1993-ban, a történelmi Szárszó jubileumán néhányan -- Márton János, jómagam és mások -- megkíséreltük rádöbbenteni az illetékeseket a magyar mezőgazdaság és népessége tarthatatlan helyzetére; igen kevés eredménnyel. Mára az uralomra jutott felelőtlenség azt is eltakarította, amit a mezőgazdaság verejtékéből a nemzetgazdaság más területein felépítettünk. Az elképesztő illusztráció hűlt helye pár lépésnyire van mostani konferenciánk színhelyétől: Magyar Optikai Műveknek hívták. Ma reggel hallhattuk a rádióban, hogy a beáramlott külföldi tőke egyharmada, hatmilliárd dollár származik a privatizációból. Ennyiért adták oda -- nem egészen fél tál lencséért -- a dédapák, nagyapák, apák hagyatékát. Úgy tűnik, mindenre el kell készülnünk. E percben tehát egyetlen témával, a szűkebb magyar medence megtartásának gondjával foglalkozom, vázlatosan és igen konkrétan.

A rendelkezésünkre álló idő történelmi léptékben kegyetlenül rövid; alig fél évtizedet engedélyez a részünkre megtervezett legújabb sorsfordulóig. A korábban "ezeréves pernek" nevezett élethalálharc utolsó tárgyalási szakaszába léptünk. Ha nem cselekszünk haladéktalanul, az ítélet már nem a magyar szuverenitás kereteiben, saját szükségleteink szerint születik meg, hanem egy leendő államközösség racionálisan kialakított, de nemzeti érdekeinket alig respektáló objektivitása szerint.

Ma a témakör két szembeötlő jelensége határozza meg helyzetünket:

-- az átgondolt, nemzeti érdekű földbirtok-politika kialakulatlansága, pontosabban: teljes hiánya; és
-- a nemzeti földvagyon tulajdonának és használatának labilitása.

Lássuk a helyzet még lehetséges orvosságát.

Ez mindenekelőtt szemléleti probléma, ezt követően pedig politikai akarat és erő kérdése.

Azok fejéből, akik a váltakozó előjelű hűbéri konstrukciók keretében jó ötven éve irányítják az országot, hiányzik egy fogalom, a nemzetpolitika fogalma és a tárgyszerű nemzetpolitikai ismeretek. Itt az ideje, hogy közéletünkben elfoglalják az első helyet.

Ezután szakítani kell egy évek óta céltudatosan sulykolt misztifikációval: az állam szerepének redukálásával. Programszerűen terjesztett valótlanság, hogy az állami beavatkozás kora lejárt. Ez egyszerűen nem igaz; az állami aktivitás mindenütt tovább funkcionál. Ki kell tehát építeni a kemény állami birtokpolitikát, amelynek célkitűzése, hogy legalább a megmaradt országot tartsa meg. Ennek eszközei:

1. Azokkal az anyagi erőkkel arányos méretekben, amelyeket a fél évszázad alatt kizsaroltak a magyar mezőgazdaságból, állami földalapot és földhitel-rendszert kell létrehozni. A feladat azonnali.

Ennek része mindenekelőtt a még meglévő állami földtulajdon. A jelen viszonyok között e tulajdon előrelátható sorsa az elkótyavetyélés, ugyanúgy, mint a múlt század nyolcvanas éveiben a kincstári birtokok emlékezetes kiárusítása, hivatkozva az állam nehéz pénzügyi helyzetére, szó szerint azonos pénzügyi frazeológiával. Gyarapításának eszköze az állami elővásárlási jog törvénybe iktatása és gyakorlása minden olyan földingatlan tekintetében, amelyre a vevő nem mezőgazdasági főfoglalkozású magyar állampolgár vagy hazai mezőgazdasági szövetkezet. Hogy az eladó ne károsodjon, a vásárlás folyó forgalmi áron történjék, amelynek összegét a mezőgazdasági érdekképviseletek határozzák meg. Az átmeneti hasznosítás -- egy ésszerű időpontban és módon megvalósítandó tagosításig -- kedvezményes bérletek formájában történhet.

Fontos feladat a jelzálogtőke karmaiba került földek megmentése. Az új korszak lelkes nyitánya stílszerűen a jobbágy-felszabadító Március évfordulójának másnapján történt. Az illetékes intézmény vezetője, egy ifjú pesti hölgy, e szavakkal mutatta be a bankot, minden köntörfalazás nélkül: "A banknak nem az a célja, hogy ingatlanok tulajdonosa legyen. Ha fizetési problémái lennének az adósnak, olyan megoldást választunk, ami a bank számára a legkedvezőbb. Egyébként is arra kötelez bennünket a törvény, hogy nyilvános árverésen értékesítsük az ingatlant. Ami egyébként is érdekünk, hiszen így lehet a legmagasabb árat elérni." Emlékezünk a húszas-harmincas évek elárverezett parasztbirtokainak ezreire?

Vérszagra gyűl az éji vad; az üzleti lap máris jelenti: többen is tervezik hasonló pénzintézet megnyitását, köztük külföldiek is. A látóhatáron kibontakozik a Pesti Magyar Albina Bank és társai képe. Minő véletlen egybeesés: azonnal megjelent egy új sajtótermék első száma is, Árverési Hírek címmel. Új vadászterület van kialakulóban; köröznek a keselyűk a magyar föld felett. Ideje elriasztani őket.

2. Az összegyűlt földalapból életképes családi gazdaságok alakítása, olcsó hitellel, kidolgozva a birtoknagyság, az öröklés, a megterhelés és elidegenítés korszerű rendjét.

3. Azonnali feladatok:

a) Meg kell akadályozni a még meglévő állami földterületek eladását, a szövetkezeti gazdaságok eladásának, átalakításának visszaéléseit.
b) A külföldiek számára is félreérthetetlen, büntetőszankciókkal is ellátott törvénnyel érvényteleníteni kell a mezőgazdasági ingatlanok formálisan más célú, valójában tulajdon-átruházási szerződéseit.
c) Orvosolni kell az új Neoacquistica Commissio keretében elkövetett kirívó igazságtalanságokat. A magyar parasztság nem ilyen kárpótlást akart. Újabb tömeges jogbizonytalanságot felidézni nem szabad, de a legfájdalmasabb sebeket be kell gyógyítani. Ezt a feladatot elhazudni nem lehet.
d) A települések körzetében maximális kedvezménnyel házhelyet kell juttatni minden rászoruló magyar családnak. Területi mértéke akkora legyen, hogy azon egy négy-öttagú család megtermelhesse a legszükségesebb zöldséget és gyümölcsöt. Ennek régen kialakult hazai hagyományai vannak. A nélkülözésbe kíméletlenül kilökött sok ezer család esetében különösen a most következő két évtizedben van jelentősége az otthonteremtésnek.
e) Évszázadok mulasztásai terhelik a hazai telepítéspolitikát. Azonnali intézkedéssel számba kell venni a kiürült falvakat, elhagyott területeket, és országos telepítési tervet kell készíteni. Ennek végrehajtása a leendő birtokpolitikai intézkedések egyik fő feladata.

4. Nem problémamentes javaslataimnak az a tétele, hogy az állami földalapból minden Magyarországon letelepedő magyar is létesíthessen családi gazdaságot.

Felfogásunkat e vonatkozásban évtizedek óta szorongó kettősség zavarja; veszem a bátorságot, hogy exponáljam: egyrészt aggodalom a határon kívül rekedt magyarok sorsáért -- másrészt félelem, hogy kiköltözve átengedik az ősi magyar településeket. Mindkettő indokolt, de lesújtó tény a világpolitikai erők valós érdekrendszere és értetlensége is. Ezeket a területeket közelesen nem ítélik vissza Magyarországnak, magyarságukat viszont felmorzsolhatja a helyi sovinizmus vagy a nyomorúság. Aki már nem bírja elviselni a zaklatást, vagy nincs lelkének hova lenni, azt fogadja be a magyar haza.

A napokban hallhattuk a megdöbbentő közvélemény-kutatást, hogy az erdélyi magyar fiatalok kilencven százaléka annyira kilátástalannak tartja a jövőt, hogy kivándorlásra készül; elsősorban természetesen Magyarországra. Gondoljuk jól meg: Mi már nem aközött választhatunk, hogy ezek ivadékaikkal újra kitöltik az Erdélyi-medencét vagy pedig emigrálnak, hogy vagy a napról napra pusztuló óhazát segítik "belakni", vagy mindörökre elvesznek Argentína, Kanada, Ausztrália etnikai darálójában! Mi most csak aközött választhatunk, hogy vagy ide kívánkozó testvéreink, vagy Kelet-Európa és Ázsia etnikai keveréke tölti ki szétroncsolt határainkat.

Volt idő, amikor Erdély jelentette a magyar megmaradást. Volt már úgy is, hogy másfél millió maradék magyar jelentette a magyarságot. Ma a maradék-országot kell hídfőállásává tenni a majdan kirajzó magyarságnak, ha kedvezőbb időkben életkedve visszatér.

Az idén évfordulót ünneplünk, illő, hogy e témakörben is megidézzük azokat, akiknek annyit köszönhetünk. Széchenyi István mondja:

"Sokkal jobban szomjazom a magyar fejlődését, csinosbulását, s magában növekedését, mintsem hogy kivált nagyobb számú, bármily derék bevándorlók iránt különös vonzódással viseltetném."

És ama fejlődés alapjának az olyan családi gazdaságot tartja, amely "sem felette nagy, sem felette kicsi, de éppen elég olyan háznép eltartására, amely nem parancsol, hanem maga forgatja az eke szarvát, az ásót és kapát".

Időtálló igények, birtokpolitikai alapelvnek is világosak: eligazítanak napjaink teendőiben is.