|
Az Édenkert keresése
Madách örökhíres műve mély filozófiai gondolatok tárháza. E gondolatok jelentős hányada ugyanakkor a mű születése óta eltelt több mint egy évszázad alatt egészen új megvilágításba került, egyes ott még csak csírájában megmutatkozó jelenségek, elképzelések kiterebélyesedtek és mai korunk lényeges kérdéseivé váltak. Az Éden elnevezése is eredeti értelmén messze túlmenő asszociációkat hordoz magával: ma a társadalmi rosszérzésből adódó elvágyódás tárgyát, az ős-idillt jelenti, melynek visszavarázslása a költészet, művészet eszközeivel egyre inkább célja a kor érzékeny lelkű emberének. Az Éden eredetileg a bibliai teremtésmítosz színhelye volt, az a kert, ahol az első emberpár, Ádám és Éva megszületett, boldog és tudatlan állapotban élt, mígnem a kísértőnek engedve ettek a tudás fájának tiltott gyümölcséből, s ezért kiűzettek onnan.
Madách a Tragédia egész drámai, filozófiai felépítményét erre az egyszerű bibliai történetre alapozta, ismerve azt, hogy az Édenkert meséjéhez a vallás, a művészet és a kultúra évszázados gondolattársításai rakódtak. Ugyanakkor elég szűkszavú a Tragédia paradicsomi jelenetének színhelyleírásában: a dramatikai jelentőségű két almafán kívül pálmákról és szőlőről tesz említést, szelíd állatokról, éneklő madarakról, ezenkívül egy csobogó patak is szerepel a színben. Ezzel teljes mértékben a Biblia ismert leírására támaszkodik. Szabad és költői elképzelése van azonban arról a vidékről, amelyre az első emberpár kiűzetése után került: pálmafás vidéken kis durva fakalyiba áll cövekkerítéssel és lugassal, a közelben sziklás szirt látszik és forrás ligettel, amelyet majd játszi nimfák népesítenek be. Ez már valóban idilli környezet! Viszont inkább a görög és római költők által megénekelt Árkádiára emlékeztet, mint arra a Mezopotámiára, ahova a Biblia helyezi Ádám és Éva történetét. Friedrich Delitzsch: "Wo lag das Paradies?" (Hol volt a Paradicsom?) című, a múlt század végén kiadott könyve alapján lefolyt tudományos vita ugyanis egyértelműsítette, hogy a Biblia Édenkertje földrajzilag pontosan meghatározott helyen feküdt: a mai Irak területén levő Dél-Mezopotámiában, ahol a Tigris és az Eufrátesz folyamai egymásba ömlenek. Jelenlegi ismereteink szerint e területen a sumer nép már az i. e. 4. évezredtől kezdve virágzó öntözéses kertkultúrát honosított meg, ami bizonyára élénk benyomást keltett az oda vetődő idegenekben. Így nemcsak a Biblia népe, az ókori zsidóság, hanem az egész Közel-Kelet pusztai nomád és vízben szűkölködő világa irigykedve, vágyódva gondolt erre a gazdag vidékre, ahol az urak és uralkodók fényűző gazdagságban töltött élete kiáltó ellentétben állott a sivatagi, pusztai lét kietlenségével,keserves nélkülözéseivel. A dél-mezopotámiai kertgazdaság virágzása a Biblia megszövegezésének időpontjában már több ezer év folyamatosságának végtelen távlatába nyúlt vissza, így szinte természetes, hogy a Bibliában éppen e hely vált az emberiség mitikus eredetének, "aranykorának" színterévé. Maga az "Éden" szó is sumer eredetű, míg a vele azonos értelmű "Paradicsom" a perzsáktól ered, akik szintén e vidéken művelték magasrendű kertkultúrájukat. "Tekints a földre, Éden fái köztAz Ember tragédiája egyik legjelentősebb világirodalmi előzménye volt a John Milton protestáns angol költő által 1665-ben megírt hatalmas misztérium-költemény, az "Elveszett Paradicsom". Cselekménye kizárólag az Édenkert történetével foglalkozik, és annak részletes leírását adja. Milton, aki még csak nem is sejthette Delitzsch fejtegetéseit Dél-Mezopotámiáról, megdöbbentően pontos helymeghatározással tűzte ki a térképen cselekményének színhelyét. Az Éden határa Milton szövege szerint "Aurantól keletre, a görög királyok által épített nagy Seleucia tornyáig nyúlt, s hol egykor Éden fiai tartózkodának, Telassarban". Az említett földrajzi nevek ismertek ma is, így megállapítható, hogy a leírás egyértelműen a mai Szíria és Irak északi részén levő területet jelöli meg az Éden helyéül. Ez is Mezopotámia, noha jó pár száz kilométerrel északabbra, mint amit a bibliai szöveg -- a később pontosított helymeghatározás szerint -- az első emberpár lakhelyének megadott. A továbbiakban Milton aprólékos részletezéssel festi meg az Édenkert képét: meredek, tüskés csalittal benőtt sziklás hegyoldal övezi, és csak egyetlen út vezet a keleti oldalon levő bejárathoz, míg a cédrus-, fenyő- és pálmafaligetek közül tágas kilátás nyílik a szomszéd tájra. A repkényes falak között virágok és nemes gyümölcsfák tenyésznek, melyeket "nem mesterkélt csoportba s ágyakba rendezett a válogató művészet, hanem a jó természet szórt el pazarul", az árnyas barlangok közötti bércüregből csacsogó forrás tör elő, s a patakok egy tóban egyesülnek; a lombból épített mezei lakot enyhe lejtős, pázsitos legelők övezik, melyeken szelíd állatok tanyáznak, míg távolabb erdő, mirtusz- és rózsakert virágzik. "Idilli kép!" -- kiált fel maga a költő is, de ez már nem a távoli Mezopotámia, hanem éppen a hazai, angol vidéki táj, hiszen ha eltekintünk a szinte kötelező hagyományként említett pálmafáktól, az ez időben megszülető angol tájkert kertművészeti programját találjuk meg e leírásban.
Az európai irodalomnak kétségtelenül legnagyobb, a Paradicsommal foglalkozó alkotásaként Dante Alighieri "Isteni színjátékát" tisztelhetjük. A költő az 1300. év tavaszán járta végig a legenda szerint a holtak birodalmait -- a Poklot, a Purgatóriumot, a Paradicsomot -- és mint valami izgalmas útleírást írta meg kalandos utazásának történetét. A holtak birodalmait Dante a szemtanú plasztikus élményszerűségével úgy írja le, mint a valóságos Tér meghatározott részeit. Ezek szerint a halál után az üdvözült lelkek tartózkodási helye, a Paradicsom a Földet körülvevő Mennyben helyezkedik el, így tehát nem is azonos azzal az Édennel, melyben valamikor az első emberpár életének misztikus cselekménye lejátszódott. Dante azonban a másik, a Földi Paradicsomot is megtalálta, és ide is elutazott. Az útleírás szerint ez a hely a Purgatórium hegyének tetején van, és az üdvözültek lelke itt száll fel a Mennybe. A Purgatórium, amit Dante a "szabadság szigetének" nevez, egy meredek sziklás hegyfok, mely a Glóbusz túlsó, déli félgömbjén emelkedik ki magányosan az óceán vizéből. Dante a fantasztikus utazók módján a Föld középpontján keresztülmenő kúton át jutott el ide, de van a megközelítésnek szabályos útvonala is: az el nem kárhozott lelkek a Tiberis torkolatánál gyülekeznek, majd hajón utaznak erre a déltengeri szigetre, melynek iszapos, nádas partján kiszállva a hatalmas hegy sziklafalát kell megmászniuk. A hasadékokon, kiugró párkányokon, szédítő mélységek felett fokról fokra feljebb kapaszkodva hétszer kell megkerülni a sziklahegyet -- mialatt mind a hét főbűnüket levezeklik --, míg végül is felérve a tetőre, a Földi Paradicsom füves, virágos mezeje tárul elébük, ahol a tenger viharai lágy szellővé mérséklődnek, örök nyár honol, és a fás ligetben a szférák közelsége okozta enyhe szédülés érezhető. Eltekintve a bűnök levezekelésének sajátos sziklamászói teljesítményétől, Dante leírása egy déltengeri "paradicsomi" szigetről szól, olyanról, amilyenekről abban az időben a messzi távolból megtért tengerészek meséltek, ahová évszázadokkal később Gauguin utazott el, hogy megtalálja saját idilli világát, és amelyet az utazási irodák ma mint az "utolsó paradicsomot" hirdetnek meg. "Bár jőne már, bár jőne az idő, Dante, amikor az Isteni Színjátékban körülutazza és ismerteti a "másvilágot", két különböző Paradicsomról beszél: az egyik, a Földi Paradicsom egy déltengeri sziget, míg a másik, amit Mennyei Paradicsomnak nevez, az égben van, és teljes egészében megfelel a korabeli keresztény egyház teológiájának. A halál utáni "túlvilági életben" a természet mostohaságától, a társadalom kegyetlenségétől, a sors csapásaitól elgyötört ember vigasztalásképpen kárpótlást nyer, és ártó ellenségei megbűnhődnek. S ennek a jobb, szebb és hatalmasabb mennyei világnak már mintegy földi előképeként jelenik meg a középkori városban az apró, szegényes házacskák fölött lebegő, légies formájával az ég felé nyújtózó gótikus székesegyház.
A mohamedán vallás, az iszlám már érzékletesen kellemesnek és földi élvezetekben gazdagnak írja le a halál utáni lét helyét, a Paradicsomot. Az lényegében pontos mása a kalifák, szultánok mesésen fényűző háremeinek, ahol rabszolgák, eunuchok, gyönyörű ifjak és még gyönyörűbb lányok lesik az uralkodó minden gondolatát. A Korán 56. fejezetében a Próféta azzal biztatja az igazhívőket, hogy a halál után a gyönyör kertjében, csobogó patak partján, kipárnázott fekvőhelyeken fognak pihenni árnyat adó fák alatt, melyeknek érett gyümölcse az ölükbe hull. "El innét, új világba!" A vallási messianizmus az emberiség kollektív jövőjében, az "idők végezetén" várja a Paradicsom ismételt megvalósulását. Az örök béke és boldogság e szent korában feloldódnak és megszűnnek majd a természet és a társadalom ellentmondásai. A vágyott Éden-idill e formája így az emberiség kollektív jövőjének transzcendentális álma lett. Azonos cél vezérelte az eszményi jövő, az ideális emberi társadalom megálmodóit, az utópistákat is, hiszen minden utópia végül is a jövő Éden-képével azonos. Az ókori görög filozófus, Platón már részletesen taglalta az ideálistársadalom berendezkedését, ami szerinte csak akkor valósulhat meg, ha a filozófusok veszik át az állam vezetését. Az "utópista szocializmus" vezéralakja, Charles Francois Fourier a jövőbeli eszményi társadalmat kollektíven termelő és fogyasztó kommunák rendszerének képzelte el, s ezeket nevezte el falanszternek.
Az ideális társadalomról szóló elképzelések gyakorlati megvalósítására irányuló kísérletek a történelem során mindig valamiféle új rendszerű településformát hoztak létre. S amikor lehetőség nyílt egy ilyen utópiaváros megépítésére, az építészek, várostervezők nem késlekedtek tudományos meggondolásaikat a valóságba átültetni annak reményében, hogy az épített környezet megváltoztatja és determinálja a benne élő embert, aki majd csak úgy fog viselkedni, gondolkodni, élni, ahogyan azt ez a paternalista tudomány számára előírja. Ideális várostervek készültek a reneszánsz és a felvilágosodás korában, de korunk építészete sem szűkölködik hasonló elgondolásokban. Le Corbusier, a modern építészet atyja például lakógépet tervezett, amelyben az ember valamennyi testi funkciója, mozgása, minden tevékenysége a tudományosan meghatározott leggazdaságosabb formában valósulhat meg, majd ideális városának tervében ugyanezt a gondolatot városméretekben fejlesztette tovább. Az eredmény: egymás mellett álló egyforma házak, bennük egyforma lakásokkal, a világ minden táján, hatalmas területeket elfoglalva: falanszter. "Sok más hasonló közt ez egy falanszter."
Fourier, amikor kigondolta az utópiák szimbólumát, a Falansztert, tulajdonképpen a földi Paradicsomot akarta megvalósítani, melyben az Egyenlőség, Testvériség és Szabadság elvei érvényesülnek. E fogalom azonban mára már egyenesen a visszájára fordult: a technokrácia, a túlzott racionalizmus, az egyéniséget elnyomó tömegtermelés, a munka elgépiesedése és a sivár uniformizálás jelenségeinek tömény szimbólumává lett. Az emberek legnagyobb része e szót hallva egy építészeti objektumot képzel maga elé, felhőkarcolóra, egy automatizált gyárüzem belsejére, egyforma házak tömegéből álló lakótelepre vagy magára a modern metropoliszra gondol. Az ember közvetlen kapcsolata a természettel egyre szűkebb területre zsugorodik, és az egyén mind rosszabbul érzi magát ebben a sivárrá, idegenné vált környezetben. A túlzott méretek és a monoton formaismétlődések nyomasztják, az állandó zaj és bűz fojtogatja, s a rohanó életritmus egyre elviselhetetlenebbé lesz. Az ember tudata igyekszik védekezni valamilyen módon, ezért van szüksége a Paradicsom délibábjára. De a mennyország már nem nyújt vigaszt, a jövő nem mutat reményt, így újabb és újabb területeket keres, ahol az élet valóságától már mindinkább az esztétikum szférájába emelkedve próbálja vágyának eszményi tárgyát megtalálni. "Én meg lugost csinálok, éppen ollyat,
A természet felé való érzelemteljes vágyakozás -- a modern civilizáció egyre antihumánusabb jellegének ellenhatásaként -- napjainkig egyre nagyobb méreteket ölt és újabb, korszerűbb formákat talál. Korunkra az elveszett Édenkert visszaálmodása a hobbikertekben, a természetjárásban és a környezetvédelmi mozgalmakban mutatkozik meg. "Oda vezess, hol pálmafák virúlnak,Az Éden utáni vágy a természetességet, az "idilli világot" keresve a földrajzi távolságok, idegen kultúrák felé is irányult. Távoli csodavilágok varázsos élete vonzotta az európai civilizációból kiábrándult lelkeket, akik az egzotikumban keresték a művészet és az erkölcs megújulásának alapjait. E távoli népek közül
"Míg mi a jövőbenAz elveszett Éden utáni vágy a transzcendentális túlvilág, az utópisztikus jövő, a természet és egzotikum mellett a múltban és a múltból fennmaradt régiségekben is megtalálta tárgyát. A reneszánsz stílusirányzata az ókori Róma művészetének, kultúrájának újjászületését, az ideálnak tekintett antikvitáshoz való visszatérést hirdette meg. A klasszicizmus korában az ókori Görögország lett az új ideál és egyben az új művészeti irányzat tekintélyalapja, példaképe. Majd a romanticizmus következett, amely szintén az egész társadalmat átfogó mozgalom volt mind a politikában, mind az irodalomban vagy a történelmi festészetben. Ekkor a középkorra helyeződött át a társadalmi példakép, s míg korábban az antik Hellászban látták a "szép erkölcsiség birodalmát", a harmonikus társadalom mintaképét, most a lovagi középkor vált a "hősi nemzeti múlt" és "keresztény erkölcsiség" idealizált világává. A régészet és történelemtudomány eredményeiből adódó tárgyilagosságot így át- meg átitatta az Éden idillje utáni vágyakozás esztétikai szemlélete. Korunkban már nemcsak az ókor és a középkor emlékeit övezi tisztelet, hanem tulajdonképpen minden régiséget értékelünk a kiásott épületromoktól kezdve egészen nagyanyáink kávédarálójáig. Korunk embere élvezi a régi tárgyak szépségét, gyűjti a népművészet veszendőbe menő értékeit, vagy elutazik távoli, ismeretlen tájakra, és keresi a műemlékek, ódon városok hangulatát. A régiségek szépségének szeretetében is voltaképpen az elveszett Édenkert utáni vágyakozás motivációja rejlik. De most már nem valamely valóságos régmúlt világot akarunk példaképül állítani, hanem éppen a meghatározatlan múlt válik esztétikai élvezetünk tárgyává. Mivel a megszokott tárgyak, a bennünket körülvevő épületek, környezetünk köznapi formái már mintegy szimbólumaivá lettek mai életünk gyakran sivár és kilátástalan világának, az azoktól lényegesen eltérő, régies stílusjegyek egy olyan elmúlt kor képét mutatják fel számunkra, amelyre nosztalgiával vágyódhatunk vissza. A régiség e jegyeit érzelmileg felfogva lelkünk a "messze múltba szállhat", és a felidézett hangulat szépségében az "Édenkertnek egy késő sugárát" fedezhetjük fel.
|
