A mélyföldön, a zöld árterületen, ahol a Winooski folyó kanyarog Burlingtonban, Vermont államban, valaha virágzó gazdaságok voltak. Green Mountain Boy Ethan Allennek volt itt egy tanyája, és jóval őelőtte az abernaki indiánok művelték a termékeny földet. Azonban ahogy a város növekedett, a völgyből gyomos városi hulladéklerakó lett, "az út másik oldala", a szegénynegyed. Az emberek még jártak ide halászni, de azzal is foglalkoztak, hogy ide temették a hulladékot, a régi autógumikat és kocsikat. Nem volt kellemes vagy biztonságos tartózkodási hely, nem létezett itt közösség sem.

A változás a McNeil-féle fatüzelésű erőművel kezdődött. A völgy bejáratánál építették a hetvenes években, amikor mindenki energiáért tülekedett, mert az nem jött a Közel-Keletről. Ekkor a közelben egy kertészeti ellátót és egy postai csomagküldő céget létesítettek, mivel a tulajdonosának, Will Raapnak az a gondolata támadt, hogy az épületét és az üvegházát az erőmű hulladékhőjével fogja fűteni.

Raap vezetésével, a város segítségével és szolgáltatásaival a völgyben elterjedt az a fajta gondolkodásmód, hogy a hulladékok váljanak nyersanyaggá, így vált a szemétlerakó a szépség, az üdülés, az élelmiszertermelés és a munka forrásává.

A kertészeti ellátóból kert lett. Egy vetőmagtársaság, a Cooks Garden különféle zöldségeket és gyógynövényeket vizsgál és mutat itt be. A völgy bejáratánál ott vannak a munkások telkei, és egy piacra termelő gazdaság.

A kertekhez természetes ösvény és egy kerékpárút vezet, amely a folyó mentén kanyarog. Napfényes vasárnapokon kocogókkal, kerékpárosokkal és gyerekkocsival sétáló családokkal találkozunk itt. Az ösvény elhalad egy nagy terület mellett, amelyen egy közeli burlingtoni kórház konyhája számára szerves gazdálkodással termelnek élelmiszereket.

Egy kissé lejjebb, a folyó mentén van a völgy komposztáló üzeme. A város lakossági, részben élelmiszerből származó hulladékai ide kerülnek, itt elkeverik a Ben & Jerry-féle fagylaltgyár teljes szennyvizével (a telepen érezhető a savanyú tej szaga), s műtrágya-hegyeket gyártanak. Ez a tevékenység évente sok százezer dollár hulladéklerakási költségtől mentesíti a megyét.
A komposztot eladják a város kertészeinek, a tereprendezőknek, és beszántják a völgy kimerült talajába.
A komposztüzem néhány év elteltével fölszedi a sátorfáját, és lejjebb vándorol a völgyben, maga mögött hagyva egy termékeny területet egy új gazdaság számára.

A komposztáló előző helyén egy mezőgazdasági részvénytársaság van, amelyben 350 család és 600 egyén vesz részt, nagyrészük Burlington sűrűn lakott északi részén él. A tag-családok havi vagy éves díj ellenében hetenként egyszer megszednek egy zsákot -- az évszaktól függően -- zöldséggel, babbal, paradicsommal, kukoricával, krumplival. Vanott egy közösségi kert is, ahol a családok a saját parcellájukat művelik.

A komposztból sokfelé jut, például egy vágottvirág-termelőnek és egy zöldségtermelő közösségnek. Egy cég évelő növényeket termeszt, egy pedig salátát és -- bármilyen valószínűtlenül hangzik -- articsókát. (Azt hittem, az csak Kaliforniában van, holott itt is.)

Az itteni gazdálkodóknak szerves módszerekkel kell gazdálkodniuk, és gondos üzleti tervet kell készíteniük. Viszonzásul olcsón bérelhetnek földet, üvegházi helyet, gépeket kölcsönözhetnek, és amíg be nem indul a vállalkozásuk, néhány éven át komposztot kapnak.

Fokozatosan újabb vállalkozások indulnak. A Ben & Jerry alkalmazottai munkanapokat szerveznek, a város teherautókat ad, megtisztítják a földeket a hulladéktól, felszántják, beszórják komposzttal, növényeket ültetnek, és előkészítik a talajt a komoly mezőgazdasági művelésre.

Will Raap előrelátásai jó irányba terelték a völgyet, megőrizték a természetes növényzetet a folyó mentén és a nedves területeken, az elárasztási csatornákban, de a földterület többi részéből kenyereskosár lett, amely biztosítja Burlington friss termék-szükségletének mintegy 10 százalékát.

Raap az erőmű hulladékhőjének a fölhasználásáról álmodozott, ugyanis az erőmű a termelt hőnek csak egy részét használja föl. Az melegíthet úgynevezett "bioházakat", nagy üvegházakat, amelyekben egész éven át lehet zöldséget termelni. Megtervezett egy 3,6 hektár területű "öko-ipari parkot" is az erőmű közelében. Megragadta az a gondolat, hogy az egyik ipari üzem hulladéka nyersanyagul szolgálhat a másik számára. Az ökopark első lakóinak egyike a Living Technologies nevű társaság lesz, amely biológiai szennyvízkezelőket tervez, épít, és a szennyvizet folyókká és halastavakká alakítja.

Egy szép napon, Will Raappal sétálva a völgyben, látva, hogy eddig mi valósult már meg, és hallgatva terveit, el tudtam képzelni, hogy mi következik még. Új termelési értékben évi 50 millió dollár, százötvennel több munkahely, azon kívül, amit eddig az erőmű, a kertészeti ellátó és a meglévő gazdaságok teremtettek. Minden a megújuló energiából, újra hasznosuló anyagokból jött létre, nem használtak semmiféle mérget, és friss, tápláló élelmet állítottak elő helyi fogyasztásra.

Egy üzletember sétált velünk együtt, és tisztelettel hallgatta Raap látomásait. Odasúgta nekem: "Ez egy vállalkozó!"

(Donella H. Meadows a Dartmouth Kollégiumban a környezeti tudományok tanára)
Forrás: Környész, 1997. július 31.