Egészségközpont
Rovatunkban folytatjuk a "Pattern
Language" című könyv (Christopher Alexander és mások: A Pattern Language.
Towns, Buildings, Construction. New York, 1981, Oxford University Press,
1171 p.) lapunk választott témájára vonatkozó részleteinek közlését.
Ha az életciklust minden
egyéni élet alapjának tekintjük, nagymértékben elősegítjük, hogy az
emberek egészséges életet éljenek a közösségben. Ez a minta egy olyan
speciálisabb intézményt ismertet, amely az emberek gondozásában és egészségének
szolgálatában segít.
* * *
Az emberek több mint 90 százaléka
egyszerű biológiai ismérvek alapján egészségtelennek ítélhető környezetben
él. Ez a beteges állapot nem gyógyítható kórházakban vagy orvosilag.
A kórházak a betegségekre koncentrálnak.
Rendkívül költségesek, amellett nem megfelelőek, mert túlságosan centralizált
intézmények. Az ember hajlamos úgy látni, hogy több betegséget hoznak létre,
mint amennyit gyógyítanak -- hiszen az orvosok az emberek betegsége miatt
kapják a fizetésüket.
Ezzel szemben a hagyományos
kínai orvoslásban az emberek csak akkor fizetnek az orvosnak, ha egészségesek;
de ha betegek, az orvos köteles gyógyítani őket fizetség nélkül. Az orvos
abban érdekelt, hogy az emberek egészségesek legyenek.
Annak az egészséggondozó
rendszernek, amely ténylegesen alkalmas arra, hogy az embereket testileg-lelkileg
jó karban tartsa, az egészségre kell a hangsúlyt helyeznie, nem a betegségre.
Ennek megfelelően tehát, amennyire csak lehetséges, decentralizálni
kell, hogy beépüljön a mindennapi
életbe. Megítélésünk szerint a megoldás lényege, hogy széles körre kiterjesztett,
kis egészségközpontokra van szükség, amelyek fizikai tevékenységekre
ösztönöznek, legyen az úszás, tánc, sport, séta a szabadban vagy egyéb,
és ezek mintegy mellékes következményeként jó egészségi állapotban is
tartanak.
Az egészséggondozás irodalmában
egyre általánosabb álláspont, hogy az ilyen jellegű, az egészségmegőrzés
filozófiája szerint kialakított egészségközpontoknak döntő szerepük van.
(Lásd pl. William H. Glaier: The Task of Medicine, Scientific American,
228. köt. 4. sz., 1973. április, 13--17. old., Milton Roemer: Nationalized
Medicine for America, Transaction, 1971. szeptember, 31. old.)
Ismerünk néhány egészséggondozó
programot, amely ilyen elvekre épül. A legtöbb esetben azonban ezek a programok
hamar kifulladtak, mivel a jó szándék ellenére mégis a betegek ellátására
és nem az egészség megőrzésére összpontosítottak. Vegyük például az ún.
közösségi lelki egészségi központokat, amelyek az United States National
Institute of Mental Health támogatásával jöttek létre az 1960-as években.
Elvileg ezek a központok nem a betegségekkel, hanem az egészség megőrzésével
akartak foglalkozni.
A valóságban egész más
történt. Meglátogattuk az egyik legkifejlettebb központot, a kaliforniai
San Anselmóban. A páciensek egész nap üldögélnek, üveges a szemük, ímmel-ámmal
végzik az "agyagozás terápiát" vagy "festegetés terápiát". Egyikük felkelt
és odajött hozzánk: -- Doktor -- mondta boldogságtól csillogó szemmel
--, ez egy csodálatos lelki egészségközpont; a legjobb, ahol valaha
is voltam. -- Röviden szólva: a pácienseket
páciensekként kezelik, ők is így tekintik magukat, bizonyos esetekben
még kedvüket is lelik ebben. Nincs semmi hasznos elfoglaltságuk, semmi
munka, semmi, amit a nap végén felmutathatnának, semmi, amire büszkék
lehetnének. A központ tehát, minden emberközpontúsága ellenére, valójában
megerősítette a páciensek elképzelését, hogy ők tulajdonképpen betegek,
és a betegekre jellemző viselkedést hozta ki belőlük, miközben az egészségről
beszélt és az egészséget ajánlotta.
Ugyanez áll a kaliforniai Kaiser-Permanante
programra is. A Kaiser-kórházakat a publikációk úgy üdvözölték, mint amelyek
"a betegségek kezeléséről áthelyezték a hangsúlyt az egészség megőrzésére"
(William H. Glazier: "The Task of Medicine"). A Kaiser munkatársai évente
egy alapos kivizsgálásra jogosultak, amelynek az a célja, hogy mindenki
teljes képet kapjon egészségi állapotáról. Az az egészségfelfogás azonban,
amelyet ez a sokoldalú vizsgálat kialakít, még mindig a betegségmentes
fogalommal azonos, lényegében tehát negatív. A tényleges, viruló egészség
aktív megteremtésére és fenntartására nincs benne törekvés. Ezenkívül a
Kaiser Center sem egyéb, mint egy hatalmas kórház. Az embereket számok
jelölik, a központ olyan hatalmas és összevont, hogy az orvosok képtelenek
a betegeiket egy természetes közösség tagjainak tekinteni. Pácienseknek
tekintik őket.
Tudomásunk szerint a híres angliai
Peckham Health Center az egyetlen egészségközpont, amely a betegség helyett
valóban az egészségre összpontosít. A Peckham Center klub volt, amely két
orvos keze alatt működött, uszodával, táncparkettel, kávézóval. Itt tartotta
rendeléseit a két orvos, amit családok, nem pedig egyének számára szolgáló
rendszeres vizsgálatoknak tekintettek, s amelyek az úszás és a tánc árnyékában
szinte mellékesnek tűntek. Ilyen körülmények között az emberek éjjel-nappal
használták az egészségközpontot. Egészségük kérdése egybeolvadt a közösség
rendes életével, és ez a legkülönösebb egészséggondozást alakította ki.
A háború előtti Angliában a
munkásosztályba tartozó anyák például szégyellték saját testüket. Ez olyan
mértékűvé vált, hogy szégyellték saját csecsemőiket szoptatni és babusgatni,
és sok esetben valósággal viszolyogtak a gyermekvállalástól. A Peckham
Center teljesen fel tudta oldani ezt a jelenséget azzal, hogy az egészségre
irányította a figyelmet. Az úszás- és táncprogramok a családvizsgálatokkal
párosulva lehetővé tették a nők számára, hogy öntudatosan vállalják testüket,
és ne féljenek többé saját újszülötteiktől, ne szégyenkezzenek a testük
miatt, vágyódjanak a gyermek után. Mindezzel párhuzamosan a gyermekkori
pszichózis és érzelmi zavarok elterjedt jelenségei az utóbbi években rohamosan
csökkentek a Peckhamot látogatók gyermekeinek körében, pontosan az egészségközpont
működésének kezdete óta.
Ez a mély biológiai összefüggés
a fizikai állapot, a családi élet és az érzelmi kiegyensúlyozottság között
az emberi biológia új korszakának kezdetét hozta. A Peckham Center két
orvosa szépen és alaposan leírja ezt (Innes Pearse és Lucy Crocker: "The
Peckham Experiment, A Study in the Living Structure of Society", New Haven:
Yale University Press, 1946). Ezt a biológiai felismerést teljes mélységében
és kihatásában komolyan kellett venni. Csak így nyílik lehetőség arra,
hogy a betegápoló központok helyett valóban egészségközpontokat hozzunk
létre.
Tehát: Fokozatosan fejlesszük
ki kis egészségközpontok hálózatát, hétezres közösségenként egyet-egyet,
mindenütt a városban. Mindegyik megfelelő felszereléssel rendelkezzen a
mindennapi -- akár lelki, akár testi, akár felnőtt-, akár gyermekgyógyászati
-- betegségek kezeléséhez is. Megszervezésében azonban lényegében olyan
tevékenységekre ösztönözzön, amelyek segítenek az embereknek egészségesnek
maradni -- mint például az úszás és a tánc.
* * *
Az orvoscsoport kicsiny és független
maradjon, de kölcsönösen összehangolva működjön a városban lévő egyéb
klinikákkal. Minden központnak legyenek olyan feladatai, amelyek beilleszthetőek
a helyi munka és pihenés rendes folyamataiba: uszoda, barkácsműhely,
szauna, tornaterem, konyhakert, üvegház. Ne erőltessük azonban, hogy
ezek a létesítmények egy összefüggő egészség-parkká váljanak. Inkább
lazán kapcsolódjanak a város más részeihez. Talán a legfontosabb kapcsolódó
minta, amely az emberek egészségét segíthet megőrizni, az úszási lehetőség.
A legjobb az lenne, ha minden háztömbben sikerülne egy úszómedencét
kialakítani.
|