A bekerítés végső terepén Káin száműzött utódait létszentségük alapjairól is leválasztják. A nagy szabadpiacon nincs száműzendőbb elem, mint a kiszámítható hatékonyságot fékező empátia, részvét és önátadás, hit, remény és szeretet.
 

Káin áldozati füstje

A Földnek és fiainak passiójáról szóló beszély újra és újra elénk tűnik, ha a hagyományokat átröntgenező összevető figyelem kíséri a szent szövegek füzérét. Árkádia és Utópia, a Paradicsomkert és az Égi Jeruzsálem közé feszül az eszkatologikus ív. Ez az ív, ez az út a jelek szerint egyben golgota is a teremtettet, a természetet hasznosító földmíves számára. A természetet művelő és mímelő maga köztes lény az uralomban -- már nem korlátlan alávetett, és nem élősködő, de még nem uralkodó, és nem kívül élő. Léte a folyamatok megértésén és a hozzájuk való bölcs és hasznosító alkalmazkodás alapzatán alakul. A művelés valójában a művit alárendeli az adottnak, a teremtettnek. A művelő kudarcra van ítélve, ha a napút körén kívül éli meg a világot, ha nincs emlékezete a csillagok járásáról, az idő változásáról, nincs tudása a magról és az azt befogadó földről. Kudarcra van ítélve, ha nem tekint az égre, miközben a verítékével a földet itatja. Mégis Káin, a földműves az, akinek áldozati füstjét nem fogadja JHWH szívesen. Vajon a pásztorkodást kiszorító földművelés elterjedése lenne a káini testvérgyilkosság metaforikus tartalma, mely a neolitikum demográfiai robbanásával valóban szétfeszítette magát Árkádiát, a pásztori idillium világát? Egyébként a pásztori világgal számolt le az Alföld civil parasztsága a múlt század végén a folyamszabályozást követő időszakban is, az elszántott legelők miatt létalapjukat vesztett csikósok, gulyások így lettek betyárok. Lám, az ártatlanság is forgandó...

A rész szerinti tudás és a bűnbeesés

A földdel való viszonyt a biblikus hagyomány szerint a bűnbeesés fordítja szenvedéstelivé. Tudás, uralom, kontroll -- testben és lélekben is jutalmazó javak, s mégis közük van a bűnhöz? Valóban az uralkodást lehetővé tevő tudás képességének megszerzése lenne vajon az ádámi bűnbeesés motorja, a szökési sebességet biztosító hajtómű, amely az emberi nemet eszkatologikus pályára állította volna?

A tudás a helyzet ellenőrzésének feltétele, de természete szerint részleges. Az ember lelki-testi valósága, egész pszichofiziológiai valója a helyzetek ellenőrzésének élményét jutalmazza, és a tehetetlenséget bünteti. Természetes idegi-hormonális rendszereink szolgáltatják ki a sikertelent, a kontrollvesztettet, a tudást nélkülözőt a pusztulásnak, és segítik a részleges tudás sikerérzetébe és csapdájába fogottakat a sorsút bejárására. A bűnbeesés, a rész szerinti tudás megszerzése után a Föld már nem Paradicsom az ember számára, hanem a próbatétel helye lett. Az egészről való tudás és a kevés, tucatnyi tényezőt együtt mérlegelni képes gondolkodásunk közötti szakadékba zuhan a remény, és az emberi hübrisz végigjárja a maga pályáját. A neolitikus forradalmár sokasodó népe tölti meg a földtől elkerített városokat, ahol tárgyak, tudás és az ember együttes léte exponenciális függvény szerint futtatja le az eszkatológia programját.

Káin sem halhat meg korán, és százszor bűnös, aki Káint megöli. Káin bűnét JHWH a fiakban bünteti meg korlátlan nemzedékekig.

Ádám -- a föld antropológiája és az uralom imperatívusza

A földdel való viszonyt a szent szövegek kódjai determinálják. A természet és az ember együttélését az ideoszféra ökoviszonylata is befolyásolja.

A föld antropológiai kategória a hagyományban. Az első ember neve, ÁDÁM a föld, a palesztinai vörös agyag elnevezéséhez, az aDÁMÁ-hoz kapcsolódik. "Az ember porból vétetik és porrá leszen." A termőföld az ember bölcsője, élettere, kenyéradója és testének befogadó sírja. Az emberi test szervetlen összetevői: az elemek, az őspor elemei, a nyomelemek, az emberi szövetnedvben az ősóceán összetétele mind-mind megerősíthetnék a tudomány tényeivel az ősintuíciót.

Az oázisok édenkerti kedvességét hordozza a szó, Éden: kert a pusztaságban. Ádám, az itt élő ember, kertész, aki gyönyörűséggel gondozza a rá bízott s az éltető víz táplálta gazdag gyümölcsöskertet. A kiűzetés után megváltozik Ádám viszonya aDÁMÁ-hoz. Viszonya küzdelmes, az isteni átoktól terhes. Lehet, hogy a föld épségét megsértő ásóbotos, ekés ember tabusértő magatartása miatti bűntudatban rejlik ezen átok magja, ugyanakkor kifejezi azt a megerőltető és bizonytalan, szenvedéssel teli életet, amit azóta minden földműves kultúra a munka tiszteletében és megszenvedett méltóságában ragad meg.

A félsivatagi környezet természetképe szükségképpen kegyetlenebb és sóvárgóbb. Ebben a környezetben az isteni parancs nem úgy hangzik, élj együtt, hanem úgy: uralkodj. A héber eredeti szerint (kabash, illetve radah) az uralom élesen hangsúlyozott. Jelentése: nyakára lépni, rabszolgává tenni. A Westermann fordítása szerinti szőlőprés alá vetni fogalmának értelmében is az ember a létbevetettség ádámi kitaszítottsága ellenére (s talán általa is) isteni felhatalmazással, a természeti világ feletti helytartói uralommal rendelkezik.
A görög fordítás arkhete, katakürieüszate fogalma is tükrözi ezt. De a radah másik jelentése szerint a pásztor új legelőre vezeti nyáját, és ez a jézusi példát is előre vetíti.

Tehát míg az Édenben Ádám feladata: a paradicsomkert művelése és őrzése az isteni teremtés oltalmazását jelenti, addig a világ alávetésének és kormányzásának parancsa civilizatorikus küldetést takar. A megszentelt kert, a család és az otthon: a biztonság, a termékenység és a szépség foglalata, amely határokat, védelmet igényel. A Paradicsomkerten kívül azonban a Szentírás szerint offenzív küzdelem tere a világ, amely a fejlődés és változás közegében a Mennyei Város képét fogja magára ölteni (lásd Máté 6:10) Árkádiától Utópiáig, a Paradicsomkerttől a Mennyei Városig, ahol a tudás az isteni bölcsesség útjait követve teszi a létet mind biztosabbá és szebbé, gyümölcsözővé.

Vajon ez a civilizatorikus imperatívusz egyben nem jelent bennfoglalt megbízást vagy épp felmentést a bekerítési szándék dolgában is, nem terjed-e ki hamarosan az uralom parancsa a Föld mellett a föld népe fölé is? És nem éppen e civilizatorikus imperatívusz jelöli ki a pogány/falusi és a keresztény/városi ontológia szembekerülését?

Max Webernek a protestáns etika és a tőkés mentalitás közötti kapcsolatot érintő gazdasági-embertani érvényű meglátása szerint: "a keresztény vallásra jellemző az az értelem- és természetellenes elképzelés... az ember és természet közti ellentétről, amely a klasszikus ókor lehanyatlása óta Európában feltűnt, és amely a kereszténységben érte el a legnagyobb kiképződését". Kálvin meg is fogalmazza, hogy a bűnbeesés nyomán "minden ártatlan teremtménynek velünk kell hordoznia bűneink büntetését". Kálvin üzenete a megváltás tényébe akaratlanul is ökológiai reménységet ültet, a megváltott ember az élők egyetemével, a társteremtményekkel is jézusi módon létezik együtt.

A valláskritika nem jut el eddig a reményig. Toynbee egyenesen az egyistenhittel állítja szembe az ökológiai szemléletmódot. Valóban, a Bibliában éles határvonal választja el a Teremtőt a teremtményektől. A Biblia megfosztja isteni jellegüktől az égitesteket, a különleges növényeket, állatokat, és az animizmus megtiltásával a velükszemben létező gátlásokat is feloldja. Nash szerint az animizmus és a pantheizmus az erkölcsi felelősségérzet kiterjesztése minden meglelkesíthető lény és dolog felé.

A judaizmus és a kereszténység a környező természetet alávetendő puszta földként kezelte, amelynek élőlényei, javai az ember szolgálatára rendeltettek. Ebben a természetben az ember nem részvétteli résztvevő, hanem helytartó. A természet nem paradicsom, hanem puszta vidék vagy siralomvölgy, a túlvilág felé vezető út próbatevő helye. Világ, amelyet a végítélet hivatott romba dönteni. Az idő nem a növényi környezet visszatérő idejének biztonságos örök körforgása, hanem teremtés--megváltás--végítélet kiegyenesített ideje. Az örök visszatérés biztonságos körforgása helyett eszkatologikus idő. A tér és az idő hangsúlyai a természeten kívül helyeztettek ebben a rendszerben a valláskritikusok szerint.

A megrendült nyugati szellem önostorozó gondolkodói azonban kikerülték a Szentírás mélyebb, ökológiai üzenetét, amikor azt szembeállították a természettel való együttélés, illetve a természetben élés bölcseletével.

A másik keresztény öko-logika

Európa szinkrét lelki-vallásos szövete is tágasabb. A nikeai zsinat nyomán a katolicizmus egyetemessége a földműves szakralitás évköri alkata számára is foglalatot kínál. A pogány eredetileg falusit jelent, a pogány megkeresztelése a falu szent időfordulóihoz odaállítja a természetit az etikus szentség körébe emelő konnotációt a szentek személyében. A tájolt templomok napmisztériuma, a búcsúk profanitása és a szentség etikai dimenziói szerves egységet alkotnak. A kereszténység falusi alkata mélyebb, a létet és az együttlétezést átjáróbb, mint a városokban.

De maga a keresztény tanítás is kínál utat a földdel való szövetséghez, bár a Teremtőt igen szigorúan választja el a teremtettől. Linn White valláskritikájára a protestáns teológiai gondolkodó, Steve Bishop a következő teológiai feleletet adja: Az egyetemes természet Isten műve és így az Isten kifejeződése, ahogy Pál apostol szerint is Isten művéből érthető meg (Rómaiakhoz 1:20). Ekképpen a természetellenes magatartás egyben Isten-ellenes magatartás is.

Arra a bírálatra, hogy a teremtést megkoronázó emberre ruházza az Úr a Föld és élőlényei fölötti uralmat, és ezzel lehetővé teszi annak zsarnoki kizsákmányolását, Bishop -- elismerve a héber szavak keménységét, -- utal rá, hogy mindez mégsem jelenti a természet elfoglalásának parancsát, csak ha kiveszik a bibliai szövegkörnyezetből, azaz a teremtéstörténettől, a művelés megbízatásától és a kulturális környezettől külön értelmezik.

A művelés megbízatása az ember istenarcúságából, Isten képére teremtettségéből adódik (Genezis 1:26--28). A feladat a teremtett világ tökéletesítése, az isteni szerep követése. Bishop szavai kapcsán a technokratikus szellemiség elhivatottság-tudata, az analizált és újra összerakott természet képzete is feldereng. De a páli gondolatból következően az Istent tükröző teremtett világ iránt is tiszteletet kellene érezni a gazda szerepkörébe emelt embernek. Különösen, ha a Szentíráshoz híven látjuk: a teremtett világ nem antropocentrikus, hanem Isten-központú. Azaz a Földdel való bánásmódért Isten előtt kell számot adnia az embernek.

A keresztény etika ökológiai felelősségtudatot is jelent, hiszen a szivárvány Isten és az élők szövetségét, az ökológiai kegyelem állapotát jelenti. Ezt az ökologizmus valláskritikusainak is szem előtt kell tartani. "Ezt mondta Isten Noénak és fiainak, akik vele voltak: Íme, szövetséget kötök veletek és utódaitokkal tiutánatok és minden élőlénnyel, amely veletek van: a madarakkal, a barmokkal és a föld minden vadjával, amely veletek van, mindennel, ami a bárkából kijött, vagyis minden földi élőlénnyel, amely veletek van, nemzedékről nemzedékre, örök időkre..." "Ha ott lesz az ív a felhőkön, meglátom majd, és megemlékezem arról az örök szövetségről, amelyet az Isten kötött minden élőlénnyel, amely testben él a földön. Akkor ezt mondta Isten Noénak: Ez annak a szövetségnek a jele, amelyet minden földi lénnyel kötöttem."

A fentiek alapján a teremtésközpontú teológia nem tekinthető biblikus alapok nélkülinek vagy teológiai revizionizmusnak, inkább környezetfilozófiai igényű hermeneutikai fordulatnak. Ami fordulatot jelezhet, az az organizmikus, szerves szemlélet megjelenése a dualisztikus, hierarchikus értelmezési kerettel szemben. A világegyetem szakrális értéke nem jelentheti a vallásos ember számára, hogy azt az Isten helyébe helyezze. De a teremtésközpontú teológia nem engedheti meg a teremtett világ brutális deszakralizálását sem.

Bishop feloldja bennünk a szorongást, amikor Jézus példájával láttatja, hogy nem zsarnoki uralkodóról, hanem a "jó pásztorról" kell mintáznunk a követendő szerepet a természettel való viszonyunkban. Ez választásra késztet az ótestamentumi radah kifejezés értelmezései között, amelynek jelentése lehet: a "pásztor vándorlása nyájával, aki azt jó legelőre tereli, és megvédi a vadállatoktól".

A részleges tudás kínálta pusztító uralmi voluntarizmus bűnbeesésével szemben a krisztusi szeretet megváltása valóságos kegyelem, mert épp a szeretet révén segít szinergiát, szeretetes együttműködést teremteni élő és élő között, legyen ez a társas lét világa, de nincs okunk ebből kizárni az élő természet és az élő ember viszonyát sem. Valójában az ökológiai kiútkép szinergiás természet-technoszszféra-ideoszféra-szocioszféra gúlája csak egy ilyen szinergikus-szimbionta egyensúlyban találhatja meg "Isten országát".

Így a szentségtörés és környezetszennyezés között is párhuzamot vonhatunk, hiszen a föld, a levegő, a víz elszennyezése során is e környezetalkotók biztonságteremtő, a termékenységet és a szépséget nyújtó léte sérül.

Az ökológiai etika szerint az emberi technológia által megbontott természetes harmónia környezeti katasztrófához vezet, míg a keresztény álláspont szerint a bűnös ember által megsértett isteni szabályok és áthágott határok miatt az Úr ítélkezik, és ez a környezet pusztulását is magába foglalja. Ha így van, akkor János jelenései már a jelenvalóság, az ökokalipszis jelenben zajló képei.

Természet és vallás ökumenéje

Az uralom szót más vallás kerüli; a természet feletti uralom doktrínájával szemben a keleti bölcselet természetbarát üzenetének ökológiaibb szellemét jelzi: "Tudom, hogy a világ csak akkor élhet szépen, ha békében van. Semmit sem tudok arról, hogy a világot meg kell rendszabályozni. A világ szépen él, ha mindenki gondoskodik arról, hogy a természet benne meg ne háborodjon." (Csuang-ce, Kr. e. 300)

Uralom és béke. Rendszabályozás és kímélő figyelem. A szabályokhoz való aktív, cselekvő és az óvatos szemlélő viszony ütközik itt. Bár nem gondolhatjuk azt, hogy a földművelés Kínában kevesebb fáradsággal, verítékkel jár együtt, az nem lehetetlen, hogy maga a termékeny és jól öntözött folyamvidék és Dél-Kína termékeny vidékei változatosabb, barátságosabb környezetet kínáltak a parasztok számára, mint Palesztina mostoha félsivatagos vidékei. Az ótestamentumi hagyományban az éden valójában a pusztában öntözött kertet jelentett, vagy a termékeny félhold hajdani jól művelhető környezetét.

A természet és a vallás ökodinamikájának középpontjában a kötődés tétje áll. A természet mostoha vagy barátságos volta eltérő gondolkodásmódot, vallási természetképet hord ki a különböző kultúrák méhében. Az anya--gyermek kapcsolat meghatározó szerepének párhuzamaként azt is mondhatnánk, az anyatermészet magatartásától függ, milyen másodlagos gyermeki kötődést tanúsít az adott kultúra vallási szemlélete, kulturális mélylogikája. A mostoha természettel szemben álló független, uralomra törő magatartás ugyanúgy érthető, mint a szelíd és termékeny természeti környezetnyomán kialakuló együttélő, harmonikus vallási, kulturális alapállás.

Talán az sem véletlen, hogy a keresztény teológia ökológiai szellemű megújulása éppen Assisi igéző és termékeny természeti környezetében született meg. Szent Ferencnek az élők világával való új szerződése ugyanakkor a Szentírás mélységes mély megértésén alapul. A keresztény antropocentrizmussal szemben Szent Ferenc az élők egyenlőségét hirdetve megszüntette a természet--ember kettősséget, a nem emberit is fivérként és nővérként szólította meg imáiban. A minden létezőt mint Isten teremtményét testvérként kezelő, a dologiságból a megszemélyesítettségbe emelő ferences teológia a keresztény környezetetika megszületésének pillanata.

Szent Ferenc a földet nem kihívó, gyötrető és meggyötrendő ellenfélként látja, hanem édesanyának nevezi. Megvilágosodása a krisztusi szeretet egyetemes kiterjesztése, de az Ótestamentum egy meghatározó pillanatának következetes továbbgondolása is.

A noéi megbízatás ugyanis éppen az élők világának ökológiai teljességű átmentése az özönvíz utáni időkre. Noé története után már nem beszélhetünk csak uralomról, sokkal inkább a veszély idején az élők végletes egymásrautaltságáról és szolidaritásáról. Noé tette nem uralom, hanem szolgálat. Ökológiai műszóval élve: a biodiverzitás szolgálata. Ma ez nagyon időszerű, amikor a Föld bárkáról évente több mint ezer állatfaj tűnik el.

Ökoteológia -- a kozmosz rehabilitálása

Haught a kereszt(y)én(y) tanítások kozmologikus értelmezésével keresi az egyensúlyt, amikor kifejti, hogy a teremtett világ a teológia centrumában áll, és nem alávetett minőség. Ez azt is jelenti, hogy a világ tökéletlensége és megváltandósága mellett a benne foglalt jóra is fel kell figyelni. A megváltás antropocentrizmusa is mérlegre kerül ebben a megközelítésben.

A teremtésközpontú teológia a bűn fogalmába nemcsak az Istentől és egymástól való elszakadást, de a természettől való elszakadást is belefoglalja. A fordulat a természet--ember vallásos dualizmus feloldását igényli.

Krisztust mint kozmikus valóságot látni e teremtésközpontú teológiában nem jelent kevesebbet, mint az eredeti Krisztus-ikonográfia megértését. Persze a középkori szoláris Krisztus-szimbolika a krisztológiát kozmikus szintre emeli. Az ökoteológia Haught szerint egy jelentéstöbbletet kínál, amelynek etikai következménye, hogy nemcsak a sérült emberi kapcsolatokra kínál megváltást, hanem a személy és a természet viszonyában is. A teremtésközpontú teológia valódi fordulata, hogy a természeti világot valódi otthonunknak láttatja, szemben a "siralomvölgy" megközelítéssel. Így a hagyományosan ellenséges viszony a testtel és a természettel szemben feloldódik az új ökoteológiában. A kereszt(y)én(y)ségnek a szociális igazságosság mellett az ökoigazságosság követelményét, a földi élet közössége iránti tágabb szolidaritást is fel kell vállalnia. A pro life-mozgalom az élet komplex hálóinak egészét kell hogy védelmezze.

Paraszti jövendő és ellenkultúra

A kozmosz mellett a kozmoszba vetett, földet művelő ember rehabilitálása sem késhet. Toynbee még élesebben fogalmaz, amikor hangsúlyozza: "Az ipari forradalom óta a technikailag és gazdaságilag fejlett országokban a népesség többségét vidékről a városokba vonzották. Ez társadalmi katasztrófát okozott, mert a városi gyári munka és irodai munka mint életmód és mint a megélhetés eszköze sokkal kevésbé kielégítő pszichológiailag, mint a falusi földművelés és állattenyésztés. Az urbanizáció és indusztrializáció gazdasági problémává vált, amióta az automatizálás és komputerizálás a fizikai és irodai munka nagy erőráfordítást igénylő részét feleslegessé tette.

Az erősen urbanizált térségek afelé haladnak, hogy demobilizálniuk kell városi népességüket. Ez fájdalmas folyamat lesz, mivel az utóbbi két évszázadban a városlakók hozzászoktak az urbánus élethez, jóllehet nem találtak utat és módot, hogy boldoggá váljanak. Ha a munkanélkülivé lett egykori ipari munkásokat városi nyomortanyákról kiraknák falusi nyomortanyákra, ahol még mindig munka nélkül lennének, nyomoruk és elégedetlenségük fokozódna. Ezért áldás lesz, ha éppen akkor, amikor a városi munka feleslegessé válik, a falusi munka nagyobb számú dolgozót kíván. Még így is, az a folyamat, hogy az úgynevezett fejlett országok népességének többsége a városból visszavándoroljon a falura, nehéz, fájdalmas és elhúzódó művelet lesz. Ezeknek az országoknak valószínűleg hosszú válságon kell átmenniük, mielőtt deindusztrializáló ellenforradalmuk befejeződik."

Pol Pot erőszakos, városirtó agrárizálásának fényében ezek a szavak élesebben hangzanak, de Toynbee nem áll egyedül víziójával. Theodore Roszaknál hasonló sorokra találunk.

"A lakosság városi területekre való összezsúfolódásához a telekpolitika segédkezet nyújtott az utolsó száz év folyamán, elősegítette a föld felvásárlását és különféle gazdasági célokra való felhasználását.

Ennek következtében az emberek elhagyták a vidéket, a földet, s tarthatatlanná vált az apró családi birtokok gazdálkodó életmódja. Az események ilyen alakulása tehát nem a technikai fejlődésnek vagy valamilyen természeti törvényszerűségnek tulajdonítható, hanem egyszerűen az adópolitikának. A kis családi gazdaságok roppant termékenyek lehetnek. Létfenntartás tekintetében alighanem ez a leghatékonyabb életforma, de csak akkor, ha nem fojtja meg a telek- és az adópolitika. Egyszóval úgy látom, hogy a deurbanizációt földreformmal kell összekapcsolni.

A földreform egyetemes szükséglet. Az a látszatkeltés, hogy a földreform csak a harmadik világban lehet időszerű, merő propagandafogás. A földreformot itthon kell elkezdeni. Társadalmunkban minden gazdasági érdek a föld tulajdonviszonyaival, elosztási rendszerével függ össze."

Roszak és Toynbee ellenutópiáját azonban élesen ellenpontozza az ezredvég hangvétele, hisz e kor épp a bekerítési mozgalmak kiterjesztésének ideje. Az ökoteológia békekötő szándéka és a történetfilozófia, illetve az ellenkultúra nagyjainak figyelmeztetése így szemmel láthatóan kései és csalóka vigasz Káin átok sújtotta utódainak, akik vagy röghöz kötötten, vagy épp létalapjuktól való leválasztástól fenyegetve szemlélték sorshorizontjukat.

Morus emberevő birkái és a monetáris profit

"Szelíd állatok egyébként, és kevéssel beérik. Most azonban, tartja a szólás-mondás, olyan mohók és telhetetlenek, hogy már embereket kezdenek falni; szántóföldeket, majorságokat, falvakat tesznek pusztává és néptelenné. Az ország némely részében finomabb és ezért drágább a gyapjuk: itt a nemesek, nagyurak, sőt apáturak, felszentelt papok, be nem érve rendszeres javadalmaikkal, amit elődeik óta hoznak birtokaik, s melyből henye pompával élnek a köznek nem hasznára, legfeljebb kárára, nem tartják fenn a szántóföldeket, hanem mindent legelővé változtatnak, a falvakat elsöprik, legfeljebb a templomot hagyják meg juhakolnak. Egyetlen telhetetlen tékozló (a haza kórsága!), hogy birtokát gyarapítva pár ezer holdat hozzákerítsen, körmönfont csalárdsággal vagy erőhatalommal elűzi földjükről a parasztokat." (Thomas Moore: Utópia. Morton bíboros lakomája. A tolvajlás okairól)

Tegyük hozzá: e birkák sokszor inkább báránybőrbe bújt farkasok, akik az általuk hozott törvények betűire mutatva ragadoznak, prédálnak. Sztálin és Kaganovics termésbeszolgáltatóit, vagy a kolhozosító, téeszesítő apparatcsikokat egyaránt az uralom imperatívusza és a szerzéséhség láza vezérelte tetteikben. Civilizációs ellenérzéseik a parasztot ellenséges célponttá alázták. Ám azzá lettek a földet örökség jogán birtokló gazdák a földspekulánsok vagy a szövetkezeti agrárelit földéhes ragadozó kisebbségének szemében is; erről a magyar rendszerváltás szomorú történetei kínálnak példát.

De beszélhetünk a lélek bekerítési mozgalmáról is, hiszen a drogfogyasztás terjedése jelzi, hogy már nemcsak a saját termőföld adta autonóm gazdasági alapoktól, hanem magától a valóságtól, a tudat és a lélek önrendelkezésétől is mind többeket választ el a profitéhség. A monetarokratikus világ a legelvontabb értékhordozó kizárólagos uralmát célozza meg, amikor az asszonyi testtől a földig mindent a maga csereértékesévé tehet. A lehetőség itt az önbeteljesítő jóslat, hiába az örökölt ethosz szerinti ellenállás. Árkádia és Falansztéria feszül egymásnak, Utópia torz alvilága. Ahogy Spengler írja: A pénz minden dolgot igyekszik mobilizálni. A világgazdaság végül elvont, a földtől teljesen eloldozottnak gondolt, cseppfolyós értékek gazdaságának befejezett tényévé válik. Ezért emlékeztet arra, hogy a föld a piacon már nem ingatlan, hanem ingó tulajdon. "Aki a földet pénzzé teszi, porrá foszlatja azt" -- minden kultúrában élő fenyegetés.

A pénz és a különösen a legutolsó kort eluraló arany, vagy a munkaalapjáról leválasztott infopénz egyben a "bűnös tudás" metaforája is. Fausti szövetség terméke, amely még a működőképes ipari világot is bekeríti, sőt saját léte magának a pénznek bekeríthetőségét példázza. Az infopénz a tőzsde hajdani törvénytelen, mára felszabadított szerencsejátékos műveleteiből és a drogvilág mosott pénzéből is táplálkozik. Életműködése a bekerítés, az elmozdító kényszerek éltetése. A bekerítési mozgalmak alakváltozásai tehát a pénz diadalútjának technikai lépései.

A kultúrmorfológiai mű felszíne alól előbukkanó s mind inkább jelen érvényű ökofilozófiai aggodalom, Heidegger gondja idéződik elénk. De a monetáris apokaliptikák láthatárai előtt sem állhatunk becsukott szemmel, kezünkben Visa-kártyánkat szorongatva. Az Almási Miklós által leírt, kockázatokkal terhes, felfúvódott, absztrakt pénzpiaci világgazdaság többesélyes jövőt sejtet, amelynek megrendülése ezt az irreális, a szállításoktól, tárolási, elosztási mechanizmusoktól nagyon energia-igényessé tett világot a teljes összeomlásba taszíthatja nem is igen hosszú idő alatt. A metropoliszokban élő embermilliárdok kiszolgáltatottsága innen nézvést óriási, és ezeknek a hirtelen segítség és élelem nélkül maradt tömegeknek a viselkedése a válság második hónapjától szinte kiszámíthatatlan. A földtulajdonlás kínálta autonómia tehát semmit sem veszített jelentőségéből egy ilyen eszkatologikus forgatókönyv esetén, amilyet a tőzsderendszer és a reálgazdaság globális összeomlása teremtene. A posztmodern kulisszák mögött a megművelt természet még kínál biztonságot és védelmet a hozzá fordulóknak.

Mára az emberiség a megismételt Meadows-számítások (Beyond the Limits, 1992) alapján túllépte a rá vonatkozó hordképességének határait. A FAO becslései közel egymilliárdra teszik az éhezők számát. Ma a termőföld tartható a legértékesebb vagyontárgynak, mert jelenleg egy főre a világon egynegyed hektár termőföld, azaz fél hold művelhető földterület jut. Ennek a földterületnek tehát nem a tegnapelőtti technológiák, hanem a holnaputáni civilizációs krízis ad életmentő jelentőséget.

A termőföld nem azonos a többi tőke-, illetve gazdasági értékformával, jelentősége mélyebb és archaikusabb, valójában egy korábbi gazdasági ökoszisztéma alapját képezi. Konfliktusa a pénzzel nem csupán a spengleri okfejtés mentén értelmezhető. A mezőgazdálkodás sérületlensége a túlélés záloga lehet egy civilizációs "áramszünet" esetén. Úgy, ahogy élettani folyamataink is példázzák: ha az agykérgi folyamatok időszakosan szünetelnek, a mélyebb idegrendszeri központok sérületlensége a túlélés esélyét kínálja.

Háborúk idején a vidéki lakosság őstermelői tevékenysége biztosította a városi lakosság megmaradását is. A tartós gazdasági elszegényedés, a munkanélküliség hideg polgárháborújának vesztesei számára is a biológiai létminimumot kínáló kiskert, kisállattartás biztosíthat fennmaradást. A jövedelem nélküli és adósságcsapdába került személyt hajlékának elvesztése fenyegetheti, a közszolgálati üzemdíjak présében élő panellakó munkanélküli nyomorult. Vele szemben a falusi őstermelő munkanélküli legfeljebb szegény. A kikapcsolt áram, a szűkített vízszolgáltatás mind többek osztályrésze, míg a megőrzött kis háztáji, a baromfiudvar, a saját kút kínálta biztonság a fizetésképtelen lét nyomorát szegénységgé oldja. Kétségtelen persze, hogy a falusi lét számos civilizációs feltétel szűkén lehet, mint amilyen a közeli gyógyszertár, a szakorvosi ellátás vagy a kulturális szükségletek forrása. Mégis nehezen engedünk ezeknek a romantikusnak tűnő ruralista gondolatoknak, hiszen tudjuk, hogy a nemzetközi földrajzi atlaszokban az átlagéletkor és a falusi lakosság országos részaránya fordított arányosságot mutat.

Azonban a földi környezet hordképessége a meadowsi jóslatok, az ismételten elvégzett Forrester-szimuláció eredményeiből fakadó jóslás nyomán alig egy emberöltő múltán harmadára csökkenhet. Aligha hihető, hogy mindez nem fogja a városi nyomor fenyegetését szétteríteni az akkorra túlnyomórészt egybenőtt megapolisz-szövedékben élő milliárdok számára. Ezekből a terekből ellátási válság esetén szinte ki sem lehet jutni. Mintha csak a földről elfalazott és elemelkedő égi város, Hiram építőmester műve lenne kiszolgáltatva a műviségnek, a technológia bizonytalanságának. A kizökkent világ, a Koyannisquatzi szétrobbanó rakétája vagy az Isten nélkül készült és utazó Titanic alámerülése jelzi: már rég nem figyelünk az intő jelekre, számunkra a metaforák némák.

Az apokalipszis-víziók szarajevói, grozniji változatai mutatják, hogyan lehet esővizet gyűjteni, forralni, hogy ivóvízhez juthasson a túlélő. De az ENSZ élelmiszer-szállítmányaival biztosított helyi válságok, történelmi rángógörcsgócok csak korlátozott érvényű tapasztalatokat kínálnak. A globális gazdaság globális válsága ezekből nem modellezhető.

A legutolsó kor -- a föld és lét tétje a magyar ezredvégen

A fentiek miatt olyan birtokszerkezet kialakulását kellene elősegíteni, amely a családi hálózatok teljes körén belül lehetővé teszi az őstermelői javak nem piaci, néma cseréjének lehetőségét is. Nem nagybirtoki földkoncentrációra, illetve földingatlan-spekulációra, hanem új földosztásra van szükség.

A munkanélküliek száma megegyezik a falvaikból értelmetlenül száműzött tömegek nagyságrendjével. Számukra biztosítani kellene a szabad választás lehetőségét; az újrakezdés esélyét megfelelő földalapok biztosításával és az európai csatlakozásunk során igényelhető milliós nagyságrendű agrártámogatások révén. Vagy legalábbis az erre vállalkozó vesztesek számára szociális földalapot kellene létesíteni, belső telepes mozgalmat. A reruralizáció -- amit Theodore Roszak a holnapután Amerikájának válságára gyógyírként kínált -- Magyarország számára már ma segítséget nyújthatna. Ezen esély elvesztegetése értelmetlen lemondás olyan lehetőségekről, amelyeket a mediterrán csatlakozó államok parasztjainak biztosítottak.

A magyar település-szerkezet helyrehozatala humánökológiai gyógyító feladat. Ez az egyetlen lehetőség, amellyel a Morus Tamás-i idők bekerítési mozgalmaira emlékeztető, a magyar falvakat immár generációkon átívelő, elnéptelenítő hatású, több hullámú "modernizáció" bekerítési mozgalmai orvosolhatók. Egy életképtelen, szükségtelen és kölcsönökből létrehozott ipari Potyemkin-világ felépítése sodorta magába a hagyományos gazdálkodás méltóságából kizuhant s ellehetetlenült sokaságot, az ortegai vertikális népvándorlás lázadó tömegeit. Ez a szoc-modern ipari világ mára összeomlott. Hűlt helyét részben piacszerzési célból vásárolta fel a globalista lánctőke. E látszatvilág működtetésére azonban korábban közel másfél millió embert űztek el létvilágukból, akik elvesztették autonóm létfeltételeiket, és a panelvilág kiszolgáltatott proletárjai lettek. Proletárok -- azaz gyerekkel adózók, akik a gyermekvállalás elutasításával az adócsalás sajátos formáját választották, s választják ma is fogyatkozó társadalmunkban, lemondva önként a jövőről.

A proletárlétből az információs kor továbbpréseli e sokaságot a szolgáltatások tarka tartományába, ahol már minden eladó. A mesterségesen felkeltett és kielégített szükségletek világa ez. A kialakított és fenntartott függőségek szövevénye ad keretet ennek a létformának, ése kiépített függőségek egyben nyersanyaggá teszik a személyt a profitszerző folyamatban. A bekerítés végső terepén Káin száműzött utódait létszentségük alapjairól is leválasztják. A nagy szabadpiacon nincs száműzendőbb elem, mint a kalkulatív hatékonyságot fékező empátia, részvét és önátadás, hit, remény és szeretet. A kőtáblák parancsait elfedi a köznapi írás- és képözön -- a kriminalitás és a pénz világa egybemosódik.

A tét a reflexivitás és az autonómia; a pénz mellett az IQ-verseny húz határt a szociális fent és lent között. A tudáskor kíméletlenül osztályoz az első iskolás évektől vagy talán már a születés körüli tapasztalatoktól számítva.

Tanka Endre agrárjogász írja a reprivatizációról, hogy a hatalmi elit a földnek jelképes áron és többnyire illegális ügyletekkel való megszerzésével -- az agrárnépesség zömét a tulajdonlásból kizárva -- "elsikkasztotta" a földreformot. Ennek a folyamatnak eredményeképpen ma a földalap 55 százaléka nagyüzemek használatában álló, profitorientált és bérmunkára alapozott nagybirtok. Ez a birtokszerkezet-filozófia lemond olyan alapfeladatokról, mint a helyi agrárnépesség megélhetése, a helyi közösség önszerveződése. Csökkenti a táj humánökológiai hordképességét. Az 1,8 millió falun élő ember, a földtulajdonosi népesség 80 százaléka legfeljebb egy hektárnyi földdel rendelkezik, és 57 százalékának a földje nem nagyobb 0,2 hektárnál. Ôk a háztáji Zártkert-Magyarországán rekedtek reménytelenségben. Tanka jelzi, hogy 1988 és 1993 között nemhogy nem nyílt lehetőség elhelyezni az ellehetetlenült ipar szükségtelenjeit, hanem további 730 000 ember kényszerült arra, hogy elhagyja a mezőgazdaságot. A kifosztás technikája két egyszerű rendelkezésen alapult, a téesztagok foglalkoztatási kötelezettségének megszüntetésén, és a vagyonkiviteli tilalom egyidejű bevezetésén. A családtagokkal mintegy kétmilliós agrárnépesség puszta létének fennmaradása vajon milyen kalkulus tárgya? A termelésből kivonandó EU-tag magyar földek a termelésből kivonandó családokat is jelentik? A posztmodernizáció ezen bekerítési mozgalma Morus "emberevő juhai" helyett más módszerrel ér el hasonló eredményt.

Ma Magyarországon 51 ezer főfoglalkozású magyar magángazdálkodó kétszázezer hektárt művel, a törvénytelen külföldi földbirtoklás a becslések szerint 70--350 ezer hektárra tehető, tehát meghaladhatja a haza újraélesztett paraszti világának létalapját. Annak ellenére, hogy ezek a zsebszerződések a mai napig jogilag semmisek.

Németh László a trianoni tragédia egyetlen vigasztaló elemét a termőterületek arányának viszonylagos növekedésében látta, és társadalmi kiútkeresésében egy új telepes mozgalom szükségességét fogalmazta meg. Ezzel szemben a második évszázadfél a magyar paraszti népesség elűzetésének golgotáját hozta. Az ötvenes évekbeli mesterséges falusi nyomor, a hatvanas évekbeli kolhozosítás, a kistelepülések szisztematikus elsorvasztása, a körzetesítés egyaránt ennek a lassú száműzésnek az állomásai voltak. A rendszer alakváltásának nagy csalása is a valójában helyenként belső lakosságcserének tűnő történelmi katasztrófa, amelynek áldozatait máig nem kárpótolták. Méltó kárpótlás lenne, ha vállalkozás, cég csak a benne foglalkoztatott személyek nevén és a nekik szóló, évezredes szenvedést kárpótló tulajdonadományon keresztül juthatna földhasználati joghoz.

Parasztság üdvtani fénytörésben

Látszólag távoli valóságszeletek kerültek egymás mellé, amikor ökoteológiai és mezőgazdasági kérdéseket rétegeztünk egymásra. A Szentírás kínálta olvasatok ütközése azonban felfedte számunkra a végidők kikerülhetetlen erkölcsi követelését, hogy a természettel való viszony rendezése teológiai tekintetben sem történhet a természeten kívül, a természettől távol. Ez milliárdokat érintő ökopszichológiai gond is. Az ipari-utáni világ démoni leleménnyel kínál utakat az embernek az emberből való élésére. A természettől eltávolodott létvilágok mesterségesen felkeltett fogyasztási szomjúságai eszközzé és nyersanyaggá teszik az embert egymás számára. A helyzet túlnépesedésünk következménye, és részben békés megoldása is. Azonban ezen világ nem merítheti ki büntetlenül a természeti hordképesség tartalékait. Így létkérdés, hogy a természet övezetében élő népesség aránya ne csökkenjen le aránytalanul. A természetivel érintkező paraszti lét valódi kapcsolat évezredek, létvilágok között. E létvilág reflexeiben őrzött archaikum jelenléte táj, ember, város számára egyaránt fontos. A szavatoltan egészséges, vegyszermentes élelmiszert előteremtő minőségi gazdálkodás értéke a jövőben nőni fog, a fogyasztás lélektani tartományában is jelentőséghez jut. A paraszt a művelt táj őrzője, gondnoka is egyben. Az általa megőrzött falusi világ szellemi, kulturális értéke is rohamosan nő. A parasztság léte azonban valóságosan is szoteriológiai tétté vált. Mert a teremtésről szóló beszéd válságos időkben szükségképp torkollik a megmentésről szóló tanításba. A megmentő tudást, a szotério-logoszt, az önkorlátozó, kényszerűen ökologikus és személyes, emberléptékű gazdálkodás tudását Káin fiai hordozzák, a földművesek.
A világ megmentése, megmenthetősége a természettel gondozó viszonyban álló létminőségek fennmaradásától is függ.

Káin sokat szenvedett utódai, az Ábel arcát is hordozó parasztok áldozati füstjét vajon ma hogyan fogadná JHWH?