A föld mint alap: a hely, ahol a lét elrejtezik, ahol az ember az istenivel érintkezik. Isten műve: a teremtés; az isteni, a teremtés alsó foka: a termés. A termés nem az a történés, amikor a nincsből valami lesz, nem is, amikor a valami elenyész. A tér, ahol a nincsből a valami lesz: a szállás. Az a hely, ahol a valami elenyész: Hádész birodalma. A termés: a lehetőség megtörténése. A föld az a hely, ahol az élet a halál elől elrejtőzhet, s a halálból visszatérhet. A föld a lehetőség rejtekhelye, ahol az kibomolhat, virágba borulhat, ahol a felnövekvő felnövekedhet, ahol az igazság megtörténhet.
 
 

A hely felnyitásai

Tér1

A tudományon beszűkített ész úgy véli, a hely a tér része. De a hely nem a fizikai-mechanikus felfogás szerinti előzetesen adott térben van, ellenkezőleg, egy tájék helyeinek működéseiből bontakozik ki.

Mi is hát a tér? Az eredendő bűn, a lét és a létező, az objektum,és a szubjektum Isten és a világ szétválasztásán, és az isten, a lét, majd manapság az objektum sutra vetésén, a lét feledésén alapozott tudományos ész kiterjedés nélküli pontok halmazát, valamiféle üres tartályt tekint térnek, s ennek az üres fizikai-mechanikai térnek körülhatárolt részét tekinti helynek. Mert ezt a teret, úgy véli, mérni, s ha mérni, akkor magához ragadni, s ha magához ragadni, akkor uralni tudja.

De mi is a mérés? Aminek bűvöletéből táplálkozik a fizikai-mechanikus üres tartály elképzelés? A mérés a mérték alkalmazása, működni hagyása, a működni hagyott mérték. Úgyhogy a mérés a mértéken, s ezért a mérték-vételen, a mérték kiválasztásán múlik. Azon, hogy a lehetségesek közül mely mértéket hagyjuk működni. A mérés megszokott módja a mechanikusan számítgató, egykor súlyszámokra, máskor meg rezgésszámokra bontó erőszakos megragadás. Pedig a mérték lényege ugyanúgy nem kvantum, ahogy a szám lényege sem az. A tulajdonképpeni mértékvételnél nem ismerős dolgok, azaz mérőrudak és mérőszámok segítségével lépünk le valami ismeretlent, amit ezzel ismertté tenni vélünk, a mennyiség és a rend mindenkor átlátható határai közé rekesztve azt -- mert ez valójában az önhitt mérték nélküliség.
Akkor viszont mi is a mérték?

A mérték

Az ember mindig is valami égihez és valami égivel mérte magát. Ebben a mérésben az ember végigméri a föld és az ég közöttit, nemcsak alkalomszerűen, mert csak az ilyen végigmérésben lesz az ember igazán ember. És csak ez a mérték, a létmérték méri fel az ember s a dolgok lényegét. A lét, az Istenség a mérték, amellyel az ember kiméri helyét a földön, az ég alatt. És csak ha az ember ily módon -- az eget és földet magába foglaló létmértékkel -- méri fel helyét, csak akkor képes lényegének megfelelően lenni. Ezért a mérték az a mód, ahogy az elrejtőzöttségében hagyott Isten mint ilyen az ég által nyilvánvalóvá lesz, s mert a nyilvánvalóvá tett istenhez méri magát, az elfeledett s így ismeretlenül maradó lét is emlékezetbe idézhető. A tulajdonképpeni mértékvétel ezért nem megragadás, nem is a fogáson alapszik, mint a tudományos mérés. Az ilyen méricskélő erőszakoskodás mértéke szerinti dolgok, bírjanak bármily nagy számossággal is, a léttől elzárt létezőkké romlanak, zsúfoltságukban is üres terekké, túlzsúfolt űrré válnak. A tulajdonképpeni mértékvétel azon alapszik, hogy jönni hagyjuk, ami kiméretett. A földön így vett mérték az ég meghittjébe illeszkedik: ennek a mérésnek a mértékvétele létező és lét, ember és az ismeretlenségében hagyott Isten egymáshoz kapcsolása, szakrálison alapuló létmérték, ezért a mértékvétel az összetartozók összekapcsolása: a kommunió, a kommunió eredménye pedig a hely. A mértékvétel ezért sohasem a magunkhoz ragadás, hanem az, aminek révén az ember mértéket kap létezésének tágasságához és minduntalan elmélyítéséhez, s amitől minden viharban is képes emberül és emberként lenni.

A hely

A hely a működni hagyott létmérték, az égből működni engedett nyilvánvaló, a kozmosz része. A hely a létmérték-vételre alapozott elhelyezés révén "lét-esül". Az elhelyezés maga kettős: egyszerre jelent odaengedést és berendezést. Az odaengedésben a dolgoknak a feltűnése történik meg. Ugyanakkor az elhelyezés berendezés is, amikor is a berendezés a dolgoknak a valahová tartozás lehetőségét kínálja fel, és innen kiindulva az egymáshoz tartozásét. A hely így: az odaengedett dolgokból berendezett elhelyezés, amely a dolgokat mint összetartozókat gyűjti egybe; az egybegyűjtött, egy helyen lévő összetartozás. Ennek következtében a dolgok a helyek, és nem csak odatartoznak egy helyhez, amint azt az üres tartályt fantáziáló fizikai-mechanikus ész gondolja, amely e tartályba helyezett dolgok között űrt képzel. A hely, mert maguk a dolgok a helyek, mindig kitöltött. S mert a dolgok létminőségük szerint különböznek egymástól, ezért a mindig kitöltött hely is a földet és eget egyként magába foglaló létmérték szerint tagolódik: másként, ha a dolgok létteljesek, másként, amikor léttelen létezők csupán, s megint másként a rontott létű dolgok kierőszakolása esetén.

A föld a hely létminősége

A modernizációval együtt kibicsaklott vélekedésünk ezt is éppen fordítva képzeli: a föld van elöl, ezért a földön lehet kimérni a tereket, s a tereken kijelölni a helyeket. Itt, a falu terében a kertnek, ott a szántónak, emitt pedig az építkezésnek van a helye; a város e részén engedélyezem, ott tiltom az építkezést, a kertművelést, a szántás-vetést -- diktálja az önmagába fordult közhatalom. S mi ezért többnyire alkalmatlan terekre tódulunk, ártó helyeken tengetjük éltünket. Holott tegnapelőttig, még inkább tegnapig, köztudott volt, hogy a hely nem puszta tér, a szó fizikai-technikai értelmében. Ellenkezőleg: a föld hely a kozmoszban, ezért a térnyerés éppen a hely szabaddá tételét jelenti, a szabaddá tévő elhelyezést: szabaddá arra, hogy ott a szent vagy az igaz megtörténjen. Ezért közismert volt a hely elsősége: ez itt a szent helye, az a föld helye, ide gyűlni szabadságunk, mert szent és föld az otthonban2 itt találkozik, oda viszont ne menjünk, mert ott az ártalmak találkoznak. Ha mégis oda tülekedünk, az eltévelyedés, az önkéntes kiűzetés maga. Egészen a velünk érintkező tegnapig még nem sodortak le bennünket földünkről, a történő létigazság, a szabadság helyéről.

Föld és ég összetart

Hölderlin az a költő volt, aki oly sok nemzedék után újra meghallotta a tudomány előtti görögök szavát: azt, hogy föld és ég -- elválaszthatatlanok: egyik a másik nélkül nem az, ami. Felismerte, hogy a tulajdonképpeni mérték: két hely egymáshoz kapcsolása, két minőség egymásra vonatkoztatása: a magát elrejtő föld és az elrejtezőt önmaga által nyilvánvaló tévő ég egymásra vonatkoztatása. Az ember lényege mindig felméretésre vár. Ehhez olyan mértékre van szükség, amely egymagában vonatkozik mindkettőre: az ember azáltal van, hogy végigméri a földön-t és az ég alatt-ot. Ez az -ön és ez az alatt összetartozik. Összefonódásuk a végigmérés, a szakrálison alapuló létmérték működni engedése.

A hely megnyitásai

Hogyan lesz a helyből szent hely, ahol a templom vagy a család lehet? Mi teszi a helyet földdé, és mitől válik a hely kiüresedett, ámde túlzsúfolt térré? Minthogy a hely a dolgokkal kitöltött, tudjuk, hogy a mérték szerint összegyűjtött összetartozó, illetve az egymásra hányt, összezsúfolt dolgok döntik el, hogy a helyek szabaddá tétele vagy ellenkezője, lerontása történik meg: szent helyekké lesznek, melyeken Isten jelenhet meg, földdé, ahol az istenivel érintkezés történik meg, vagy űrré, ahonnan elmenekültek az istenek, kiüresedett térré, ahol az isteni megjelenés oly sokáig várat magára. Ezért a kérdés nem is ez, hanem az, hogy milyen történés az, amely a helyből templomot, otthont vagy hadi szállást, még tovább: megalopoliszt alakít. A kérdés, hogy hogyan történik meg a viszonyulás a helyhez: lakozás, műalkotás vagy priváció (megfosztás) módján?

A lakozás

A helyet a lakozás létminőségében tartja: szent helynek, az ártó démonok szállásának, az embernek földként. A költőtől tudhatjuk: az idők romlása előtt az ember költőien lakozott. Poéta lett volna mind? Éppenhogy nem! A költés nem azonos a poézissel. A költés nem építés, az épületek készítése és berendezése értelmében, amit a pozéisz eredetileg jelent; a költés mégis építés.

A költés eredetileg "beszéd" -- a beszéd a logosz. A logosz azonban nem akármilyen beszéd; a logosz az a beszéd, amely láttatja, nyilvánvalóvá teszi az eget, a létet, Istent, s ezért azt, amiről a beszédben szó van. A költészet ezért a létező el-nem-rejtettségéről, az igazságról szóló beszéd. Láttatja, azaz fénybe vonja: előhúzza elrejtettségéből, és az el-nem-rejtettségbe helyezi. A logosz a mérték szerinti beszéd, s ezért nem fecsegés. Az a nyelv, amelyen a beszélgetés folyik, a lét nyelve. Mára már elfeledtük, hogy a régi görögök azért nevezték "körüllakóikat" némának, mert csak fecsegni tudtak, a lét nyelvén nem tudtak beszélni. S mert elfeledtük a létnyelvet, ezért se tűnik fel például a magyar sajátsága: az előtagozás. Az az előtagozás, amelyben egy előtag, a "szer" megléte a dolognak a létszerintiségét, létteljességét jelentette. S ezért a "szertelenség" azt a beszédet és azt a más cselekvést jelentette, amelyből a létteljesség hiányzik: a fecsegést.

A költés nem történik s nem történhet meg bármikor. A költés akkor történik meg, amikor a khárisz, a jóindulat a szívnél időzik -- amikor az ember erkölcsi alkotás és érzelmi munka3 végzésére képes. A khárisz, bár a szívhez tartozik, korántsem irracionális, ellenkezőleg, a ráció azért fordul irracionálisba, mert a szívvel szembefordul, mert nem alapozza meg az erkölcsi-érzelmi alkotás. A szívnél időző jóindulat, az érzelmi munka és az erkölcsi alkotás a megérkezést jelenti a mérték igényéhez, az odafordulást a mérték felé. Amíg ez a megérkezés és ez az odafordulás tart, csak addig sikerül az embernek az éghez, a léthez, az istenséghez mérnie magát. A mértékhez való mérték vétele, az erkölcsi alkotás és az érzelmi munka és az ezek alapján álló ész, a logosz együttes építkezése a lakozás: amikor az ember szakrálisan egybegyűjtött létmérték szerint építkezik. S mert e szerint a mérték szerint építkezik, ezért képes emberül és emberként lenni. A lakozás a helyből kibontja az összetartozó földet és az eget. A helyből kibontott és összetartozó földből és égből a lakozás a mérték szerint ha tovább építkezik: az a tájék. A hely és a belőle kibontott tájék ezért az emberül lenni képesség.

Föld

A föld: hely és dolog, s mint ilyen, egyszerre anyag4 és létező.

A föld anyagként a kéznél lévő. A kéznél lévő mint anyag kő, por, agyag, jó esetben humusz. A dolog, amit földnek hívunk, még csak anyag, anyagként azonban még nem föld. A dolog, mit földnek hívunk, akkor válik földdé, ha hellyé is válik: ha hozzá mint létezőhöz képesek vagyunk a létmérték szerint illeszkedni.

A föld mint hely ezért az alap. Alapként azonban még csak a kiindulás, amire alapozhatunk. Ami benne nyeri el alapját: a világ. A föld a rejtekező, a világ a nyitott, a kettő együtt: a kommunió. A nyitott az, amiben a létező és a lét egymásra megnyílt. Az egymásra megnyílás a mérték fényébe állítás. Föld csak az, ami egyszerre rejtekező és nyitott, föld és világ ezért egyek. Egyként pedig ő az, amit a régi görögök fűziszként tudtak.

A föld mint alap a hely, ahol a lét elrejtezik, ahol az ember az istenivel érintkezik. Isten műve: a teremtés; az isteni, a teremtés alsó foka: a termés. A termés nem az a történés, amikor a nincsből valami lesz, nem is, amikor a valami elenyész. A tér, ahol a nincsből a valami lesz: a szállás. Az a hely, ahol a valami elenyész: Hádész birodalma. A termés: a lehetőség megtörténése. A föld az a hely, ahol az élet a halál elől elrejtőzhet, s a halálból visszatérhet. A föld a lehetőség rejtekhelye, ahol az kibomolhat, virágba borulhat, ahol a felnövekvő felnövekedhet, ahol az igazság megtörténhet.

A szerszám

A föld mint alap a rejtőző igazság, a lét megtörténésének helye. Az alapnak, hogy az éghez elérhessen, s hogy a lét megtörténésének helyével egyidőben a szent megtörténésének helyévé is lehessen, szüksége van a felnyitásra és a fénybe állításra: szüksége van a világra. A földtől mint alaptól viszont a megalapozott világig egy út vezet, amely igen hosszú, s első fokán a szerszám áll.

A szerszámról azt hihetnénk, az maga az eszköz. Az eszköz azonban még korlátozott, még kiegészítésre vár. A föld anyag és létező egysége -- az eszköz ebből az egységből csak az anyagot képes megszólítani, csak ebből képes alakítani. Ami ebből az alakításból lesz: a tér pontjainak kitöltése -- a környezet. A környezet azonban még nem világ. Az eszköz maga: a használhatóság, s a használhatóságot megalapozó biztonság. A biztonság: a megszokottság, hogy az anyaggal megtörténik a formálás. A használat, a formálás megszokottá válása azonban még mérték nélkül való. Ezért amire az eszköz vár: a mérték működésbe hozása. A szerszám az a dolog, amely a mértéket képes működésbe hozni és működni hagyni. Amitől a puszta anyag létezővé, a létező a léttel és a szakrálissal való kommunió történésévé, lakozássá válik. Az eszköz a mértékre, a szerszámmal való egyesülésre vár. Hogy érthessük, mi a szer-szám, emlékezzünk a létnyelvre. A "szer"-szám5 ezen a nyelven annak az eszköznek a neve, amely maga is létteljes, s amely ezért képes a létező létét nyilvánvalóvá tenni. A szerszám a létnek ilyen vagy olyan létezőként működésbe helyezni tudása. Így a szerszám képes a földet a világgal, s ezért az éggel kommunióba vonni. Amely egyesüléstől a föld, s vele a környezet megteszi első lépését a világ felé. Ezért a szerszám: a létbe való kitörés az elrejtettségből, s a lét működésbe helyezése.

A szerszám persze kevesebb az ecsetnél, a lúdtollnál, a szobrász vésőjénél: a szerszám által az anyag még nem válik mássá, a toll, a véső, ha a művészet veszi pártfogásába, az anyagot felszívja a műbe, a mű műlétében kioltja. A szerszám szerszám létében az anyag nem oldódik fel, csak egyesül a létéhez visszakapcsolt létezővel. A szerszám működni hagyása ezért költés ugyan, lakozás, de nem műalkotás. A véső, a toll és az ecset révén megtörténik az igazság, és nyilvánvalóvá válik a szent. A szerszám révén az igazság megtörténik, de a szentnek csak a meghívása történik meg, az odafordulás a szent felé. A szerszám ezért a megnyitott lakozás: a föld igazságának működésbe hozása.

A paraszt

Ki lakozik a szerszámmal? Ki építi fel az eszközt szerszámmá, ki alkalmazza a mértéket az eszközre, s ezért ki engedi a föld igazságát működésbe lépni?

Sok név ismeretes megnevezésére, de csak egy van, amely helyes: a paraszt. Az viszont még nem paraszt, aki mezőgazda. De a paraszt nem jobbágy, nem szolga, nem agrárproletár, s nem is agrármérnök. A paraszt egy azon emberek közül, akik költőien lakoznak. Ő az, aki a szerszámot megépíti, s a szerszámmal a világ felé s ezzel az ég felé tesz lépést. Aki a föld igazságát, az istenit engedi működni. Az isteni működése: a rejtőző felnyitása. A rejtőző felnyitásának sok lépcsője van. Közülük a paraszt a maga szerszámaival a földben rejtekezőt, az ott amúgy is felnövőt alakítja. Alakító tevékenysége a colere: a gondozás, s a cultura: az ápolás. A paraszt a szerszámaival belakja a földet. Belakja annyit tesz: a földben lévő amúgy is felnövőre alkalmazza a mértéket: gondozza és ápolja. Amivel magát hozzá alakítja és amivel magához alakítja, azaz minduntalan visszaállítja a kozmikus harmóniát. A föld nem tér, a föld azon létezőkből áll, akik a mérték szerinti gondozást és ápolást élik: a paraszt, a szerszám és a szerszámmal ápolt felnövekvő, s mindettől a föld már jócskán úton van a világ felé.

A parasztról azt fecsegik: a nemestől lejjebb áll a ranglétrán. Hát igen, a lakozás megtöretésekor nemes és paraszt egymástól szétválik. Csakhogy ettől kezdve a nemes már nem az a kiváló -- a régi görögök nyelvén: arisztokrata --, s a paraszt sem az a föld igazságát megtörténni engedő. De míg a lakozás sértetlen: paraszt és nemes egy: mert ők a kiválók. A kiváló nem az érdemes: az érdemes az, aki a hatalmasnál vágódik be, kiváló az, aki a lakozásra képes. Nálunk, Erdély és az Őrség tanúsítja, a paraszt is szabad s ezért nemes volt, s még a múlt századig is az udvarház6 volt az az intézmény, amelyben paraszt és nemes művelésre alapozott familiaritása működött, s az udvarház szervezetében: a házban és a hozzá tartozó parasztfalvakban mindkettő őr volt. A nemes az eszköz egy elfajzott alakjának, a test elleni fegyvernek, a közösség kozmikus rendnek való megfelelését felbontani képes eszköznek, a paraszt a föld igazságát működni hagyó és a felnövekvőt ápolni képes szerszámnak volt az őre és a romlástól megóvója, s mint ilyenek alkották a közösség teljességét, a kölcsönös szolgálatok rendjét.

A fecsegők a parasztról mint a földhöz csökötten ragaszkodóról is fecsegnek. A paraszt azonban éppen hogy nem ragaszkodik a földhöz, sőt ő az egyetlen, akinél a ragaszkodás szóba se jöhet. A paraszt ugyanis a földdel összetartozik, mi több, a paraszt az, akiből a föld áll: az a létező, akit más létezőkkel együtt a létigazság megtörténését szavatolóként a földet tevő hely, a tájék összegyűjt, és akikkel az összetartozása megtörténik. Ezért a paraszt a fűzisz megőrzője. A fűzisz megőrzőjeként a paraszt a földhöz nem ragaszkodik, se foggal, se körömmel, mert neki, és egyedül neki, ezt nem kell tennie: ő ugyanis oda tartozik.

Az otthon

A paraszt a szerszámaival belakja a helyet, s ezzel kibontja belőle a földet, s a földet a világ felé fordítja: a szakrális létmérték szerint gondoz és ápol. Ezért a paraszt emberül képes lenni. Ahol az embernek lenni megtelepszik, ott a mérték van jelen, s ahol a mérték, ott az üdv. A mérték és az üdv működése: az igazság működése és a szent felé fordulás. Ahol a szent felé fordult létigazságot hagyják működni, ott a lakozás otthonná emelődik. Az otthon a földet a világhoz vivő köztes hely, ahol a szent felé fordult igazság történik. S csak addig otthon, amíg a szent felé fordult igazság, a lakozás, a föld belakása történik. Az otthon a megőrzött odatartozás. Az otthon a földet a tágasságba és az elmélyülésbe vonja, s mert éppen ide vonja, lakozói éppen ezért személyek. Még nem a legtágabb, de már a világ tágasságába, még nem a legmélyebb, de a lét mélységeibe lép. A szerszám az amúgy is felnövekvőt gondozottá és ápolttá, a helyet földdé teszi. A föld a paraszttal, a szerszámmal és a művelt felnövekvővel már tájékká mélyülőben és tágulóban van. A tájéknak azonban meg kell telnie ahhoz, hogy világgá lehessen: a felnövekvő embert is ápolnia és gondoznia kell. Az otthon ezért a felnövekvő ember ápolásának és gondozásának is a helye. A felnövekvő ember ápolása és gondozása, a mérték működni hagyása az emberen: a nevelés. A hely, ahol a nevelés megtörténik, otthon, ahol az ember megtanul emberül lenni: a család. Az otthon ezért a család is. A család pedig a szív intézménye, amelynek a szeretet ad struktúrát.

A családban a szerszám és a nevelés szent felé fordított igazsága történik, ezért nemcsak személyek összetartozása, hanem üzem is, családüzem. A családüzem az a lakozás, ahol a személyek és termények kozmikus harmóniába illesztése megtörténik.

Az otthon a családdal, bárha a léthez mélyült is, a világ és az ég tágasságától elmarad; még az elmélyült szűkösség intézménye csupán. Az elmélyülés a kommunikációba lépés, a tágasság a világhoz tartozás. A tágasságba lépéshez a családoknak össze kell telepedniük, az együvé gyűlt családoknak egymáshoz kell csiszolódniuk. Ha a szerszám és a nevelés révén elmélyülten lakozó, egymáshoz csiszolt családok belakják a földet: szomszédság lét-esül. A szomszédsággá lét-esült családok: a falu. A falu a családnak a világ és az ég tágassága felé megtett első lépése. És megint csak több, mint családok puszta együttese: szomszédsági üzem. A szomszédsági üzem a kozmikus harmóniát a családok közti elmélyülő és tágasodó létharmóniába hozza át.

Az otthonnak a világ és az ég tágassága felé tett döntő lépése a falvak egymásba kapaszkodása, egymáshoz gyűlése. A fecsegők azt állítják: a falvak elszigetelten tengették éltüket, a paraszt faluja határán túlra élete végéig se lépett. Meglehet, de amit a fecsegők nem tudhatnak, mert csak a megfosztás nyelvén beszélnek, mert az ég tágasságába való lépés elbeszéléséhez szükséges nyelvvel nem rendelkeznek, így választékosságuk ellenére is néma barbárok csupán: a parasztnak nem is kellett falvai határán túlra lépnie, hogy érintkezzen a világgal, mert a világ jött el őhozzá. A szerszám és a nevelés révén a belső világgal mindennapjaiban érintkezett, a világ külső tájékait pedig beszélgetőhálózata hozta közelébe. A beszélgetőhálózat hírlánca révén szinte a történtekkel egyidőben értesült az igazság történéseiről és a tévedések tobzódásáról. Az igazságtörténést és a tévedések tobzódását létnyelvén el is tudta beszélni, s a beszélgetőhálózat értelmező körein keresztül, a létező értelmező közösség révén meg is tudta érteni: a létbe való elmélyültségét és az éghez képesti tágasságát képes volt magához illeszteni. A lakozó otthon ezáltal lakozó tágassággá: nemzetté kötötte össze az ég alattit belakókat.

A nemzet az elmélyült tágasság utolsó előtti lépése a világ és az ég felé, ahol az emberül lenni már tágasan történik meg. A nemzet csak addig nemzet, amíg benne az emberül lenni a maga tágasságában megtörténik. A nemzet ezért kezdettől a szakrális létmérték szerinti élet, a bizalom és az együvé tartozás intézménye. A bizalom: az elfogadás és a befogadás. Amiért az idegen vendéggé lesz. A vendég az emberül élnit működni engedők által bizalommal fogadott, az elfogadott és befogadott idegen. A nemzet ezért natio: szakrális együvé tartozás, amely számára a gens, a származás nem volt kérdés.7 A natio a belakott és ezért a világ felé fordult, annak fényében magát meglátó föld. A natio értelmében vett nemzet nyitott az ég tágassága és a lét mélysége felé, ezért nyitott a többi nemzet felé.

A világ

A világ: a hely, ahol a dolgok és a létezők összeérnek. A világ mint dolog: a nemzet, a világ mint létező: a világlás. A nemzet nyitott a világ felé, ezért nyitott a világlásra. A világlás a nemzet számára: elmélyülés és tágasság. Az elmélyülés a lét elmélyülő felnyitását, a tágasság a felnyílt nyílás teljessé válását jelenti. Mikor a lakozás által belakott és a létre felnyitott szint teljessé válik, mikor a föld felnyitott létezői összegyűlve betöltik a nyílás tágasságát, akkor történik meg a világ világlása. A világ világlása: a nyitottat betöltő létezők által megtörténni engedett létigazság és a szent felé fordulás.

A nemzet világlása, amikor a betöltendő felé fordul, s fordultában a szentre tekint és engedi megtörténni a létigazságot: el-nem-rejtetté lenni a rejtőzködőt. A nemzet világlása a nemzet kinyílása más nemzetek felé, s ezzel a világ betöltésére -- együtt-lét és egymásért-lét. Ezért a világ mint dolog: a nemzetek által belakott hely. Mivel azonban a nemzetek engedik megtörténni világlásukat, ezért a világ: a világló nemzetek által belakott és kitöltött tágasság helye. A hely, ahol a föld a nemzetek elmélyülő világlásán keresztül világgá tágul. A nemzet csak addig van, amíg a föld az éggel összeér, amíg a világ a földet és az eget, a rejtekezőt és a felnyílót, a rejtettet és a fénybe vontat egymással összegyűjti, amíg kommunióba lép a többi nemzettel. A kizökkent, elmélyültségét és tágasságát vesztett nemzet önmaga alá zuhan: leszármazottsággá és társadalommá romlik. Ezért nemzet és világ éppenhogy nem kizárják, hanem feltételezik egymást: a nemzetek nem mint tartályban vannak a világban, hanem a világ nemzetekből áll, a nemzetek az ég alattiban egybegyűlve és összetartozva világot alkotnak.

A haza

Haza csak ott van, ahol a nemzet van, ahol a nemzet nincs, ott haza se lehet, ott -- mint látjuk majd -- csak társadalom lehetséges. A föld a lakozással, a létet és létezőt, földet és eget kommunióba összegyűjtő és e kommunióban a szentet és az igazat megtörténni engedő, ezért belakott haza. A haza az a hely, amely legközelebb áll az éghez, a létmérték szerintihez, az a hely, ahol a föld a világ közvetítésével megérkezett a felnyílt létbe, megérkezett az éghez, s abban nyugalmasan áll. A nyugalom nem ellentéte a mozgásnak. A nyugalom lehet: koncentrált mozgás. A haz a mérték alkalmazásának, az összegyűjtött és összetartozó otthonoknak a koncentrált mozgása. A döntéseknek, ahol a föld és ég kommuniójára vonatkozó elhatározásoknak és cselekvéseknek van a helye.

A haza: a világra nyitott nemzet, s ezzel a világ maga. A hazára nyitott világ világlása több, mint elmélyülés és tágasság. A hazára nyitott világ világlása: a fénybe állítás és a ragyogás. A felnyílt és tágasságában teljesen kitöltött lét az ég fényét, ragyogását kapja. A felfénylés és a ragyogás helye: ahol az elmélyülés és a tágasság egymással a nyitottságban összekapcsolódik. Az összekapcsolódó világlás a hely, ahol a ragyogásban és a fényben a lét, Isten van jelen, nem mintegy mögöttük állón, hanem azokban, s ezért a felé fordulásban, a hozzá érkezésben lehetséges az istenhez, a léthez való mérés. A haza: bizalom -- az együvé tartozók összegyűlésének helye. S mert ez, a nemzetnél felfokozottabban a befogadás és elfogadás helye, de mint ilyen véghetetlenül védtelen.

A világ nem a hazákat magába foglaló tér, a világ a hazákból álló hely. A hazákból álló világban nemcsak az igazságtörténés és a szent felé fordulás, hanem a szent igazsága, az igaz szentsége történik meg. A haza az a hely, ahol a felfénylésben és a ragyogásban Isten megjelenik, ezért a haza: a történő szent, a megtörténő igazság, másként a szabadság helye, templom. Ezért szent a haza.

A talaj
 

A föld az a tájék, amely világgá mélyülésében és tágulásában az isten megjelenésének és ezáltal a hozzá mérésnek a hazáiból áll. A helyhez azonban nemcsak a lakozás módján közelít az ember. A hely ezért nemcsak tájékká, otthonná és hazává, nemcsak világgá lehet. A hely, ha rosszul közelítünk hozzá, lecsúszhat és rontott földdé süllyedhet. A romlás: a kiúttalanba és a hely nélkülibe zuhanás. Rontott a föld, amely talajjá süllyedt, amely zónává dagad, a zónákból ország válik, az ország pedig birodalommá áll össze.

A föld talajjá rontása nem idegen az embertől. Nem idegen, mert az ember mindig úton van, erejét mindig a felnyitásra fordítja. A felnyitásból azonban mindig visszavettetik, kiúttalanná válik. Kiúttalannak lenni: visszavettetni a maga nyitotta utakra, amely utak rabságba ejtenek, s az ember rabként, e rabságban húzza meg világának határait. A rabságba belehatárolt világ a látszat; a maga nyitotta pályákra visszavetett, a maga nyitotta pályákról a lét mélye és az ég tágassága felé fordulni képtelen ember ezért belegabalyodik a látszatba, s így kizárja magát a létből, a kozmikus rendből. A látszatban, a tévedésben élni, kivettetve lenni a létből, a kozmikus egészből -- hozzátartozik az ember létezéséhez. A látszat a titán tere, a titáné, akinek ereje isteni, de morálja nem az,8 s aki ezért nem ismeri a mértéket. A titán azt hiszi, hogy a világ zsákmány, amit erőszakkal kell meghódítani. Ha hűtlenné lesz a mértékhez, a parasztot a rög, a nemest az úrhatnámság, a többit a bírvágy és a hatalmaskodhatnék teszi titánná, tartja a kiúttalanságban, a nyüzsgő űrben. A kozmikus rendet ha a titán szétszakítja, attól fogva már csak két titáni "rész" áll egymással szemben: a puszta anyaggal viaskodó, talajmunkássá romlott paraszt és a földbirtokos-kereskedő-nagyiparossá torzult "kiváló". Harmóniát köztük azonban a kölcsönös engedmények képtelenek kiépíteni. A kicsit engedni egyiknek és másiknak is: a látszat felerősítése, a hamis alternatívában való kiegyezés. A titán, erő híján, a hamis alternatívában rendezkedik be. Az ember erő, mert tud emberül lenni, ereje otthont alkot, s otthonát világgá és hazává mélyíti és tágítja. Az erő: az elzárt lét megnyitása a létezőben. A létből a titán módján kivetetten lenni viszont nem erő, hanem erőszak, a létből kivető erőszak: szándékolt kifosztás, a titán nagy birodalmának, a rómainak a nyelvén: a priváció.

A priváció

A helyet a lakozás földdé tette. A lakozás azonban nem történik meg mindig és nem történik meg mindenütt. Mikor a lakozás megtörténik, a föld és ég összetartása történik meg a helyen. A lakozást azonban erővel ki lehet rekeszteni a helyről. Ha a lakozás kiszorul a helyről, kiszorul a történés is, s helyét a nyüzsgő igyekezet, a megesés foglalja el. A lakozás kirekesztése a helyről a földet és az eget szétszakító erőszak révén esik meg. Eget és földet szétszakító erőszak: a priváció. Ha a lakozást a priváció kiszorította, a hely megszűnik lenni, s térré romlik. Ettől kezdve a térben tárgyak találhatók csak, és tárgyakkal esnek meg események.

A helyet lerontó tevékenység: a priváció. A priváció eredeti jelentésében: kifosztás. A kifosztás önkény és az önkény megvalósítása. A priváció az eredendő bűn: a kommunió szétszakítása és a szétszakítottak kifosztása, a hatalmaskodás a tér tárgyai felett. Lét és létező, föld és ég, ember és isten szétszakítása és önkényes elrendezése. A priváció nem egyszerűen tevékenység, hanem az emberül lenni képtelen ember létezésének alapvonása, s csak ezután és ezért tevékenység. A priváció a helyet megfosztja a földtőlés az égtől, megfosztja a fűzisztől. A fűzisz helyére ekkor betör a térre a titáni iker, a lakozásra -- az emberül lennire -- képtelen ember, és hatalmaskodásának tárgya, a fűziszből kihasított természet.

A priváció a mérték megsemmisítése és az önkénnyel való felcserélése, amit a kifosztás nyelvén haladásnak, progressziónak szokás mondani. Mint már említettük, a régi görögök sokféle népességű körüllakóikat némának nevezték, mert azok nem tudtak a lét nyelvén beszélni, ezért csak fecsegtek. A fecsegés a létfeledtség nyelve. A létfeledt titán a kifosztás hőse, nyelve e kifosztás elfecsegésére szolgáló nyelv. A fecsegés ezért nem egyszerűen a gyermekien ártatlan locsogás, hanem a priváció, a kifosztás nyelve. A kifosztás nyelvén fecsegve az önkény tobzódása, a mérték megsemmisítése látszik haladásnak, progressziónak.

A priváció, a kifosztás: a mértékvesztett önkény és az önkény megvalósítása. Önkény, mert mértékvesztett az összetartozók szétszakítása, elragadása, megragadása és önhatalmú elrendezése. Az elszakítás: az eredendő bűn: a kommunió felbontása, a kozmikus harmónia, a létegység széthasítása, a fűzisz természetté és a rajta hatalmaskodni akaró önkénnyé szétbontása. A priváció: hatalmaskodás; az elragadás: méricskélés, a teret és tárgyait méricskélő erőszak. De mivel eget és földet, létet és létezőt egymástól eltépte, s mindegyiket kifosztotta, ezért a mérték elvesztése és elvesztegetése. A priváció: a mérték nélküli méricskélés, az önkény működtetése és működésének elfogadására kényszerítés. A ráció őrült tobzódása.

A priváció gondolkodás és életforma, a titán gondolkodása és életformája -- és mint ilyen a világot mint az ember által felépített tárgyat ragadja meg, nem olvad össze a léttel, hanem hatalmaskodni vágyik fölötte, s így mindent elpusztít, ami ennek a hatalmaskodásnak útjában áll. De az ember nem a lét ura, hanem "a lét pásztora", s ha hatalmaskodik a léttel, akkor az visszavág.

A talaj

A talaj, akárcsak a föld, két részből áll: tér és tárgy, s ilyenként anyag és létező. Anyaga a föld anyagával, a dologgal ellentétben -- mely nyitottságban van s a felnyitáshoz kínálja magát -- puszta tárgy, így a talaj mint anyag magába zárt, amelyet feltörni lehet csak, s ezáltal elhasználni. A föld mint hely a rejtőzködő és az elrejtett; a talaj mint tér ellenben az eltakart és a mereven befedett. A talaj maga az eltakarás: a növekvőnek és az elrejtettnek az eltakarása. A tér és a tárgy csak együtt talaj, csak akkor, ha a tárgy a térbe kerül. A talaj ezért: az eltakart és mereven befedett magába zárkózó.

A talaj azonban, mint magába zárkózó és eltakart, a kifosztás zavartalansága felől tekintve nincsen biztonságban, ezért biztosításra szorul. A talaj biztosítása a priváció számára hosszú folyamat, sok lépésből áll. E lépések mindegyike a lét, az ég, a fűzisz és Isten kifosztása, a priváció kiterebélyesedése és kiteljesedése. A felpuffadt és ilyenként kiteljesedett megrablás: a birodalom. A talajt a birodalom helyezi a priváció számára biztonságba, s e biztosítottságban a birodalom alapozza meg. Talaj és birodalom együtt az az egészlegesség, amelyben az eltakarás és a magába zárkózás fennmarad: a magukba zárkózott szétválasztottak kényszerű egymásba kapaszkodása9: a kényszeregyüttes. A magukba zárkózott szétválasztottak egymáshoz kényszerülése, a kényszeregyüttes a világ ellentéte. Benne ugyanis nem a tágasság és az elmélyülés felé történnek lépések, hanem a felszínes szűkösség felé.

A titáni priváció által kifosztott hely térré, a létező tárggyá romlik. A tárgyhoz eljutni a tudománnyal próbál a modern ember. A tudomány nem egyszerű megállapítás, hanem a megfigyelő nézés. A megfigyelő nézés azonban nem tartja magát távol a létezőtől, mint hirdeti magáról, hanem kimetsző, felosztó cselekvő eljárás, amely félelmetes beavatkozással munkálja meg a létezőt: ő maga állítja elő belőle a számára már megközelíthető tárgyat. Olyan megmunkálás, amely a létteljes létezőt létfosztott tárgyiassággá dolgozza át. A tárgyiasság viszont már valamilyen módon előre kiszámíthatóként, azaz mérhetőként mutatkozik meg és áll elő. A beavatkozó előállítás azonban, mert az nem a lakozás, hanem a priváció szerint történik, a mérték elvesztése. A mértékvesztett méricskélés: az önkény erőszakos önmegvalósítása. A talaj a mértékvesztett önkény birodalmából kap biztonságot.

A talaj, miközben elfedi a magába zárkózót, engedi a tenyészést. A tenyészés nem a felnövekvő növekedése, hanem a magába zárkózott mértékvesztett sokasodása. A mértékvesztett sokasodása nem az igazság történése, hanem a kirekesztés korlátozatlansága. A talaj a korlátozhatatlan kirekesztés tere, ahol a tévedés esik meg.

A szállásipar fegyvere

A helyet térré, a létezőt mérni való tárggyá a fegyver rontja le. De mi a fegyver?

A régi görögök nemcsak némának, hanem hatalmaskodónak is tartották körüllakóikat. Némának, mert a lét nyelvén való beszéd képességéhez nem emelték fel magukat, s hatalmaskodónak, mert a fűziszt a privációval szétrombolták, s a belőle, a kozmikus rendből kimetszett és felosztott magába zárkózón, a tárggyá züllesztett természeten uralkodni akartak. Mert a körüllakók nem a technével tudtak a kozmikus rendbe illeszkedni, hanem a mechaniké, a magához való ész fortélyos-ravaszdi cselével akarták uralni azt. Nem szerszámmal közelítették meg a helyet, hogy az igaz és a szent megtörténését engedjék benne működni, hanem mert hatalmaskodásuk körébe akarták ragadni. A priváció, a mértékét vesztett őrült méricskélés általi erőszaktétel, az eredendő bűn: lét és létező szétválasztása, a hely térré rontása. Az eredendő bűn a szerszám szállásipari fegyverré rontása.

A talaj tárgy és tér. Ezért a talajhoz mint tárgyhoz közelíteni először a szerszámnak is részt adó eszközzel lehetett. A tárgy eszközzel megeső méricskélő megmunkálása azonban még nem jelenti a talaj egészének alakítását. Ahhoz a teret is alakítani kell. A talaj a térrel elfedi a helyet, s a tér előterébe állítja a létfosztott létezőt, a tárgyat. Az elfedett hely előterében azonban az igazság megtörténése lehetetlen, ott a tévedés történésének a színtere van: a tárgy önkényes megmunkálásának a színtere. A fűzisz széthasítása, a hely eltakarása, a magába zárkózó kinyitás a tenyészés számára: az erőszak stációi. Ami az erőszakot véghez viszi: a fegyver. A fegyver szokásos értelemben: a gyilok. A gyilok azonban a kiválók gondjára bízatott, ők a gyilok őrzői. A gyilkot őrizni kell, mert vele a kozmikus rendnek a közösség rendjévé emelését lehet lerombolni. De a megszokottól különböző fegyver, a létteljes létezőt létfosztott tárggyá rontó fegyver, a háziipari eszköz is a rendet veszélyezteti: a föld rendjét, amelyben az ápolás és gondoskodás a kozmikus rendhez illeszkedés szerint történik meg. Beavatkozása a létbe éppen azért veszélyes, mert gondoskodás és ápolás helyett a szétszakítást, a megrablást és az önkényes elrendezést kényszeríti megesni, amivel a szakrális létrendet lerombolja.

A tér csak a fegyver félelmetes beavatkozása révén válik talajjá. A szerszám az igazság megtörténését és a szent felé fordulást hagyja megtörténni, a mértékvesztett és ezért félelmetes erőszakot alkalmazó szállásipari fegyver a tévedés megesését, a rontott lét időleges fennállását biztosítja: a talaj birodalom általi megalapozását.

A szolga

A helyet térré, a létezőt tárggyá tévő erőszak a fegyverrel való munkálkodásban esik meg. A szerszámot a paraszt engedi működni, a gyilkot a kiváló tartja féken.
A fegyvert ki használja?

Ki engedi a rejtekezőt eltakarni, a tévedést megesni, a kifosztást ki viszi véghez? Ki engedi a privációt megesni? A kifosztás fecsegő nyelvén szeretik sokszor parasztnak nevezni e veszélyes beavatkozás megejtőjét.
A paraszt azonban szabad, s mert szabad, hát lakozik: mérték szerint gondoz és ápolja a felnövekvő növekedését. Mi több, csak addig paraszt, míg szabadon lakozik és lakozásában szabad. A paraszt azonban önmagában még gyenge, még engedhet a titáni hívásnak, s a mértéktelenség megejtőjévé romolhat. A mértéktelenség megejtője azonban nem szabad, ellenkezőleg: ő a definíció szerinti nem szabad. Ő az, akit a szabadságból, a szent felé fordulásból és az igazság megtörténéséből kitéptek, s akit e kitépettségben eltakartak, ezért: ő a szolga. De mert szolga, biztosításra szorul. A biztosítást a hatalmaskodóktól kapja, a birodalom uraitól. S mert ilyen, ezért nem személy, csak egyed, hatalmaskodóival együtt. Szolga és hatalmasok, az egymást a mechanikus fegyverrel és a gyilokkal sakkban tartó egyedek, mert titánok, nem is tehetnek mást, egymás fölibe kerekednek.

Nem tettük fel korábban, most ne késlekedjünk feltenni a kérdést: mitől és kitől kell a parasztnak a szerszámot védelmeznie? A hatalmaskodók a szerszámot fegyverré akarják tenni, ezért a parasztnak az iker-titántól, a birodalmi hatalmaskodóktól és a puszta anyaggal bajlódó talajmunkástól a szerszámot védelmeznie kell. És azon kell őrködnie, hogy a szerszám maga ne romolhasson fegyverré, a szállásipar szörnyű eszközévé, amely a föld kozmikus rendbe való illeszkedését bonthatná fel. És mert ezen őrködik, éppúgy szabad, mint a többi kiváló. A szolga viszont, mert kifosztott kifosztó, akire a hatalmasok a gyilkot tartva kényszerítik a föld megrablását, talajjá rontását, éppen azért szolga. És mert szolga, a birodalom rendjében már tényleg lejjebb áll, mint a gyilkot ellene privatizáló hatalmasai. A szolga az erőszak által kényszerített erőszaktevő, a fegyver alkalmazója, ami a mértéknélküliséget engedi megesni, a tévedést.

A talajmunkás szolga nemcsak lejjebb vesztegel, hanem bizonytalan is: kiszolgáltatott. A kiszolgáltatott bizonyosságot keres, ezért a szolga az, aki foggal-körömmel ragaszkodik a már egyszer magához ragadotthoz. Az se változtat a szolga bizonyosság-keresésén, ha a maga urává válik, mert a szabadság nem a maga urává válás, hanem az emberül lenni. A maga-ura szolga a magához ragadottat magára zárja, belőle mindenkit kirekeszt. Aki a magához ragadottat magára zárva maga-urává válik, a kifosztás megtévesztésben élő nyelvén: a polgárparaszt.

A rablógazdálkodás

A kifosztás egyben rablás is. A hatalmasok a szolgákkal a talajt a mezőgazdaság tárgyává teszik, hogy ott a fegyver mértéktelenségét engedhessék megesni. A szállásipari fegyverrel űzött mezőgazdálkodás a rablógazdálkodás. A talaj legprimitívebb megrablása, a legprimitívebb rablógazdálkodás, a talajban előforduló tenyészés ápolás és gondozás nélküli felélése.

A rablógazdálkodás kifinomultabb viteléhez szükség mutatkozik a fegyver általi kiépítésre, e kiépítés nélkül a rablás még ideig-óráig se tartható fenn. A szolga a fegyver által a romlott létet, a tévedést engedi megesni: építi ki. A primitív rablógazdálkodásnál kifinomultabb, a tévedést működtető eljárás -- s ez csak lényegtelen vázában emlékeztet az ápolásra és a gondoskodásra -- a rablógazdálkodás gépesítése, a mezőgazdaság iparosítása. A mezőgazdaság iparosításában előbb a magától felnövekvőt tenyészetté torzítják. A tenyészet maga a kirekesztés: lét és ég kirekesztése az életből. A kirekesztő tenyészet, mert az égtől és léttől függetlenítették, már maga a fékevesztett terebélyesítés. A fékevesztett tenyészet mértéken felüli kiterebélyesítésén a gyorsuló kifosztást élheti a hatalmas és a jólét kritikátlanságába csábult talajmunkás.

A rablógazdálkodás tulajdonképpenivé vált formája: a gyáripar megalapítása. A talajmunkás, hogy a tenyészetet megrabolhassa, megrontja a szerszámot: a rablás szállásiparává teszi. A gyáripar a kis hatékonyságú szállásipari fegyver rendszerbe szervezése. E rendszerbe szervezés révén a birodalom nemcsak a tenyészet gyorsuló, hanem a talaj felfokozott kirablására is alkalmassá válik. Már nem csupán a tenyészet felélése vagy a felgyorsított tenyészettel gyorsuló kirablása esik meg a gyáripar kiépítésével, de a talaj által eltakart föld előzetes terében tanyázó tárgyakban befedettnek a kirobbantása is. Ezzel a lépéssel a titán a tenyészet után magát a talajt fosztja ki, a benne elfedettet és mereven befedettet, a magába zárkózót kényszeríti ki bezárkózottságából a számító erőszaktétel révén, az ipari rablógazdálkodással. Az ipari rablógazdálkodás a tévedés gépesítése, s mint ilyen, önveszélyes.

A kifosztó rablógazdálkodás önveszélyes, mert a kifosztott lét, a kirekesztett mérték ugyan elfedhető, de meg nem szüntethető; visszafordítja az erőszakot az ellen, aki neki fegyvert szegezve megrabolja. A visszafordított erőszak veszélybe sodorja a tárgyat. Először azért, mert a tenyészetet, bármily erőszakosan kényszerítik is a tenyészésre, felélik. A gyáriparra pedig azért veszélyes, mert mértékvesztettségében tárgyainak környezetét lerombolja. Végül a tárgyakat is veszélybe sodorja, mert világnélkülivé teszi azokat. A rablógazdálkodás így egyszerre felélés és világtalanító környezetrombolás.

A talaj elfedettségének tévedéseit működni hagyó rablógazdálkodás primitív és kifinomult alakjaiban egyaránt megtévesztő; magát lázas munkálkodásnak állítja be. Ez a lázas munkálkodás azonban mozdulatlanság, s mint ilyen, a föld nyugalmának a fordítottja. A föld nyugalma a koncentrált mozgás, a mozgalmas nyugalmasság. A rablógazdálkodás ellenben mindenhová a leálltságot teríti ki, s mert mindenhová kiteríti, csak nyüzsgés. A nyüzsgés: mozdulatlanság, és ez a nyüzsgő mozdulatlanság a talaj takarásából az ártalmast rángatja elő. A megeső tévedés nyüzsgő mozdulatlansága megtévesztés, amin igen nehéz átlátni: a rablógazdálkodás a talajból a rontott létet kényszeríti elő.

A rablógazdálkodás, mert világtalanító környezetrombolás és mert felélés, nem érezheti magát biztonságban, birodalmi támogatásra szorul. E támogatást a birodalmi jogtól kapja meg, az iparszabadságtól. Az iparszabadság igyekszik magát a léttől független követelésként bemutatni. Kezdeteikor úgy is lépett fel, mint aki a nemesurak iparűzési monopóliumának megosztását akarja kikényszeríteni. A nemesurakiparűzési monopóliuma azonban nem puszta társadalmi kiváltság volt, hanem az eltorzított, létéből kifosztott szerszám, a fegyver alkalmazása feletti őrködés intézménye is. Így az iparszabadság követelése nemcsak a polgár iparűzésének engedélyezését, hanem a gyáripari fegyver féken tartásának feloldását is magába foglalta. Az iparszabadság elfogadtatása ezért nem csupán egy zsírosan jövedelmező monopólium kicsavarását jelentette a nemesurak kezéből, hanem a fegyver alkalmazásának a korlátozhatatlanságát is. Ezzel a föld talajjá rontását, a talaj világtalanítását és tárgyai környezetének lerombolását.

A szállás

A priváció: a kifosztott lakozás; a szállás: a kifosztott otthon -- a mértéktagadó önkény tere. Az otthon a térnyerés, a hely mérték szerinti belakása révén lét-esül. A szállást a tér-foglalás, mások terének megrablása kényszeríti ki. A tér-foglalás kifosztás, mert megsemmisíti a szent és igaz helyét, visszaveszi a hely szabadságát, mert a tér-foglalás a varázs talaja. Az otthon a befogadás, a megőrzött összetartozás helye, a szállás puszta lakóhely, a lakóhely a költőietlen szállás, a kirekesztés talaja. A szállás a tévedés megesésének és a birodalom felé fordulásnak a tere.

A talaj terébe magukba zárkózott tárgyak telepednek egymás mellé, a szálláson gyűlik össze talaj, mechanikai fegyver, szolga és hatalmas, s mert mind magába zárkózó, s mint ilyen nem személy, csak egyed: a szállás puszta tér, ahol az egymáson élősködő tárgyak találkoznak. Mert a szállás a puszta üres tér, ezért mindig kész. Talaj,fegyver, szolga és hatalmas már szállás, de még bizonytalan. Bizonytalan, mert belőle az elkövetkező még hiányzik. Az elkövetkező biztosítása, a rabló önkény meghosszabbítása -- ami a jövő antagonistája --, a szálláson az emberül lenni képtelenek gyártása. A fűziszből kitépett s ezért emberül lenni, lakozni képtelenek gyártása primitív alakjában a tenyészés a szálláson. A tenyészés intézménye a házasság, a szapora utódok ellenére is családtalan szerződés a nemek között. Ezért a szállás a leszármazás vérségi kötelékének a tere. A talaj a tenyészés tere: a tenyésző természeté és a tenyésző szubjektumé, a tenyészés intézménye a szerződött házasság, amelyből igazságtörténés és üdv hiányzik, s ezért a tévedés megesésének megengedése az emberen. A szállás ezért az üdvöt nélkülöző otthontalanság és az otthon iránti közömbösség irányába fordulás.

A szerződött házasságban a tenyészés primitív formáját, akárcsak a természetnél, a tenyésztés váltja fel az embernél is. A tenyésztés kiterebélyesítésének és a kiterebélyesedett tenyésztés kifosztásának intézménye a méricskélő erőszak iskolaszervezete, amelyben a gyárak számára folyik a lakozni képtelenné tett emberek sorozatgyártása. A szállás kiterebélyesítése az embergyárra a szállásoltság kiterebélyesítése. A kiterebélyesítés azonban nem tágasság, éppenhogy a lezártság, a kirekesztő magába zárkózás meghosszabbítása, a szállásoltság. A szállásoltság: a mértékvételre való képtelenség; a mértékvételre képtelenség valami túlméretezettség: az őrületes mérés és számolás következménye. Ezért a szállás a tévedés megesésén alapuló otthontalanság intézménye.

A szállás a fegyver működésének tere. Amíg primitív csak a tenyészés, a természeti és emberi tenyészés egyszerű kifosztásának a tere a szerződött házasság. A szerződött házasság azonban nemcsak befelé, kifelé is a priváció hatalmában vesztegel: a szállás rákényszerül, hogy élősködését más szállásokéval összefűzze. A szállások összefűzöttsége nem az otthonok hivatásainak összecsiszolódása, hanem a hatalom általi megosztottság: primitív formájában a szállásokból álló település. S mert a paraszt sokszor gyengének bizonyul a tenyésztéstől jövő vagy a titáni kihívással szemben, ezért sokszor összegabalyodik otthon és szállás, falu és település. A tenyészés kifinomultabb alakjai a települések kényszeregyüttesei, a zónák. A fegyver által kikényszerített zónák a városgazdaságok és a városállamok. Mindkettő arra épül, hogy környezetét, a szállások vertikumaként létező településeket, fölibük idegenedve, kifossza.
A városgazdaság és városállam az igájukba hajtott és kifosztott hordákkal együtt a zóna.

A szállások még csak magukban tenyésznek; a városgazdaságokhoz és városállamokhoz azonban a mechanikus méricskélés iparára van szükség. Már a szállás is a varázs igájában állt: a fegyver révén keletkezett. A fegyver működése a tévedés megesése; a tévedés megesése: a varázs. A fegyver a varázs eszköze, amely a szállásban a tévedés megesésével működő rontott létet építette a talajon, s ezért a birodalom kezdete. A fegyver varázstudománya azonban nem állt meg a szállásnál, az önkény mértékével méricskélő mechanika iparává puffadt. Ez a felpuffadt varázs már nem bírt magával, s varázshatalmát dölyfösen a világ arcába is vágta: nem szűkölködöm az amúgy is felnövekvő gondozásával és ápolásával, hanem a sosem voltból építek újat. A gyáripar az égből a térre lerántott szent, a varázslat: annak a látszata, hogy valami újat, a földtől valami merőben különböző valóságot teremt az önkény a világra. Olyasmit alakít ki, ami nem növekedéssel keletkezik és nem a növekedés által áll fenn, hanem ő általa keletkezik, s ő általa áll fenn. Ez a más, a lakozás elemi világához képest más azonban a szervetlen, a gyártott. A gyártott pedig a megesett tévedés. Ezért ez a mechanikai ipar a fegyver magasabb foka, a tévedés megesésének a kiterebélyesedése. A városgazdaságok és városállamok, a zónák a varázs kiterebélyesítői, a rontott lét valósággá szervezésének intézményei.

Az egymáson élősködés varázshatalmainak a tenyészésben veszteglő zónák is kevésnek bizonyultak, ezért alá-fölé rendeltségüket kiterjesztették egymásra is: országot alapítottak. A zónák a talaj terében még űröket hagynak, az ország a zónákat és az űröket egyaránt felfalja. Az ország a zónák vertikuma, a fegyverek varázsában megesett tévedésnek a kiterebélyesedett formája, az ország az otthontalanság kiterebélyesedettsége. Az ország mint kiterebélyesedett otthontalanság a bírvágy, az önzés, a gyanakvás és a fegyverviselés helye, s ezért az ország képtelen a lakozásra. A lakozásra képtelenség a befogadásra képtelenség, a kirekesztés; aki a hazát országgá rontja, az a kirekesztőbe akarja magát befogadtatni.

Az ország a fegyver által kikényszerített kiterebélyesedett varázs; a szállásból keletkezik. A szállás az egyedi vérségi leszármazás talaja. A zóna, majd az ország a leszármazás kiterebélyesedése, ami azonban nem natio, hanem gens, a rontott nemzet10. Ennek következtében az ország nem közösség, hanem társadalom, a magukba zárkózott leszármazott egyedek hatalom diktálta elrendeződése. A társadalom a priváció folyamatos megesésének a tere, ahol az önkény, a kifosztás, a mérték és csakis az önkény szerinti mérés zavartalansága garantált, a lakozás viszont hatóságilag tilos. Ezért a társadalom: a börtön. A társadalom előbbre való az országnál, mert a priváció, a rablás korlátozhatatlanságát garantáló döntések tere. A társadalom a leszármazás, a talaj, a varázs, a fegyver és a gens működésének tere, ahol az otthonra, családra, nemzetre és hazára fogott borzalmak esnek meg.

Az ország a tér, ahol a szent, az isten, a lét nincsen jelen; az ország a kiterebélyesedett otthontalanság, a tévedés varázsának megesése és a birodalom felé fordulásának kiterebélyesedése.

A globális

A világ: a világlás, a felnyitott nyílásának fénye, s a tágasság. A tágasság ellentéte nem a szűkösség, a tágassággal a zártság áll szemben. A priváció azonban felnyitás, de a visszájára fordított felnyitás: a magába zárkózót egy felsőbb zártságba tuszkolja, a vertikumba.

A szerszám erőt vévén a létezőn, átjut a léthez.
A fegyver a létezőn elkövetett erőszaktevéssel a zártság bugyrait nyitogatja. A szállás még csak a magába zárkózó, amely azonban más szállások felé fordul. A más szállások felé fordulása azonban nem kinyílás, nem a megnyílás a szállások egybegyűlésére és összetartozására, hanem saját takartságának kiterjesztése a többi szállásra: a városgazdaság és a városállam megalapítása.
A városgazdaság és a városállam, miközben magába is zárkózik, a varázsba zárja a szállást, a magába zárkózottat. A városgazdaság és a városállam ezért magasabb zártság: magába zárkózó és a magukba zárkózottakat magába záró, a vertikum. A zártság: a tévedés megesni hagyása, a magasabb zártság a magasabb tévedés megesése. A varázs a tévedés eltakarása. A szállás: a megesett tévedésbe bezáródás, ezen elzártság eltakarása és ugyanazzal a mozdulattal a magasabb tévedés felé fordulás. A varázs magába zárulása és eltakarása korlátozhatatlan, egyre feljebb erőszakolja magát, s minduntalan a felsőbb zártság felé fordul. A fegyverrel töri át magát a zártságon, s az alsóbb zártságot mindig megrabolja. Mindaddig, míg a legfelső zártság eltakarásához, a globálishoz nem ér. A világ: világlás, fénybe állás.
A globális: a varázsba állás s a varázsba zárulás, a talaj mind feljebb törő eltakarttá tétele.

De a globális nemcsak a talaj eltakarttá tétele, hanem egyben kiterebélyesedés is, az eltakartság kiterebélyesedése. Mikor a talaj mint eltakart tér terebélyesedik ki, akkor a planéta egészére zárul rá a varázs. Mikor a talaj mint eltakart tárgy terebélyesedik ki, akkor az országok zárulnak be egy felsőbb zártságba. Ez a legfelsőbb eltakartság és legfelsőbb zártság: a globális társadalom. A globális társadalom a leszármazottak kirekesztő térfoglalása: a szupra-gens. A globális társadalom a legfelső takarásban lévő tárgy, a legfelső magába zártság és a legfelső tévedés. A globális társadalom az egész planétát, minden országot -- és világot -- a legfelső varázs tévedésébe zár be. A globális társadalom a planéta országainak a börtöne.

Az eltakarás és a bezárás: erőszak. A globális társadalom a legfelső erőszak társadalma. Az erőszak, ha teheti, tör-zúz, ha nem teheti, puhább formák után kajtat, a puha erőszakot és a puha diktatúrát alkalmazza.

A szállás a magába zárult eltakart, amely ugyanakkor a magasabb zártságok és eltakartságok felé fordul és áttör e magasabb zártságokhoz. Mikor a fegyver, a szolga és a hatalmas, a szerződött házasság, az összeállás, a házasságban tenyészés és az iskolagyári tenyésztés, a szállás ipara és a nagyipar, a városgazdaság, a városállam, majd az ország a felsőbb zártságok felé fordul, s azok a felé fordultakat a maguk takarásába kényszerítik, a tárgyakon is betelik a takarás és a zártság, mert itt is elér a globalitáshoz. A globalitás a talaj két elemének, a térnek és a tárgynak a plafonhoz ütődése: a tévedés, a varázsba zárultság, a varázsba zárultság eltakarása és a globális társadalom összekapcsolódása az erőszak együttesébe. A globális társadalom erőszakos varázsba zárulása és e bezárultság elfedése a szállás megalapozásának utolsó lépése. A globalitás a birodalom felé tartó kiúttalan út utolsó állomása, ahol az emberiül lenni nemhogy nem történhet meg, de már meg se eshet.

A birodalom

 A kifosztás nyelvén szóló fecsegés a birodalmat a térbeli kiterjedtséghez kapcsolja, de nem vet számot azzal, hogy a kiterjedés nem egyszerre lesz, a mérhetetlenül kiterebélyesedett nem a semmiből áll elénk hirtelen. A birodalom a lezártság vége, a lezárult. A birodalom ugyanakkor az egészre tör. Az egész azonban nem kell hogy feltétlenül a planéta legyen; az egész lehet egy szállás, egy zóna, egy ország, s mindenekelőtt egy egyed, a privát egyén. És lehet persze a planéta is. De a birodalmat nem a kiterjedtségéből, nem a terebélyességéből lehet megérteni.12 A birodalom a számítgató erőszak, a mértéktelenség tere. A globalitásba zárt tér bezárulása több, mint egyszerű elfedettség: a visszavettetés az erőszak útjára, belegabalyodás az erőszak sikerének látszatába, és ezért a kivettetés a létből, s vele a létfeledés. A létből kivetett létezőn az igazság nem történhet meg, ezért a birodalom az otthontalanság tere. A létből kivetettséggel ugyanakkor a nyílás fénye is eltakarttá válik, s a kioltott fényből visszahúzódnak az istenek. S mert visszahúzódtak az istenek, a birodalom a világnélküliségnek is a tere. A világ nélküli otthontalanság a szabadság eltörlése: a börtön, a rabsággal lehatárolt környezet, az út felszámolása, a kiúttalanság. Még nem a végleges kiúttalanság, nem a halál, csak a tévedésbe, a varázsba zártság. A varázsba zártság kiúttalansága azonban az út a pusztuláshoz, ezért a birodalom a pusztuláshoz úton lévő. A birodalom: pusztuláshoz kiúttalanul úton lévő, világ nélküli otthontalanság, s mint ilyen, az alap a szállás számára, amelyen aztán magába zárulása kiterebélyesedhet.

A birodalom ugyanakkor erőszak is: a világ nélküli otthontalanságba, a varázsba kényszerítés is. A birodalom a magába záruló erőszak. Míg primitív: a mértéktelenül fellángoló fizikai erőszak véres háborúinak szervezete. Kifinomultságában: az eltakart és elfedett, és ezzel permanenssé tett erőszak, a puha diktatúrák és a puha világháborúk megesésének tere. S mint kényszer, a birodalom a szállás támasztéka és biztonsága. Az a biztonság, amelybe felelőtlenül lehet belefeküdni, s amelyhez ezért nincsen szükség a szívre. Ezért a birodalom az erkölcsi alkotás és az érzelmi munka megtagadásának a talaja is.

Hiába azonban a szállás s vele a globalitásig minden felülről bezárkózó megtámasztása és biztosítása, mert a varázsba zártságot a létből kivetett tévedés veszélybe sodorja. A veszély még nem a pusztulás, csak a kiúttalan úton előre rontás, aminek idő kell, hogy a pusztulás bekövetkezzen. A veszélybe került elvarázsolt összeroppanása nem következik be azonnal. Nem, mert a lét, a szakrális rend türelmes, sokáig tűri a priváció önkényét, az önmagukba zárult semmisek veszteglésben nyüzsgését. E nyüzsgő semmisek sokáig nyújthatják a lét válaszát, de a lét által adományozott elnyúló antagonizmusnak is van vége, s e véget a régi görögök dikének nevezték. A diké: az engedelmességre szorító illeszkedés a kozmikus rendhez. A varázs: a mechaniké, a létet a létezőből kirekesztő erőszak. A létet kirekesztő erőszak az engedelmesség felmondása és elvétése, illeszkedés a látszatba, és illesztetlenség, azaz kivonulás a létből: a látszatba való belegabalyodás, a tévedés. A fegyver varázslata merő látszat: a lét és a létező, az ég és a föld, ember és isten szétválasztása és egymástól való megfosztásuk, az eredendő bűn nem marad büntetlen, diké visszavág, az erkölcsét vesztett és ezért titáni erőszakká romlott erőt visszaveti az erőszaktevőre. Ezért az eltévesztett illeszkedés összezúzódik az illeszkedésre kényszerítő kozmikus rend, a lét és a szent túlhatalmán. A mechaniké a mértéktelen önkény létfeledt működésbe hozása, s mert a talajból nemcsak a teret viszi romlásba, hanem a tér tárgyait is, környezetrombolás is: világtalanító környezetrombolás. A birodalmak a világtalanító környezetrombolásba szükségképpen belepusztulnak. Így hát a birodalom a létből kivetettségbe bezárt, a titán által együvé kényszerített, sokarcúságában is pusztán azonos privát, az önmaga ellen forduló negatív egész, a rabságban magát lehatárolt létező, a pusztulásba zártság börtöne. S mert börtön, a birodalom csak rettegett lehet.

A földipar

A földről mondottakat romantikus múltba nézésként szokás hallatlanba venni -- a birodalmi varázs kétségkívül imponáló kiterebélyesedésére való hivatkozással. Mondják, a paraszt ideje lejárt, történelmi teljesítőképessége, ha volt is, kimerült, most a mechanikus korát éljük. S tagadhatatlan, idéztük is már, a paraszt s a kiválóságban párja, a nemes gyönge a tenyészéssel és a titáni hívással szemben. De ahogy a paraszt nem jobbágy, nem szolga és nem is agrármérnök, hanem a lakozás korai karaktere, éppen úgy nem veszítette el a lét felnyitására s a világ ragyogásába állítására való képességét sem. S mert nem veszítette el, a kiúttalanból átlép a világban való otthonosság mélyebb és tágasabb útjára. S e lépéssel azt, amire a modern birodalmak mint sajátjukra oly büszkék, az ipart is a paraszt és utódai lét-esítik; a szállásoltság modern, titáni karaktere a priváció véres és puha fegyvereivel csak kifosztotta őt belőle. E kifosztásért viszont fizetnie a titánnal együtt a parasztnak is kell.

A földmélye

A lakozás első foka a mérték szerinti gondoskodás és ápolás, amely elmélyülten tágas, de nem befejezett. A lakozás tovább mélyülhet és tágulhat a mérték működni hagyása által. A föld rejtekezését a világhoz emelő lakozásnak az alsó foka az amúgy is felnövekvő ápolása és gondozása. Az ápolás és gondozás jóvoltából a létező visszatér létéhez, s benne megtörténik az igaz és a szent felé való fordulás. A föld mint rejtekező azonban a benne amúgy is felnövekvő ápolásával és gondozásával nem teszi teljesen el-nem-rejtetté mélyének minden rétegét. A rejtekezőben benne rejlőnek az ápolással és a gondozással csak a felszínét lehet a fénybe emelni, s felmutatni benne a ragyogást: a táplálást és a kihordást. A régi görögök tudták: a táplálás és a kihordás, s ezért a föld istennő. De aztis tudták, hogy a rejtekező föld mélyebb rétegeit is el-nem-rejtetté lehet tenni, a megismételt mértékvétellel, a lakozás, az emberül lenni mélyebb megvalósításával. A földet a mélyebb rejtekezésből, a benne elrejtettből is el-nem rejtetté lehet felemelni. Az ápolás az úgyis felnövőre alkalmazza a mértéket; a benne elrejtettre alkalmazott létmérték működni hagyása viszont: az ipar. Az ipar az a hely, ahol a lét egy mélyebb rétege, az elrejtett is feltárul.

Ha a földet mint elfedőt felnyitjuk, akkor a magától felnövekvő növekedését tesszük láthatóvá. A paraszt éppen azért paraszt, mert az elfedést képes felnyitni, mert ápolni tudja a magától felnövekvő növekedését. Ápolása következtében az élet már nem tenyészet, a növekedés nem vak burjánzás, és nem is szenvedő vegetálás, hanem a növekedés igazságának és önmaga igazságának folyamatos megtörténése: a megőrzött hozzáigazítás. A kozmikus rendbe való tartozás megőrzésén keresztül önmagához, a szükségleteihez való igazítás. E megőrzött igazítás, a földművelés a Föld felszínét viszi tovább; e továbbvitelnek nincs határa, de a továbbvitel behatárolt: a növekedés határtalanul ápolható, az ápolás azonban a földben úgyis megtörténőnél nem léphet tovább.

A techné

Az elmélyültebb lakozás: a techné. A techné nem erőszak és nem energia, hanem erő. Erő, amely a megszokottból, a földből, a növekedés határolt gondozásából és ápolásából kilendít. A föld anyag és hely, a készen talált anyag felnövelő helye. A földből való kilendülés kilendít a készen találtból és a felnövekvésből. A techné erő, amely a felnövelésből az elrejtett felnyitásához és fénybe állításához mélyíti a parasztot.

A gondozáshoz és ápoláshoz, a készen talált anyag rendbe illesztéséhez szerszám kell. Az egyszerű szerszám azonban, mert csak a készen találtra alkalmazza a mértéket, csak a készen találtat illeszti új rendbe.
A gondozással és ápolással együtt behatárolt. Határoltsága azonban nem visszavettetés, nem a látszatba gabalyodás, és ezért nem a létből kivettetés; határoltsága az őrzés, a nyílás és a fény ragyogásának őrzése. A föld táplál és kihord, ezért isteni; de a föld kínál és csábít is, ezért istennő. Amit a föld kínál, nem a benne úgyis felnövő, hanem a benne elrejtett; amire csábít, nem a gondozás és ápolás, hanem a benne elrejtett felnyitása. E csábítás azonban, a mechanikus tudásba börtönzött titán privációja ezt megmutatta, veszélynek kitettség. Mert istennő kínálja, nem megrohamozni s nem megragadni kell, nem lefegyverezni és lefegyverzőn rámosolyogni. A felkínált rejtekező felnyitásához az anyagba leszállni, s az anyagban a hely elmélyülését, a mélyebb igazságot megtörténni hagyni, s az ég felé onnan odafordulni kell tudni. Az ápolás és gondozás igazságának megtörténéséhez az egyszerű szerszámot kell működni engedni, a rejtekező felnyitásához, az anyagba leszálláshoz, a mélyebb igazság történni hagyásához, az ég felé való tágasabb odaforduláshoz ki kell lendülni az egyszerű szerszámból. A techné az az erő, amely az első szerszámon túl emel, az az erő, amely a földbe való mélyebb leszálláshoz kell.

A techné ugyanakkor tudás is: a felnyitás és a hozzáillesztés tudása. Az erő mérték szerinti alkalmazásának és a dikéhez, az engedelmességre bíró illeszkedéshez szükséges tudás. A techné a létmélységbe ugráshoz és annak felnyitásához, a nyílásba illesztéshez, a felnyitott fényébe állításhoz és ugyanabban a mozdulatban a dikéhez való illeszkedéshez szükséges erő működni engedésének tudása.

A gép13

A gépről azt tanítják, a magányos feltaláló, korunk titáni hősének zseniális találmánya. Tehetséges, hiszékeny ifjú tudósok úgy vélik, hogy ahol a földjükből kiforgatott munkanélküli, tanulatlan tömegek vannak, ott nemsokára gépek, gyárak fognak kinőni a földből. Magának a gépnek a keletkezését illetőleg is úgy tűnik fel, hogy alapja a függő, tanulatlan bérmunkásság, amelynek műveleteit a titán más alakjai, a vállalkozó vagy a gyárvezető tetszés szerint oszthatja fel kézről kézre adott elemi mozdulatokra, pontosan, gépies rutinnal végezhetőkre. Olyan egyszerű, mechanikus mozdulatokra, hogy idővel nem is szükséges már hozzájuk az ember, hanem őt készülékek, szerkezetek utánozhatják le, amelyeknek hajtását rövidesen a természeti erőket magukba záró gépekre lehet bízni.

A földben rejtekező felnyitása és fénybe állítása, az első szerszám elmélyítése azonban nem e mechanika uralomra jutását igényli. Ekkor ugyanis csak az erőszak, a priváció és vele a tévedés esne meg. A zseniális feltaláló ugyan "korunk hősévé" válna, azzá a karakterré, aki a természet leigázásának hőstetteivel válik példaképpé, a tanulatlan bérmunkás az erőszak kivitelezőjévé, az eszköz fegyverré lenne, a vállalkozó és párja, a pártvezér pedig, kik mindezeket összefogják, a természet uraivá. Ami azonban nem elmélyülés, csak birodalomépítés; a tanulatlan bérmunkásról, a zseniális feltalálóról, az önfeláldozó vállalkozóról és a pártvezérről szóló tanulmányok pedig csak modern birodalmi hősénekek. A birodalmi alakzatok bálványozásáról, az önpusztító varázs hőseiről, akik számára nincs kiút a léthez, a birodalmasodás foglyairól szóló hősénekek.

A rejtekező: a földbe rejtett anyag és a mélyre szállt hely. A rejtekezőhöz viszonyuló gép ezért eszköz az anyag feldolgozására. Ugyanakkor nemcsak eszköz, hanem az elmélyített és tágasabbra nyitott szerszám is, a hely mélyének a felnyitója, a mélyült és tágasabbá tett mérték; az illesztő. A gép működtetése ezért techné, hivatás, az elmélyültebb művelés: az anyag feldolgozásához szükséges szakszerűség és a földmély illesztéséhez kellő mélyművelés. Aminek következtében a talajt adó puszta stoff helyett az anyag matériává emelkedik, a létteljes, a kozmikus rendbe illeszkedő, a megtörtént igaz és a megtörtént szent anyagává.

Az első szerszám elmélyítése és vele a földmély felnyitása nem a varázst igényli, hanem az illeszkedést, de már nem az ápolás és a gondozás illeszkedését, hanem ezek elmélyítését. A mélyebbre nyúlt mérték szerinti illeszkedés működni engedését és működtetését. A gép: erő működtetése, de nem puszta erőgép. Az erő mindenekelőtt a munkagépben van, az az igazán nagy találmány, amelynek a mechanikai erőkifejtéstszolgáló erőgép csak kiegészítője. A munkagép annak az erőnek a működtetése, amely a beillesztést és a hozzáillesztést, a mérték szerinti illesztést végzi. A gép ezért tudás, a mérték szerinti illesztés: a diké megszelídítésének tudása. A gépben két erő, techné és diké, az illeszteni indult erő és az engedelmes illeszkedésre bíró erő találkozik egymással, s mert találkoznak s illeszkednek, az úton maradnak. Aki az úton marad, az a mélyebb igazságot engedi történni, s aki a mélyebb igazságot engedi történni, azt a fűzisz befogadja.

Hogy is történhetett volna másként? Hiszen ha történhetett volna másként is, akkor Héron labdája, az első gőzgép, már a régi görögöket gépesítette volna.
A gép a paraszt és utódai, a kézművesek társadalma évezredes munkájának és munkaszervezetének az eredménye. A diké mindent lebíró erőihez való illeszkedés lassú megérlelődésének a gyümölcse. Héron labdája, az afrikai őslakosok vaskohója, és különösen a rómaiak malmai azért nem gépesítették országaikat és hazáikat, mert nem illeszkedtek sem a létbe, sem közösségszervezetükbe, illetve társadalomszervezetükbe. A malmok és a vaskohók csak akkor terjedhettek el és csak akkor válhattak a közösségszervezet vagy a társadalomszervezet részévé, amikor abba szervesen beilleszkedhettek, amikor termékeiket azzal a gonddal készítették el, ami lehetővé tette, hogy a falvak népe élni tudjon velük, mindennapjaiba illeszthesse azokat. És ami -- majd látjuk még -- készítőjét is mélyen a közösség rendjébe illesztette. Az európai kézművesség, mert ezt megoldotta, egész együttesét tekintve mélyen tagozódott üzem volt, s mint ilyen megalkotta magában a gépet, s felajánlotta azt az új közösségbe való illesztésre.

A kézművesüzem azonban nemcsak a közösségbe illesztésre ajánlotta fel a maga alkotta gépet: a beillesztést a természetbe illesztésre is kiterjesztette. Testületei szigorú szabályok alá vonták, hogy mit miből és hogyan kell gyártani. S mert a gép építgetése lassacskán történt, az illeszkedés tempója szerint, volt idő és volt alkalom, hogy az illesztést művelő igyekezet szabályokba foglalja a természetbe illeszkedés eljárásait.

A gép ezért nem csupán vasállvány és forgó alkatrészek laikusoknak rémísztő, kusza halmaza. A gép természetbe, létbe illeszkedő dolog, ezért az illeszkedést önmagán is megtörténni hagyó közösségszervezet és mindezen illeszkedések ellenőrzésére szolgáló szervezet.

A gépiparos

A gépet az iparos lét-esítette. De a gépiparos nem azonos az önkényeskedő, a bálványbirodalmat maga fölé idegenítő mechanistával. Történetileg nem, mert a gépiparos nem a semmiből állt elő, készen a létrontásra; a gépiparos mint kézműiparos ezer éveken át készülődött, megfontoltan, komolyan, az elmélyülő illeszkedés rezdüléseit látva és hangjait hallgatva. És létszerűen sem, mert az iparos -- aki egyként lehet az idősebb kézműiparos és az ifjabb gépiparos -- nem a szállás, hanem a föld, az otthon szülötte, az elmélyültebb és kiteljesedettebb paraszt.

Az iparos az, aki az eszközt géppé építi fel, aki a szerszámot a mélységnek megnyitja, és aki ugyanakkor a tágasabb tágasságba, az égbe belevonja. Ő az, aki az elmélyültebb helyen is tud lakozni, aki a kozmikus rendbe a mélyföldet is bevonja, s aki ezzel a mélyföldeket is belakja. Az iparos ezért nem a tanulatlan, hanem a szakszerű, nem a műveletlen, hanem a diké kívánta illesztés műveltségét bírja: az iparos a szakszerűen művelő, a szakszerű önállóság mestere.

Az iparos, akárcsak a paraszt, nemcsak a természetbe illeszkedik és a természetbe illeszt, hanem a közösségbe is. Az iparos az otthon szülötte, akinek világa van: az otthonban helyezkedik el, a szomszédságba illeszkedik, a nemzet tagja, s ezért hazája van. S mert világa a mélyföldön is van, ezért az iparos a világok világa, az egyetemes felé fordult. S mert a létbe és a közösségbe illeszkedik, ezért a paraszttal s kiválóival együtt ők a fűzisz népe.

A birodalmi kifosztók nyelvén való fecsegés az iparost hol a kisárutermelő polgárral keveri össze, hol meg a bérmunkással. Az iparos azonban nem szolga; sem magának, sem a birodalmaknak nem szolgája. Ő nem a magához való ész tévedését megesni engedő szállásipari fegyver működtetője. Az iparos a lakozás egy másik karaktere; nem az erőszaktevő titán, hanem az elgyengüléstől magát megszabadított paraszt. Az iparos az igaz és szent megtörténésére szabad ifjabb paraszt. Szabad: szuverén, mert nem kiszolgáltatottja a birodalmi feljebbvalóknak, s autonóm, mert nem kiszolgáltatottja a diké mindent lebíró erejének. Az iparos ezért a paraszttal együtt és együtt a paraszttal: szabad. A birodalmi kifosztás nyelvét beszélők azt állítják, a kézműves és a gép ellenségek; a gép elveszi a kézműiparos munkáját, ezért az fellázad a gép ellen, s géprombolóvá lesz. A géprombolók azonban nem kenyéririgységből, hanem szabadságuk féltése miatt támadtak a rontott gépre, a gépfegyverre. A paraszttól a privációban elorzott és titáni fegyverré rontott gép az iparosok szakértő mesterségét, a technét tanulatlansággá, az önálló iparost önállótlan bérmunkássá, birodalmi szolgává tette. A kézműiparos a létrontás, a tanulatlan szolgává tétel ellen lázadt fel. Az iparos szabad, s mert szabad, magát mindig meghaladja, ezért ő az, aki lét-esít. Amit lét-esít: az igazabb, a világtelibb, a más. A kisárutermelő polgár ellenben az egyszemélyes birodalom. A bérmunkás pedig a birodalmi varázsba zárt iparos: letépték róla a szakszerűséget, ezért a talaj anyagának, a stoffnak a mozgatója, legfeljebb formálója. A bérmunkást kiforgatták műveltségéből, ezért illesztő helyett ő lett a fegyverforgató erőszaktevő. Az iparos lét-esít, a kisárutermelő, a bérmunkás ezzel szemben birodalmi mérték szerint gyárt. Aki birodalmi mérték szerint készít, az magánál mindig kevesebb, ezért amit gyárt: a semmis, a sosem elég, a hiány.

A birodalomszervezők az iparost az elfedett nyílás, a mereven befedett lét feletti tér tárgyává rontják, s mint tárgyat kétfelé szakítják: alulra helyezik, és mint tanulatlan félállatra ujjal mutogatnak a kétkezi munkásra és arra, akit a zártság magasabb régiójába tolnak, a mérnökre, aki mint neve is mutatja, a megszállott birodalmi mértékkel méricskélő, a ráció felső fokán képzett bérmunkás.14

Az iparos, a kézmű- és a gépiparos a föld kimozdítója, továbblendítője, aki a mélyföldet is belakja, és aki az egyetemes felé fordul; az iparos: a paraszt édestestvére.

A szerves város

A szerves város hely, a mélyföld helye, az iparos működésének s az iparosotthonok szomszédsággá szerveződésének helye. Az iparos-szomszédság helye. Kezdetben otthon és kézműipar (a háziiparban) egy helyütt volt, a kézműipar helyévé a kézműiparos-otthonok iparos-szomszédsággá csiszolódása tette. Az ifjabb iparos, a gépiparos már kiviszi otthonából a gépet, de otthon és gép nem veszíti el kapcsolatát: a gépeket a háziiparok egy helyre gyűjtött és összetartozó szomszédságává, gyárrá szervezi.

A szerves város a gyárak és otthonok összegyűlésének és összetartozásának helye; az összegyűlt és összetartozó gyár, a szomszédsággá szervezett gép, a mélyföld összegyűjtésének a helye. A szerves város: az összegyűjtött és az összetartozásba beemelt mélyföld helye.

A gyár egyetlen rejtekezőben rejtett igazság felszínre emelésének, egyetlen igazság megtörténésének, egyetlen rejtekező ég felé fordításának a helye. Az egybegyűjtött és összetartozó otthonok és gyárak szerves városa a rejtekező mélyföld egésze el-nem-rejtettségbe állításának, fénybe fordításának, a rejtekező egész mélyföld mérték szerinti megnyitásának és mérték szerinti illesztésének a helye. A mélyföld az egybegyűlt és összetartozó otthonok és gyárak igazsága megtörténésének a tájéka. S mert tájék, a városfal csak védvonal, nem határ. A létrontással szembeni védvonal, s a falvak felé való nyitottság. A szerves város nem a titáni magasabb zártság, a szerves város nem a település és a városgazdaság vertikuma, hanem a falu és a város hierarchiája. A hierarchia: hierosz arkhé. Hierosz arkhé a föld és a mélyföld kozmikus rendbe illeszkedése, ezért a mélyebb összetartozás, az ápolás és az el-nem-rejtetté emelés egybegyűjtésének és összetartozásának a szervezete: az elmélyülő és tágasabb közösség.

A szerves város nem magának, s nem a mások feletti uralomért termel, mint a városgazdaság és a városállam. A szerves város a tájék szükségletei szerint, város és falu kölcsönösségében, a kölcsönös szolgálatok mértéke szerint termel. S mert a kölcsönös szolgálatok rendje szerint, a tájék szükségleteire termel, ezért a diké igényei szerint is termel: a természetbe és a közösségbe egyaránt illeszkedőt termeli: a fűziszt viszi tovább a kiúton.

A gyár nemcsak a gépek szomszédsággá illeszkedésének, hanem az iparosok együvé gyűlésének és összetartozásának is a helye. Hogy a gyár az együvé illeszkedő iparosok helye lehessen, a gyermekek családban való ápolását is el kell mélyítenie és tágasabbá nyitnia.
A gyár igényli az embertermelés szomszédsággá -- mi több, világgá -- szervezését is. A szomszédsággá szervezett embertermelés, a szomszédságba emelt nevelés a mélyebb illesztés a közösségbe, és a természetbe történő mélyebb illeszkedésre való nevelés. Az iparosinas nevelése az iparosmester feladata is, így az iparosmester a fűzisz -- objektum és szubjektum elválaszthatatlan egységének -- termelője. A mesternek ezért erkölcsi-érzelmi kérdés a nevelés: addig nem ad és nem adhat a legénynek levelet, míg nem győződött meg arról, hogy az már alkalmas az ápolásra és az illesztésre. A szerves város a szomszédsággá szervezett nevelés helye. Minthogy pedig a város nemcsak a dolgok felé nem határolt, de a személyek számára sem zárt, ezért a szerves város tájékának falvai számára is nevel. A szerves város a nevelő egybegyűjtésnek és összetartozóvá nevelésnek, a szakszerű művelésnek, a kölcsönösen illeszkedni készek termelésének a tájéka. A szerves városi nevelés, a szakszerű művelés nem az egyszerű ápolás, nem az amúgy is felnövekvő gyermekek és a gyermekekben amúgy is felnövekvő gondozása és ápolása. Az ember-művelés az emberben rejtekező felszínre emelése, és a felszínre emeltnek a kozmikus rendbe illesztése, illetve ezen illeszkedés ellenőrzése. Ami távolról sem a privatív önmegvalósítás, és nem is a tenyészni hagyás.
A szerves város az ember mélyebb igazsága megtörténésének s az embernek a tágasabb nyíltság, az egyetemes felé való fordulásának a helye is.

A szerves város az illesztés és illeszkedés ellenőrzésének szervezete is. Azon testületek lét-esítésének is a helye, amelyeknek az a hivatásuk, hogy szemmel tartsák, az ipar és a nevelés az illesztés és illeszkedés igényei szerint történik-e. Az ipar: anyagnak és földnek a művelése. A város, mint ellenőrző testület, a legszigorúbban szabályozza és a legszigorúbban ellenőrzi az ipart: milyen anyagokból szabad, milyen célokra és mennyit használatba vennie. Mint a tájék ellenőre a testület a környezet védelmével is foglalkozik. Ugyanakkor az ipar városi ellenőrzésére hivatott magasbecsű és tisztelt testület arra figyel igazán, vajon megtörténik-e az illeszkedés a diké igényeihez, s a legszigorúbban tiltja a létrontást. A szerves városi testület az ipar "nagyüzemmé" torzulását, fegyverré romlását ellenőrzi, tiltja és bünteti. Az ipar ugyanakkor az embernek a művelése is. Ezért a testület ellenőrzése a nevelésre is kiterjed: azt ellenőrzi, hogy az ember igazsága, az illeszteni és illeszkedni tudó ember nevelése, az erkölcsi alkotásra és az érzelmi munkára való képesség egyesülése a rejtekező felszínre emelését bíró értelemmel történik-e meg a nevelés szomszédsági helyein. Ezt védelmezi és jutalmazza.

Az ipar tájék is, a tájék közösség, falu és város közössége, ezért az ellenőrzés, tiltás és büntetés kiterjed ide is. Vizsgálja, hogy illeszkedik-e a közösségbe az iparos, és illeszkedik-e gyára a közösség életébe, annak szükségleteire termel-e. A szerves város szokásjoga tiltotta, hogy az iparos felelőtlenül nagyiparossá váljon, tiltotta, mert elfogadhatatlannak tartotta, hogy akárki uralkodó helyzetbe kerüljön azzal szemben, amire nem terjed ki szakértelme. Ugyanez a szokásjog tiltotta azt is, hogy másoktól elvegye a lehetőséget, hogy a maga hasznára sajátítson ki termelési területeket. Tiltotta a gyár társadalmi, illetve gazdasági fegyverré rontását, segítette és jutalmazta ezzel szemben a termelés emberi életbe illesztését és az iparos közösségbe illeszkedését. A szerves város ezért a diké igényeinek való megfelelés ellenőrzésének helye is volt.

A titáni kifosztás nyelvén szabadságoknak nevezik a szerves városnak mint a dikével való harmónia létesülésén őrködő ellenőrző szervezetnek a felbontását, a szerves város lét-ellenőrző intézményeinek a lerombolását. E szabadságok közül az első, az iparszabadság lerombolta a gép-fegyver ellenőrzésének intézményét.
A 17. századdal kezdődő folyamatban, miközben a birodalmi hatalmaskodó titán néhány elaggott és önmaga ellentétébe fordult nagyúri monopóliumot lerombolt, elérte, hogy ipart bárki művelhessen, egyszerű bejelentés alapján. Ettől fogva ipart az is űzhet, akinek se szakszerű ismeretei, se műveltsége nincsen, akit nem köt a felelősség, a közösségbe és a közösséghez, a létbe és a léthez illeszkedés. Ennek következtében a szakszerű mesterség és a műveltség tagozódása, az amúgy is felnövekvő ápolása és gondozása, illetve a rejtekező felszínre emelése hierarchiája helyére benyomult a pénz vertikuma, a szolgák alá-fölé rendeltségbe kényszerítése. A nevelés ellenőrző szervezetének lerombolását a kifosztás nyelvén az oktatás szabadságának nevezték el. A létrontó és környezetromboló mechanikai ipar, szolgagyártó oktatás, a kirekesztő monopólium, a privatív fegyver városgazdasággá, genssé és birodalommá szervezése, s végül mindezek megkérdőjelezhetetlensége és ellenőrizhetetlensége, a varázs háboríthatatlansága és korlátozhatatlansága -- ezek azok, amiket a kifosztás nyelvét beszélők szabadságoknak, iparszabadságnak, tulajdonszabadságnak, az oktatás szabadságának, a költözködés és gyülekezés szabadságának neveznek.

A szerves város ellenben a létteljességnek megfelelő termelésnek és a létteljességbe illeszkedés ellenőrzésének a helye. Amely hogy feladatait elvégezhesse: a szabadságát biztosíthassa, törvényt alkot, s e törvényeket megtartja. A létrendet védelmező törvények alkotásának és ezek ellenőrzésének: jutalmazásának és büntetésének, az isten tetszésére való működésnek helye a szerves város, s ezért: önkormányzat.15 Az iparos, a gyár, a nevelés, az önkormányzat tájéka, a mélyföld igazságának történését szavatoló, nemzetet, világot, hazát az egyetemes felé fordító szerveződések együtt: a varázstól szabad újvilág, a szerves városüzem. A titáni kifosztás nyelvén kimondott szabadság a függetlenséggé rontott szabadság, amelyet megfosztottak a dikétől, a léttől, a földtől és az égtől, az igaz és a szent megtörténésétől. Ezzel szemben a szerves városüzem a mélyebb, tágasabb, egy új szerves állam, a planétára kiterjesztett, egyetemes önkormányzat biztató kezdete.

Az elszalasztott egyetemes

A re-form

A kifosztás nyelvén beszélők reformról fecsegnek. A reform a birodalom kiigazítása. A birodalom sem működhet zavartalanul, csikorgó fogaskerekei közé egyre több kavics kerül, majd kövek, aztán sziklák zúdulnak bele. Ezeket időnként el kell távolítani, hogy a birodalmi gépezet le ne álljon. A kifosztás nyelvén ezt a birodalmi gépezet-tisztítást nevezik reformnak. S megpróbálják lesajnáltatni a re-form-ot. Ehhez azt állítják, hogy a reform múltba nézés, szépelgő romantika, durvábban retrográd visszahúzás. Holott a re-form jelentése világos: a gyökerek megnyerése, a szállás otthonná, a zóna tájékká, a városgazdaság szerves várossá, a gens nemzetté, a globális világgá, a birodalom hazává, a föld pedig a világok világává, a hazák hazájává lét-esül a re-form során; a talaj birodalmából a földi hazához, a varázsból a létteljességbe való lépést jelenti, a kiúttalanból a kiútra tett lépést. Nemhogy nem visszahúzás, de az eltévesztett látszatútról az ember igazságának és az egyetemes felé fordulásának útjára való előrelépés.

Az egyetemes

A föld, amikor mélyfölddé lét-esül, az egyetemes felé fordul.

Az egyetemes: egy-etemes. Egy, mert a léttel eggyé vált, előrelépett a létfeledtségből, a rontott létből a létteljességhez. Az egyetemes szigorúan nem uniformizált. Az uniformizált a birodalmasított. Az egyetemes a definíció szerint sokszínű. Sokszínű, mert nem magába foglalja az otthonokat, szomszédságokat, tájékokat, nemzeteket, világokat, hazákat, hanem mert ezek együtt, összegyűlve és összetartozva jelentik az egyetemest. A világok világa, hazák hazája, kétszeresen is: egyfelől a sokféle világ, a sokféle haza egymás mellett, másfelől a föld és a mélyföld hazáinak, világainak és nemzeteinek az egyeteme. A re-form az előrelépést jelenti az egy-etembe.

Elszalasztott nemzet re-form, ránk erőltetett társadalmi reform

A birodalmak korszakában hazánkra nálunk is ráerőszakolták az országot. Az egyetembe előrelépéshez a nemzet re-formjára lett volna szükség hazánkban, és a társadalom re-formjára országunkban. A nemzet re-formja a gensből a natióhoz, a társadalmi re-form a közösséghez való előrelépést igényelte volna.

A "reformkor" kezdetén néhányan tudtuk, amit ma már mindenki érez: a mi csöppnyi rendszerváltásunk egy planetáris színpad átalakításának egy kis mozaikja, terjedelmes forgatókönyve egyetlen oldalán is csak néhány sor volt, s hatalmas erőszakot alkalmazva folyt a puha világháború. Jogosan merül fel a kérdés: miközben a globálissá püffedt birodalmak anyagi -- a stoffon való -- túlereje mérhetetlen volt, lehetett-e egyáltalán esélyünk a re-formra? A kérdés, a valódi kérdés azonban nem ez. Az ugyan kétségtelen volt, hogy a birodalmi titánok túlereje a stoffon kikezdhetetlen, de az is látható volt, hogy a földeken és mélyföldeken diké lebírhatatlan túlerejével szemben tehetetlenek. A kérdés ezért az volt és maradt máig, hogy sikerül-e az egyetemes felé fordulnunk, a létmértéket működni hagyni, az emberi igazságot és szentséget megtörténni engedni, az ég tágasságába állni, s megkísérelni az önpusztításon túljutni, vagy széttárt karral belefekszünk, mint az egyedül boldog disznók17 a langy tócsába, a birodalmi túlsúlyba, s megpróbálunk személyiségünk és közösségünk kárára egyedi hasznot húzni a tehetetlenségből: hagyjuk a birodalmat globalizálódni, vagy a hazák hazája egyetemes felé fordulunk; megkíséreljük a re-formot, vagy igyekszünk hasznot húzni a ránk kényszerített birodalmi társadalmi reformból?

A nemzeti re-formhoz gyülekezett az erő, a társadalmi re-formhoz az elszántság, s mindkettőhöz a bizalom: a föld paraszt népe és a mélyföld iparos népe várta a jelet. De népelgő eleink már gyülekezés közben cserben hagyták őket, gyülekezőink bizalmát megrabolták, rátarti uraink és pimasz hatalmaskodóink pedig még az így elárvultak kisemmizésére is összefogtak, bizalmatlanságukat szítva alkalmatlan asztaloknál egymás ellen fordították őket, s röhögik azóta is, hogy tépik egymást az összetartozók, s hogy ácsingóznak közibük vegyült ellenségeik jóindulatáért.

A túlerőt észbe nem venni oktondiság lett volna. De a birodalmi kényszerek teljesítésének ellenszolgáltatásaként kiküzdhető nemzet- és társadalmi re-formot meg sem kísérelni, önként szolgának állni? Ez népelgőink, uraink és hatalmaskodóink részéről nagy esélyünk cinkos kijátszása volt, az elszalasztott honfoglalás.

Jegyzetek
1. Itt és a következőkben Heidegger földdel kapcsolatos gondolatai alapján írjuk le mondandónkat. Az írás jellegével azonban ütközne, ha mindenütt, ahol arra szükség lenne, lábjegyzetelnénk, még az idézőjelzés is túlságosan gyakran törné meg a szöveget, ezért csak ott tesszük ki az idézőjeleket, ahol az elkerülhetetlen. Mindebből azonban nem következik, hogy az alábbiakért a felelősség Heideggert illetné.
2. Az "otthon" értelmezéséhez felhasználtam Zelnik József oikológiáról megjelent írását (Ökotáj, 7--8. szám).
3. E fogalmat Eff Lajostól kölcsönzöm.
4. A magyar nyelvben, mert a mi nyelvünk panteisztikus, nem tudjuk megkülönböztetni azt, ami a németben készen áll: az anyag két megjelenését: a puszta szurrogátumot, amit stoff-ként szokás emlegetni, és a létező értelmében vett anyagot, a matériát. Anyagon ez írásban a stoff-ot értjük.
5. Ha értenénk az etimológiához, mondhatnánk: a szer-szám annak a számnak a működtetése, amely a létet képes mérni, s ezért a szerszám a létmérés működtetésének eszköze, s mint ilyen, az őrült méricskélést kivitelező gép kontráriusa.
6. Lázár Imre írt szép tanulmányt az udvarházról mint a művelés intézményéről (Ökotáj, 1996. 12--13.).
7. Ahogyan a Szentkorona regnálása idején a hungarus sem leszármazást, hanem a Szent korona elfogadóját jelentette.
8. Hamvas Béla: A láthatatlan történet. Akadémiai Kiadó, 1988. 91. oldal.
9. Ezt egy más helyütt diszkrét totalitásként neveztük meg; minthogy idegensége miatt e szavak nem illeszkednek e leírásba, nem is használjuk.
10. Hangsúlyozzuk, hogy a polgári nemzet csak a közös őstől származtatott, azaz vérségi kapcsolatban álló gens-nek egy rontott, polgári formája, amely éppúgy vérségi alapon áll, mint a hagyományos gens. Csak éppen a szállásoltság cselével elfedett vérségi alapra helyezkedik a polgári nemzet: a nemzetséget lét-esítő közös ős helyett az individuális vérségi kötelékre, az örökösödésre alapozza magát. A polgári nemzetnek az örökösödés vérségi alapjára helyezkedése miatt valójában semmi köze nincsen a natio fogalmához. Ennek következtében amikor a valamikori polgári nacionalisták válnak majd nemzetellenessé, akkor valójában a gens polgári változatának nevében üldözik a tradicionális gens elvén állókat -- s mindketten a natiót. A natio a szakrális hivatáshoz és az ezt a hivatást megszemélyesítő közös ős vállalásához kapcsolja a nemzeti szervezetet. Ennek következtében a natio vállalás kérdése: jog és kötelesség, s mint ilyen, az identitásválasztás szabadságát a kétféle genssel -- és a birodalmaival -- szemben egyedül intézményesíti.
11. Martin Heidegger fordítása a Bevezetés a metafizikába című művében. Ikon, Budapest, 1995.
12. Ezt a hibát A nagyhatalmak tündöklése és bukása című könyvében még Paul Kennedy is elfogadja. KJK, Budapest, 1988.
13. Az ezután következőkben, akárcsak korábban Heideggertől, Hajnal Istvántól idézünk; de ahogyan Heideggernél, Hajnalnál se törjük szét az olvasást lábjegyzeteléssel. Azt közöljük csak, hogy az idézetek főként a Technika, művelődés című posztumusz könyvéből -- História könyvtár, 1993 -- valók.
14. A birodalomból való kitörésnek, míg csak láncait veszítheti, valóban a bérmunkás a gyújtópontja; a létfeledtségből a léthez, a szállásról az otthonhoz, a kiuttalanságból a kiúthoz áttéréshez, és onnan a földmély haladottabb világának felépítéséhez azonban meglehetősen hosszú utat kell még végigjárnia, amely úton a pars szervezetei, bárhogy hangoskodjanak is, aligha segíthetik.
15. Imreh István A törvényhozó székely falu című kitűnő könyvében dokumentálta e falusi önkormányzatok törvényeit.
16. Weöres Sándor e szöveghelyére Bognár László hívta fel figyelmemet. Weöres Sándor: A teljesség felé, Tericum Kiadó, Budapest, 1995. 61. oldal.
17. József Attila: Eszmélet, XI.