John Michell: The Earth Spirit. Its ways, shrines and mysteries. 
London, 1975, Thames & Hudson, 96 p.; 
David Maclagan: Creation Myth. Man's introduction to the world. 
London, 1977, Thames & Hudson, 96. p.

Sokszor felvillan előttem egy régi kép. Gyerekkorunk nyári fürdőzéseinek nagy részét a vízbe pottyant bogárkák (legtöbbször katicák) partra mentése tette ki. Emlékszem a döbbenetünkre, amikor a "deux ex machina" által megmentett kis bogarak újra csak a víz felé repültek el. Látni véltük (vagy talán gyerekként ezt még tényleg látja az ember?), ahogy egyszer csak felismerik kilátástalan helyzetüket: a túlsó part még, az innenső pedig már túl messze van.

Mostanában hasonló érzésem van, amikor a környezet- vagy természetvédelemről esik szó (micsoda oktondi megkülönböztetés, összekutyulás ez is). Mintha lassan már rájöttünk volna, hogy a "fejlődés" jelenlegi iránya nem jó: a technológiára épült és biztonságot sugalló túlpart csak délibáb. Hiába tartunk feléje, mindig éppoly távol van tőlünk, mint bármelyik előző pillanatban volt. És a helyzetét felismerő, de átlátni képtelen társadalom éppen úgy reagál, mint a kis katica. Egyre görcsösebb akarással próbál kikecmeregni a helyzetből... Határozatokat hoz, intézkedéseket tesz. Megépíti nemtudnihányadik szemétégetőjét, kitalálja mindent megoldó technikáit, megszervezi méghatékonyabb programjait. Csak leállni ne kelljen, mert az egész összeomlik ott kinn, és félelmetes dolgok derülhetnek ki itt benn. Így válik a védelem az egész őrülten gyorsuló mechanizmus részévé, már-már hajtómotorjává, elfeledve (feladva?) létrejöttének eredeti okát.

Ezért idejétmúlt a fenti két könyv. Mert ezek a könyvek az "innenső partról" beszélnek -- a biztosan létező, egyszer már megtapasztalt emberi valóságról. A túlpart ebből a nézőpontból egyszerűen eltűnik, szóra sem érdemes látomás. Arról beszélnek, miképp kell szemlélni a világot. Miképp volt otthon benne egykor egy ugyanehhez a fajhoz tartozó élőlény. Nem esik szó technikáról, tettről, önmagában-való cselekvésről. De a végén érthetővé válik, hogy a dolog természete az, ahogy fata morganaként tűnik el matériához kötött fejlődési irányunk (ismét csak nekünk, a ma élő utódoknak ellentmondás ez a nagyon is egymásból következő).

Nehéz ezeket a könyveket olvasni. Pedig csupa egyszerű, magától értetődő dologról szólnak. De nagyon kell figyelni, hogy ne csak értse, de fel is fogja az ember a szavak jelentéseit. Messze van már tőlünk a mítoszok által megidézett nyelv. Amikor a jelentés még inkább volt vertikális -- világot behálózó --, mintsem horizontális közlési eszköz. Nagyon messze vannak ma ezek a témák. Túl mélyen önmagunkban. Ennyire már nem ismerjük magunkat, ennél már távolabb vagyunk a környezetünktől.

Ezek a könyvek azt sugallják, hogy egyszerűen meg kell találni az utat az innenső parthoz. Ebből a szemszögből nincs jogosultsága az érték-, életmód- és semmilyen egyéb relativitásnak. Ezek csak az élet szempontjából releváns fogalmak. A lét -- a létezéshez konkrétan kapcsolódó ember -- számára nem jelentenek semmit, mert még tudta és megélte, amit Hamvas Béla megidéz:

"A lét életté süllyedt,
az élet a léttől elszakadt, de
ítélőszéke előtt áll."

Eredetmítoszok -- Az ember bevezetése a világba

Az anyaméh-paradicsomból kikerülve félelmetesen egyedül érezhette magát az Univerzumban az újszülött ember. Egyetlen lehetőségként "létre-álmodta" saját világát -- amibe később már ismerősként kapaszkodhatott. Ismerőssé vált a világ-környezet -- hiszen saját belső világa vetült ki és jelölt meg minden a valóságban létezőt. Így ötvöződött össze egyszer és mindenkorra egymásba épült külső és belső világunk. A mikro- és a makrokozmosz -- mint két egymással szembefordított tükör -- egymást sokszorozza kívül is, belül is.

Az így megteremtett világ ismétlődik (ismétlődött?) minden, ember által létrehozott dologban. A régiek ezért tartották mindenekelőtt valónak, hogy ezt a vég nélküli fenntartó folyamatot, szent eseménysort mindig tisztán tartsák. Mert ezek az eredetmítoszok alkották a világot. Nem leírták a világot jól-rosszul, ahogy a tudomány állítja róluk és ahogy önmaga is teszi, hanem tartották. Ezért aztán minden eredetmítosz az időn kívül létezik. Megtörtént, mert megtörténik. És ha már nem történik, akkor nem is történt meg soha. Általuk nem megismerte az ember a világot, hanem folyamatosan részt vett annak teremtésében. Éppen ez a diskurzus az, ami megtöltötte értelemmel és jelentéssel, értékkel ruházta fel a kinn lévőt és adott életet a bentnek.

A fejlődés ebben a mitikus értelemben létezett. A Káoszból a Kozmoszba, a sötétből a fény felé ugyanaz a folyamat, mint a nem-énből az én, vagy a nemtudatosságból a tudat kialakulása -- állítja Jung. A közös-egyszeri-folyton ismétlődő esemény, amely eggyé avatja őket: a szétválás, a születés rítusa. Ugyanaz a kreatív erő hozza létre a Kozmoszt és az Individuumot. Ez az egylényegűség teszi lehetővé az ember számára, hogy hozzájáruljon a teremtett világ fenntartásához -- üzenik a könyvben idézett mítoszok.

A mitikus körön belül a cselekvés, a tett is ezt a célt szolgálta. A cselekvés alkotás, újraalkotás volt. A szakrális énekek, táncok és festmények a világ szerkezetének megjelenítői -- és ezáltal fenntartói -- voltak, legyen szó népviseletről, barlangfestményről, egy török szőnyeg mintájáról, William Blake vagy Kandinszkij festményeiről. Biztosították a világ arcát, szövetségét az emberrel, és az embernek a benne-létet ebben a világban (ez az antropomorf szó eredete, s nem a mai pejoratív, világgal-ellenséges jelentés).

A mítosz szó eredeti jelentése: határokon átjutó, átívelő. A mítoszok, és különösen igaz ez az egy embercsoport egész világát alkotó teremtésmítoszokra, valami olyan dolgot tudnak, amit a mai kor -- és korunk "kvázimítosza", a tudomány -- már nem.
A mítosz nem engedi széthullani a világot -- képes koherens, ellentmondásmentes, a kezdetekig nyúló, mégis mindenki számára érthető és pragmatikus világképet adni. És éppen ez az, ami ma hiányzik. Ráadásul -- akárcsak a tükröződés -- sokszorosan és sok helyről hiányzik egyszerre. A mítoszt felváltotta a tudomány, ami ugyanakkor nem ad -- és nem is adhat, hiszen nem ez a célja -- biztos alapot cselekedeteinknek, a világhoz és önmagunkhoz való viszonyunknak.

A tudomány klasszikus próbálkozásai a mítoszok cáfolataival reménytelen próbálkozások. Tudományosan nem lehet egy mítoszt cáfolni -- de bizonyítani sem. Az ökológiai kultúra és a környezeti tudatosság kapcsán -- elsősorban angol nyelvterületen -- a mítoszokat lefordítják, horribile dictu alátámasztják tudományos ismeretekkel. Ami persze eredendő képtelenség. A mitikus szöveg lényege éppen az, hogy egyszerre képes beszélni az atomról és az éroszról, az istenekről és az entrópiáról, a szépségről és a történetről. Nyelvének metaforikus burjánzása épp a lényeget szolgálja, logikus nyelvi mederbe terelése tanmesévé degradálja -- a történetet és a világot egyaránt (elég itt csak az idősödő Wittgenstein filozófiai fordulatára utalni). Minden szűkítő kísérlet a teljeskörűség -- és ekképp éppen a megvédeni kívánt világ -- ellen hat.

Pedig soha nem volt talán fontosabb az összefüggő, értékeket és tudást, a világot és az embert megfeleltető mítosz léte, mint most, amikor -- a mesterséges ökoszisztémák, a műanyagok és a műgének korában -- igen fontos lenne tudni, hol van a lehetséges és a lehetetlen határa. Mely energiák zúzzák össze, és melyek teremtik a világot. Hogyan használhatjuk a személyes hangot -- a mítoszhoz kapcsolódva -- a világ érdekében.

Ezekről a dolgokról szól a könyv. Összehasonlítva a legismertebb és a szinte alig hallott mítoszokat. Külön fejezetekben felmutatva szerveződésük-mondanivalójuk hasonlóságait, eltéréseit. Mindvégig ügyelve arra, hogy a magyarázat hagyja érvényesülni az eredeti szövegek régről való üzenetét.
 

A Föld lelke -- útjai, szent helyei és a hozzá kötődő misztériumok

Mintha csak az előző könyvet folytatná a Föld lelkéről szóló tanítás. Így a huszadik század vége felé kicsit idegen, furcsa, mégis bizsergetően jó érzés ezt a két szót ismét egymás mellett látni. Valahogy távoli, régen még tudott, ma pedig a biztonság és a remény lehetőségét hordozó szókapcsolat ez. Mi több, lassan a tudomány számára is elképzelhető dologról van itt szó. Ha a lélek fogalma még nem is nyert polgárjogot a Földdel kapcsolatban, azt korunk egyik leghíresebb kémikusa állítja, hogy a Föld él (Gaia-elmélet). És izgalmas területe a kutatásnak a kogníció evolúciójának kérdése is -- különös tekintettel a környezet és a gondolkodás egymásba szövődésére.

A pszichológia is mindinkább elképzelhetőnek tartja az érzékelés eddigiektől eltérő módjait, és az Ego határa, a tudatalatti és a természet kapcsolata is kurrens témává válik. Lassacskán rájövünk, hogy nincs értelme a kinn-benn erőszakolt megkülönböztetésének, hisz "miképp kinn, akképp benn" -- mondhatnánk Hermész Triszmegisztosz után ferdítve. De ezt a gondolatot akár meg is fordíthatjuk. A külső és belső világ szétválasztása legtöbbször nem más, mint szükségtelen ismeretelméleti bravúr.

Az igazán mélyen gondolkodók számára persze ez a tudás mindig is nyilvánvaló volt. Csontváry -- felvidéki lévén -- közvetlen közelről láthatta a tizenkilencedik századvég és a huszadik századelő tájékán egyre-másra nyíló szénbányákat. Róla jegyezték fel, ahogy egy ilyen bánya láttán kifakadt: Nem lesz annak jó vége, hogy mind több és több szenet hozunk fel a föld mélyéből. Hiszen a szén ott lenn az eltávozott élőlények testének földi emléke. Ha ezt megbolygatjuk, felszínre hozzuk, megbolygatjuk azok szellemét is, akik ezt nem veszik majd jó néven, és ennek jelét is fogják adni... Természetesen az önmagát Raffaelóval egy szinten emlegető festőt senki nem vette komolyan. Hát, ami a mai "globálisan felmelegedő, savas esős" helyzetet illeti, úgy tűnik, azok a szellemek bizony tényleg dühösek lettek.

Talán az is csak fajunk nárcizmusának következménye, hogy amíg az akupunktúra már a nyugati orvoslásban is elfogadottá válik, addig a hasonló elveken nyugvó geomancia -- a Föld csakráit és energiavezetékeit vizsgáló, és ezt a tudást felhasználó táj- és településtervezés (feng-shui) -- évezredes eredményei ellenére még légbőlkapott misztikának tűnik itt, nyugaton.

A Paradicsommal összevetve -- a szellemi vetülete nélkül -- minden hely rideg és életre alkalmatlan. Ezért az ember jeleivel, szimbólumaival megkísérelte hozzákötni a világhoz, az anyagba kényszeríteni az érzékszervek által felfoghatatlant, a metafizikait (amiképp egyszer az emberrel tette ezt Isten). A szellemivé formált táj, a teremtés aktusának helyhez kötése segíti az anyagi világban immanensen meglévő szellemi vetület megjelenését is (ahogy Weöres Sándor mondja:

"A szikla, ha rávésed jajodat,
többé nem szikla: élő te-magad
s föllibben a fellegekbe!")

A középpont megteremtése volt az oka az első városok létrejöttének csakúgy, mint még régebben a számunkra már érthetetlen, tájakon átívelő vonalrendszerek, nagyléptékű alakok létrejöttének is. Lehívni és idekötni valahogy a szellemet -- segíteni Gaiának és ezzel önmagunknak. Így alakul a hely otthonná.

Érthetetlen helyen emelt tornyok. "Értelmetlen" erőfeszítés által összehordott hatalmas kődarabok. Kilométer hosszan kígyózó -- és mindenféle alakot mutató -- földsáncok. Az emberi szellem és a földlélek kapcsolatai. A rajzok, jelek, kőkertek nem anyagi valójukban, hanem szellemi vetületként voltak jelen és alkották meg a tájat -- az ember és természet közötti kapcsolat alapját képező és mindmáig megfejtetlen képződményt.

A táj és benne a ház modell volt. Az univerzum, a szellemi univerzum modellje. Élni segített, mert egyszerre védett az esőtől, széltől és a szellemi rossztól. A tájban vezető út, amelyen az ott lakó naponta járt, még szellemi Út is volt. Ezért a helyesen, jól felismert helyen vezető út az embert a tájban a mindennapi tevékenység közepette is a szellemhez emelte.

A szent nem vált el a mindennapitól, az anyagtól, és vonult templomépületek belsejébe. A táj maga vált templommá. A hely szent topográfiája a genius loci látható vetülete: templom volt. És ahogy senkinek sem jut eszébe a templom főhajóját kettévágni egy gázvezetékkel (bár ki tudja?), akképp nem jutott senkinek eszébe belerondítani a Tájba. Mert ez az otthonát itt lenn kereső-megteremtő ember szellemének és a Föld lelkének formát öltött tere volt.

A táj eredendően idegen a természettől -- hiszen egy darabja a folytonos, le nem határolható természetnek. De szellemi módon lehatárolt és átalakított darabja. Rituális helyek, épületek, események összefüggő folyamata varázsolta eggyé és tartotta fenn a természet egy kis darabját. Ezek a szent terek -- és minden táj az volt -- másképp és másképp tárták föl a Föld rejtett energiáit és folyamatait. Szerepük részben épp a letelepülő embernek ezekhez a folyamatokhoz való kapcsolása volt.

Az így kialakuló helyszellem folyamatosan változott, ugyanakkor mindig ugyanaz maradt. Nagy események befolyásolták -- nagy közös eseményekkel befolyásolni lehetett. De mégis mindig ugyanaz maradt, ezért már létével védte és megtartotta az ott élőket. Jöhetett külső erő (hadsereg, nép stb.), idővel felismerte, átvette a hely szellemét, azonosult. Megtért -- a szó legszorosabb értelmében.

A táj-jeleknek nem volt esztétikájuk. Ezt csak mi, a modern utódok ragasztottuk rájuk. Az esztétikai szemlélet mindig részleges az ontológiaihoz képest. A szépség nem önérték volt -- hiszen a szépség mindig megjelenik, ha valami a helyén van, ha valami magától értetődően, természetesen van ott, ahol. A szentnek csak mellékterméke a szép.

Ez a könyv tájökológia -- szellemi tájökológia. Az emberi szellem és a Föld állandóan változó lelki energiáinak játékaként kialakuló otthon, a kunhalmok, nuragék, menhirek, a napkígyót formáló földsáncok által megformált szabadtéri templomok megidézése.
 

Pándi Lajos (összeállítása): Köztes-Európa 1763--1993
Budapest, 1997, Osiris-Századvég, (2. kiad.) 803 p.

Közép-Európa, majd az elmúlt négy-öt évtizedben meghonosodott Közép-Kelet- és Kelet-Közép-Európa után újabb jelzős összetételben szerepel kontinensünknek többek között általunk (is) lakott térsége: Köztes-Európa. A fogalmat a németek 1918 után kezdték használni ("Zwischen-Europa") a Németország és Oroszország közötti területek megjelölésére. Ismert a politikai földrajzi (geopolitikai) fogalom angol neve is ("Europe-Between"), amely tágabb értelmezésben a Nyugat-Európa és Oroszország közötti tájakat-államokat foglalja magában Finnországtól a Baltikumon, Kelet- és Közép-Európán át a Balkán-félszigetig, Görögországgal lezárva.

Valójában Köztes-Európa inkább történeti, mint geopolitikai kategória, mert hiszen 1918 előtt több mint egy évszázadon át (1795-től), azonkívül a második világháború egy rövid szakaszában (1939 őszétől 1941. június 22-ig) nem is volt Németország és Oroszország között semmiféle terület a közös országhatár miatt. Köztes-Európába, ebbe az etnikailag sokszínű "határsáv-ba", "ütköző zónába" többnyire kisebb nemzetek, népcsoportok tartoznak, amelyek az utóbbi évszázadokban elnyomást szenvedtek (legalább) egy nagyhatalomtól, vagy legalábbis nagyhatalmi rivalizálás célpontjai voltak. Németül beszélő népesség által lakott területek is részei Köztes-Európának: így például az 1918 után kisállammá vált Ausztria, az Olaszországhoz tartozó Dél-Tirol, nem beszélve a köztes-európai államok területén élő német kisebbségekről. Ide sorolhatók a Pó folyótól északra fekvő, olaszul (vagy friauli, ladin nyelven) beszélő, egykor Habsburg-uralom alatt élt régiók, északabbra az Oroszországhoz csatolt egykori Königsberg (Kalinyingrád) és környékének 1945 előtt német, majd nagyobbrészt orosz lakossága, mindezeken kívül Fehéroroszország és Ukrajna területének (oroszok által is lakott) részei.

Az 1995. évi első kiadás után alig két évvel újra megjelent Köztes-Európa 1763--1993 című, mintegy 800 oldalas nagyszabású térképgyűjtemény kiemelkedő alkotása az utóbbi években örvendetesen megélénkült magyarországi kartográfiai irodalomnak. Az Atlas Hungaricus 1528--1850 a Magyarországot ábrázoló és az országban nyomtatott térképeknek több mint három évszázadot átfogó katalógusa és leírása; Rónai Andrásnak, a Teleki Pál Intézet egykori igazgatójának a szerkesztésében 1945 után 1989-ben újra kiadott Közép-Európa Atlasz magyarázó szöveggel is ellátott 134, illetve az angol nyelvű változatban 171 térképlapjával Magyarország és a szomszédos államok földrajzi, népességi és gazdasági viszonyait ábrázolja nagyobbrészt az 1930--40-es évtizedbeli adatok alapján. A bemutatott térséget és a kötet terjedelmét tekintve egyaránt felülmúlja ezeket a Pándi Lajos által összeállított monumentális Köztes-Európa atlasz: a 331 nagyméretű térképlapon közel kétszer annyi térképet tartalmazó gyűjtemény a térképekkel szembeni lapokon az ábrázolt jelenség szöveges magyarázatát is adja -- de szigorúan csak a számszerű és egyéb tények közlésére szorítkozva. Ily módon a kötet az ábrázolt korszak -- lexikonba illő tömörségű -- történeti monográfiájának is tekinthető.

Bevezetőül a kötet Köztes-Európa 15 államalkotó nemzetével (finn, észt, lett, litván, lengyel, cseh, szlovák, magyar, szlovén, horvát, szerb, albán, román, bolgár, görög) ismertet meg, nem feledkezve meg a németek, zsidók és cigányok jelenlétéről sem a térségben. A zárófejezet viszont 20 nemzetállamnak a történelem során bekövetkezett területi változásait mutatja be.

Az első és utolsó fejezet közötti 280 térképlap a térség nemzeti-nemzetállami szempontból fontos eseményei szerint tagolódik 8 hosszabb-rövidebb korszakra felosztva.

A 18. század derekától, a hétéves háború befejezésétől (1763) a bécsi kongresszusig tart az első szakasz, többek között Lengyelország felosztásával (1795), a napóleoni háborúkkal (1796--1815), a Török és Osztrák Birodalom, majd Poroszország felemelkedésének és Oroszország európai hódításainak a bemutatásával.

A nagyhatalmak egyensúlyát a francia forradalom előtti alapokon helyreállító Szent Szövetség létrejöttét követő több mint hat évtizedes korszak az orosz--török háború után összeült Berlini Kongresszussal (1878) zárul, benne többek között az egységes olasz és német állam létrejöttével, a független Görögország megszületésével (1830), a román fejedelemségek egyesülésével (1858--62), Bosznia-Hercegovina megszállásával az Osztrák--Magyar Monarchia által.

A nemzeti államok megszilárdulásával jellemezhető korszak (1878--1914) térképei a balkáni államok (Szerbia és Montenegró, Románia, Bulgária és Görögország) területi gyarapodásának szemléltetésén kívül az északabbra fekvő területek etnikai és művelődési viszonyairól és az országgyűlésiképviselő-választások eredményeiről is tájékoztatnak. Viszonylag nagyszámú térkép foglalkozik az első világháború eseményeivel, a háborút követő rendezési tervekkel és az új államok kialakulásának a folyamatával (1914--26). A következő fejezet nagy részletességgel térképezi a kialakult nemzetállamok etnikai és politikai viszonyait, olyan földrajzilag kis területekét is, mint például a történeti Magyarországból Lengyelországnak juttatott Árva és Szepes megyei részek, a baranyai háromszög és Bánát, Burgenland és Fiume stb.

Ugyancsak részletesen szemléltetik a térképek az 1930--40-es évek egész Európájának, benne kiemelten Köztes-Európa területi és politikai változásait, különös tekintettel a népmozgások és emberveszteségek máig eléggé bizonytalan és ellentmondásos adataira. Jól érzékelteti a részletezettség mértékét, hogy a két világháború által közrefogott három évtized (1914--1945) bemutatására 125 térképlapon 258 térkép -- a kötet összes térképeinek mintegy 40 százaléka -- szolgál!

Ezt követi a köztes-európai szovjet védőzóna kialakulásának több mint négy évtizedes fennállása alatti politikai változásoknak, az etnikai viszonyoknak a bemutatása, kitekintéssel egész Európa államnemzeteire, illetve nemzetállamaira, azok federatív, vagy speciális önkormányzati-államjogi berendezkedéseire, "etnopolitikai" helyzetükre.

A Szovjetunió 1989. évi vértelen katonai-gazdasági összeroppanása utáni fejezet "a köztes-európai ütközőzóna restaurálása" címmel a napjainkig tartó néhány éves időszakot -- Köztes-Európa "második nemzeti forradalmát", melynek során a régió nemzetállamai visszanyerték függetlenségüket -- jórészt az egyes országokban lezajlott parlamenti választások eredményeinek a bemutatásával jellemzi.

Goethe kifejezésével élve: "a mába átnyúló múlt"-nak szemléltető térképek és a hozzájuk fűzött legszükségesebb, tömör magyarázatok révén történt feltárása után mintegy 100 oldalt tölt meg a munkák során felhasznált -- ezret közelítő -- irodalmi források (atlaszok és térképek, statisztikai kiadványok és dokumentumgyűjtemények, monográfiák és egyéb könyvek, tanulmányok, cikkek) felsorolása, és a kötetben való eligazodást segítő -- túlnyomórészt földrajzi neveket tartalmazó -- névmutató.

Kitűnik az is, hogy a kötetben közreadott több mint 600 kisebb-nagyobb térkép nem egyszerű átvétel valamely atlaszból, vagy más forrásból, hanem a szerző saját összeállítása. Pándi Lajos és munkatársa, Bárdi Nándor vállalkozásának méreteit érzékelteti az is, hogy az előmunkálatokban -- ide értve a térképek rajzolását is -- mintegy húsz személy működött közre.

A Köztes-Európa kötet műfajánál fogva térképgyűjtemény, s így elsődlegesen a kartográfiai irodalmat és a történeti földrajz tudományát gazdagítja, de általában a történettudományt is. A szerző -- mint az előszóban írja -- nem törekedett szisztematikus történetírásra, "csak" arra vállalkozott, hogy rendkívül munkaigényes szöveges kartográfiai eszközökkel feltárja és összefüggéseiben, egészében láttassa egy jelentős -- de az eddigi történeti kutatások során eléggé mellőzött, pedig számunkra, Magyarország számára is oly annyira fontos, mert többnyire hozzánk hasonló sorsú kisnemzeteket tömörítő -- európai földrajzi térség közel két és fél évszázados történetének főbb vonásait. Elsősorban a földrajzi alapokat -- az államterület változásait, a népesség mozgását, etnikai és vallási megoszlását -- s a legfontosabb politikatörténeti vonatkozásokat, érintve olykor a művelődési viszonyokat (pl. analfabétizmus), sőt a gazdasági szempontokat is (fejlettségi szint, vasúthálózat sűrűsége stb.). Szétfeszítette volna már a kötet terjedelmi kereteit a gazdaság(történet)i kérdéseknek a Rónai András-féle Közép-Európa atlaszhoz hasonló részletezettségű taglalása -- amely mű különben a Köztes-Európa kötet egyik fontos forrásául szolgált.

Pándi Lajos szegedi egyetemi docens térképgyűjteménye választott földrajzi térségi témájánál fogva (is) mindenképpen úttörő munka és nélkülözhetetlen kézikönyv. Rónai András nagysikerű, önéletrajzi jellegű könyvének címével élve: "térképezett történelem". A nyomtatott betű Gutenberg-galaxisából a tévé és a videók révén mindinkább a képi civilizáció felé haladó korunkban minden bizonnyal csak növekszik az érdeklődés iránta a szemléltető kartográfiai módszerek alkalmazása következtében. Tudományos értékét csak fokozza, hogy még három további kötet egészíti ki: a térségre vonatkozó fontosabb események időrendjét összefoglaló kronológia, a térképek készítésének alapjául is szolgált és egyéb jelentős számszerű adatokat tartalmazó statisztikai adatgyűjtemény és egy szótár az alapműben előfordult fontosabb földrajzi nevekről. Ez utóbbi értékes bevezető tanulmány kíséretében -- a Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézete Kisebbségi Adattár kiadványsorozatának legfrissebb tagjaként -- a közelmúltban már meg is jelent mintegy négyezer köztes-európai helységnév történeti változásainak szótárszerű bemutatásával (11 ezer névváltozattal!), és gazdagítja nemcsak a történeti földrajz tudományát, hanem a nyelvtudomány egyik új hajtásának számító névtudományt (onomasztikát) is.

Bizonyossággal állítható, hogy a Magyar Tudományos Akadémia mellett a legrangosabb tudományos kiadó, az Osiris-Századvég gondozásában megjelent Köztes-Európa a hazai társadalomtudomány olyan pluridiszciplináris jellegű, maradandó értékű teljesítménye, amely kiegészítő köteteivel együtt fennmarad az idő rostáján, és mint megmásíthatatlan tényeket közlő és szemléltető kézikönyvet akkor is forgatni fogják az érdeklődő művelt olvasók és kutatók, amikor számos -- ma még csúcsteljesítménynek számító -- tudományos mű szemléleténél fogva vagy egyéb okok miatt meghaladottá válik.
 

Ritka és kivételes élményben lehet része annak az olvasónak, aki kézbe veszi a Kós Károly (1883--1977) halálának huszadik évfordulóján kiadott Testamentum és agrikultúra című munkát. A Marosvásárhelyen, 1997. november 24-én, Mészáros József által keltezett előszó tanúsága szerint a munka eleddig nem jelent még meg. Ezt a "végrendeletet" a szerző gyermekeinek szánta. Értékéből mit sem von le az a tény, hogy mezőgazdasági szakmunkaként ma már kevéssé használható, hiszen a szerző veretes, szép magyar nyelven megfogalmazott, helyenként archaizáló sorai művészi értékű alkotássá avatják a munkát.

Az építész, Kós nem tartja írónak magát, ám a sorok olvastán mégis megelevenedni látszik az erdélyi táj, a havasok, és mindez olyan megejtő egyszerűséggel, a szülőföld iránt érzett őszinte elkötelezettséggel nyer értelmezést, amint azt "szülötteinél", a templomoknál, iskoláknál, középületek százainál már megszokhatta a szerző munkásságát ismerő ember. A pontos, helyenként szinte "szikár" megfogalmazások ismerete nélkül ugyanúgy nem lenne hiteles Kós Károly gondolatainak tolmácsolása, mint a lélek legmélyebb, rejtett hangjait "megpendítő" építményeinek -- fatornyú templomainak -- puszta leírása, azok látványa nélkül.

"Engem a mezőgazdasági munka edzett meg és tartott jó egészségben... Életem legszebb óráit a szántás és kaszálás közben éltem át... ez az én birodalmam volt... Kilencven esztendővel a hátam megett csak azt mondhatom, hogy minden embernek külön-külön meg kell teremtenie a harmóniát maga és a természet között. Minél hamarébb jön létre az összhang, annál szerencsésebb az ember..." A sorok olvastán meggyőződhetünk arról, hogy a történelem viharaiban sokszor hánykolódó kis "hajó" -- melyen Kós a legnagyobb megpróbáltatások ellenére is mindig becsülettel megtartotta övéit -- egy boldog és szerencsés embert tudhatott kapitányának. A gazdálkodás mint életforma akkor vált létének valódi lényegévé, amikor 1914-től 1944-ig, kereken harminc esztendőn keresztül a sztánai gazdálkodást választotta. Ezt a korszakot életművének méltatói sokszor csak amolyan "bogaraskodásnak", hobbinak minősítik, ez az utókorra hagyományozott testamentum azonban meggyőző bizonyítéka annak, hogy nagyon is komolyan vette választott "hivatását", azt az életformát, melyben szinte eggyé olvadhatott ember és természet. A gazdálkodó -- valódi szaktudást sem nélkülöző -- mérnöki pontossággal írja le a Gabonatermesztés (takarmányok, szántóföldi vetemények, gyümölcsöskert, nemesítés, ültetés és gondozás), Állattenyésztés (szarvasmarha-tenyésztés, lótartás, disznótartás, juhtartás, baromfitartás, méhészkedés) legfontosabb ismérveit, s teszi mindezt a míves, szépírói erényeket el nem tagadható, széles műveltségű ember világlátásával.

A Gálok című kisregény, valamint A havas című elbeszélés kötetbe emelése kitűnő választás volt, hiszen az "elmélet" mindjárt a valóság talaján "gyökeret verve" nyer hiteles értelmezést. Az írásokban szinte megelevenedni látszik Erdély -- semmilyen más tájhoz nem hasonlítható -- titkokkal teli, ám magát a szülötteinek teljes valójában megmutató, "ezerráncú" arca, s az itt élő emberek, akik pontosan értik az évezredes fák susogó leveleinek üzenetét, a rájuk bízott páratlan értékekkel, úgy tűnik föl, igencsak jól sáfárkodnak. A kötetben olvasható még Benkő Samu Kós Károllyal folytatott beszélgetése a földművelésről, melyet 1973 nyárutóján vetett papírra a "riporter", majd a zárófejezetben a szerző -- öt kézírásos oldalnak megfelelő, rovásíráshoz hasonlatos betűkkel írt -- dokumentumértékű gondolatai, valamint az elmondottakat illusztráló, ihletett rajzai láthatók. Az Erdélyhez mély és szerteágazó gyökerekkel kötődő Kós így fogalmazott földművelői munkájáról: "Apám azt mondta, hogy mérnök legyek. Én, ha apám földbirtokos lett volna, akkor feltétlenül földbirtokos lettem volna, mert a földet, azt szeretem. Mindig is szerettem, és szeretem ma is."

Az értékes, szép kiadvány az esti olvasólámpa meghitt fényénél a téma továbbgondolására késztetheti olvasóit.
 

"Kertészkedj, művelődj, barátkozz!" Ezzel a -- kötet utószavában, Gyúró Ferenc által megfogalmazott -- jelszóval lehet a legtömörebben összefoglalni és jellemezni Somogyi Imre (1902--1947) munkásságát és a példaértékű életút -- utókorra hagyományozott -- eszmeiségét.

A szegényparaszti sorból származó, magát autodidakta módon képező, szobrászművészeti ambíciókkal is megáldott szerző az 1930-as évek elejétől a magyar parasztság szellemi és anyagi felemelésén fáradozott. Egy 1931-ben, Bulgáriába tett kerékpártúra alkalmával -- az ottani virágzó kertészetek láttán -- fogalmazódtak meg benne azok az egész életét és munkásságát meghatározó gondolatok, melyeknek foglalata ez a kis kötet lett. Meggyőződése szerint a magyar gyümölcs és zöldség különleges íze és zamata okán páratlan egész Európában, s ha ezeket az adottságokat hozzáértő gazdálkodással párosítja a magyar ember, akkor utolérhetetlen árucikkekké tudja tenni ezeket az élelmiszereket, vagy legalábbi nagy részüket.

Újabb és újabb "hajtásokban" kiterebélyesedő elgondolásait országjárások alkalmával, a Paraszt Népfőiskola előadásain osztotta meg az érdeklődőkkel, majd Tolna és Baranya megyében népi termelőszövetkezeteket is szervezett. Korai halála miatt nem élhette meg, hogy munkájának gyümölcse beérjen, az 1950-es évek politikája pedig száműzte a köztudatból még a nevét is. Első rehabilitációja 1975-ben következett be, amikor róla nevezték el a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem egyik budapesti kollégiumát. Tényleges rehabilitációját azonban a Kertmagyarország felé című munkájának kiadása jelentette.

A "zsebbe való" könyvecske először 1942-ben, majd 1943-ban, végül 1948-ban jelent meg. Ez a mostani, 1997-ben, a Püski és a Hát Krajcár Kiadó közös gondozásában megjelent kötet -- Somogyi Imre halálának 50. évfordulóján -- mintegy tiszteletadás az egész életmű előtt.

A kötet az ország "Kertmagyarországgá" válásának elméleti és gyakorlati tudnivalóit fogja csokorba. A gazdasági szervező, népművelő és mezőgazdasági szakíró szerző elméleti alapvetésének lényege az, hogy az állattenyésztésben és a kertészeti termesztésben az őshonos vagy már a régen meghonosodott fajtákkal kell foglalkozni, mert ezek már alkalmazkodtak a hazai természeti viszonyokhoz. Külön fejezetben ismerteti figyelemreméltó találmányát, a nádból szőhető hasurát (török eredetű szó, takarót jelent; Magyarországon olyan zsúpból vagy gyékényből font takarót neveznek így, melyet a kertészetekben melegágyak és üvegházak befedésére használnak), melyre egy egész gazdálkodási formát épített (Hasuragazdálkodás). Gondolatmenetéből pontosan kirajzolódik, milyen fontos szerepet szánt az ifjúság mezőgazdasági oktatásának, valamint a közjóléti szövetkezetek megszervezésének, szót ejt a pusztabíró megújításra váró intézményéről, de a mocsarak hasznosítását és a kertészetek öntözésének megoldását is fontos feladatként jelöli meg. Veres Péter és Németh László -- a szerző példaértékű életét méltató -- meleg hangú emlékező sorai zárják a maga nemében páratlan -- művelődéstörténeti hozadékkal is bíró -- kötetet. Vélhetően a Somogyi Imre által kidolgozott kertészeti és állattenyésztési módszerek fölött mára már eljárt az idő, azonban mindazok, akik felelősséget éreznek szűkebb pátriájuk, falujuk jövője iránt, rendkívül sok hasznos, megszívlelendő gondolatot, bölcsességet találnak majd a kötetben. A ma emberének jövő iránt érzett felelősségteljes gondolkodása pedig nem nélkülözheti e "pallérozott" elme továbbgondolásra érdemes munkásságának megismerését. 

Egész Európa történeti földrajzának megírása mintegy 500 oldalon -- szinte lehetetlen vállalkozás. A kötet időbeli tartalma is hatalmas, az i. e. 5. századtól az első világháború kitöréséig foglalja össze a legfontosabb ismereteket. A szerző maga is belátja, hogy ekkora terjedelemben csak vázlatos összefoglalást adhat, ezért egy érdekes módszerhez folyamodik: az európai történelem hét fontos "pillanatában" tekint végig a kontinensen valóban földrajzi jelleggel, a közbeeső hosszabb korszakokat pedig csak vázlatosan tekinti át. A hét jelentős korszak kiválasztása igen szerencsésen sikerült: az ókor két nagy európai kultúrája, a görög és a római civilizáció fénykora az első kettő (i. e. 5., illetve i. sz. 2. század). Ezt követi Nagy Károly kora, majd az érett középkor (14. század eleje), a reneszánsz, az ipari forradalom és végül a századforduló időszaka. Valójában a hét jelentős "pillanat" közé eső korok tárgyalása is egyre részletesebb, például a 19. század elemzése már terjedelemben is jóval felülmúlja az ipari forradalom és a századforduló tárgyalását.

De vajon mi is igazából a kötet tartalma? A legtöbb magyar olvasó számára a történeti földrajz elnevezés meglehetősen ismeretlenül cseng. E. Reclus -- bár nem a történeti földrajzról szólva -- azt mondta: "a földrajz nem más, mint térbeli történelem, a történelem pedig időbeli földrajz." Tehát valójában a földrajz és a történelem azonos dolog, csak két különböző nézőpontból vizsgálva. A tudományok elkülönülése azonban feledtetni látszik ezt a remek meglátást. A történeti földrajz egy olyan interdiszciplina, amely segít újra egységben látni a mesterségesen szétválasztott földrajzot és történelmet. Nem tévesztendő össze a történeti földrajz a gazdaságtörténettel, hiszen ez utóbbi nem foglalkozik például a természeti környezettel, sem az emberi magatartásmintákkal. A gazdaságtörténet elsődlegesen történet, míg a történeti földrajz inkább a múlt földrajza.

Az egyes fejezetek ennek megfelelően igyekeznek felölelni a földrajz legfontosabb területeit; a népesség, település, mezőgazdaság, ipar, kereskedelem és a közlekedés a legfőbb témák. Sajnos Pounds elsősorban történeti gazdaságföldrajzot írt, csak utalásszerűen jelennek meg a természeti környezet elemei, főleg a bevezetésben. Természetesen egy átfogóbb, a természeti környezet változásait is bemutató történeti földrajz már-már meghaladja a még elmélyültnek mondható kutatás lehetőségeit. Valójában a történeti földrajz művelőinek éppúgy választaniuk kell a természeti és a gazdasági földrajz közt, mint a hagyományos földrajz kutatóinak. Legtöbben a gazdasági földrajzot választják, mert elsősorban ez tekinthető térbeli történelemnek.

A szerző remek előszóban foglalja össze, hogy milyen módszerrel követi végig az európai történelmet. Rendkívül bonyolult összefüggés-rendszert kell feltárnia a kutatónak a környezeti adottságok, a technikai színvonal és a társadalomszerkezet (emberi magatartásmódok, felfogásmód stb.) közt. E tényezők mindegyike önmagában is változik, s emellett hat az összes többire is -- e kölcsönhatások együttese eredményezi a fejlődést. Pounds könyve tárgyának 2500 esztendejét általában folyamatos haladásként értékeli, ő maga is haladáspárti felfogást képvisel. Helyesen szögezi le azt is, hogy a növekedés nem egyenlő a változással. A kiváló elméleti bevezetőben leírtakat azonban a szerző nem mindig tudta átültetni a gyakorlatba, vagyis az egyes fejezetekbe: a fenti szempontok közül elnagyoltan jelennek meg a környezeti adottságok és a társadalomszerkezet is. Pounds mentségére szolgál, hogy ilyen rövid terjedelem esetén nem is lehet ezeket a valóban bonyolult összefüggéseket aprólékosan kibontani. Ehhez egy újabb tudományág, a szociológia elmélyült ismerete is szükséges lenne. (Ez egyben jelzi azt is, hogy a történeti földrajz művelőinek milyen rendkívül nehéz a feladata, mert több tudományágban is otthonosan kell mozogniuk.) A "társadalmiasság", "szokásszerűség", az "anyaggal való elbánás" és hasonló, nehezen definiálható fogalmak mind segítenének megérteni például a technikai színvonal és a társadalomszerkezet összefüggését egymással, de a természeti környezettel is. Ezekre a fogalmakra Hajnal István hívta fel az olvasók figyelmét technikatörténeti tanulmányaiban a 30-as és a 40-es években. Sajnos e helyt nincs mód ezek részletes kifejtésére, így csak arra szorítkozhatom, hogy az érdeklődők figyelmébe ajánlom ezeket a műveket. Hajnal gondolatai sajnos a mai napig nem épültek be a köztudatba, pedig a technikai haladásról alkotott képünket gyökeresen átformálhatnák. Ugyancsak nagyon hiányzik a kötetből a környezetvédelmi szemlélet. E tekintetben legfeljebb a középkori városok és a modern ipar mocskának említése szerepel, ekkor is inkább népességi-egészségügyi szempontból.

Mindezen megszorításokkal Pounds kötete végül is teljesíti céljait, amennyiben egy rövid bevezetést ad Európa történeti földrajzába. Bosszantó viszont az, hogy rengeteg olyan adat, tény van a kötetben, amely az egymás utáni fejezetekben szinte szó szerint ismétlődik, sokszor három-négy egymást követő egységben is. Ez különösen akkor kelt rossz benyomást, amikor egy példaként felhozott apróságról van szó. Így olvashatunk két fejezetben is arról, hogy a 19. században a kézművesipar szinte csak a csipkekészítő idős asszonyok révén maradt fenn. Nyilván lehetett volna itt és a többi ismétlés esetén is más példákat is említeni. Más esetekben azonban az ismétlés szükséges is lehet, ha egy fontosabb jelenség hosszú korszakra kiterjed (pl. a Weald és a Forest of Dean vaskohászata -- 158., 226. és 267. o.).

A szerző igen sok ábrát, táblázatot és térképet közöl a szövegben, amelyek információgazdagsága sokszor nagyobb, mint egy hosszas magyarázaté. Zavaró viszont az, ha a szövegben olvasott információ ellentmond annak, amit a térkép vagy egy ábra mutat. Sajnos ez elég gyakran előfordul, pedig e hibák kis odafigyeléssel kiküszöbölhetők lettek volna. [Pl. Dublin lakossága az ipari forradalom küszöbén a szöveg szerint 175 ezer fő, míg a 10.4. térképen 25-50 ezer fősnek megfelelő jellel tüntetik fel (357. o.). A példákat itt is hosszan sorolhatnám.] Néhány helyen rontja a közölt adatok értékét a mértékegységek hiánya (pl. a 498. lapon a 12.6. táblázat esetében).

A könyv nemcsak címében Európa történeti földrajza, hanem a valóságban is arról, tehát egész Európáról szól. Európán Pounds -- sok nyugat-európai kutatóval ellentében -- az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő területeket érti, és igyekszik is az egész területet egyenletesen bemutatni, még az ókorban (!) is. Nyilvánvaló azonban, hogy egy angol kutató elsősorban Európa nyugati és északi területeinek viszonyairól talált irodalmat, így ezen területek feldolgozottsága jobban sikerült. A "kelet"-európai adatok közt bizony szép számmal találunk hibásakat is. Következetesen rossz (alábecsült) adatok szerepelnek például Magyarország népességéről egészen 1840-ig, amiből aztán Pounds a szövegben (385. o.) és a 11.6. ábrán (390. o.) is arra következtet, hogy 1830--50 közt Magyarország lakossága rendkívüli ütemben nőtt. Valójában e növekedés az európai átlagba sorolható.

A történeti földrajz természetesen nem nélkülözheti a politikatörténet ismeretét sem, hiszen e tényező is döntően befolyásolja a földrajzi környezetet. Valamennyi korszakban figyelemmel kíséri a szerző a főbb határváltozásokat is. Sokszor a kor eszméi is alapvetően fontosak, így hosszabb elemzés foglalkozik az imperializmussal és a nacionalizmussal. Ez utóbbi meglepő módon már a reneszánsz tárgyalásánál felmerül, de Pounds idézettel is bizonyítja, hogy valóban már ekkor -- bár csak szórványosan -- jelentkezett a nacionalizmus.

Szólni kell néhány szóban a magyar kiadás sajátosságairól is. Véleményem szerint a kelleténél több szerkesztői kiegészítés és magyarázat került a szövegbe. Sokszor az az olvasó érzése, hogy "A szerk." már-már társszerzői címre is jogosult lehetne. Több helyen az eredeti szöveg is teljesen egyértelmű, így a hozzáfűzött magyarázat felesleges. A fordító a települések magyar nevét adja meg, ami természetesen helyes olyan esetekben, mint Bécs, Prága vagy Koppenhága; kissé nehézkesnek tartom Boroszló említését, nem is beszélve Danckáról, amely név már teljesen kikopott a magyar névhasználatból (Danzig, a mai Gdansk egykori magyar neve Dancka volt). Ugyanakkor Braunschweig német város következetesen angol nevén (Brunswick) jelenik meg a kötetben (183. és 217. lap -- utóbbi a névmutatóban nincs is feltüntetve).

A könyv használatát jól segítik a különféle tematikus összeállítások: a földrajzi nevek, illetve a személynevek mutatója, a tárgymutató, valamint a térképek és a diagramok jegyzéke.

Remélhetőleg a kötet megjelenése egy erősödő történeti földrajzi szemléletmód elterjedését jelzi Magyarországon is. Kár, hogy hét évet kellett várni a könyv hazai kiadására. Tankönyvként való felhasználása igen hasznosnak látszik, hibái ellenére is alapvető és hiánypótló műnek számít. Nagy szükség lenne az ezt kiegészítő, az 1914 utáni jelenségeket feldolgozó kötetre is.
 

Ha azt gondolja az olvasó, hogy a cím egy matematikai művelet, az eredmény talán ez lehetne: harmónia. Ezt a harmonikus egészet fogalmazza meg az Ybl-díjas építész művében, amelyben benne van az a különleges körülmény, hogy építészként az erdészhallgatókat oktatja évtizedek óta, benne vannak a nagyvilágban tett utazásainak élményei és a bölcs szemlélet, amelyet hosszú építészeti tevékenysége alatt megérlelt.

A szerző megfogalmazza, hogy mikor és miért érezzük magunkat jól szűkebb és tágabb környezetünkben. Választ ad arra a kérdésre, hogyan építkezzünk, hogy a természeti adottságokat a legkedvezőbben komponáljuk bele az építménybe, illetve hogyan kell az épületet elhelyezni a tájban úgy, hogy azt inkább gazdagítsa, mintsem rombolja. Ahogyan az építészre hatott az erdők tudománya, úgy hat egymásra a táj és az épület, a természeti és az épített környezet.

E kölcsönhatásokat, az épített alkotásnak a természetbe rendeződését, az építő szemléletének alakulását mutatja meg a mű rajzokkal, színes és fekete-fehér fotókkal kiegészítve.

Izgalmas olvasmány az építészeknek és a tájrendezőknek, mert a számtalan példa elemzésén keresztül olyan szemlélet szűrődik át, amelyet elsősorban a szakembereknek érdemes megszívlelni.
 

Az energiaválság és a környezeti problémák előtérbe kerülésével a világ több helyén kezdték el építtetők, építészek és kutatók vizsgálni a tradicionális földépítészet (hazánkban a vályogépítészet) újbóli alkalmazásának lehetőségeit, feltételeit. Persze a földépítés nem új technika, és mint a könyv részletesebben ki is fejti, ma is a Föld lakosságának csaknem 30 százaléka, azaz mintegy 1,5 milliárd ember él földből készült házakban. A földépítés vizsgálatának további aktualitása, hogy az iparilag fejletlen országokban a népességrobbanás és a tömeges, olcsó, energiatakarékos lakásépítési igény miatt további szignifikáns mennyiségű földépítés várható.

Európában két nagy központja van a földépítészet tudományos szintű kutatásának (Kassel -- Gesammthochschule Kassel, valamint Grenoble -- CRA Terre-EAG). Ezen kiadvány a francia műhely húsz éve folyó grenoble-i kutatásainak eredményét publikálja, az egyes technikai lehetőségek, műszaki paraméterek példás (néhol egy kicsit túlságosan is részletes) bemutatásával. Tudományos alapossággal, jól érthető ábrákkal illusztrálva ismerteti az anyagvizsgálati és terméktesztelési módszereket, bemutatva a földfalakat stabilizáló lehetséges kötőanyagok (agyag, bitumen, cement) kötési mechanizmusát és szilárdsági tulajdonságait. A könyv széles, izgalmas áttekintést nyújt a Földön alkalmazott tradicionális és korszerűsített földépítés lehetőségeiről, bemutatva az egyes előkeverő és préselőgépeket, valamint a járatos zsaluzási, falazási technológiákat. A leíró szövegek mellett szabadkézi grafikus ábrákkal illusztrálják a szerzők az egyes berendezéseket, technológiákat.

A kötet érdekes fejezete a földfalak földrengés-érzékenysége. Ez az európai szakirodalomban kevésbé taglalt terület különös értelmet nyer, ha összevetjük a földépítés elterjedését és a földrengés-veszélyes területeket ábrázoló világtérképeket. Érzékletesen rajzolódik ki, hogy Dél- és Közép-Amerika nyugati partvidékén, valamint Kelet-Afrika és Nyugat-Ázsia földrengések által veszélyeztetett területein mennyi embernek jelent és jelenthet problémát a földházak földrengés-érzékenysége.

A tradicionális földépítés kutatását és a korszerű földépítés különböző fejlesztési irányait nagy mértékben meghatározzák az egyes országok építési szokásai, hagyományai és világpolitikai helyzetük. A német, svájci területeken a földépítést elsősorban magas környezeti és épületbiológiai értékei miatt (alacsony primer energia-tartalom, kitűnő páragazdálkodási képesség, recilkulálhatóság) alkalmazzák. Elsősorban a belföldi alkalmazás lehetőségeit kutatják, ami hasonló földrajzi fekvésünk és klimatikus adottságaink miatt sok kézzelfogható, hasznos ötletet, fejlesztést kínál Magyarország számára. A francia hagyományokat három fő tendencia határozza meg: az anyaország elsődleges pise, azaz vert technológiás építési tradíciója, a volt gyarmatokon előforduló lapos tetős, kubista, arab, illetve organikus fekete-afrikai formavilág és technológiák, valamint az ország jelenlegi, erősen iparosított cementközpontú építési irányultsága.

A könyv ennek megfelelően széles földrajzi spektrumból merít, de a magyar hétköznapok nyelvére csak áttételesen fordítható ismereteket közvetít. A bemutatott vázlatos szerkezeti csomópontok csak elvi szinten hasznosíthatók. Az egyes technológiák gyakorlati mélységű kivitelezési problémái, megoldásai nem derülnek ki a könyvből. Nem, illetve nagyon kevés szó esik a vályogfalak olyan jelentős, Magyarországon felmerülő problémáiról, mint a téli hővédelem, a külső felületképzés, a szaniter berendezések elhelyezésének, a vizes helyiségek szerkezeteinek kérdései.

Összességében érdekes szakkönyv, melyet a földrajzi értelemben széles horizontról vett tanulságos példák, építési anyagtani értelemben pedig mély vertikalitás jellemez. Az angol nyelven elérhető földépítési kiadványok között unikum, mivel a jellemzően építészeti, ismeretterjesztő kiadványok mellett mérnöki szinten ad áttekintést a földépítésről. Ajánlom mindazoknak, akiket érdekel a föld mint építőanyag sokfélesége -- vagy azon tömegeknek, akik egy korszerű vályogelem kifejlesztésén gondolkodnak --, de a gyakorlati alkalmazáshoz, saját épület építéséhez, további ismeretek szükségesek.
 

Dennis T. Avery: Saving the Planet with Pesticides and Plastic.
The Environmental Triumph of High-Yield Farming. Indianapolis, 
IN, 1995, Hudson Institute, 432. p.

A környezetvédő mozgalom érvényes és fontos. A környezetvédők arra késztetnek bennünket, hogy felismerjük: egyre inkább képesek vagyunk a természetes források megmentésére -- és felelősek vagyunk ezért. Ugyanakkor, bár a környezetvédők felismerik a problémákat, nem mindig látják a megoldásokat... a mezőgazdaság esetében "éppenséggel a rossz politikai megoldások mellett döntöttek". A föld egyre inkább az emberi rekreáció területe, s a vadvilág minden darabkájára szükség van. A mezőgazdaság és az erdészet az a két szektor, ahol több földet "kreálhatunk" anélkül, hogy feláldoznánk a környezetet; a magas terméshozam az egyetlen lehetőség erre. "A világ nem képes megmenteni a természetet magas hozamú mezőgazdaság, a mezőgazdasági kemikáliák óvatos felhasználása nélkül." Nagyfokú erdőültetés szükséges ahhoz, hogy megóvjuk a valóságosan vad erdőket a fakitermelés okozta károktól. Ha határozottan követjük a hozamnövelő mezőgazdasági és erdészeti kutatásokat, "képesek leszünk élelemhez, lakáshoz, ruhához juttatni 10 milliárd embert úgy, hogy kevesebb földet használunk mezőgazdasági és erdészeti célokra, mint ma."

Néhány egyéb provokatív észrevétel: 1. az integrált kártevőirtás, bár hasznos, nem pótolja a rovarirtó szereket, csak hatékonyabbá teszi azokat; 2. a komposzt és a szerves trágya csupán kis mértékben járulhat hozzá a palánta táplálásához, kivéve, ha hatalmas földterületeket használunk fel a szerves növényi trágya előállítására, miközben feláldozzuk a vad természetet; 3. az organikus gazdálkodás alacsony hozama sokkal inkább fenyegeti a természetet, mint a rovarirtók által okozott károk; 4. David Seckler (Winrock Foundation) szerint a világ népessége valószínűleg "2030-ban tetőzik, mintegy 8 milliárd fővel, ezt követően csökkenni fog"; 5. "a vakbuzgó környezetvédők" azt követelik, hogy csökkentsük nullára a rovarirtók által hordozott kockázatot, vagy egyenesen kiátkozzák azokat, ugyanakkor "az ételeinkben megjelenő természetes kemikáliák tízezerszer toxikusabbak, mint a rovarirtó szerek maradványai"; 6. a rákos megbetegedések következtében történő elhalálozások kevesebb mint 3 százalékát okozza a környezetszennyezés; kiterjedt kutatások igazolják, hogy a modern kártevőirtó szerek nem szerepelnek a bizonyítottan rákkeltő anyagok között; 7. az amerikai farmokon a megfelelőképpen alkalmazott rovarirtókkal határozott kapcsolatban álló egészségügyi problémák száma viszonylag csekély; még a Harmadik Világban is igen kicsi az ilyen kockázat; 8. Rachel Carson azt sejteti, hogy a DDT komoly fenyegetést jelentett az emberiség számára, ugyanakkor "semminemű veszély nem került azonosításra"; 9. Afrikában, a Szahara vidékén, évente 90 millió új maláriás esetet regisztrálnak; számos embert meg lehetett volna menteni, ha több DDT-t használtunk volna; 10. mai tudásunk szerint sem az organikus gazdálkodás, sem a kémiailag intenzív gazdálkodás nem szolgált rá a dominanciára: "a radikális középútra" van szükségünk, ahol a farmerek a leghatékonyabb módszereket alkalmazzák annak érdekében, hogy elérjék a legmagasabb terméshozamot, a legalacsonyabb környezeti és gazdasági ráfordítás mellett; 11. el kellene már szakadnunk a gazdasági szubvencionálás elavult formáitól és a nemzetközi mezőgazdasági kereskedelem korlátozásától; 12. a modern gazdálkodási rendszerek világszerte radikálisan csökkentik a talajeróziót azáltal, hogy emelik a terméshozamot, s így kevesebb földet tesznek ki a pusztulásnak, valamint azáltal, hogy alkalmaznak ugyan gyomirtó szereket, de mivel kisebb területet művelnek meg, kevesebbet; 13. a világ legnagyobb részén bőséges friss víz áll rendelkezésünkre, ha nem herdáljuk el (a világ vízfogyasztásának 70 százalékát a farmerek használják az öntözéshez; az öntözővíz túlnyomó többsége veszendőbe megy) ; 14. Kaliforniában a nem gazdasági használatú víz mennyiségét meg lehetne duplázni, gyakorlatilag külön költség nélkül, akkor, ha a saját vízvezetékkel rendelkező farmerek ténylegesen rendelkezhetnének a vízzel; a fölösleges vizet a farmerek eladnák a városoknak, s a bevételeket hatékonyabb öntözőrendszer kiépítésére fordítanák.

A műanyag a magas terméshozamú, emberek és állatok számára életteret teremtő gazdálkodás alapvető összetevője. A mezőgazdaságban a legtöbbet használt műanyag a talajtakaróként alkalmazott polietilén, amely segít a talaj melegen tartásában, megakadályozza a vízszivárgást és a talaj erózióját, valamint azt, hogy a gyomok versenyre keljenek a haszonnövényekkel. Az üvegnél sokkal olcsóbb műanyagfedél borítja a melegházakat, amelyek számos gyümölcsöt és zöldséget érlelnek. Műanyagtető védi a takarmányt -- így elkerülhető a silók építése. Igen lényeges, hogy a műanyag potencionálisan felhasználható a csepegtető öntözésnél is; a hosszú távra tervezett és beépített műanyagcsövek egyenesen a növények gyökereihez vezetik a vizet, így elkerülhető a párolgás és a felesleges szivárgás. A műanyag igen jól használható kemikáliák tárolására, szinte örök életű kerítésoszlopok, vödrök, víztartályok és egyéb gazdasági eszközök készítésére.

Valamennyi fejezet "mítoszteremtőktől" (mint például Lester Brown, Al Gore, Paul Ehrlich, David Pimentel és Jeremy Rifkin, aki különleges tehetségű mítoszteremtő) származó idézetekkel kezdődik, majd újabb, ezúttal a "realistáktól" származó idézettel folytatódik. Ez a meglehetősen harcias hozzáállás sokat levon a merész és érdekes érvelésből, különösen ami a műanyagok felhasználását illeti. A "radikális középút" megragadásának stratégiája -- az ellentétes álláspontot képviselőket extrémnek és tudománytalannak nyilvánítva -- találóan demonstrálja a Herman Kahn által bemutatott politikai sumó-birkózást.
 

James Lovelock: Gaia.
The Practical Science of Platenary Medicine
London, Stroud, 1991, Gaia Books, 192 p.

Vajon valóban mi vagyunk az isten által kiválasztott faj? Vagy inkább az, amely a legjobban károsítja, sőt végveszélybe is sodorhatja a Földet? A válasz csak tőlünk függ. A megfelelő válasz megtalálásában segít James Lovelock könyve: Gaia. A bolygó gyógyításának gyakorlati tudománya.

Intelligens parazita-e az ember?

Lovelock szerint az ember a Föld számára olyan, mint egy kórokozó mikroorganizmus, vagy egy rosszindulatú daganat az emberi szervezetben. A mikroorganizmus négyféleképpen viselkedhet: megtámadja a szervezetet, azonban megsemmisíti őt a szervezet védekező rendszere; a szervezet és az élősködő között hosszú ideig tartó küzdelem is kialakulhat, ez a krónikus betegség állapota; előfordulhat, hogy a parazita kerekedik fölül és elpusztítja a szervezetet, és ezzel természetesen az ő életfeltételei is megszűnnek. Az is lehetséges azonban, hogy a szervezet és a parazita szimbiózisban, kölcsönös egymásrautaltságban él. Az ember mint intelligens parazita számára ennek a legutolsó állapotnak az elérése lehet az egyetlen reális cél. Ha nem tudjuk megvalósítani, hogy szimbiózisban éljünk a Földdel, akkor mind az emberiség, mind a Föld pusztulása bekövetkezhet.

A Gaia-modell keletkezése

A földi élet magyarázatára az emberi történelem során sokféle elmélet született; a Gaia-elmélet szerint a Föld egyetlen egységes és önszabályozó ökorendszer. James Lovelock 1972-ben dolgozta ki ezt a modellt, de az ötlet az 1960-as évekből származik. Érdekes, hogy a modell megalkotásához Lovelockot a Mars tanulmányozása vezette: felkérést kapott, hogy segítsen annak a kérdésnek az eldöntésében, hogy van-e élet a Marson? Lovelock javaslata az volt, hogy a helyi talajminták elemzése helyett meg kell vizsgálni a bolygó légkörét. Ha a gázok statikus egyensúlyi állapotban vannak, akkor az arra utal, hogy nincs élet, ha pedig nincsenek egyensúlyi állapotban, akkor valószínűleg van élet a bolygón. Az élet ugyanis állandó változás, folyamatos anyag- és energiacsere. Lovelock a vizsgálatok alapján azt állapította meg, hogy a Mars légkörére a statikus egyensúly a jellemző, ellentétben a Földdel, ahol nagymértékű a kémiai egyensúlyhiány. A statikus egyensúlyi állapot hiánya azt is jelenti, hogy van még szabadon felhasználható energia, vagyis vannak a légkörnek reakcióképes komponensei, és kevés az olyan összetevő, amely egyáltalán nem képes további reakcióra. A földi atmoszféra oxidáló (O2, CO2), redukáló (CD4, H2) és közömbös (N2, nemes) gázok keveréke. Ha hirtelen megszűnne az élet a Földön, az anyagok reakcióba lépnének egymással és a folyamat addig tartana, amíg minden reakcióképes anyag elreagálna egymással, és egy statikus kémiai egyensúlyi állapot alakulna ki. Lovelock tehát a Marson keresett élettől a földi élethez, illetve az élet kialakulásának és fennmaradásának általános feltételeihez jutott el.

Az 1970-es években Lovelock elméletét megismerve William Golding adta a Gaia nevet a Földnek, a "szuperorganizmusnak". Gaia a Föld istennője volt a görög hitvilágban, finom, nőies és táplálékot adó istennő, de azokhoz könyörtelenül szigorú, akik nem éltek harmóniában a Földdel.

Gaia -- egyetlen nagy élőlény

Lovelock az egész Földet egységes rendszernek tekinti, tehát -- a többi modelltől eltérően -- nem szabdalja szét részekre, vagyis atmoszférára, litoszférára, hidroszférára és bioszférára. Azonkívül azt vallja, hogy a Föld önszabályozó rendszer. A természetben rengeteg olyan fizikai és kémiai folyamat van, amely önszabályozó, vagyis egy zavar olyan választ indukál, amely a bekövetkező változás ellen hat. Mivel az élet alapját a folyamatok jelentik, ezért elég könnyen elfogadható, hogy az egész Föld esetében is működhetnek ilyen önszabályozó folyamatok. A Gaia-elmélet nem töri meg a természettudományos gondolkodás és gyakorlat elismert tradícióját. Azonban visszalép ahhoz az időhöz, amikor a tudomány még egységes volt.

Lovelock úgy tekinti a Földet, mint egységes ökorendszert, tehát bizonyos értelemben mint egyetlen hatalmas élőlényt. Gaia nem az általunk megszokott értelemben élő, hiszen például nem tud helyet változtatni, nincs önálló akarata, vagy nem tud szaporodni. Szükségszerűen felmerül az igény: hogy határozzuk meg: mi az élet? A fizikusok magyarázata szerint az entrópia csökkenése: a szabad energia felvételével az élőlény képes arra, hogy csökkentse a belső entrópiáját. Neodarwinista szemszögből nézve az élet a szerves molekulákból álló rendszernek az a sajátossága, hogy növekedni és reprodukálódni képes. A reprodukció folyamatát a természetes szelekció korrigálja. Biokémiai szempontból akkor nevezhető valami élőlénynek, ha fel tudja szabadítani az energiát a tápanyagból vagy a napsugárzásból, és a genetikai kódjaiban beprogramozott utasításoknak megfelelően növekedik. Geofiziológiai szempontból az élet egy olyan, határokkal bíró rendszernek a sajátossága, amely nyitott az energia- és anyagáramlásra, és képes arra, hogy a külső körülményektől függetlenül állandó értéken tartsa a belső tulajdonságait. Gaia leginkább eszerint tekinthető élőlénynek, ugyanis az önszabályozó folyamatok a Föld sokféle jellemzőjét tartják állandó értéken, de legalábbis egy meghatározott tartományon belül.

Önszabályozó mechanizmusok

A könyv végigköveti a Világegyetem fejlődését a Big Bang-től a galaxisok kialakulásán, a Naprendszer és ezen belül a Föld kialakulásán és fejlődésén keresztül addig, amíg létre nem jöttek a feltételek az élet kialakulásához, tehát Gaia megszületéséhez. Azt még ma sem tudjuk, hogyan alakult ki az élet a Földön: véletlen földi események vezettek-e a kialakulásához, vagy a Világegyetem más pontjáról került-e a Földre. Az azonban bizonyos, hogy egyes élőlények életműködése következtében melléktermékként oxigén keletkezett, amely lehetővé tette az élet új formáinak kifejlődését is. Az élet azután egy bizonyos tartományban stabilizálta a körülményeket a Földön, például biztosította a víz megmaradását. Az élet és a víz egymással kölcsönös függésben állnak: a víz az élet alapja, ugyanakkor a víz megmaradása a Földön az élőlényeknek köszönhető. Ha ugyanis nem lenne élet a Földön, a víz szétbomlana oxigénre és hidrogénre, és az utóbbi gáz megszökne a Föld közeléből, mert kis tömege miatt aránylag kis gravitációs vonzóerő hat rá. Az élet szabályozza és olyan arányoknál stabilizálja a légkör összetételét, amelyek megfelelőek az élőlények számára. Az élet, vagyis a bioszféra az éghajlatot és a légkör összetételét egy olyan szinten tartja fenn, amely optimális az élethez. Érdekes példa erre, hogy bár a Nap energia-kibocsátása 25 százalékkal nőtt azóta, hogy élet van a Földön, a hőmérséklet mégis megmaradt abban a tartományban, amely az élet számára megfelelő.

Sokféle önszabályozó mechanizmus működik Gaia szervezetében: az oxigénszintet például többek között az stabilizálja, hogy a levegő oxigéntartalmának egy százalékos emelkedése 100 százalékkal növeli a növények öngyulladásának esélyét, az égés során pedig az oxigén széndioxiddá alakul át.

Az időjárás önszabályozásában többek között a tengeri algák játszanak komoly szerepet. Az algák az életműködésük során dimetil-szulfitot (DMS) állítanak elő, amely a levegőben aerosolt alkot, és ezzel elősegíti a felhőképződést. Ha tehát melegebb az időjárás az átlagosnál, akkor több tengeri alga fejlődik, ezért megnő a DMS-termelés, és ennek következtében több felhő képződik. A felhők pedig visszaverik a napfény egy részét. A DMS tehát éghajlati termosztátként működik.

Érdekes és szerencsés, hogy a Földön a legtöbb hely alkalmas az életre. Különböző tényezők határozzák meg az ún. életablakot, vagyis azt a tartományt, amelyben a hőmérséklet, a nedvességtartalom, a kémhatás, a sótartalom, az ionkoncentráció és a redoxipotenciál megfelelő az élet fennmaradásához. A természetes szelekció során azok a fajok maradtak fenn, amelyek az adott hely sajátosságaihoz jól alkalmazkodtak -- a sajátosságokba bele kell érteni azokat is, amelyeket más élőlények alakítottak ki (pl. az oxigén jelenlétét a légkörben) --, illetve azok az élő szervezetek, amelyek együttesen képesek arra, hogy az életkörülményeket olyan módon megváltoztassák, hogy az a számukra előnyös legyen. A növények egyedül nem lennének képesek arra, hogy ökorendszert alkossanak, ugyanis hamar kifogynának a széndioxidból, tehát szükségük van olyan élőlényekre, amelyek széndioxidot termelnek az életműködésük során. Így jöhet létre az egyensúly az anyag és az energia körforgásában a természetben.

Daisyworld -- margarétavilág

Az éghajlat önszabályozó mechanizmusának a magyarázatára készítették el a Daisyworld komputer-modellt. Képzeljünk el egy olyan világot, ahol csak sötét és fehér margaréták élnek. Kezdetben, amíg a napsugárzás intenzitása nem olyan nagy, csak az Egyenlítő vidékén élnek margaréták, mégpedig sötétek, hiszen ezek több fényt tudnak elnyelni, mint a fehérek. A napsugárzás intenzitásának növekedésével egyre inkább elterjednek a világos színű virágok, míg teljesen kiszorítja a sötéteket, sőt később már ők is csak a sarkvidéken élnek, és végül ezek is teljesen kipusztulnak. A modell továbbfejlesztett változatánál növényevő állatok (nyúl) és ragadozók (róka) jelenlétét is feltételezik. A modell segítségével vizsgálják, hogy a margarétáknál bekövetkező járványszerű pusztulás milyen hatással van a margaréták és a két állatfaj népességének alakulására, valamint a Föld éghajlatára. A modell alapján azt a meglepő eredményt kapták, hogy sem a két állatfaj megjelenése, sem a katasztrófák bekövetkezése nem befolyásolja hosszú távon a margaréták éghajlat-szabályozó képességét. Ennek az az oka, hogy bár a járvány miatt bekövetkező populációcsökkenés mindhárom fajnál nagymértékű, azonban a rendszer hamar újraépül, tehát csak rövid távon érzékelhető a hőmérséklet-csökkenés.

A Daisyworld nagyon jól modellezi a tűlevelűek és a lombos fák eloszlását a Földön: a hidegebb vidékeken tűlevelűek nőnek, amelyek sötétebb színűek, így jobban elnyelik a napfényt -- ezek felelnek meg a sötét margarétáknak. A trópusokon növő lombos növényekből álló dús vegetáció fölött az intenzív párolgás következtében mindig képződik felhő, amelynek nagy a fényvisszaverő képessége -- a lombos növények a fölöttük képződő felhőkkel együtt a világos margarétáknak felelnek meg.

Beteg-e Gaia?

A diagnózis szerint Gaia jelenleg még jó egészségi állapotban van, de egyes tünetek kezdődő betegségre utalnak, például a CO2- és a CH4-szint emelkedése, a CFC megjelenése a légkörben, vagy az átlaghőmérséklet emelkedése.

Gaia homeosztatikus választ ad a zavarokra és a sérülésekre. Gaia legalább 3,6 milliárd éve van életben. Ez alatt az idő alatt rengeteg változás történt, például a légkör összetételében vagy a napsugárzás intenzitásában, valamint számos objektum csapódhatott a Föld felszínébe. Az élet fennmaradása annak köszönhető, hogy Gaia öngyógyító, önszabályozó rendszer. A homeosztázis nem állandóságot, változatlanságot jelent, hanem dinamikus egyensúlyt. Egyes tényezők megváltoznak, és ennek következtében a rendszer egy másik stabil állapotba billen át (homeorhesis). A rendszer úgy alakítja a feltételeket, hogy azok továbbra is megfelelőek legyenek az élet számára.

A Nap egyre melegebbé válik, mert a csillagfejlődésnek abban a szakaszában van, amelyben a csillag tágul és a fénykibocsátása növekszik. Kiszámították, hogy Gaia jelenlegi önszabályozó folyamatai nem tudják megakadályozni az emiatt bekövetkező nagy mértékű felszínihőmérséklet-növekedést. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csődöt mond majd az önszabályozó rendszer és bekövetkezik a bolygó halála. Abban lehet reménykedni, hogy kialakul valamilyen új önszabályozó mechanizmus, és a bolygó átlép egy új, melegebb, de stabil és az élet számára még megfelelő fázisba.

Az, ami nem jó az embernek, sok esetben előnyös az egész földi élővilág, tehát Gaia számára. Például az új jégkorszak tragédia lenne az egész emberiség számára, ugyanis az északi félgömbön a 45. szélességi foknál északabbra fekvő területek fokozatosan vastag jégtakaró alá kerülnének. A Grönland és az Antarktisz jégtakarójának elemzéséből azonban az derült ki, hogy a legutóbbi jégkorszakban a DMS-kibocsátás legalább a kétszerese volt a jelenleginek, ebből arra lehet következtetni, hogy az óceáni élet akkor sokkal virágzóbb volt, mint jelenleg. Ebből a szerző azt a következtetést vonja le, hogy Gaia egészséges állapotának a jégkorszakot tekinthetjük, míg a jégkorszakok közötti periódusok lázas állapotnak felelnek meg. Az adatok azt mutatják, hogy az emberi tevékenység következtében a felmelegedésnél önerősítő folyamat következik be. Ezért a rendszer érzékenyebbé válik a kis változásokra is, és kevésbé tudja visszaállítani az eredeti állapotot.

Gaia betegségei hasonlítanak az emberekére: általában az ember sem és a földi ökorendszer sem közvetlenül a betegségbe vagy a sérülésbe hal bele, hanem a következményekbe. A Föld számára ilyen sérülés lehet az erdőirtás, amelynek súlyos következményeként talajerózió és a csapadékviszonyok megváltozása következik be, amely a sivatagi területek növekedéséhez vezethet. Így egy bizonyos határon túl az erdőirtás közvetve a többi erdő pusztulását is okozza. A savas eső is közvetett hatásain keresztül, főként a növények ellenállóképességének meggyengítésén keresztül okozza a növények és az állatok pusztulását. A könyv gyógyító eljárást javasol a "beteg Föld" meggyógyítására. A beteg bolygót akkor lehet sikerrel meggyógyítani, ha nemcsak egy-egy különálló környezeti problémára figyelünk, hanem egységben és összefüggéseiben vizsgáljuk és kezeljük a Földet.

Olyan erősen kötve vagyunk a Földhöz, hogy az ő betegsége a mienk is. Az embernek meg kell tanulnia egységben élni a földi élővilággal. Különben megtörténhet, hogy a Gaia következő egyensúlyi helyzete olyan lesz, amely az ember számára már nem biztosít megfelelő életfeltételeket.