Egészségközpont

Rovatunkban folytatjuk a "Pattern Language" című könyv (Christopher Alexander és mások: A Pattern Language. Towns, Buildings, Construction. New York, 1981, Oxford University Press, 1171 p.) lapunk választott témájára vonatkozó részleteinek közlését.

Ha az életciklust minden egyéni élet alapjának tekintjük, nagymértékben elősegítjük, hogy az emberek egészséges életet éljenek a közösségben. Ez a minta egy olyan speciálisabb intézményt ismertet, amely az emberek gondozásában és egészségének szolgálatában segít.

* * *
Az emberek több mint 90 százaléka egyszerű biológiai ismérvek alapján egészségtelennek ítélhető környezetben él. Ez a beteges állapot nem gyógyítható kórházakban vagy orvosilag.
A kórházak a betegségekre koncentrálnak. Rendkívül költségesek, amellett nem megfelelőek, mert túlságosan centralizált intézmények. Az ember hajlamos úgy látni, hogy több betegséget hoznak létre, mint amennyit gyógyítanak -- hiszen az orvosok az emberek betegsége miatt kapják a fizetésüket.
Ezzel szemben a hagyományos kínai orvoslásban az emberek csak akkor fizetnek az orvosnak, ha egészségesek; de ha betegek, az orvos köteles gyógyítani őket fizetség nélkül. Az orvos abban érdekelt, hogy az emberek egészségesek legyenek.
Annak az egészséggondozó rendszernek, amely ténylegesen alkalmas arra, hogy az embereket testileg-lelkileg jó karban tartsa, az egészségre kell a hangsúlyt helyeznie, nem a betegségre. Ennek megfelelően tehát, amennyire csak lehetséges, decentralizálni kell, hogy beépüljön a mindennapi életbe. Megítélésünk szerint a megoldás lényege, hogy széles körre kiterjesztett, kis egészségközpontokra van szükség, amelyek fizikai tevékenységekre ösztönöznek, legyen az úszás, tánc, sport, séta a szabadban vagy egyéb, és ezek mintegy mellékes következményeként jó egészségi állapotban is tartanak.
Az egészséggondozás irodalmában egyre általánosabb álláspont, hogy az ilyen jellegű, az egészségmegőrzés filozófiája szerint kialakított egészségközpontoknak döntő szerepük van. (Lásd pl. William H. Glaier: The Task of Medicine, Scientific American, 228. köt. 4. sz., 1973. április, 13--17. old., Milton Roemer: Nationalized Medicine for America, Transaction, 1971. szeptember, 31. old.)
Ismerünk néhány egészséggondozó programot, amely ilyen elvekre épül. A legtöbb esetben azonban ezek a programok hamar kifulladtak, mivel a jó szándék ellenére mégis a betegek ellátására és nem az egészség megőrzésére összpontosítottak. Vegyük például az ún. közösségi lelki egészségi központokat, amelyek az United States National Institute of Mental Health támogatásával jöttek létre az 1960-as években. Elvileg ezek a központok nem a betegségekkel, hanem az egészség megőrzésével akartak foglalkozni.
A valóságban egész más történt. Meglátogattuk az egyik legkifejlettebb központot, a kaliforniai San Anselmóban. A páciensek egész nap üldögélnek, üveges a szemük, ímmel-ámmal végzik az "agyagozás terápiát" vagy "festegetés terápiát". Egyikük felkelt és odajött hozzánk: -- Doktor -- mondta boldogságtól csillogó szemmel --, ez egy csodálatos lelki egészségközpont; a legjobb, ahol valaha is voltam. -- Röviden szólva: a pácienseket páciensekként kezelik, ők is így tekintik magukat, bizonyos esetekben még kedvüket is lelik ebben. Nincs semmi hasznos elfoglaltságuk, semmi munka, semmi, amit a nap végén felmutathatnának, semmi, amire büszkék lehetnének. A központ tehát, minden emberközpontúsága ellenére, valójában megerősítette a páciensek elképzelését, hogy ők tulajdonképpen betegek, és a betegekre jellemző viselkedést hozta ki belőlük, miközben az egészségről beszélt és az egészséget ajánlotta.
Ugyanez áll a kaliforniai Kaiser-Permanante programra is. A Kaiser-kórházakat a publikációk úgy üdvözölték, mint amelyek "a betegségek kezeléséről áthelyezték a hangsúlyt az egészség megőrzésére" (William H. Glazier: "The Task of Medicine"). A Kaiser munkatársai évente egy alapos kivizsgálásra jogosultak, amelynek az a célja, hogy mindenki teljes képet kapjon egészségi állapotáról. Az az egészségfelfogás azonban, amelyet ez a sokoldalú vizsgálat kialakít, még mindig a betegségmentes fogalommal azonos, lényegében tehát negatív. A tényleges, viruló egészség aktív megteremtésére és fenntartására nincs benne törekvés. Ezenkívül a Kaiser Center sem egyéb, mint egy hatalmas kórház. Az embereket számok jelölik, a központ olyan hatalmas és összevont, hogy az orvosok képtelenek a betegeiket egy természetes közösség tagjainak tekinteni. Pácienseknek tekintik őket.
Tudomásunk szerint a híres angliai Peckham Health Center az egyetlen egészségközpont, amely a betegség helyett valóban az egészségre összpontosít. A Peckham Center klub volt, amely két orvos keze alatt működött, uszodával, táncparkettel, kávézóval. Itt tartotta rendeléseit a két orvos, amit családok, nem pedig egyének számára szolgáló rendszeres vizsgálatoknak tekintettek, s amelyek az úszás és a tánc árnyékában szinte mellékesnek tűntek. Ilyen körülmények között az emberek éjjel-nappal használták az egészségközpontot. Egészségük kérdése egybeolvadt a közösség rendes életével, és ez a legkülönösebb egészséggondozást alakította ki.
A háború előtti Angliában a munkásosztályba tartozó anyák például szégyellték saját testüket. Ez olyan mértékűvé vált, hogy szégyellték saját csecsemőiket szoptatni és babusgatni, és sok esetben valósággal viszolyogtak a gyermekvállalástól. A Peckham Center teljesen fel tudta oldani ezt a jelenséget azzal, hogy az egészségre irányította a figyelmet. Az úszás- és táncprogramok a családvizsgálatokkal párosulva lehetővé tették a nők számára, hogy öntudatosan vállalják testüket, és ne féljenek többé saját újszülötteiktől, ne szégyenkezzenek a testük miatt, vágyódjanak a gyermek után. Mindezzel párhuzamosan a gyermekkori pszichózis és érzelmi zavarok elterjedt jelenségei az utóbbi években rohamosan csökkentek a Peckhamot látogatók gyermekeinek körében, pontosan az egészségközpont működésének kezdete óta.
Ez a mély biológiai összefüggés a fizikai állapot, a családi élet és az érzelmi kiegyensúlyozottság között az emberi biológia új korszakának kezdetét hozta. A Peckham Center két orvosa szépen és alaposan leírja ezt (Innes Pearse és Lucy Crocker: "The Peckham Experiment, A Study in the Living Structure of Society", New Haven: Yale University Press, 1946). Ezt a biológiai felismerést teljes mélységében és kihatásában komolyan kellett venni. Csak így nyílik lehetőség arra, hogy a betegápoló központok helyett valóban egészségközpontokat hozzunk létre.
Tehát: Fokozatosan fejlesszük ki kis egészségközpontok hálózatát, hétezres közösségenként egyet-egyet, mindenütt a városban. Mindegyik megfelelő felszereléssel rendelkezzen a mindennapi -- akár lelki, akár testi, akár felnőtt-, akár gyermekgyógyászati -- betegségek kezeléséhez is. Megszervezésében azonban lényegében olyan tevékenységekre ösztönözzön, amelyek segítenek az embereknek egészségesnek maradni -- mint például az úszás és a tánc.
* * *
Az orvoscsoport kicsiny és független maradjon, de kölcsönösen összehangolva működjön a városban lévő egyéb klinikákkal. Minden központnak legyenek olyan feladatai, amelyek beilleszthetőek a helyi munka és pihenés rendes folyamataiba: uszoda, barkácsműhely, szauna, tornaterem, konyhakert, üvegház. Ne erőltessük azonban, hogy ezek a létesítmények egy összefüggő egészség-parkká váljanak. Inkább lazán kapcsolódjanak a város más részeihez. Talán a legfontosabb kapcsolódó minta, amely az emberek egészségét segíthet megőrizni, az úszási lehetőség. A legjobb az lenne, ha minden háztömbben sikerülne egy úszómedencét kialakítani.