Elhangzott Máriabesnyőn, az 1997. április 24-27. között megrendezett "Új ökológiai és ökonómiai lehetőségek a 21. század küszöbén" című közgazdasági szemináriumon.
 

A földtulajdon kérdése alighanem már Ábrahám ideje előtt is vita tárgyát képezte. A legkülönbözőbb rendszereket kipróbálták már, de egyik sem volt igazán kielégítő. Nem azért, mert nem voltunk eléggé okosak, hanem mert a földhöz való jogot mindig kisajátították maguknak azok, akik gazdaságilag erősebbek voltak, és azután az emberek nagy többségét kizárták a föld tulajdonlásából fakadó előnyök élvezetéből. Ezen egyrészt azért nem sikerült javítani, mert a földtulajdonlás rendszerei nagyon kevéssé voltak hatékonyak, másrészt mert az emberek tudatában nem élt korrekt ember-kép. A földkérdés etikailag és jogilag rendezetlen, és ez ad lehetőséget az emberek és a természeti környezet kizsákmányolására. Hogy milyen szerepet játszik a földtulajdon a mai harácsoló, rablógazdálkodó kapitalista "piacgazdaságban", azt nagyon is jól tudjuk. Nem tudjuk azonban, hogy vajon milyen szerepet kellene játszania egy új, munkaorientált, természetes, igazságos gazdasági rendben?

Ezt a kérdést célszerű három lépésben megvizsgálni:

És most nézzük meg ezeket a kérdéseket egyenként:

Milyen alapon van az embernek joga az összes földfelületre a bolygónkon?

A földtulajdonlás kérdését vitatták már a legrégibb időkben is, amikor pedig volt még elég "szabad föld" a világon. Az Ótestamentumban is találunk idevágó törvényeket (3 Móz 25,8-31, a jubileumi év törvényeiről), és ezt megelőzően is voltak már ilyen irányú próbálkozások. Milyen kritériumok szerint igyekeztek az emberek ezt a kérdést szabályozni?

Erre Aquinói Szent Tamás már a 13. században pontos választ adott a Summa Theologica című művében. Ott azt olvashatjuk, hogy piacképes áru csak az emberi munka gyümölcseként keletkezik, tehát jövedelem is csak a munka révén keletkezhet. És ez teljesen logikus is, hiszen a föld nem emberi munka gyümölcse (kivéve azt a pár négyzetkilométert, amit a hollandok a tengertől vettek el). A földfelület nem nagyobbítható, ezért a föld "tulajdonosa" automatikusan monopolhelyzetbe kerül, és kizsákmányol mindenkit, aki nem földbirtokos. Silvio Gesell főművében azt mondja, hogy minden embernek az egész földgolyó résztulajdonosának kell lennie ahhoz, hogy a teremtő Isten szándéka szerint fejlődhessen.

A szabad és igazságos piacgazdaságban nem szabad megengedni, hogy valaki munka nélkül, kizárólag a monopolhelyzet előnyeiből kifolyólag jövedelmet élvezzen. Ha a föld tulajdonosa monopolhelyzetbe kerül, akkor a szabad piacgazdaságnak befellegzett. Csakis egy demokratikus társadalom lehet a föld tulajdonosa, ugyanakkor a földhaszonbérletet privatizálni kell: hogy miért, az mindjárt ki fog derülni.

A földhaszonbérlet csak akkor működik, ha a földet valóban hasznosítják is. Akár építenek rá, akár termelnek rajta valamit, mindenképpen emberi munkát fektetnek be, és ami ennek eredményeképpen keletkezik, azt már lehet tulajdonolni, abból már keletkezhetik jövedelem a munka befektetője, azaz a haszonbérlő részére. Itt meg kell jegyezni, hogy mivel a földreform csak a pénzreformmal együtt képzelhető el, ezért olcsó bérmunkást nem lehet alkalmazni, tehát a haszonélvező csak annyi földet vehet bérbe, amennyit modern gépek segítségével ő maga és a családja meg tud művelni. (A szabad versenyben azonos esélyei vannak mindenkinek, mindenki maga is elkezdhet egy saját vállalkozást, hiszen mindenki kaphat kamatmentes bankkölcsönt.)

A szabad verseny keretein belül tehát nemigen lehet üzleti nyereséget elérni. A föld haszonélvezője, aki maga műveli meg a földet, megkeresheti a saját vállalkozói bérét, de a mások jövedelméből lecsípett nyereségre nem tud szert tenni. Az ótestamentumbeli jubileumi év világosan mutatja, hogy ott is ilyen konstrukcióról volt szó, hiszen a föld árát a jubileumi évig még hátralévő évek száma arányában kellett meghatározni (l. J. Kleinhappel S. J.: Keresztény gazdasági etika, 1. kötet, Herder, 1991). A harminchatodik évben például még tizennégy aratás lehetőségét kellett megfizetni, ami gyakorlatilag haszonbérletet jelent: akkoriban nem lehetett a föld tulajdonjogát megvásárolni úgy, ahogy az ma lehetséges. A közös tulajdon haszonélvezete még ma is élő gyakorlat Svájcban, Németországban és Ausztriában ("Allmende"), valamint a "harmadik világ" országaiban.

Összefoglalva tehát: akár a természeti törvény, az etika, az erkölcs és a vallás, akár az igazságosság fényében vizsgáljuk, mindenképpen azt látjuk, hogy a magánkézben lévő földtulajdon monopolhelyzetet teremt, és az ember és a természet kizsákmányolásához vezet. Ezért gondoskodnunk kell arról, hogy a földtulajdon a helyi közösség, a társadalom kezében legyen. A földhasználati jogot viszont feltétlenül privatizálni kell. Az államnak nem szabad saját haszonra üzletelnie, hanem a megfelelő törvényes keretekről és azok betartásáról kell gondoskodnia.

És most nézzük meg, mit tehetnek az állam, a politikai pártok és a politikusok azért, hogy az ember és a természet kizsákmányolását kiküszöböljék?

Milyen alapvető törvénykezésre van szükség?

A pénzreform mellett azt kell biztosítani, hogy a földtulajdon a társadalom kezébe menjen át, a földhaszonbérleti jog pedig csakis magánkézbe kerülhessen (l. Silvio Gesell: A természetes gazdasági rend. Gesell a földreformra vonatkozó álláspontját az amerikai Henry George műveiből vette át.)

Erre ma kétféle út kínálkozik:

a) Bármennyire visszatetszőnek tűnjék is valaki fülében, a legcélszerűbb és a legigazságosabb megoldás az egész földterület társadalmi tulajdonba vétele lenne, úgy, hogy a jelenlegi tulajdonosoknak kártalanítást adnánk földhaszonbérleti jogosítványok formájában, mert így biztosítani lehet a teljes szabadságot és a teljes munkajövedelmet a haszonbérlőknek.

b) Politikai okokból azonban esetleg ajánlatos egy lassabb átmenetet biztosítani megfelelő földhasznosítási törvényekkel, a német vagy a svájci minta szerint.

Hogy a két változat közül melyik a megfelelő, az politikai és lélektani tényezőktől függ. A nyugati tőkés országokban a radikális megoldást a földbirtokosok és az ingatlanhiénák ellenállása teljesen meghiúsítaná. A volt szocialista országokban talán inkább megvalósítható lenne ez a változat. Bármelyik módozatot választjuk, a jelenlegi földbirtokosokat kártalanítani kell, például állami kötelezvényekkel, amelyekkel a földhaszonbérleti díjat húsz vagy harminc éven keresztül folyamatosan rendezni lehet, vagyis ezen idő alatt az illetőknek nem kell földhaszonbérletet fizetniük.

Attól fogva, amikor a földtulajdon társadalmításáért a kártalanítást teljes mértékben kifizették, a továbbiakban a földhaszonbérleti díjat például egy családi, gyereknevelési alapba kellene befizetni, és ebből az alapból fizetést kellene adni azoknak a szülőknek, akik gyerekük, illetve gyerekeik nevelése miatt otthon akarnak maradni. Ez a fizetés nyugdíjra is jogosítana, és az adófizetőknek egy fillérjébe sem kerülne, még bérköltség és rezsi sem lenne rajta.

Nálunk, Ausztriában éppen most zajlott le egy igen jól sikerült népszavazás egy sor követeléssel kapcsolatban, amelyeket a törvényhozás és a bürokrácia terén akarunk megvalósítani. Az a cél, hogy tehermentesítsük a családokat, a háziasszonyokat és az anyákat, főleg azokat, akik egyedül nevelik gyerekeiket. Ha az édesanya nem ér rá a gyerekeivel foglalkozni, abból súlyos következmények hárulnak az államra is: mindannyiunk érdeke tehát, hogy az anyáknak segítsünk, és helyénvaló, hogy megmutassuk a szolidaritásunkat társadalmilag és politikailag is.

Ez az előadás túl hosszúra nyúlna, ha jobban belemélyednénk ebbe a kérdésbe, de szerencsére erről a témáról van jó irodalom is (Evolution, 4. kiadás, 1993. április; Werner Rosenegger: Földet mindenkinek, 1997.) Most inkább csak arra akarok rámutatni, hogy tudatosítanunk kell: a földkérdés központi kérdés, amely mélyen és sokféleképpen érinti az életünket majdnem minden területen.

Ugyanakkor meg kell vizsgálnunk, milyen hatással lenne a földreform a társadalom magatartására:

Hogyan befolyásolná a reform az emberek magatartását?

Ha a földreformmal egyidőben megvalósítjuk a mindenképpen és feltétlenül szükséges pénzreformot is a vele járó intézkedésekkel együtt (szabad verseny az államigazgatásban és az iskolákban is; a jegybank gondoskodik a szükséges pénzmennyiség rendelkezésre bocsátásáról; árukosár index; szabad devizaárfolyamok), akkor egy pár nagyon örömteli dolog fog bekövetkezni:

És vajon miért nem? Vajon nincs egyetlen párt, egyetlen kormány, egyetlen politikus sem, aki megmondaná, miért nem vezetik be ezt a sokat ígérő, nagyszerű modellt? Erre olyan egyszerű a válasz, hogy szinte nem is akarja az ember elhinni. Azért nem akarja bevezetni ezt a modellt senki sem, mert a hatalom birtokosait, a jelenlegi rendszer haszonélvezőit csak a gyors meggazdagodás, a munka nélküli jövedelem, a mások jogos jövedelméből eltulajdonított nyereség érdekli! Van elég pénzük, hogy a reklám segítségével úgy elbolondítsák az embereket a demokratikus útvesztőben, hogy zokszó nélkül hagyják magukat a hatalmasok érdekeiért akár a kínpadra feszíttetni... Hallották már, amikor kisemberek kelnek a kamatgazdaság védelmére? Hogy örülnek a kis betéti kamatjövedelmeiknek! És közben sejtelmük sincs arról, hogy ötven év alatt sem térül meg nekik még az sem, ami hitelkamatot rájuk terheltek pusztán a lakásaik árában, hogy a fogyasztási cikkekről ne is beszéljünk. Olvassák csak el, mit ír erről az Ótestamentum (3 Móz 25,35-8)! A legszebb bizonyíték az Európai Unióval kapcsolatos örömmámor volt. Az osztrák kormány 200 millió schillinget fektetett be a propaganda-hadjáratba -- és az eredmény nem is maradt el...

Nem szabad illúziókba ringatni magunkat. Demokratikus eszközökkel csak akkor lehet megnyerni az embereket a reform ügyének, ha sikerül őket felvilágosítani ezekről a háttérben zajló dolgokról, amelyek olyan mélységesen befolyásolják valamennyiük életét. Ehhez az szükséges, hogy minden eszközt megragadjunk, hogy a felvilágosítás folyamatát ne csak beindítsuk, hanem annyira felerősítsük, hogy a tényeket már ne tudják többé elhallgatni és letagadni sem az egyetemek, sem a politikusok, sem a politikai pártok.

A keresztény egyházaknak különösen fontos szerepe van ezen a téren. Az egyházaknak kellene elkezdeni és lendületbe hozni a párbeszédet, mivel ők történelmileg elismert alapokon állnak. Erre őket emlékeztetnünk kell, mert manapság úgy tűnik, elfelejtkeztek róla. Fel kell emelnünk a szavunkat, hiszen mi is felelős tagjai vagyunk az egyházunknak! Nem hagyhatjuk, hogy "a sátán füstje továbbra is behatoljon az egyházba...", amint erre VI. Pál pápa intett minket. Hivatkozom az Ó- és Újszövetségre, a korai keresztények egyházatyáira, legalább két zsinatra, amelyen a kamat és az uzsora kérdésével foglalkoztak, XIV. Benedek pápára, aki nevén is nevezte a gyereket ("Vix pervenit", 1745. november), valamint a modern szociális reformerekre, akik közül különösen kiemelkedik Freiherr Carl von Vogelsang, Anton Orel, Wiesinger apátúr, Dr. Johannes Ude, Wilhelm Hohoff, Dr. Johannes Kleinhappl S. J. és Dr. Ernst van Loen, akik személyes érdekeikkel nem törődve harcoltak az igazságos gazdaságért egész életükön át.

És végezetül még egyszer szeretném Aquinói Szent Tamást idézni: "...minden a kölcsönön felül követelt összeg uzsora!" Mi tehát ma klasszikusan uzsorás társadalomban élünk, és ezért az egyház nyílt állásfoglalása nemcsak célszerű, hanem elengedhetetlenül szükséges, ha újra akarjuk evangelizálni Európát II. János Pál pápa szándéka szerint.

Különösen fontos, hogy itt, a volt szocialista országok egyikében alaposan gondolják végig a földreform szükségességét. Ez a kulcs, amely megnyitja a kaput a munkaorientált, igazságos és természetes gazdasági rend felé vezető úton. Ha ezt meg nem valósítjuk, akkor mit hagyunk a gyerekeinkre és az unokáinkra? A földreform és az igazságos és természetes gazdasági rend a szolidaritás, a felebaráti szeretet megélése, és példaértékű lehet Európa, sőt az egész világ előtt is.

Ebben a pár percben épp csak egy kicsit megemeltük a fedelet, de még belenézni sem tudtunk ebbe a forrongó fazékba. Mindössze kíváncsivá akartam tenni Önöket arra az útra, amelyet már sokan felvázoltak a történelem folyamán, de csak most érett meg az idő arra, hogy a társadalom vezető személyiségei közül többen is, végiggondolják ezeket a tényeket és elgondolásokat. Talán most rajtuk keresztül el lehet majd érni a társadalom legszélesebb rétegeit is!