Orbán Balázs, a "legnagyobb székely", a múlt század hatvanas éveiben kiadott, hatkötetes, monumentális Útikönyvében, A Székelyföld leírásában így jellemezte a háromszéki földművesek szorgalmát és földszeretetét:

"Ez annyira megy, hogy szántás után az asszonyok és gyermekek egész hada lepi el a földeket, s kalapáccsal verik szét a göröngyöket, miért a háromszéki föld mindig olyan, mintha meg lenne rostálva. Mikor a gabona fejet hányt, akkor kigyomlálják, miért a háromszéki búza olyan tiszta, mintha szemelve volna, azért az vetőmagként és finom lisztnek is nagyon keresett."

A székelyek földjéről a képzelet varázscsizmájában lépjünk át egy másik erdélyi tájra, a főleg románok lakta Naszód vidékére. Itt figyelte meg ifjú korában a jövendő nagy román regényíró, Libiu Rebreanu a földszerelem megindító jelenetét. Beleírta később egyik regényébe, a Ion (János) címűbe. A naszódi fiatal román földműves egymagában szánt a falu határában. Most első ízben gazda a saját földjén. A barázda szélén megállítja a lovait, s míg ezek pihennek egy keveset, a gazda lehajol, felemel egy rögöt, és megcsókolja.

Jól tudom, hogy a szegénység, a szükség munkálta ki valaha ezt az áhítatos földszerelmet. A mohó földvágyat, amely viaskodásra, néha egyenesen gyilkolásra ösztönzi a földművelőket. Móricz Zsigmond regényirodalmában is találunk erre példát. A szinte már misztikus erővel felruházott föld hatalmára az emberi érzelmek, cselekedetek fölött. De bármi is az ösztökélő ok, a föld -- a termőföld -- igenis szereti, ha babusgatják, ha magán érezheti gazdájának simogatását. A világ legtökéletesebb gépei sem elegendőek az eredményes földműveléshez. Itt az automatizálásnak, a traktoroknak, a vegyészetnek is számot kell vetnie önmaga erőtlenségével, ha nincs jelen a legdöntőbb, legfontosabb tényező: a föld munkása, mívese.

Milyen szép szó, igazi nyelvi telitalálat: földmíves! Akárcsak az aranymíves.

Gyermekkoromban édesapám néha magával vitt vasárnap délutáni sétájára a Fok nevű dűlőbe. Ebben a határrészben volt a birtoka. Tizenöt holdnyi, de számomra birodalom. Egy tagban, a vasútvonalon túl, a szomszédos falu, Kökös határa mellett, mégsem messzire a mi falunktól, Uzontól. Dűlőutakon át lehetett elérni, kerülővel. Édesapám azonban ösvényeken vezetett, kertek között, majd egy kaszálón át. Így jóval hamarább odaérkeztünk. Én pedig nyargalhattam a földeken, pillangókat üldözve -- soha nem értem utol őket, nem is nagyon akartam --, nagyokat rikkantva, integetve a fölöttem köröző gólyának. Diák voltam már, "jólnevelt" kisfiú, aki mások szeme láttára nem engedheti meg magának az ilyen szeleburdi viselkedést. Édesapám azonban nevetett rajtam, lélekben velem szállt ő is. A föld pedig körülöttem? Hiszen éppen a föld szabadított föl a "jó modor" kötelékei alól.

Jókedvre derült ezeken a kirándulásokon édesapám is. Látszott rajta, hogy visszatért a biztonságérzete. Olyankor látogatott el a Fok-dűlőbe, ha a mindennapi életben valamilyen csalódás, csapás érte, és megingott a biztonsága. Kisebbségi időkben egy erdélyi magyar köztisztviselőnek, úgy a harmincas évek közepe táján, gyakran akadt oka a nyugtalanságra, bizonytalanságra, félelemre. Legsűrűbben az elbocsátás fenyegette. A tizenöt hold föld a jövőbe vetett bizalmát adta vissza. Egy ilyen birtoktest túl kicsi ahhoz, hogy meg lehessen gazdagodni belőle, de mindenképpen biztosítani tudta a mindennapi betevő falatot. Hivatalából ide, a földjeire akármikor visszahúzódhatott. Miként nyugdíjazása után hozzá is kezdett megint a gazdálkodáshoz. Igen, újra, mivel fiatal korában a háromszéki Dálnokon, Dózsa György szülőfalujában, édesapja mellett minden gazdamunkát végeznie kellett. Vakációk idején mindenképpen. Mindaddig, amíg az ő apjának, Beke Dénesnek -- az én nagyapámnak -- is abba kellett hagynia a gazdálkodást. Mert elfogyott alóla a föld. A tagosítást végző mérnökök úgy méregettek ide-oda, egyik határrészben és a másikban, míg jó néhány közepes birtokost földönfutóvá és néhány jómódú birtokost még gazdagabbá nem tettek. Ezeket a század eleji visszaéléseket számon tartja a történelem is, de a tönkrement gazdák soha nem kaptak elégtételt. Nagyapám még a falujából is elbujdosott, felcsapott vasúti bakternek a fakitermelésre épült iparvasút barátosi állomásán.

Édesapám akkor határozta el, hogy visszaszerzi a sorstól az elrabolt földjeit. Köztisztviselőként, még házassága előtt, minden garast félretett, s mivel ez a tizenöt hold a Fok nevű dűlőben eladásra került, azonnal megvásárolta. Vehetett volna ékszert, abban is "áll a pénz", vagy éppenséggel banki részvényt, ezen még nyerni is lehet; igaz, a bankok meg is bukhatnak, s akkor a részvényesek húzzák a kurtábbat. Apám a földet tartotta igazi biztonságnak. A föld soha nem csapja be a gazdáját, ha a gazda is hűséges hozzá. Egyik évben soványabb a termés, de a következő kipótolja. A föld igazságos, bölcs és megbízható. A föld az élet édesanyja.

Nemcsak édesapám gondolkodott így. Gyermekkoromban megfigyeltem, hogy a gazdák és iparosok hosszú távra kötött szerződésekben -- részletfizetésnél, bérleményeknél -- nem pénzben kötötték ki az árat, hanem "földvalutában", vagy "búzavalutában", vagyis ezek árfolyama szerint nőtt vagy csökkent a kialkudott vételár, illetve haszonbér. A föld ára szabta meg minden egyébnek az értékét.

A föld jelentette a jövő biztonságát. A föld őrizte a múlt titkait, magát a történelmet.

Néhány évig én is gazdálkodtam édesapám mellett uzoni szülőfalumban. Csak így menthettük meg a földeket. Romániában 1947 őszén törvényt hoztak, hogy a földjeit mindenkinek magának kell megművelnie; haszonbérbe nem adhatja többé, és alkalmazottat is csak szigorú feltételek mellett fogadhat. Ha édesapám hatvankét éves fejjel újra odaáll az eke mögé, szénát kaszál, felül a szekér ülésére, akkor nem hagyhatom cserben. Az egyetem? Azt meg lehet szakítani. Majd újrakezdem egyszer.

-- Hátha ez csak időleges menedék, édesapám?

És elmondtam mindazt, amit a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának rövid történetében olvastam a kulákok korlátozásáról és felszámolásáról. Hiteles beszámoló volt az orosz parasztok elleni háborúról, hiszen maga Sztálin elvtárs írta, az ő közismert zsenialitásával.

-- Menedék, azt mondod?

-- Igen, és a végén úgyis kolhozokba terelnek mindenkit.

-- Lehet, én is tudok erről egyet-mást. De addig mi fogjuk megművelni, felszántani, elvetni és learatni. A gazdaember mindig csak az, amit kivár és kicsikar a földből, a természettől és a hatalomtól.

Gazdálkodásom idején találkoztam a földbe temetett, feltámadott történelemmel.

A barna földből fekete vasgömböt dobott fel az eke. Kiugrott a fölnyíló barázdából, éppen a friss szántás tetejére. Meglepettem álltam, aztán megfeszülő izmokkal ugrottam reá, mint egy nyúlra. Tenyeremben lemorzsolódott róla a sár, meztelenül villant a nap fényében.

Édesapám odanézett, és azt mondta:

-- Ágyúgolyó.

Olyan különös és váratlan volt, el sem hittem:

-- Ágyúgolyó? Itt?

-- Elértek azok idáig. Gábor Áron ágyúit lőtték az oroszok a Feketeügy túlsó partjáról. Ott, arra volt a csatahely.

Mutatta is az irányt. Csönd ült a földeken, valószínűtlen csönd. A mező a Fok-dűlőből simán futott le a Feketeügy medre felé, mögöttünk Uzon meleg házai, előttünk Kökös zömök tornyai. Tavaszra bontakoztak a fákon a színek, a levegőben az illatok. Ezt a tájat én addig csak termő kedvében láttam. Súlyos búzaszemek ültek a kalászokban, elmorzsoltam a tenyeremben, szétroppantottam a fogammal. Első kaszálás után, ha a szénával tele szekér hazafelé tartott, a végére ültem föl, a csigáról a nyújtórúdra fölfutó kötélbe kapaszkodtam, és behunytam a szemem: egy pillanat múlva az volt az érzésem, hogy visszafelé haladunk.

A képzelet becsaphatja az embert, ha lehunyja a szemét, elengedi magától a józanságot. De a föld nyomban felébreszti, ha a szemét felpattintja.

Játék, csönd és béke volt nekem megint a mező.

De a markomban ágyúgolyót szorongattam. Ez a békés, termő táj őrizte eddig, száz esztendőn át, és éppen a mi tagunkban, a mi földünkben?

-- Tudod, ugye, hogy ki volt Gábor Áron? -- kérdezte édesapám.

Akár meg is sértődhettem volna a kérdésen. Úgy ismertem a híres csata lefolyását, mintha most zajlana éppen, és a szemtanúja lennék. Orbán Balázs könyvében csakugyan a szemtanúk hiteles vallomásait jegyezte fel.

Azon a reggelen Gábor Áron, immár tüzérőrnagyi rangban -- nemrég érkezett meg az előléptetése Kossuth Lajos kormányzó-elnök aláírásával --, maga öntötte ágyúival Maksa községben állomásozott. Futár jött érte, hogy a kökösi hídnál veszélybe került a székely sereg. Egy cinkanna bort töltetett, pedig nem volt szokása inni, de most felhajtotta a kanna bor felét, majd a kannát odanyújtotta segédtisztjének, a teológus Nagy Sándornak:

-- Igyék, hadnagy úr, többet úgysem iszunk, mert ma véres napunk lesz!

Indult nyomban. Vele tartott a titokzatos nő is, aki feltűnik Jókai csataképeiben, mivel a Gábor Áron élettársa. Az író még úgy tudta, hogy román nő volt ez a Velcsuj Jusztina. A neve mindenképpen arra vallott. Csakhogy később a történészek kiderítették, hogy csángó-magyar nő volt Moldvából; ott gyakoriak a magyarok román nevei.

"Mire ő, s kevés vártatva ágyúi is Uzonba megérkeztek, a csata az Uzon és Kökös közti téren már folyt; Gábor Áron késedelem nélkül sorakoztatta 36 ágyúját..."

Így Jókai. Ő írta meg azt is, hogy Gábor Áron mindig két kardot viselt az oldalán: az egyiket az ellenségnek, a másikat a gyáván hátrálóknak szánta. Le sem szállt a lováról, úgy irányította az ütegeket. Lova sörényére hajolva figyelte a lövéseket, aztán szólt az ágyúk irányítóinak:

-- Lennebb! Jobbra egy keveset! Így jó lesz. Tűz!

Éppen megelégedését nyilvánította az egyik sikeres lövésért, mikor az ellenkező irányból jövő ágyúgolyó őt, a tüzérek parancsnokát találta el. Leszakította a bal karját, föltépte a szívét...

Nagy Sándor nem árulta el a székely tüzéreknek, hogy Gábor Áron halálos lövést kapott. A parancsokat továbbra is az őrnagy nevében adta ki, és a tüzérek nem hátráltak meg.

Élt bennem ez a történet, de úgy, mint valami mese. Az egész csata a mese törvényei szerint folyt a képzeletemben. Az idő meglódult, nem tudtam elhelyezni benne. Mikor is történt, csupán esztendőkkel előbb, talán Velcsuj Justina még él valahol, bizonyára Bereckben, Gábor Áron falujában. A mesék igazsága soha nem a puszta történetekben rejtekezik. A mesehősöket csodáljuk, amiért vállalják a veszedelmet, de nem féltjük őket. Hiszen nem igazi veszedelmek, amik rájuk leselkednek. Más világ a meséké, mi kívül vagyunk rajta; annak a világnak a törvényei nem érhetnek el hozzánk...

S akkor az eke felvetett egy ágyúgolyót.

-- Hazavisszük? -- kérdeztem félve.

-- Haza hát, emlékbe.

Összeborzongtam. A golyó csípte a kezemet, égette a bőrömet, mintha abban a pillanatban lőtte volna ki egy orosz ágyú a Feketeügy túlsó partjáról, az röpítette a Fok-dűlőbe, és szántás közben éppen engem talált el a tavaszi, békés mezőben. Szorongó szívvel vittem magammal a fölébresztett történelmet...

Százéves volt éppen az a golyó, amit uzoni földünkből földobott az eke. Máskor századokon át rejtekezik a föld mélyén a történelem, járunk fölötte, élünk, viaskodunk, szeretünk és gyűlölünk, és nem is sejtjük, hogy mit temetett be alattunk az idő.

Több mint ezer éven át felderítetlen maradt, hogy hová tűntek Háromszék, a mai Kovászna megye első magyar honfoglalói. Azt kiderítették a régészek, hogy Árpád magyarjai nemcsak az Észak-keleti Kárpátok hágóján, Vereckénél léptek be a Kárpát-medencébe, hanem ugyanakkor jóval délebbre, a Déli-Kárpátok átjáróján is, az Ojtuzi-szoroson, Bereck fölött. Éppen ez adja a dilemmát: tovább mentek-e a háromszéki medencét birtokukba vevő magyarok nyugati irányba, a Duna--Tisza köze vagy a Dunántúl felé, és ha igen, akkor kik éltek ezen a tájon a 12. századig, mikor a székelyeket -- okiratok bizonysága szerint -- királyaink határvédő szolgálatra ide telepítették?

Székely Zoltán dr. sepsiszentgyörgyi régész-tudós, aki éppen olyan jól ismeri a földmély titkait, mint a székely földműves a felszín természetét, sejtette, hogy Zabola község határában, a Tatárhalom nevezetű emelkedés titkokat rejthet. Erről a magaslatról belátni az egész Felső-háromszéki-medencét, az Ojtuzi-szorosból aláereszkedő utat, s délre a nevét sokszorosan megérdemlő Szépmezőt. Hadi út volt mindig az ojtuzi, tatár, orosz hadak vonultak rajta Moldvából Erdélybe.
A Szépmező meg a székely sereg gyülekezőhelye hadi időkben. A Tatárhalom megfigyelő hely, mindenképpen a székely védekezőké; a támadó seregek nem építenek ki ilyen állásokat.

Székely Zoltán tanár úr évtizedeken át újra meg újra visszatért Zabolára, és végül kiásott egy 10--11. századbeli magyar temetőt. Összesen 192 sírt ásott ki. Megállapította, hogy harminc-negyven család temetkezett ide, és legalább nyolcvan, legfennebb száz évig használták a sírkertet. Méghozzá nem székelyek, hanem előttük itt élt magyar határőrök. Miből következtet erre a régész? Főleg a sírokból előkerült pénzekből. Zabolán II. Géza, III. István és III. Béla magyar királyaink pénzét földelték el a halottakkal, jószerént obulusok gyanánt. (Emlékezetünk felfrissítésére: az obulus ezüst aprópénz volt a régi görögöknél, amit a halottak szájába helyeztek, hogy legyen mivel kifizetniük az alvilági révészt, amikor az átszállítja őket a Stix folyó vízén.) A régész megfejtette, hogy magyar határőr népek éltek a háromszéki medencében a honfoglalástól -- az Ojtuzi-szoros egyik színtere volt Árpád népe belépésének a Kárpát-medencébe, együtt a Vereckei-hágóval -- a 12. századig, amikoris székely őseim váltották fel őket a magyar határ védelmében.

De hová lett ez a magyar népesség? A krónikák nem beszélnek róluk. Vallomást tett egy másik sírkert, amely a Kárpátok túlsó, keleti oldalán található, a mai Piatra Neamt¸, hajdanán Karácsonykő városában. Van ott egy Tatárhalomhoz hasonlatos emelkedés, amelynek mélyéből kora középkori magyar katonasírt ástak ki. "Az itt talált fegyverek, lószerszámok, eszközök, a kora középkori magyarság jellegzetes fegyverei és eszközei; az erődítmény korát pedig III. Béla király pénze még pontosabban keltezi a 12. század végére, amikor a zabolai temetőbe már nem temetkeztek" -- írja Székely Zoltán dr.

Tanárom volt a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumban, "műhelytitkokról" is megkérdezhettem. Egyébként még diákjaként beszélgettem el Székely Zoltánnal, az Új Székely Nép számára készített interjúban, 1946. március 25-én. Elmondta, hogy terveiben szerepel "a székely őstelepülések feltárása". Már akkor gondolt Zabolára? De miért pontosan azon a helyen, azon a dombháton kutatott, ahol végül is a magyar katonasírokra rátalált?

-- Nézd, fiam, ahol egyszer valaha megbontották a földet, ott mindörökre nyoma marad ennek. Az emberi testen is meglátszik a heg, a vágások helyén. A föld színe sem forr be tökéletesen. A föld sebét elfödi a fű, homokszemeket hord rá a szél, de valami mindig árulkodik. A föld tiltakozik egységének megbontása ellen.
A föld olyan, mint az ember: egyénisége van.

Melyik idős gazdaember nem ismeri a földek egyéniségét, tulajdonságait? Már ama "régi módi" földművesek közül, akik nem csupán a traktor nyergéből kerültek kapcsolatba a termőfölddel, hanem valósággal együtt lélegzenek vele. Szülőfalum, Uzon közepes nagyságú székely település, de ötféle talaj is található a határában. Fontos ezt tudni, mert más növényt szeret a homok, mást a kötött talaj és megint mást a vöröses agyag. Aki nem a föld jellegéhez igazodik, és burgonya helyett búzát vet, vagyis "becsapja" a termőföldet, annak feleannyi lesz a termése. Jól tudják a borászok, szőlősgazdák, de még a borivók is, hogya bor zamata, tulajdonságai három tényezőtől függenek: a szőlővesszőtől, a napfénytől és a talajtól. A szőlővesszőt el lehet vinni száz kilométerek távolába, a nap is az egész glóbuszt süti, ha nem is mindenütt ugyanúgy,a talaj azonban "mozdíthatatlan". Tokaji bort csak a Tokaj-Hegyalján lehet termeszteni, már úgy értem, hogy ehhez alkalmas szőlőt. Jártam Cotnari községben, Moldvában, Ias¸i (Jászvásár) közelében. A cotnari bor igen keresett fajta. Mikor megtudták, hogy magyar vagyok, a szőlőgazdaság mérnökei elmondták, hogy ez a venyige édes testvére a tokajinak. (Moldvában szelídebb és barátságosabb emberek élnek, mint mondjuk Bukarestben!) Hajdanában Mátyás király ajándékozta meg szőlővesszőkkel Stefan moldvai fejedelmet, aki a magyar király hűbérese volt. Tokaj szőlővesszőit sok helyen kipróbálták, míg meg nem tapasztalták, hogy Cotnari földjét szereti legjobban, itt érzi jól magát, itt termi a legjobb ízű szőlőt.

Szigorúan őrzi a maga egyéniségét mindegyik föld, dűlő, határrész; nem engedi becsapatni magát. Dobrudzsában, az egyik állami birtokon tapasztalhatták meg ezt a szőlőművesek. Murfatlar a település neve, török név, miként a lakosság is szinte teljes egészében török volt. Itt, közel a Fekete-tenger partjához, valamikor, a század elején királyi szőlőgazdaságot létesítettek, összesen öt hektáron. Valamiképpen kitapasztalták, hogy a murfatlari dombon kitűnő szőlő terem, és még kitűnőbb bort lehet készíteni belőle. Murfatlar néven messze külországokban is híressé vált a dobrudzsai bor. Annyira beívódott a köztudatba Murfatlar neve, az itteni bor márkája, hogy akkor is meghagyták a helybeli bor elnevezésének, mikor magát a települést -- elfelejtendő a török helynév, a török eredet; ilyen "átkeresztelések" nemcsak Erdélyben voltak mindennaposak -- Basarabinak tüntették fel a térképeken. Majd a Murfatlar bor hírére alapozva, a királyi birtok helyén 1948-ban létrehozott állami gazdaságban gyors ütemben betelepítették a domb környékét is szőlővesszőkkel. A hatvanas évek elején --mikor arra jártam -- már 1044 hektáron négymillió szőlővenyige termett. Az évi bortermés elérte a háromszáz vagont. Csakhogy az új telepítések szőlőjéből préselt bor nem volt azonos minőségű az öthektáros régi szőlőhegy termésével. A több mint ezer hektárnyi új telepítéseken különbözik a talaj, a föld. Egyéb minden azonos. De ez a különbség a döntő.

Ennyire befolyásolja a föld -- önnön termését és az ember munkáját. Alakítja az embert is, ízlését, gondolkodását, képzeletvilágát. Más a szépségideálja a havasok, és más a síkságok emberének.

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Lenn az alföld tengersík vidékin,
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadult sas-lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Messze sötétedik már a Ság teteje
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet.
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! Gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.

A választás szabadságával, amit a költő nagylelkűen engedélyez, nem mindig él az emberi természet. Magamon figyeltem meg, hogy az alvás engem igazán a szülőfalumban, Uzonban pihentet. Rövidebb pihenés után is éberebben pattan fel a szempillám, mint a nagyváros zaj-katlanában, ahol az idegekig szívódik le a zaklatottság, az örök rohanás. Pedig életem első évtizedét töltöttem csak szülőfalumban; kollégiumi diákkorom kezdetétől, miként szegény édesanyám jellemezte, már csak vendég voltam otthon. De az ember, a föld és a levegő igazi harmóniába csak egy helyen oldódik, s ezt az összhangot szeretné később minden vándorlása során újból megtalálni.

Ilyen lelki és fizikai kapcsolatok fonják össze a nemzetet is a maga szállásterületével. Ezért érzi magát csonkának, bénának, megfosztottnak egy nemzeti kisebbség, bármilyen jogokat élvezzen is, ha a legfőbb lelki egység, lelki teljesség hiányzik: együttlélegzése a nemzet egészével. És a kisebbségi állapot nemcsak egy békeszerződéssel kezdődik el, mint a mi korunk mohácsi vészével, Trianonnal, az erdélyi, a felvidéki, kárpátaljai és délvidéki magyarok sorsában. Erdély akkor veszett el, mikor a föld fokozatosan, de drámai bizonyossággal kicsúszott a lábunk alól. A 18. század végén lezajlott véres román lázadás, a Horea-mozgalom leverése után -- ezt a román történészek nekünk tulajdonítják, noha a bécsi császári palotában írták elő még azt is, hogy a lázadás román vezéreit mi módon végezzék ki -- az erdélyi románság szellemi vezetői, a görögkeleti (ortodox) és a görög katolikus (nem egyesült) egyházak püspökei, meg a jelentkező román polgárság képviselői rájöttek arra, hogy céljukat, Erdély elrománosítását békés eszközökkel könnyebben elérhetik. Akié a föld, azé az ország, ez a felismerés lett a jelszavuk, és összefogtak azért, hogy minél több magyar föld kerüljön vásárlás útján román kézre. Egyébként segítette a románság törekvését maga a történelmi fejlődés is. A 48-as magyar forradalom felszabadította a jobbágyságot, és a földesúri földek egy részét kiosztotta a tegnapi jobbágyok között. Ilyképpen 1848 és 1852 között 1 650 000 hold került magyar tulajdonból románba. Ennek ellenére az erdélyi románság a magyar forradalom ellen kelt fel és támadta azt hátba. A földtulajdon arányainak érzékeltetésére hadd mondjam el itt, hogy a történelmi Erdély tizenhat megyéjében a művelhető földterület 6 700 000 katasztrális holdat tett ki. Majd a béke korszakában, a forradalom igazi haszonélvezői, az erdélyi románok elkezdték az erdélyi magyar földek további megszerzését, felvásárlás útján. Baróthy József 1940-ben a Cserépfalvinál könyvet jelentetett meg: Magyar föld román kézen. A szerző hiteles adatai szerint 1907 és 1912 között az erdélyi románság további 166 500 hold földet szerzett. Legtöbb föld Kolozs megyében került magyar tulajdonos telekkönyvi lapjáról román gazda birtokába; szántó és erdő együttesen 15 628 hold. Legkisebb volt az Udvarhely vármegyei magyarság vesztesége. Pedig akkor már folyik az udvarhelyi székelyek tömeges kivándorlása Amerikába és a román Ókirályságba. A távozó székelyek azonban nem szívesen válnak meg szülőföldi tulajdonaiktól, a visszatérésben reménykednek, vagy ha mégis eladják kicsiny földecskéiket, mindenképpen a magyar vevőt részesítik előnyben. A nemzeti öntudat szép jegye ez, hiszen ha a székely gazda vagy a tönkrement magyar mágnás kénytelen megválni nagyobb vagy kisebb, esetleg egészen parányi birtokától, a román papok, a román bankárok azonnal megjelennek és áron felül ígérnek. Bethlen István gróf, a későbbi magyar miniszterelnök -- erdélyi ember -- megfigyeli, hogy a román pénzintézetek "az adásvételt nemcsak finanszírozzák, hanem szaktanáccsal, útmutatással szolgálnak ügyfeleiknek, a parcellázásban a mérnöki munkálatokat elvégeztetik".

Magyar pénz nincs Erdélyben a magyar parasztgazdák megkölcsönzésére; a román pénz azonban áramlik át a Kárpátokon, Bukarestből, ezer meg ezer csatornán át.

Manapság szorongó szívvel állok a vonat ablakában, ha a trianoni Magyarország valamelyik vidékére utazom. Főleg a Dunántúlon fog el az aggodalom és tölt el harag. Vajon ezek a földtáblák, amelyeket a vonat ablakán át látok, még magyar kézben vannak-e? Vagy már elkótyavetyéltük, zsebszerződésekkel, esetleg külföldi tőkésektől igazgatott és pénzelt "magyar gazdasági társulatok" révén idegen bankároknak,vállalkozóknak? Akik talán jobban ismerik a talaj vegyi összetételét, mint a nyolcosztályos magyar gazdaember, akiknek van működő tőkéjük a gazdálkodás korszerűsítésére, de a magyar földdel együtt a magyar lelkeket is megvásárolják, eltorzítják, és lassan zsebre vágják az egész országot! Leszünk kisebbségiek a saját portánkon; Erdély és a Felvidék után most már az anyaországban is a tőke világbirodalmának gyarmata, ha egyáltalán megtűrnek bennünket a Kárpát-medencében! Bibliai átkot szeretnék szórni nemcsak a magyar földet és lelket kiárusító állami potentátokra, de azokra a tegnapi gazdákra vagy ezek fiaira, akik a visszakapott földjeikkel úgy üzérkednek, mintha nem a honfoglalók szerezték volna meg ezt nekik, hanem kínai zugárusoktól vásárolták volna az ócskapiacon, és természetes lenne, hogy féláron adják tovább. Nem gondolnak unokáikra, dédunokáikra, akik hontalanokká válnak az ezeréves hazában, kupec nagyszüleik, dédszüleik ostoba kapzsisága miatt? Mert születhetnek bármilyen földveszejtő, nemzetellenes törvények, ha a magyar tulajdonos nem vesztegeti el visszakapott földjeit, akkor a világ tőkéseinek internacionalizmusa sem fürösztheti ki a nemzetet jogos és egyetlen örökségéből!

Magyar ember és magyar föld ezeréves szövetségét bontja meg a pillanatnyi előny vagy a méltatlan kapzsiság. Esetleg az, hogy a falvak lakóinak elment a kedvük a gazdálkodástól. Kedvüket szegte a kolhoz, a másodrangú állampolgárság, a vidék kilátástalansága. De gondoljuk csak meg: aki ezen okból válik meg a földjétől és adja oda a lesben álló külföldi tőkének, az továbbra is a kolhozok rendszerének fogságában él. Azt szolgálja, ami elsorvasztotta benne a föld szeretetét, a gazdai értelmet és szorgalmat, a megtartó nemzeti erőt.

Talán azért szereztük meg a kisebbségi élet keserű tapasztalatait Erdélyben, a Felvidéken, Délvidéken, hogy ne veszejtsük el az egész nemzet jövőjét.

Erdélyi barátommal utazom a vonaton. Újságolja, hogy visszakapta kicsiny birtokát az egyik székely faluban. De ő már képtelen gazdálkodni, gyermekei nincsenek, kénytelen áruba bocsátani a földjeit, összesen mintegy 12 holdat. Mikor ennek híre ment a falujában, öten is felkeresték, egymástól függetlenül. Régi gazdák. Egy valamit kértek tőle. Ne adja idegen kézre a földjeit. Abban a faluban eddig még csak székely gazdák élnek. Ezer év óta.

-- És mit feleltél az embereknek?

-- Remélem, nem sértésként kérdezted ezt. Mert úgy is felfoghatnám. Mit képzelsz, odáig süllyedtem, hogy saját népemet, saját földemet zsaroljam meg?

Föld és lélek, föld és élet, föld és nemzet! Benedek Elek 1920-ban, Trianon évében adta ki kétkötetes emlékiratát, emlékezések, karcolatok, novellák laza füzérét. Ebben szülőföldjéről, népe történelméről, önmagáról és családjáról egyszerre tett vallomást. Adhatott volna-e méltóbb, kifejezőbb címet ennek a vallomásfüzérnek, mint azt, hogy Édes anyaföldem!