állította először a görögök közül, hogy van lélekvándorlás. Ennek a tannak az elterjedése megfordította a görögök emlékezet-felfogását. Kezdetben ugyanis a felejtést a halállal rokonították: a holtaknak a Léthé vizéből kellett inniuk, hogy elfeledjék elmúlt életüket. A halál attribútuma a felejtés. (Hermész, hogy fiát, Éthalidoszt halhatatlanná tegye, sérthetetlen emlékezettel ajándékozza meg.)

De a lélekvándorlás elfogadásával már nem a halál, hanem az élet attribútuma az emlékezetvesztés. Most már nem a meghaló, hanem az új életre feltámadó lelkek isznak a Léthéből, hogy feledjék, ami "odaát" történt. Később Platón majd azt írja: az emberiség kezdi elveszíteni az emlékezetét. Lehet, hogy a megváltozott élet, a romló emlékezet tapasztalata építette át a mítoszt a maga képére?

Az ember azt felejti el, ami nincs benne mélyen megalapozva. A növekvő feledékenység az egyre fogyatkozó megalapozottsággal függ össze. Azzal, hogy az ember világban-benne-léte a világ őbenne-létévé apad. A betegség örvénye a véges felé húzza, már nem érzi a tudottban a szakralitás biztonságát. De az, hogy minderről még tudunk beszélni, azt jelzi, hogy a helyzet nem annyira tragikus, amennyire a hivatásos aranykor-siratók hiszik. Hiszen a kérdéseink megmaradtak. A korai görögség mélységes kútjából újra és újra meríthetünk. Újra és újra rádöbbenhetünk, hogy "a lét költőien lakozik".

A preszókratikus aranykor egész-séget sugároz a mára. Integet, akár egy nagy folyó túlsó partja, a szállongó ködbe vesző, csak pillanatokra kitetsző "valahol". Mi meg néha átkiabálunk a ködnek, távcsövezzük, hallucinálunk. Válaszaink gyakran félreértik a kort. De kérdéseinkben pontosan érezzük, őrizzük a fényét. Fekszünk a betegágyon, és a görög szellem meglátogat. Távoli rokon. Ágyunk szélére ül, szelíden kérdezget. Vigasztal.