Kopátsy Sándor

Földközelben

Egyre több jele mutatkozik annak, hogy a jövő társadalmában újra nagy lesz a falvak jelentősége.

Az ipari forradalmat megelőzően az emberiség 90 százaléka falvakban, méghozzá kicsi falvakban élt, a társadalom, annak gazdasága alapvetően falura épült. Ez a politikai hatalomra és a városok polgárságára koncentrálódó történelemszemlélet miatt nem vált általánosan ismertté.

Az ipari forradalom, a gyáripari tömegtermelés hozott a falu és város jelentősége tekintetében fordulatot. A tőkés társadalom és annak gazdasága alapvetően városi lett. A viharos urbanizációt látva általánossá vált a nézet: a falvak kora lejárt, lassan az egész világ a városok hálózatává válik. E század során a világ fejlett negyedében a lényegében stagnáló népesség ellenére a városi lakosság megtöbbszöröződött, a falusi pedig harmadára csökkent. Ennél is vészesebb jelzésnek bizonyult a falvak elöregedése, az ott élő lakosság viszonylagos elmaradása, mind a képzettség, mind a jövedelem és főleg az infrastruktúrával való ellátottság tekintetében. Ilyen viszonyok közepette a falvak és az ott élők sorsa a politika oldaláról egyre kevesebb társadalmi, politikai és gazdasági támogatást talált. A falvak ügye kívülről csak a városba elszármazottakban még élő faluszeretetre számíthatott.

Az ezredfordulóra azonban egyre több jele mutatkozik annak, hogy a jövő társadalmában újra nagy lesz a falvak jelentősége. Ennek bizonyítását azzal kezdem, hogy a falu fogalmát újra kell fogalmazni: Falu az a kis társadalmi közösség, amelyben mindenki mindenkit minden oldalról ismer. Mi, akik falvakban nőttünk fel, tudjuk, hogy a falu ilyen. Miért van már a jelenben és lesz egyre inkább a jövőben ilyen településformára szükség? A bizonyítást kissé messzebbről kell kezdenem.
 

Tudás és erkölcs

A jelen és a belátható jövő fejlett társadalmában nem a tőke, hanem a tudás, az erkölcs és a természetes környezet lesz a legszűkebb keresztmetszet. Ezért a társadalom e három igény minél magasabb szintű kielégítésére fog koncentrálni. A jövő társadalma nem a tőke, nem a pénz, hanem e három hiányának a megoldása körül fog forogni.

Azt már a múlt századból itt felejtett közgazdaságtan is elismeri, hogy a társadalmi fejlődés legszűkebb keresztmetszete ma már a szellemi tőke, vagyis a tudás. Csak annak a társadalomnak van jövője, amelyik nagyobb gondot fordít az oktatásra, a társadalom bármely rétegében született tehetségek kibontakoztatására, mint a külföldi tőke becsalogatására és a pénzügyi egyensúlyra.

Az erkölcs és a természetes környezet alapvető fontosságát azonban még nem ismerték fel a közgazdászok. Ezért ezt röviden bizonyítanom kell.

Miért vált alapvető társadalmi igénnyé az erkölcs?

Nem azért, mert minden, a kapitalizmust megelőző társadalomban is az volt, hanem azért, mert az erkölcs ereje egyre nagyobb gazdasági előnyt, hiánya, gyengesége egyre nagyobb hátrányt jelent a nemzetközi versenyben. Röviden fogalmazva: Az erkölcsök megromlása elviselhetetlenül drága lett és még drágább lesz.

Ma minden fejlett tőkés országban sokszorta több költséggel jár az erkölcsök megromlása, mint az erős hadsereg vagy a jó oktatás. Az Egyesült Államokban a költségvetés és a lakosság a nemzeti jövedelem mintegy hat százalékát költi a bűnözés elleni védekezésre, mégis ennél is több kárt okoz a bűnözés és a deviancia. A latin-amerikai országokban a bűnözés elleni védekezés a nemzeti jövedelem 12-16 százalékát emészti fel, mégis katasztrofális a közbiztonság. Nemcsak a keletkező kár nagy, hanem elveszett a lakosság biztonságérzete, az emberek állandó veszélyérzetben élnek. Különösen a gazdagok. Kénytelenek külön, szinte izolált társadalomban élni. Elkerített, őrzött körzetekben laknak, a gyermekeik külön iskolába járnak, a világban csak testőrök kíséretében mernek mozogni, pedig ez sem jelent feltétlen garanciát. Az ottani állapotokra jellemző, hogy hétszer annyi fegyveres testőrük és vagyonőrük van, mint katonájuk. Tegyük hozzá, hogy az előbbieket fizetik meg jobban, azoknak kényelmesebb a szolgálatuk, és azokból kerülnek ki a szervezett bűnözés legtapasztaltabb tagjai is.

Nem ismerem a magyar adatokat, de nálunk is jelentőssé vált az az összeg, amit a magánszféra a bűnözés elleni védekezésre költ. Nálunk is a testőrök és a vagyonőrök jelentik a legdinamikusabban növekvő foglalkoztatási ágat, nálunk is ők vannak jobban megfizetve, mint a rend állami őrei, nálunk sem az erkölcs és az ambíciók melegágya az ilyen szolgálat. Hozzáteszem, hogy becsléseim szerint a rendszerváltás óta megromlott közbiztonság nemcsak a lakosság közérzetét rontotta és rontja, hanem sokba is kerül. Sokszorta többet költenek az emberek lakatra, láncra, biztonsági berendezésekre, kerítésekre, kutyákra. Sokszorta drágább lett a lopás elleni biztosítás, különösen a drága gépkocsiké. Sok vidéken a hétvégi házakat télre kiürítve és nyitott ajtóval kell otthagyni, mert így kisebb az elkerülhetetlen kár. Ma már a lakosság jövedelmének 4-5 százalékát költi a bűnözés elleni védekezésre, azaz sokkal többet, mint amennyibe az államnak a rendőrség kerül. Ráadásul ezeket a költségeket mint fogyasztást, mint az életszínvonalunk emelkedését mutatják ki.

Ez a helyzet nem javulni, hanem romlani fog, hacsak

-- nem csökken a tartós munkanélküliség, különösen a pályakezdő fiataloké,
-- nem mérséklődik a gazdagok és a szegények közötti arány,
-- nem oldjuk meg a cigányság foglalkoztatását.
De mindez sem jelent hosszú távon megoldást, ha nem számoljuk fel a házgyári lakótelepeket, ha nem költözhet a lakosság többsége kertes házba, kisebb településekbe. A nagyvárosi, a sok lakásos bérházakban folyó élet ugyanis eleve nem alkalmas az erkölcsök megőrzésére. Ez egyszerűen nem egészséges életforma. Az ilyen lakosság addig erkölcsös, ameddig a kis településekről magával hozott erkölcse még nem halt el. Ez pedig nem tart tovább két-három generációnál.

Hol születik és hol marad tartós az erkölcs? Az olyan kis közösségekben, ahol mindenki mindenkit ismer, ahol nem nagy a lakosok mobilitása. Ennek klasszikus példája a kis falu. Az emberi civilizáció kezdete óta a kis települések szállították a társadalmat fenntartó erkölcsöket a városok számára. Ugyan naivság volna azt feltételezni, hogy a kis falvaknak ez a társadalom-fenntartó szerepe a régi formájában visszaállhat. De a technika eddig elképzelhetetlen eszközöket kínált és fog kínálni a falusi élet versenyképessége számára. A gépkocsi, a telefon, a fax, a számítógép, a televízió megkönnyíti a kis falvak közösségeiben az értelmiségi létet.

Mégis más fogja jelenteni a tömeges megoldást: a kertvárosi, családi házakban való élet. Ez már a század közepe óta elemi erővel folyik a nagyon gyér társadalmi támogatás ellenére. Az emberek hajlandók jövedelmük és idejük jelentős hányadát feláldozni annak érdekében, hogy kertes házakban lakhassanak.
A nagypolitika máig nem hajlandó tudomásul venni, hogy a belvárosi életforma nemcsak a bűnözés melegágya, hanem a kisebb gazdasági teljesítményé is. Már a 60-as években, a házgyári őrület hőskorában is bebizonyosodott, hogy a kertes házban lakó bányászok jóval több szenet termelnek, kevésbé lesznek alkoholisták, tovább élnek, ritkábban esik szét a családjuk.
 

A gólyafészek értéke

Már az előzőkben utaltunk arra, hogy a modern ember előbb érzékelte a természeti környezet hiányát, mintsem a társadalomtudományok vagy a politika tudomást vett volna róla. A lakosság tehetősebb rétege óriási áldozatokat hozott annak érdekében, hogy maga köré természetes környezetet, füvet, fát, bokrot, virágot varázsolhasson. Ezt jelezték a tények:

a) A lakosság tehetős része nagyon gyorsan a belvárosokból a kertvárosokba menekült. A kiürülő belvárosi lakónegyedeket a társadalom elesettebb és erkölcsileg legkevésbé erős elemei szállták meg, ahol a lezüllésük ezután felgyorsult, tragikus méretűvé vált. Ezt a deformációt az csökkentette, ahogy a régi városmagok a szolgáltató intézmények irodáinak adtak helyet. A belvárosok egyre kevésbé lakóhelyek, egyre inkább munkahelyek lesznek. A bürokráciáknak ugyanis nincs közvetlen igényük a természeti környezetre. Ma a lakás célú telkek ára azonos távolság és infrastruktúra esetén hatványozottan a természeti környezet milyenségétől függ. b) A városi lakosság jövedelméből korábban elképzelhetetlen összeget költ arra, és vállal munkát annak érdekében, hogy nyaralója, hétvégi háza legyen. A 80-as években végzett felméréseim szerint a kormányzat iparosító és házgyári mániájának tetőfokán a legnagyobb felhalmozás a kertes és a hétvégi házakban, valamint a nyaralókban valósult meg.
c) Minél gazdagabb egy ország, a lakosság annál többet költ olyan turizmusra, amely egyúttal természeti környezetet is jelent. Annak érdekében, hogy a természetes vizeket, az erdőket élvezhessék, a városi emberek tízszer annyi költséget vállalnak magukra, mint amennyit kenyérre költenek. Tegyük hozzá:
-- Korunkban a turizmus sokszorta több pénzt vándoroltat a gazdag országokból a szegényebbek felé, mint amennyit a tőkepiactól elvárhatunk.
-- Korunkban a gazdag város sokkal több pénzt visz a falvak felé, mint amennyit a kormányzatok adnak.

Mindebből mit kellene levonnia a falusi közösségek vezetőinek? A jövő egyre kevesebb kenyeret és húst igényel a falvaktól ahhoz képest, mint amennyit hajlandó lesz áldozni annak érdekében, hogy a természeti környezetüket élvezhesse. A városi gazdag emberek nem azért fognak a falvakba látogatni, mert ott olcsóbb a szállás, a koszt, hanem azért, mert találkozhatnak az előző generációik életformájával, szokásaival, ünnepeivel, élvezhetik a természetközeli életet, az évszázados falusi ételeket, kimehetnek gombát, virágot szedni, vadállatokat, madarakat és bogarakat látni.

A napokban fiatal közgazdászoknak mondtam: Az lesz a jó közgazdász -- most hozzáteszem: faluvezető --, aki belátja, hogy azt a szobát lehet kétszeres áron kiadni, amelyik felett a kéményen gólya fészkel.

Abban a piaci versenyben, amelyben a város magasabb technikát és hamburgert kínál, a falu pedig rétest és gólyafészket, a falu fog győzni.
 

Százezer fóliasátrat

A jelenkor először ad lehetőséget arra, hogy a társadalom leszakadó rétegein érdemben lehessen segíteni. Korábban az anyagi boldoguláshoz vagyonra volt szükség. Gyermekkorom falujában csak annak a megélhetése volt biztosítható, akinek jutott a földből. Márpedig annak a nagysága adott volt. Ezért valaki csak mások rovására lehetett gazdagabb, élhetett viszonylagos biztonságban. Ma kisebb területen is meg lehet gazdagodni, a nagy terület sem jelent biztos jövedelmet. Fél hektárnyi fóliázott földön a virág- és a zöldségtermelésből sokkal többen meggazdagodtak, mint száz hektáron búzát és kukoricát termelve. Mikor fogja ezt észrevenni a kormányzat?

Ma a falusi lakosság a Duna--Tisza közti, korábban semmit érő homokon meggazdagodik, a legjobb földeken pedig elszegényedés folyik. Pedig a fóliázásra nem a kormányok hívták fel a figyelmet, ehhez nem a bankok adtak hitelt, a tudósok tanácsot, hanem a nép spontán kezdett hozzá, és ért el világra szóló eredményeket.

De nem minden homokon virágzik a fóliázás. A szabolcsi és a somogyi homokokon még nem ébredtek fel. Pedig Somogy közelebb van a Balatonhoz, ahol volna nyáron vásárlóerő, Szabolcs pedig az éhes Ukrajna közelében adhatná el a zöldséget. Mi lenne, ha felülről segítenék az ébredést?

A javaslatom: a kormányzat gyártasson le több tízezer mintegy 100 négyzetméteres fóliaházat, és bocsássa a fóliázásra vállalkozó parasztok rendelkezésére olyan hitelből, amit elengednek annak, aki két éven át üzemelteti.

Minden ilyen fóliaház egyrészt alkalmas arra, hogy jelentősen javítsa a család élelmezését, kiadásait csökkentse, sőt bevételeit is gyarapítsa.

A legnagyobb igénybevételre a szabolcsi homokon lehet számítani. E terület azért is kedvező az ilyen akció számára, mert az ukrán szomszédság igen nagy és alacsony minőségi igényt támasztó fogyasztói piacot jelent. Az eddigi tapasztalatok szerint pár évi gyakorlat elegendő arra, hogy a térség lakossága beletanuljon a fóliázásba.

Az akció előnyei:

a) Az ország leginkább elmaradott térségét segíti.
b) Az érintett térségben a munkaerő-kapacitás kihasználása alacsony szintű.
c) Feljavítaná a táplálkozási kultúrát, ami éppen ott alacsony.
d) Emelné a térség alacsony agrárkultúráját.
e) Fokozatosan megalapozná Európa legnagyobb zöldség- és gyümölcspiacán a helyzetünket.
f) Ez elképzelhetően a legolcsóbb munkahelyteremtő akció lenne.
g) A költségei meg sem közelítenék azt, amibe a Postabank reménytelen helyzetének a meghosszabbítására áldozott a kormányzat.