A gazda a vidék gondnoka
Beszélgetés Glattfelder Bélával

-- Theodor Roszak írta a hetvenes évek végén, hogy az amerikai társadalmi problémák, gazdasági ellentmondások Amerika rerualizációjával oldhatók meg. Mintha a posztmodern Amerika néhány szellemi képviselője az óriás megapoliszok helyett arccal a vidék felé fordulna. Mi a véleménye erről Glattfelder Bélának?

-- Ha amerikai állampolgár lennék, akkor biztos határozottabb véleményem lenne az ottani nézetekről. Én inkább a magyar és az európai viszonyokról tudok véleményt mondani. Tény, hogy társadalmaink úgy alakulnak át, különösképpen az informatika fejlődésének hatására, hogy a vidéki élet lehetősége felértékelődik. Hiszen a szellemi központoktól távol is adott ma már a lehetőség, hogy az egyének kapcsolatot tudjanak tartani ezekkel a központokkal és egymással. Be tudjanak kapcsolódni a városi értelmiségi párbeszédekbe, hozzá tudjanak jutni a szakterületüknek megfelelő információkhoz, és otthon is tudjanak dolgozni. Emellett a vidék nem vesztette el a vonzerejét a várossal szemben abban a tekintetben, hogy az ott lakók számára egészséges és talán teljesebb életlehetőséget kínáljon. Mindezek valóban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a következő évezredben fel fog erősödni az a folyamat, amelyet már a mai magyar társadalomban is megfigyelhetünk. A tehetősebbek -- különösképpen Budapest közelében -- a város környékén, vidékies, békésebb, csendesebb helyeken keresnek maguknak lakóhelyet, és persze ahol ez a tehetős réteg letelepszik, ott kialakítja magának azokat a lehetőségeket, hogy ott is dolgozhasson. Tehát elképzelhető, hogy csökkenni fog az ingázás mértéke is.

-- Mit kezdjünk a munkanélküliekkel? Németh László így ír: "Mit kezdjünk azzal a 2,5 millióval, akinek Amerika nagyon messze van, a temető talán meg túl távol?"

-- Hogyha a vidék sorsáról folytatjuk a beszélgetést, akkor meg kell említeni, hogy az elmúlt ötven évben Magyarországon drámai változás ment végbe, de talán igaz ez az egész világra is. Ötven évvel ezelőtt még a lakosság közel fele mezőgazdaságból élt. S ez az arány 1990-re, vagyis negyven év alatt lecsökkent a foglalkoztatottak 17 százalékára. Bár a lakosság nagy része -- főleg a vidéki -- őrzi kapcsolatát a mezőgazdasággal, hiszen még sokan tagjai valamelyik szövetkezetnek. És nagyon sokan, a késő kádári rendszer logikája szerint, a háztájiból szereznek maguknak kiegészítő jövedelmet, ami esetenként nagyobb is lehet, mint egyébként a főállásból származó jövedelmük. Viszont 1990 és 1998 között ez a 17 százalék további 10 százalékkal csökkent, és ma már a foglalkoztatottak alig 7 százaléka szerzi a főállású jövedelmét a mezőgazdaságból. Ez drámai változás. Ráadásul akik vidéken a mezőgazdaságban vesztették el a munkahelyüket, azok számára teremtődött a legkevesebb új munkahely. Hiszen a vidéki térségekben, kivéve néhány szerencsésebb esetet, kevés új beruházás történt. Ezért az átalakulás legnagyobb vesztesei a falusi térségek voltak. A mezőgazdaság és a vidék jövőjének legnagyobb kérdése az, hogy megőrizhető-e egy olyan még számottevő rétege a társadalomnak, amely a mezőgazdaságból, a vidékhez kötődően jövedelmet tud szerezni, és ezáltal stabilizálni tudja a vidék helyzetét. Maradhatnak-e olyanok, akik értelmes tevékenységet tudnak végezni vidéken, vagy pedig az ott élők létszáma a továbbiakban hirtelen meg-meglódulva tovább fog csökkenni, ami a válságot újra és újra el fogja mélyíteni. Egyébként ez nem csupán foglalkoztatási kérdés, annál sokkal több szerintem. A vidék elnéptelenedése kulturális kérdés is, mert együtt jár a hagyományok és a hagyományos közösségek megszűnésével, felbomlásával. Nemcsak munkahelyeket kell tehát megőriznünk, hanem a hagyományokat és a hagyományos közösségeket is. Ezek a hagyományok nem csupán az ember és ember közötti kapcsolatokra korlátozódnak, hanem az ember és a természet kapcsolatáról is szólnak. Arról, hogy egy földműves úgy tekint a földre, a környezetére, mint amelyet működőképes állapotban kell hátrahagynia, hiszen az őt követő generációknak, gyermekeinek, az unokáinak is ebből kell majd megélniük. A paraszt nem szórja szét a szemetet a földjén, ezt csak olyasvalaki teheti, aki nem érzi át ezeknek az embereknek a földhöz való kötődését, a földtől, a természettől való függését.

-- Tehát az ökológiai válság felértékeli a paraszti mentalitás hagyományát?

-- Igen, és ebben az összefüggésben a föld szeretete a parasztoknál, a mezőgazdáknál, magának a természetnek a szeretetét is jelenti. A természetnek a szeretetét, amely nélkül nincs emberi élet. A termőfölddel való gazdálkodás szemlélteti talán a leginkább, legalábbis számomra, hogy a természet megóvása valóban a jövő egyik legizgatóbb kérdése. A mezőgazdasági és élelmezésügyi világszervezet felmérése szerint a következő húsz évben az emberiség élelmiszerigénye meg fog duplázódni. Ami részben a népességrobbanásból fakad, valamint abból, hogy az egyes -- egyébként nagy népességnövekedést produkáló -- régiók jelentős gazdasági fejlődést tudnak felmutatni. A gazdasági fejlődés növeli az élelmiszerek iránti igényt. Viszont a megművelhető föld mennyisége nem nő, ellenkezőleg, éppen hogy csökken. Ezekben a régiókban -- mint például Kínában -- éppen az iparosodás és a gazdasági fejlődés hatására a mezőgazdaságilag művelhető földterület drasztikus mértékben csökken.

-- Mit ér a föld, ha magyar?

-- Itt megint a föld nem gazdasági, hanem kulturális értékéről is beszélni kell. Hiszen a magyarországi földtulajdonok összességéből, ha ezeket egymás mellé rendezzük, a parcellák szélét összeillesztjük, mint egy puzzle-játék elemeit, akkor ebből kialakul az ország.
A magyarországi földtulajdonok együtt Magyarországot jelentik. Ilyen módon annyit érnek, amennyit számunkra érzelmileg a saját hazánk jelent.

-- Mit ér majd a magyar föld tíz év múlva?

-- Magyarország szerencsés helyzetben van, hiszen nálunk a megművelhető földek aránya európai szinten nézve rendkívül magas, és a közvetlen mezőgazdasági célra alkalmas földterület aránya pedig kiugró, főleg ha a szántók és a kertművelésre alkalmas területek arányát tekintjük. Nagyon jó minőségűek ezek a földek, viszont az áruk az Európai Unióban kialakult földárhoz képest rendkívül alacsony, huszonöt-harmincad része annak. Például a szomszédos Ausztria átlagos földára megközelítőleg 1,8 millió Ft/ha, és tudjuk, hogy ezek nem olyan jó minőségű földek, mint a magyarországiak, amelyeknek viszont alig 50--100 ezer Ft hektára. Ennek részben az az oka, hogy Magyarországon kisebb a kereslet. Viszont nem csupán a kereslet, sőt elsősorban nem ez befolyásolja a föld árát, hanem a földön folytatott mezőgazdasági termelés jövedelmezősége, valamint az infláció mértéke. Nálunk a jövedelmezőség alacsony, az infláció pedig magas. Ez lefelé szorítja a földárakat. Ahogy csökken az infláció és ahogy nő a mezőgazdasági termelés jövedelmezősége, úgy nyilvánvalóan emelkedni fog a föld ára is. Ha belépünk az Európai Unióba, tudjuk, ennek lehetnek inflációra vonatkozó kritériumai, és járhat olyan következménnyel, hogy a magyarországi termelők megkapják az Európai Unióban szokásos támogatásokat, ami robbanásszerű földáremelkedést okozhat. Ebből az következik, hogy azok, akik ma Magyarországon termőföldet akarnak vásárolni külföldiként, azok minden bizonnyal elsősorban spekulációs célból tennék ezt, hiszen a mezőgazdasági termelésben közel sem érhető el olyan mértékű jövedelem, mint a földvásárlásból és a föld későbbi eladásából. Itt évenként meg lehet többszörözni a pénzt. Következésképpen ezt a spekulatív keresletet nem szabad ráengedni a magyar földpiacra, hiszen ez a mezőgazdasági ingatlanok árának olyan mértékű emelkedését eredményezné, ami a mezőgazdasági termelés költségeit is megemeli. A földár emelkedése a földbérleti díjak növekedését is eredményezi. Cserében nem kapunk semmit: nincs rá semmilyen ígéret egyetlen kereskedelmi partnerünktől, így az Európai Uniótól sem, hogy cserébe viszont a mezőgazdasági termékek piacait felszabadítják előttünk. Egyoldalú lépésünk ellenére ők a későbbiekben, európai uniós tagságunk idejére is mindazokat az importkorlátozásokat fenn akarják tartani, amelyeket ma is alkalmaznak velünk szemben.

-- Ha a föld és a jövedelmezőség, a földdel való gazdálkodás szándékát nézzük, azzal a kérdéssel is szembesülünk, ki kell mondani, hogy a földművesek nemzedéke elöregedett, és nincs utánpótlás.

-- Ez Európában mindenhol gond, de nálunk szerintem még inkább. Ennek az a legfőbb oka, hogy a mezőgazdaság a fiatalok számára nem tud vonzó jövőképet nyújtani. De ennek oka az is, hogy a rendszerváltást követő vagyonosztásból a fiatalok általában kimaradtak, hiszen kárpótlásra nem voltak jogosultak, fiatal koruk miatt pedig a szövetkezeti vagyonosztásból sem részesedtek olyan mértékben, mint az idősebbek, mivel a ledolgozott évek arányát is figyelembe vették. Igazából már a 80-as években megindult a fiatalok kiszorítása. A nyolcvanas évek közepétől kezdődően állami gazdaságokba és szövetkezetekbe alig vettek fel fiatal alkalmazottakat vagy fiatalokat tagnak. Pedig ha egy gazda kiszorul a mezőgazdaságból és a gyermekeit nem viheti vissza, akkor szinte semmi esély nincs arra, hogy az unokáját már oda lehessen csábítani.

-- Olyan ez, mint az emigráció?

-- Igen, aki elköltözik a faluból, annak ez pontosan ugyanaz.

-- A magyar földnek is megvannak a maga disszidensei.

-- Lehet így fogalmazni, azt hiszem, ez nem túlzás. Még ha a faluban maradnak, az a jobbik eset, de mivel a falvakban általában kevés a munkahely, a megélhetési lehetőség, a fiatalok nem maradnak ott gazdálkodói tevékenységet folytatni, valószínűleg valamelyik közeli városba vagy olyan helyre költöznek el, ahol munkahelyet tudnak kapni. Utána már odaköti őket a munka, a lakás, az ismerősök stb. Onnan már falura visszamenni és például a gazdálkodást választani egyáltalán nem valószínű forgatókönyv.

-- Új telepes mozgalomra lesz szükség?

-- Az új telepes mozgalom azt jelenti, hogy telepítsünk embereket falura. A nagyvárosok környékén levő falvakban ez természetes folyamat. A jómódúak kiköltöznek vidékre.

-- De ők nem tartanak kisállatot, nem művelik meg a kukoricásokat, nem töltik meg a górét kukoricával, nem etetik a disznót.

-- Nem hiszem, hogy elérhető cél lenne, hogy a mezőgazdaságba máshonnan telepítsünk fiatalokat. Ezt szerintem nem lehet megcsinálni. Reális cél lehet az, hogy a mezőgazdaságból élőknek a gyermekeit próbáljuk meg a mezőgazdaságban tartani.

-- Ez nem történik meg? Mert formálisan a kárpótlást ugyan az kapja meg, akit illet, idős emberek, de azért a gyermekeik csak segítik őket, hiszen ők már egyedül nem nagyon tudják megművelni. Nem vesznek részt ezekben a családi gazdálkodási kísérletekben a fiak és az unokák?

-- Van, ahol igen, de többnyire szerintem nem ez a helyzet. Nálunk a gazdálkodók nagyobbik része nyugdíjas korú. Sokan vannak közöttük olyanok, akik mindig is magángazdák voltak, társadalombiztosítási befizetéseik nem voltak, gazdasági tevékenységük után nyugdíjra nem is jogosultak. Ez gond az Európai Unióban is, ott azt csinálják, hogy a gazdák nyugdíjba menetelét támogatják abban az esetben, ha a családon belül a fiataloknak átadják az üzem vitelét. Ezeknek a fiataloknak az üzem újraélesztéséhez, beindításához, esetleg felfejlesztéséhez, versenyképessé tételéhez még további támogatást is adnak. Ha az Európai Unió nem csinálná ezt, akkor ott is drasztikus mértékben csökkenne a gazdálkodók száma. Szerintem nálunk is be kell ezeket a programokat indítani, ennek egyik haszonelvű indoka lehet az, hogy ha nem tudjuk ezeket az európai uniós tagságunk első pillanatában már elindítani, akkor az ilyen jellegű uniós támogatásokból az ország nem fog részesedni. Az Európai Unióban egy új irányzat kezd megerősödni, amelyik a mezőgazdaságot nem annyira gazdasági funkciói miatt tartja fontosnak (a nemzeti össztermékhez, az exporthoz, a foglalkoztatáshoz való hozzájárulása miatt), hanem a vidéki térségek működőképességének megőrzése és a környezetvédelem szempontjából.

-- Humánökológiai célból van szükség a parasztra?

-- A paraszt a táj gondnoka, akinek az a feladata, hogy ha a városi ember elmegy vidékre, és ránéz a hegyoldalra, akkor ott a fű legyen szép zöld és egyenletes, és szép Milka-tehenek legeljenek rajta. A vidék gondnoka: ez a fő funkció. Következésképpen a támogatások sem arra irányulnak, hogy a mezőgazdaság gazdasági szerepét erősítsék a társadalomban, hanem arra, hogy a paraszt el tudja látni ezeket a megőrző feladatait: a társadalom stabilitásának, a hagyományoknak és a természeti értékeknek a megőrzését.

-- Van-e szándékosság abban, hogy a magyar mezőgazdaság vállalkozói alapzatának a kiépülése a hetvenes évek elején elmaradt? Tudjuk, hogy az új gazdasági mechanizmus az elején még a téeszeket is a vállalkozások felé sodorta, azonban a KB és mindenféle belső párthatalmasságok ellenkampányt indítottak 1972-ben, korrupt téeszelnököket találtak, koncepciós jellegű perek sorozatával félemlítették meg a tsz-vállalkozókat, és ez egyben a visszafelé megindult paraszti munkásáramlást is megtorpantotta. Vajon ez a sokk, egyáltalán ez a politikai akadályállítás milyen érdekeket szolgált a hetvenes években? Mik ennek a mai kihatásai?

-- Onnan érdemes vizsgálni a kérdést, hogy a magyar mezőgazdaság vállalkozói alapjai 1948 előtt megvoltak. Az erőszakos téesz-szervezésekkel akarták ezt felszámolni, de 1958-ig nem túl nagy sikerrel. Erre jól utal az az adat, hogy 1956-ban, már a forradalom kitörését megelőzően, tavasztól kezdődően, az akkori kolhozok szétesése gyors ütemben ment végbe, és mire a forradalom kitört, alig százvalahány kolhoz maradt talpon. Az összes többi gyakorlatilag szétesett. A forradalom leverése után elkezdték a mezőgazdaság "szocialista újraszervezését". A forradalom leverése lelkileg olyan mértékben törte meg a parasztság ellenállását, hogy már az újabb téesz-szervezési kampánynak nem tudott ellenállni. Igazán csak ekkor indult meg a falvakból a nagy tömegű elvándorlás. Addig a föld elvételével, terrorral sem tudták azt elérni, amit a forradalom leverése okozott. A parasztok hitüket elvesztve végképp lemondtak földjeikről, és elhagyták a falvakat. Itt érdekes megemlíteni azt, hogy az én családom nem paraszti származású, hanem középnemesi, tehát birtokos nemes volt. 1956-ig ők is a faluban maradtak az elvett földek mellett, és csak 1956 után hagyták el a falut. Valószínűleg ez volt az igazi töréspont. A mechanizmus-reform hatása vidéken arra utal csupán, hogy a szövetkezetesítési kampány ideológiája alapvetően hazug volt. Azt mondták, hogy a hatékonyság érdekében kell szövetkezetekben dolgozni. Ôk ugyan azt állították, hogy nem akarják a paraszti magántulajdont elvenni. A téesz-szervezés valódi célja azonban az volt, amit Tellér Gyula írt le. A szövetkezeti vagyont kvázi állami tulajdonnak tekintették, amely nem teljesen állami tulajdon, de éppen a legjobb úton halad, a "szocializmus útján" az állami tulajdonná válás felé. Ezért a szövetkezeti vezetők önállósodási törekvéseit, amelyek akkoriban előremutató próbálkozások voltak, azzal a következetességgel torolták meg, amilyen következetességgel torolták volna meg az állami vagyon magánosítására tett kísérleteket is. Tellér megközelítésének igazságát az jelzi, hogy a szövetkezeti vezetők kinevezésébe az állami hatalmat korlátlanul gyakorló pártvezetés beleszólást kapott. Bár elméletileg a tulajdonosok joga volt a szövetkezet vezetését kinevezni, mégis kivétel nélkül a párt által megbízhatónak tartottakat merték a tagok megválasztani. Csupán a nyolcvanas évek közepétől indult meg ezen a terepen is némi változás.

-- A falusi ember része volt a "pártellenség"-képnek ebben a modellben?

-- Inkább azt mondanám, hogy a falusi emberről olyan képet alakítottak ki, amit senki nem vett komolyan. És persze aki nem úgy nézett ki, mint a pártideológiabeli falusi vagy téeszparaszt, az gyanús és furcsa személy helyzetébe került. Nyilván még mindenki előtt megjelenik a munkás-paraszt összefogás szobra. Én például ilyenre emlékszem, a fiatal munkásférfi a kalapáccsal, a paraszt leányzó egy sarlóval, erotikus szimbólumként kezeik összefonódnak, és így tekintenek bizakodóan együtt a jövőbe. Ez volt az ideál. Persze ettől minden elütött, mert annyira életidegen volt.

-- Ezek szerint a munkásférfiakban felébredhetett a kasztrációs szorongás a szövetkezeti paraszttal szemben?

-- No comment. A lényeg az, hogy az akkori rendszernek szerintem nem csupán bizonyos csoportok voltak az ellenségei. Az egész társadalom ellenség volt.Mert a társadalomról egy olyan hamis, illuzórikus képet alakítottak ki, amely szöges ellentétben állt a valósággal. A jókedvű, szocialista munkás, aki a brigád- vagy szocialista munkaversenyeken győz, éljen a brigádmozgalom, vidámság, május elsejei kirándulás. A vidám parasztlányok kaszával suhintanak jobbra-balra a szövetkezetben, és dalolva mennek munkába. Ezzel szemben a valóság mi volt? A valóság az elnyomorító normarendszer, a darabbér, a beszolgáltatás, a padláslesöprés, a tulajdon elvétele volt. Neurózis, amely eluralkodott a falusi és a városi társadalomban. A kommunistáknak nem az egyes társadalmi rétegek voltak az ellenségei, hanem maga a valóság volt az ellenségük.

-- Jelképszerű a kutató urak jelenléte, akik ilyen hosszú, hegyes vasrudakkal szurkálják a földet és a szalmakazlat, hogy hova vannak a sódarok elrejtve és hogyan ásnak titkos terményvermet a parasztok.

-- Egyébként a módszer úttörő jellegű, és jelképerejű, hisz a mai tévénéző világban mindenki láthatja, hogy a lavinaáldozatokat is épp így keresik.

-- Szegény nagyanyám is kutató uraknak hívta őket. Ahogy a kommunizmus mint egy szinkretikus vallás helyére tolakodik a kereszténységnek, úgy a pogányt a vidékiben jelöli meg újra. Nem tudom, hogy ismert-e számodra az, hogy a pogány etimológiailag nem azt jelenti, hogy nem keresztény, hanem hogy falusi. Tehát mintha a városi messianizmus újra szembe kerülne a természet ölén szerves, organikus világban élő falusiassággal. És a kettő közötti antagonizmus kapna ebben egy valóban harcias tartalmat. De hát akkor elvégeztetett? Végül is sikerült a rendszerváltásban beteljesíteni azt, amit Rákosiék még nem tudtak megcsinálni? Amit Kádár már megalapozott és majdhogynem végrehajtott, az Antall József alatt ment volna végbe, ahogy Tanka Endre agrárjogász mondja? Azt írja, hogy azzal veszítették el a földközelben élők az esélyeiket, hogy nem vehették ki a nevesített földjeiket a téeszekből, és mire kivehették volna, addigra annyi jogi akadály keletkezett, hogy már tulajdonképpen nem juthatnak hozzá, miközben tönkrementek a téeszek.

-- Ez egy csoport, mert kb. úgy nézett ki az ügy, hogy a szövetkezetek használatában álló földeknek mintegy 30 százaléka volt ez a bizonyos részaránytulajdon, amiről szó van. 60 százalék a megváltott föld, ami a kárpótlás alapját szolgáltatta, és 10 százalék maradt állami tulajdon. A részarány-földtulajdonokat elvileg maradéktalanul ki kellett adni, hiszen azokat jogilag soha nem vették el. Az volt jogosult kárpótlásra, akinek elvették a földjét. Ez nem jelentette azt az esetek nagy részében, hogy az illető a földjeinek teljes egészét legalább értékben visszakapja. Viszont azok, akiknek nem vették el a földjét, hanem a részarány-tulajdonuk bent maradt a szövetkezetben, azoknak értékben és minőségben is közel azonos földet kellett kiadni, mint amilyet a szövetkezetbe be kellett vinniük.

-- Ezeket kivették és kivehették?

-- Elvileg kivehették, de ez nem történt meg mindenhol tökéletesen, sokan vannak, akik a földjüknek egy bizonyos hányadát elveszítették, de ezek még mindig lényegesen jobban jártak, mint azok, akik kárpótlásra voltak jogosultak. Ezért csak részben értek egyet az Endre által elmondottakkal. Igaz viszont, hogy a kárpótlás és a földtulajdon-rendezés kérdése úgy írható le, hogy ez egy rendkívül sok hibával zsúfolt szakasza volt a magyar agrártörténelemnek. Valószínűleg az emlékezők tudatában csak az a sok bosszúság maradt meg, amit ezek a hibák váltottak ki. Messzebbről szemlélve a dolgot, mégis azt kell mondani, hogy azért vitathatatlan, hogy a földmagántulajdon helyreállítására szükség volt. Ezt sokkal jobban is meg lehetett volna csinálni, de más módon is sok konfliktussal járt volna. A magántulajdon helyreállítása végül mégiscsak azzal az eredménnyel járt -- úgy fogalmaznék --, hogy ez megmentette, ami még menthető. A falusi paraszti társadalmi rétegekből megőrizte a még megmenthetőt, és nagyon sokmindent már nem tudott megmenteni. Erre utal talán az is, hogy 17 százalékról 7 százalékra csökkent a mezőgazdasági foglalkoztatottak aránya. Ez nem csak a tulajdonátalakulással függ össze, hanem például azzal, hogy a kapun belüli munkanélküliséget a szövetkezetekben is megszüntették éppúgy, mint az iparban. Csak talán a mezőgazdaságban ez még nagyobb arányú volt, mint más ágazatokban. Hiszen a szövetkezeteknek deklaráltan volt szociális funkciója.

-- Mi lett ezekkel az emberekkel? A háztájikból élnek ma?

-- Ki tudja őket követni? A falvakból az elvándorlás elvitte a fiatalok jórészét. Az idősebbek foglalkoztatása általában nyugdíjazással szűnt meg. Élnek a nyugdíjból, amennyire ebből meg lehet élni.

-- Tyúkból, tojásból, kisállatokból élnek? Azokból nehezen lehet.

-- Vidéken az élet bizonyos szempontból olcsóbb, de a fizetések, így a nyugdíjak is alacsonyabbak. A ház körül előállítható élelmiszernek az értéke valószínűleg nem éri el azt az értéket forintban kifejezve, mint amennyi többletjövedelemre szert lehet tenni ugyanannyi munkával városi környezetben. Már ha valaki ilyen munkához hozzá tud jutni. A háztáji termelés önfoglalkoztatás. Nyilván van szociális haszna is, de a jelentősége ma már nem olyan nagy. Nagyon ritkán piacolnak ma már ezekkel a termékekkel. Gondoljunk bele, valamikor Magyarországon tízmillió sertés volt, ma ennek közel a fele van. Az állománycsökkenés túlnyomó része a háztájiban következett be. Ugyanez a helyzet a szarvasmarhatartás esetében is.

-- Ez is a feldolgozóipar eladásának tudható be?

-- Nem, ez egyszerűen annak a következménye, hogy a belföldi élelmiszerfogyasztás 30 százalékkal zsugorodott a nyolcvanas évek második felétől kezdődően. Ez életszínvonal-válsággal összefüggő probléma, a szociális megszorító csomagok hatása, például a Bokros-csomagé. Ezek érezhetően egyik hónapról a másikra mutatták ki az élelmiszer-fogyasztásra gyakorolt hatásukat. Ehhez járul hozzá a nagy keleti tömegpiacok összeomlása, mert ott sem lehetett már tovább finanszírozni a korábbi mennyiségű fogyasztást. Értékben majdnem ugyanannyit exportálunk, de ez mennyiségben nem ugyanannyit jelent, csak sokkal jobban feldolgozott termékeket. Ennek az egész átalakulásnak nem kiváltói a multinacionális cégek, amelyek az export nagy részét lebonyolítják, hanem véletlen szereplői, akik egyébként a magyar nemzeti gazdaság számára az exportbevétel dollárban kifejezett volumenét megőrizték, míg a naturáliákban kifejezett mennyiséget nem tudták.

-- Nem igaz az, hogy ha az ember lakótelepen munkanélküli, akkor nyomorult, vidéken legfeljebb szegény?

-- Ha ez így lenne, akkor mindenki vidékre költözne idős korában. Egy budapesti lakásért, akár lakótelepi lakásért vidéken házat lehetne venni nagy kerttel. Az életminőségnek több összetevője van, és abból csak az egyik az élelmiszer. Az orvos közelsége, a kulturális közeg, a biztonság is lényeges. Gondoljunk arra, hogy Budapesten a mentők kb. egy órán belül biztosan megérkeznek, ha nagy gond van, és az orvosi rendelők is elérhető távolságra vannak. De falun nem ritka az, hogy 70-80 kilométert kell utazni ahhoz, hogy szakorvoshoz kerüljön a beteg. Az idősek számára szerintem településük egészségügyi állapota meghatározóbb, mint a kiegészítő jövedelemszerzés lehetősége.

-- Végezetül: Glattfelder Béla gazdálkodó?

-- Bizonyos szempontból igen, más szempontból nem. Olyan szempontból igen, hogy van a családnak földje, a földekkel összefüggő ügyeket általában én intézem, de nem én ülök a traktoron. Viszont van Budapest környékén egy szőlőnk, ahol a munkák jó részét én magam végzem el, de nyilván nem ez a fő bevételi forrásom. Bár ha jó év van, akkor jelentős kiegészítő jövedelmet lehet szerezni. Igazából nem tudom, hogy ezért csinálom-e, vagy pedig azért, mert szeretem.
 

L. I.