Földindulás

Amikor 1997 nyarán az ellenzéki pártok támadásba lendültek a szocialista-liberális kormány tervezett földtörvény-módosítása ellen, a sajtóban is fellángolt a vita az "ezeréves pör" körül: kié legyen a magyar föld? Az érvrendszer egyik pólusán a termőföld mint tőke jelent meg, amely szabadon adható-vehető, amelyet hatékonyan és korszerűen kell működtetni, s így tulajdonlását is a hatékonyság követelményének kell alárendelni. Az ellenkező érvelés szerint a föld több, mint tőke: a nemzeti lét alapja.
 

A földet mint tőkét értelmező felfogás jellegzetes értékelemei a globalizáció, az erőltetett modernizáció és az ebből következő ökológiai érzéketlenség, míg a földet létalapként értelmező felfogás mögött a helyi érdek, a "kicsi szép" és az ökológiai érzékenység értékelemei fedezhetők fel.

A termőföldet a tőkével, a munkával egyenrangúnak illik tekinteni, s nem kell védeni, elzárni a piaci hatásoktól. Ha egyszer elfogadtuk a piacgazdaság szerveződésének és az erőforrások elosztásának az árakon, jövedelmezőségen és a mobilitáson nyugvó alapelveit, akkor nem lehet egy kitüntetett szektort, jelesül az agráriumot elkülöníteni, és azt állítani, hogy ott egyéb elvek és szabályok érvényesek.

(Magas István: Termőföld és közgazdasági egyszeregy. 
Magyar Hírlap, 1997. szeptember 15.)

 Magyarul: a magyar mezőgazdaság versenyképtelen, az uniós belépés az ott dolgozó lakosságnak a gyors és feltartóztathatatlan tönkremenést fogja jelenteni. Ilyen termelékenységű ágazattal napok alatt kiszorulnak a magyar gazdák minden lehetséges értékesítésből, a drágán termelt árura nem lesz vevő, a sokkal olcsóbb külföldi áru már így is dominál az üzletek pultjain. Na már most, ha mindezeket kormánypártiak és elenzékiek nem tudják, s egyaránt azt fújják, hogy földet külföldinek soha, akkor vagy dielettánsak -- s akkor azért kellene eltűnniük a politikai süllyesztőben -- vagy simlisek. De tudják, hogyne tudnák. Csakhogy azt is tudják, hogy ha az EU-belépéssel elindul a földindulásszerű mezőgazdasági krach, kell majd valamire hivatkozni. S milyen jó is lesz azt mondani: mindez azért van, mert beengedték az átkos külföldieket, mi bezzeg megmondtuk... Felkészült politikusaink azt is kiválóan tudják ugyanis, hogy a "kapitalizmus" nem működtethető felesben, kicsit szocialistán, kicsit tőkés módra. Vagy-vagy. Ahol szabad a piacgazdaság, azaz a magántulajdon a rendszer alapja, ott minden áru. A termőföld is.

(Márton Béla: Dal a földről. HVG, 1997. szept. 20.)

 A föld a társadalom, a nemzet létének alapja, ezért belátható ideig külföldi, idegen tulajdonba már az árviszonyok miatt sem adható. A föld tulajdonosának joga a föld birtoklása, megművelése, hasznának szedése, kötelessége a föld minőségének megóvása. A társadalomnak joga van a föld forgalmát, használatát a közjó érdekében korlátozni és kötelessége mindazon feltételek megteremtése, amelyek mellett a tulajdonos előírt kötelezettségeinek eleget tud tenni.

(A Magyar Demokrata Fórum választási programjából, 
1998--2002)

 A földtulajdonlás kérdésében (abban, hogy kié legyen a termőföld) nem játszhatnak kizárólagos szerepet a szűk gazasági megfontolások. Sokkal összetettebb és magasabb rendű össztársadalmi szempontok egész sorát kell mérlegelnünk és ezeket nyomatékkal, ismételten hangsúlyoznunk. A termelésre alkalmas földterületek csak meghatározott mennyiségben állnak az egyes országok rendelkezésére. A termőföld tehát nem szaporítható. A termőföld különleges voltának megfelelően, a fejlett mezőgazdasággal rendelkező nyugat-európai országokban -- eltérő mértékben ugyan, de -- korlátozzák, feltételekhez kötik a termőföld-tulajdonlást és -használatot. (...) A termőföld-tulajdonlás terén a belföldi tőke sem mozoghat teljesen szabadon, korlátokba ütközik. Az optimálisnak tartott birtoknagyság felső határát tehát nem gazdasági, hatékonysági szempontok determinálják, hanem ennél magasabb rendű, összetett nemzeti édekek, mint például a vidéki népesség fenntartásának, megélhetésének a biztosítása.

(Dr. P. B.: Nagyüzemek vagy családi gazdaságok. 
Magyar Nemzet, 1989. jan. 6.)

 Orosz Sándor, az MSZP agrárpolitikusa a parlamentben kifejtette: "Fontos gazdasági érv -- s a Magyar Szocialista Párt álláspontja a törvénymódosítás kapcsán -- és az egyik legfontosabb indoka a módosításnak, hogy alakítsuk ki, tegyük a helyére a föld árát, amihez ez a mostani törvényjavaslat nem mást, mint a földpiac szolid élénkítését tudja megvalósítani. Szó sincs arról, hogy a kárpótlási árveréseken politikai indíttatástól mélyen az értéke alá minősített 500 forintos árból rendkívüli gyorsasággal hatalmas nagy földár legyen. (...) Ha alaposan megnézzük, a földpiac élénkítése nem egyszerűen az agrárgazdaság érdeke, hanem mindazoknak a tulajdonosoknak az érdeke is egyidejűleg, akik egyébként ma valamilyen oknál fogva -- ki ezért, ki azért -- el szeretnék adni a földjüket. Minél magasabb a földár -- és nyilván ezt csak egy valamivel élénkebb földpiac alapján lehet elérni --, annál biztosabb, hogy amikor értékesíti, ő a saját vagyonát már nem fogja elkótyavetyélni."

(Népszabadság, 1997. szept. 13.)

 Minthogy hazai tőke nincs elég, onnét kell tőkét áramoltatni, ahol van. És ha egyáltalán hajlandó áramolni. Ha pedig olyan szerencsénk van, hogy hajlandó -- igen, szerencsénk, mert ki akar földet venni Boszniában vagy Albániában? --, akkor nem kitiltani kell, hanem kedvezni, hogy jól érezze magát nálunk, fektessen be és korszerűsítsen nyugodtan, hisz biztonságban van, nem kell a mitologizált anyaföld ekeszarvat sosem látott sámánjaitól tartania.

(Görgey Gábor: Földannyának földannya. 
Magyar Hírlap, 1997. szept. 13.)

Tévedés azt hinni, hogy a jogi személyek földhöz jutásának lehetősége emelni fogja a földárakat. Az agrárlobby -- kiválóan beágyazott összeköttetései révén -- mindent meg fog tenni a földárak alacsony szinten tartása érdekében, hiszen pártfogoltjai most vásárlóként szerepelnének a földpiacon. A mai földárak viszont nevetséges arányokat tükröznek. A sok helyt ma is érvényes egy aranykorona = 1000 forint földár a mai bérleti díjak mellett is alig háromévi bérleti díjat jelent.

(Kovács-S. Miklós: Az agrárlobby zsíros falatra vár. 
Magyar Nemzet, 1998. jan. 6.)

 

 A törvénymódosítás nyomán a külföldi és hazai, spekulációs vagy akár ténylegesen termelési céllal megjelenő tőke a különféle jogszabálynak megfelelő társaságokat fogja felvásárolni, és esze ágában sem lesz az amúgy is átpolitizált földtulajdonszerzés problematikájával foglalkozni. Ez pedig teljesen ellentmond a kormány szándékának, hiszen a földpiac érdemben nem mozdul majd. Ezzel szemben minden akadály elhárul a nagybirtokrendszer kialakulása elől, amely -- mint ahogy német szociológiai elemzések is kimutatták -- egyenes arányban áll a vidéki elszegényedés és a különféle deviáns életformák kialakulásával.

(Interjú Kurucz Mihály földjogásszal, az ELTE
Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusával.
Magyar Nemzet, 1997. nov. 6.)

 Természetesen a háttérben nem magánfélelmek, hanem csoportérdekek húzódnak, miután a külföldi vállalkozások beengedése gyakorlatilag a magyar termelőszövetkzetk hegemóniájának a végét jelentené.
A tőkeerősebb, jobban felszerelt, piacokkal rendelkező külföldi egységek valószínűleg sikerrel vennék fel a versenyt a magyar termelőszövetkezetekkel. A téeszek azonban sikerrel állították maguk mögé a parasztság idősebb részét, akik -- tegyük hozzá: joggal -- úgy érzik: rövidesen nem léphetnek majd a külföldi tulajdonba került, egykori családi földre. A földhöz való jutás tehát nem egyszerű gazdasági, netán politikai kérdés, hanem a magyar társadalom legkonzervatívabb rétegeinek szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy az út Európába a szabad földadás, -vétel bevezetésén keresztül vezet.
(Lakatos Mária: Kényes földügyek. 
Neue Pester Lloyd, 1997. szept. 23.)

 

Valószínűleg a Neue Zürcher Zeitung jár a legközelebb az igazsághoz, amikor e heti kommentárjában azt írja: az ellenzék valójában a kormányzó MSZP-hez közel álló posztkollektivista agrárlobbyt akarja megakadályozni abban, hogy felvásárolják a jelenleg még olcsó földet, s így kiszorítsák a mezőgazdasági versenyből -- és piacról -- a kisebb magánvállalkozásokat és családi parasztgazdaságokat. (...) Nem a külföldiek esetleges földszerzése a tét, hanem hogy kié lesz a föld -- s vele a vidéki gazdaság és társadalom legnagyobb része. A régi szocialista állami gazdasági, termelőszövetkezeti lobby s a vele összefonódó újkapitalista (nagyrészt szintén az MSZP-hez kötődő) gazdasági, pénzügyi elit érdekszövetségéé vagy pedig a polgárosodni kívánó, a rendszerváltozásban eddig vesztes széles táradalmi rétegeké.

(Faggyas Sándor: Földindulás? 
Magyar Nemzet, 1997. okt. 18.)

 A külföldi tulajdonban lévő cégek hazai földszerzésének biztosítása pedig azzal a veszéllyel jár, hogy hazánk az unióban honos termeléskorlátozási kvóták megkerülésének fő célpontjává válik. Főként az olasz, német, osztrák és holland vállalkozásoktól várható, hogy az EU szigorú szabályai közt feleslegessé vált kapacitásaikat hazánkba telepítik, termékeiket magyar "színekben" adják el a világpiacon, elvévén a hazai gazdálkodóktól a termelési lehetőségeket.
(A nagybirtokot növelné az új törvény. 
Magyar Nemzet, 1997. nov. 6.)

Ha egy piacról a lehetséges vásárlók jó részét kitiltjuk, azok járnak jól, akikre a tiltás nem vonatkozik -- jelen esetben csupa belföldi magánszemély. Természetesen vesztesnek is kell lennie. Az persze nem a vásárolni kívánó külföldi lesz. Ô vagy befekteti a pénzét máshol, vagy -- ha mindenképp magyar földet akar venni -- köt néhány néhány újabb zsebszerződést. De szép is az, amikor népszavazással ösztönözzük a törvényszegő magatartást. Jól járnak tehát a strómanok és jól járnak azok a nem hivatalos erőszakszervezetek, amelyek felvállalják a strómanok féken tartását... A legjobban azonban azok a derék honfitársaink járnak, akik ténylegesen földet akarnak vásárolni. Ennek az ára a töredéke annak, amit a Lajtától nyugatra fizetnek. Olcsó, mert több az eladó, mint a vevő. A kárpótlás tömérdek kisbirtokot juttatott olyanok kezébe, akik azt nem tudják és nem is akarják megművelni. Többségük idős ember: el kell hát adniuk, hogy a befolyó aprópénzből megélhessenek. Ha új résztvevőket engedünk a piacra, nő a kereslet, vele pedig a föld ára. Ha nem, ez várat magára addig, amíg be nem fogadnak minket az Európai Unióba. Akkor ugyanis ledőlnek a korlátok, és a magyar földet az EU bármely polgára szabadon megveheti.

(Fügedi Ubul: A föld azé, aki megveszi. 
Népszabadság, 1997. szept. 8.)

 A kormányjavaslat legvitatottabb eleme, hogy külföldi magánszemély hazánkban termőföldtulajdont nem szerezhet, belföldi jogi személy -- szövetkezet, részvénytársaság, korlátolt felelősségű társaság stb. -- azonban igen. (...) Ám mint az előbbiekből már kiderült, a belföldi jogi személynek lehetnek külföldi tagjai is. Sőt kizárólag külföldiek is alapíthatnak belföldön gazdasági társaságot, úgy, hogy abban egyetlen magyar sincs, de ismert az egyszemélyes társaság is, és az egyetlen személy akár külhoni is lehet. Mindezektől a társaság jog szerint belföldi, mert itt a székhelye. (...) Le kell szögezni, hogy a tulajdon legfőbb tartalmi eleme a birtoklás és a rendelkezési jog. Ez azt is jelenti, ha egy belföldi társaságban külföldiek vannak többségben, pláne, ha ez a többség minősített, még inkább, ha az egész társaság -- ami könnyen meglehet -- az övék, akkor az ő szavuk dönt. Magyarán úgy gazdálkodnak, ahogyan akarnak. Tőlük függ: mikor, mit, mennyit és hogyan termelnek. Minimális törvényi követelményeknek kell eleget tenniük. A törvénymódosítás elleni tiltakozásnak valahol itt van a lényege. Az ellenzők szerint reális a veszélye annak, hogy külföldieknek hazai földön való megjelenése nem a mi érdekeinket fogja szolgálni. A bankszektor lényegében már nincs hazai kézben. Sokan felvetették, hogy a hazai földtulajdonosok versenyhelyzete már csak azért is kilátástalan lesz, mert a külföldi tulajdonú hazai bankok nem a magyar gazdálkodón, hanem a velük nyilván összefonódó külföldieken fognak segíteni. (...) Ne tévesszük szem elől az alapkérdést. Ez minden jel szerint az, hogy nagybirtokosok -- gazdasági társasági formában --, vagy 30-70 hektáron gazdálkodók uralják-e a falut. Európában ez utóbbi a jellemző. Nem ismert itt a gazdasági társasági földtulajdon. Annál inkább jellemző ez Közép- és Dél-Amerikára. Ott részvénytársaságok kávé-, banán- és egyéb nagy ültetvényein dolgoznak bérmunkások. Nálunk ez a falu elsorvadásához vezetne. Szociálisan is, kulturálisan is, gazdaságilag is. A minél több kis- és középbirtokos tulajdonos vagy hosszú távú bérlő, a parasztpolgár, a sok kis önálló egzisztencia lehet a magyar vidék virágzó jövőjének záloga.
(Boross Imre: Nagybirtokosok vagy parasztpolgárok? 
Magyar Nemzet, 1997. aug. 30.)

 A szövetkezetek ilyen tulajdonviszonyok mellett nem szerezhetik meg a hatékony termeléshez szükséges tőkebefektetéseket, vagyis nem lehetnek a polgári társadalom termelési egységei. Tartósan aligha zárható ki a földtulajdon fele a polgári jellegű gazdasági és társadalmi fejlődésből, mert ezzel a szocialista zárványokat konzerválná a magyar társadalom. (...) Nehezen lenne védhető a földszerzés korlátozása, ha egyszer az Európai Unió tagja lesz az ország. Az ellenzék megszorító szándékai lassíthatják integrálódásunk ütemét, pedig mi vagyunk rászorulva a gazdag nyugatiak jóindulatára. Magyarországnak az uniós tagság legalább évi 2,5 milliárd ECU fejlesztési segélyt jelentene, ezt kétségtelenül veszélyeztetheti a népszavazás korlátozásokat jóváhagyó kimenetele. De egy szabad ország szabadon teheti tönkre európai integrálódásának most megnyílt történelmi esélyét... A "szent magyar termőföld" megvédhető a tőke ellen, legfeljebb megmarad egyáltalán nem szent magyar ugarnak. (...) Magyarországon több ember szeretne "nyugati bérrabszolga" lenni, mintsem éhes gyomorral Himnuszt énekelni.
(Bilecz Endre, Népszabadság, 
1997. szept. 22.)

 A "reform" eredményeként a földalap 55 százaléka nagyüzemek használatában van, vagyis profitorientált és bérmunkára alapozott nagybirtok. (Ez az üzemtípus) eleve lemond a mezőgazdaságra háruló olyan alapfeladatokról, mint a helyi agrárnépesség megélhetése, a helyi közösségek önszerveződése, a vidék népességmegtartó képességének kérdésében való szerepvállalás. Emiatt a kft. és a szövetkezet -- mint álcázott "tőketársaság" --mai túlsúlya már önmagában is egyik retrográd eleme az agrármodernizációnak. (...) David Stark és Kornai János nézetével egyezően vallom, hogy megtévesztő a XX. századvég Kelet-Közép-Európájában a piacgazdaságba való demokratikus átmenetről beszélni, hiszen a posztszocializmusnak a mai agrárválsága is csak az összeomlás és -- legalábbis a mi esetünkben -- az úttévesztés jeleit muatja, nem pedig a társadalmi modernizáció bontakozását.
(Interjú dr. Tanka Endre agrárjogásszal. 
Magyar Nemzet, 1997. szept. 13.)

 Az ország gazdasága, lassan, bizonytalankodva, de kezd felmenő ágba kerülni. Ennek legfőbb motorja az általános korszerűsödés, ennek a privatizáció, a privatizációnak pedig a külföldi tőke, mely versenyhelyzetben modernizációra és minőségeszkalációra kényszeríti környezetét. Ha a magyar földet nem mitikus földanyának tekintjük, hanem termelőeszköznek, akkor nem a működtető magyar szíve, hanem szakértelme a döntő. Ugyanis az ország -- a teljes ország! -- érdeke nem egy önerejéből megújulásra képelen szektor mesterséges konzerválása, hanem a versenyképes jövő. Pillanatokon belül kikerülünk abból a korszerűtlen rezervátumból, ahol ilyen mítoszokkal még lehet manipulálni, és azután már mit kezdünk ugyan földanyai, de kezdetleges és elavult mezőgazdaságunkkal? Én sem vagyok híve az elhíresült nyugat-magyarországi zsebszerződéseknek -- főleg azért nem, mert a rossz törvény törvénytelenséget szül --, de azt ökölrázás helyett látni kellene, hogy a zsebszerződések birtokában az osztrákok legalább fél évszázados lemaradást tüntettek el a Dunántúlon, és olyan földeken termelnek eredményesen, amelyeken a téeszek éppúgy, mint a magángazdák csak nyomorogtak. Kérdem én, ki képviseli jobban az ország érdekét: aki a nyomorgazdálkodást mitológiai alapon prolongálni akarja, vagy aki szélesre tárja a kaput a korszerűsítés előtt?
(Görgey Gábor: Földannyának földannya. 
Magyar Hírlap, 1997. szept. 13.)

 Nos, úgy tűnik, hogy a fejlett országok mezőgazdaságában két üzemforma maradt uralkodó: a családi gazdaságok és a részmunkaidős üzemek. A mezőgazdaság nyugati típusú fejlődése során a várakozásokkal szemben nem tudtak gyökeret verni a hierarchizált munkaszervezetű, döntően bérmunkát hasznosító termelőszövetkezetek és ipari farmok. Ez az üzemtípus elsősorban a fejlődő országokban, azon belül is Latin-Amerikában jellemző. A területnagyságban mért koncentrációs világtendenciát a nyugat-európai mezőgazdaság meglehetősen korlátozott mértékben igazolta. Bár igaz, hogy a mezőgazdaság súlya a gazdaság egészében a fejlett országokban kicsi, valamint a farmok és a farmerek száma folyamatosan csökkent, ennek ellenére az EU 15-ökben az átlagos üzemnagyság 16,5 hektár, a legnagyobb átlagnagyságú országban, az Egyesült Királyságban pedig 67,3 hektár volt.
(Fertő Imre: Kié a föld? Beszélő 1997/11.)

 Az Európai Unió agrárpolitikájának egyetlen eleme sem tereli az egyéni-családi gazdaságokat a törvényszerűen munkanélküliséget teremtő és falusorvadást eredményező kényszerpályákra. Éppen fordítva! Helyben (a faluban) végezhető munkaigényes termelési szerkezet és tevékenységbővítés kialakítását szorgalmazza (biotermelés, előfeldolgozás, postharwest műveletek, helyi szolgálatások stb.). (...) Az agrár kistérségek aktivizálása eleve kudarcra ítélt, ha a lakosságukkal szemben ellenérdekelt szervezetek és piaci szereplők címére fogalmazunk agrárfejlesztési programokat. Az EU agrárpolitikája éppen azért előnyös nálunk, mert termelő- és településcentrikus, és nem ad teret valamilyen új agrárarisztokrácia kialakulásának.
(Dr. Márton János: Az agrárértelmiség történelmi veresége! 
Kapu, 1998/1)

 A piacnak az erőforrás-elosztás helyes irányba tereléséért, azért, hogy a jobb termelő kapja a jobb földet, az egész gazdaság hálás, mindenki, aki a mezőgazdasággal kapcsolatban áll: bank, jelzálogintézet, biztosító, adóhivatal, konzervgyár, külkereskedő és persze újra a fogyasztók. Az értékelendő végeredmény tehát a hatékonyságnövekedés, az, hogy vagy több áru kínáltatik ugyanazon az áron, vagy ugyanyannyi, de olcsóbban! Alig hiszem, hogy egy ilyen végeredménytől bárki is ódzkodna. E végeredményt -- melynek még egyszer hangsúlyozom, örülni kell! -- az biztosítja, hogy engedjük, a földet az kapja tulajdonba, aki a saját termelékenységében bízva többet kínál. Ha így járunk el, azaz a termelékenyebbet részesítjük előnyben, akkor a társadalom és a gazdaság összességében biztosan jól jár. A nyugat-európai és a magyar földárak kiegyenlítődési tendenciáit, azaz a magyar föld árának növekedését biztosra vehetjük. (...) Az EU-integrációban tehát inkább lendítőerőt és modernizációs forrást kell látni a mezőgazdaságban éppúgy, mint más szektorokban. Mint ahogy az autógyártástól kezdve, a gyógyszer- és vegyiparon át a szemünk káprázik a magyar földre települt technikai haladás láttán, úgy megérhetjük a magyar falu és mezőgazdaság viharos modernizációját is.
(Magas István: Termőföld és közgazdasági egyszeregy. 
Magyar Hírlap, 1997. szeptember 15.)

 Ha az adott kormányzattól és nemzeti elittől ki tudnánk csikarni az agrárium makroökonómiai tényezőinek elfogadását és stabilitásának garanciáját, bár sokkolóan hatna ránk annak nyugatival összehasonlítva hatástalanságig alacsony szintje, mégis módot adna arra, hogy most már a környzeti tényezők dominanciáját felismerve olyan szemléletváltozáson alapuló termelési átalakítást hozzunk létre, ami a törvényszerű negatív hatások mellett (pl. egyes területek eltartóképességének rohamos csökkenése) a versenyképességet biztosítaná. (...) Ennek az irányzatnak a stratégiai célja, hogy az eszközhatékonyságot, a regionális adottságok (vagyis komparativitás) optimális hasznosításának számlájára növelje. Ez egyik oldalról a regionális adottságoknak, például a talajminőségnek megfelelő agrotechnikai műveletek revíziója útján történő differenciálása, a regionális ökopotenciálnak megfelelő fajták kiválasztása és olyan regionális ágazati struktúrák kialakítása, amelyek az emberi és technikai erőforrások hasznosítását maximálisan biztosítják. (...) Ehhez azonban olyan hatalomra van szükség, amely a valóban korszakváltást és versenyképességet biztosító agrárprogramot a vidéki értelmiség nemzeti indíttatású mozgalmának eredményeképpen, az ott készülő regionális öko- és embercentrikus programok integrációjaként képzeli el. (...) Az agrárium ilyen irányú megújulásánál tudatosítani kell, hogy a nyugati földbirtokárak alakulását nem a föld iránti kereslet nagysága, hanem a földdel együttjáró támogatási és kedvezményezési tényezők magassága és egyben a földbirtok közvetett, de kőkemény nemzeti védelme határozza meg.

(Dr. Nagy Bálint: Quo vadis magyar agrárium?
Kapu, 1997/11.)