A Sárospataki Református Kollégium történetében a 19. század a nagy változások korszaka. Fejlődésének az 1790. évi országgyűlés vallásügyi törvényei nyitottak szabad teret. De az iskola fennmaradását és modernizációját egy sajátos, a körülményekhez szüntelenül alkalmazkodó, önfenntartó gazdálkodási modell tette lehetővé. Többek között a pataki kollégium - mint speciális pénzintézet - sajátos helyet foglalt el a magyar hitelélet történetében. A pataki példa az oktatáspolitika mai szervezőinek is tanulságos lehet: hogyan őrizhette meg egy oktatási centrum tanügyi és gazdasági anatómiáját a központosító államhatalommal szemben.

BEVEZETÉS

A magyarországi oktatás és művelődés történetében évszázadokon át jelentős helyet foglaltak el a református kollégiumok. 

E kollégiumok gazdálkodásának megismerése választ adhat a protestáns tanintézetek eddig kevéssé ismert kérdéseire, történetesen: korszakonként miből éltek az udvar támogatását nem élvező intézmények? Mi volt a gazdasági háttere a kollégiumok szellemi nagyságának? Milyen gazdálkodási képlet vagy gépezet adta meg az önfenntartás lehetőségét? A diákokat milyen pedagógiai szempontok alapján kapcsolták be az önfenntartás munkájába? Annak vizsgálata sem érdektelen, hogy milyen társadalmi (fenntartó) bázist épített maga köré a kollégium. Ezzel mintegy megteremtvén a kollégium a tanuló diáknak - a hálás tanítvány az alma maternek örök, egymást segítő körforgását. Úgy hiszem, hogy mindezek feltárása talán egy újabb szempontot adhat a mai magyar közép- és felsőfokú oktatás egyre sürgetőbb reformfolyamatában. 

Felmerül a kérdés: a kollégium valójában oktatási intézmény vagy egy önálló gazdálkodási szervezet? Melyik fontosabb, melyik a domináns az intézmény életében? 

Látnunk kell, hogy a kollégium nem hitbizomány, nem középnemesi birtok, nem vidéki magánbank, de nem is állami mintagazdaság - bár gazdálkodási profiljának sokarcúságából következően mindezekhez hasonlítható! Mégis, a gazdálkodásból eredő profil felhasználásából látszik igazán: sem egyik, sem másik, hanem kizárólag oktatási rendszer, azaz egy iskola. Az intézmény életében a gazdaság mindvégig az oktatás alárendeltje. Az iskola gazdasági rendszerét az oktatás feltételeinek biztosítása végett hozták létre. Ugyanakkor az oktatás a gazdálkodás függvénye, mert csak egy jól működő kollégiumi gazdaság lehet az alapja az iskola önállóságának, szellemi kiteljesedésének. 

Az alábbiakban azt szeretném megvizsgálni, hogy a sárospataki kollégium 19. századi történetében a gazdaság milyen kapcsolatban állt az oktatással. A témaválasztás azért esett az 1800 és 1919 közötti periódusra, mert ebben az időszakban változott mennyiségében és minőségében a legtöbbet és leglátványosabban az iskola gazdasága, ami biztos alapját adta a kollégium 19. és 20. századi szellemi kiteljesedéséhez. De feltehetjük a kérdést úgy is, hogy az iskola fejlődésének mennyire volt előteremtője, mozgatója saját gazdasága. 

A "DIÁKGAZDÁLKODÁS" (1850-IG)

A "diákgazdálkodás" utolsó nagy korszaka az iskola életében a 18. század végétől 1850-ig terjedt. A kollégium oktatási és gazdasági irányítása a curator és a vice-curator kezében volt, akik az egyházkerületnek tartoztak beszámolni. A korszak főgondnokai: Vay József (1796-1821), Lónyai Gábor (1821-1824), Teleki József (1824-1850) döntéseit és tanácsait figyelembe véve működtek az ellenőrző, szervező és végrehajtó tisztségviselők, elsősorban a kollégium rectora, a seniori számvevőszék tagjaival együtt, akik együttesen időről-időre áttekintették az iskola gazdasági folyó ügyeit. A seniort gyakran utasították a hiányosságok korrigálására. A rector a "curatoratus vagy superintendentialis gyűlések által eleibe adott rendelkezéseknek végrehajtója" volt. Összekötő szerepet játszott az irányító, rendelkező curatoratus, az egyházkerület és a gazdasági végrehajtó apparátus között. A másik ellenőrző-szervező gazdálkodási apparátus a seniori számvevőszék, tagjai a rector mellett az alsó- és felső-zempléni egyházmegyék gondnokai, esperesei, valamint az egyházkerület két-két küldötte. 

Az ellenőrző, szervező és végrehajtó tisztségek közül kiemelkedett a senior, aki a kollégium külső és belső gazdálkodásának kulcsembere volt. Átfogta az iskola gazdasági tevékenységének szinte minden területét. Hatásköre 1849-ig kiterjedt mindenekelőtt a pénzgazdálkodásra, azaz a capitalisok kamatra való kiadásának a megszervezésére és adminisztrációjának lebonyolítására. A 19. század elején a senior még a saját belátása szerint adta ki a pénzt kamatra. A napóleoni háborúk utáni dekonjuktura azonban olyan mértékben megnövelte a fizetésképtelen ügyfelek számát, hogy ezek után az egyházkerület jónak látta szigorúbb irányítással a maga hatáskörébe utalni ezt a funkciót. A szuplikációk adománygyűjtésének adminisztrációja és ellenőrzése szintén a seniort terhelte. A vidéken lévő granáriumok és vináriumok őrei neki küldtek jelentéseket a begyűlt adományokról. A szőlőgazdálkodás területén működő officialisták, azaz diák tisztségviselők és hivatásosak irányítása is a senior feladatai közé tartozott. Munkáját szakértő segítette, akit az egyházkerület választott mellé, hiszen a szüret lebonyolítása nagy megterhelést jelentett számára. A borkezelés munkáját szintén a senior felügyelte és irányította. A praebitoria (a kollégium diákkocsmája) ügyeit a rectorral együtt felügyelte szigorúan, mivel a kocsmában elég sok visszaélés történt a diák kocsmárosok részéről. Végül a belső gazdaságban dolgozó mesterek és cselédek munkáját szervezte. 

A gazdasági élet irányítása mellett az oktatás zavartalan biztosítása is a senior kötelessége volt. A megtermelt javak és adományok összegéből kellett gondoskodnia a professzorok, a tanárok és diáktanítók (praeceptorok) fizetéséről. 

Mindezek mellett, tehát az iskola "rendes" gazdálkodásának az irányításán túl még 1806-tól 1847-ig az "Új Épület" építkezéseinek ügyes-bajos dolgai is feladatkörébe tartoztak. A belső gazdaságban például 1833-ban a következő diák tisztségviselőket irányította: a contrascriba, az inasok gondnoka, az egyházfi, a cellista, a praebitorok, a bibilothecarius, az órás, a postás, a purgálók, a remanensek. A hivatásosak között: a molnár, a bodnár, a két kocsis, a kéményseprő, a tisztogató és a négy belszolga munkáját. A külső gazdaságban a diákok közül: a szuplikánsokat, az öt szüreti gazdát felügyelte. A hivatásosak közül: a bényei és pataki gazdákat, a négy vincellért, a két külső szolgát, a magtárőröket, a három aratási és az öt szüreti gazdát. 

A senior tisztét kiváltképpen a korabeli uradalmi, családi gazdaságok tiszttartójához hasonlíthatjuk, a seniori bér feladatköre sokkal összetettebb, mint a tiszttartóé. Ugyanakkor a senior döntései sokkal korlátozottabbak voltak, mint a tiszttartóé. Ott volt mellette egy tanácsadó és irányító testület: a vice-curator, a rector, a számvevőszék tagjai, akik közül nem egy saját birtokán is gazdálkodott, és volt némi szakmai hozzáértésük bizonyos kérdésekben. 

Egy-egy uradalom tiszttartója hosszú éveken át működött hivatalában, a seniori tiszt azonban csak egy esztendőre szólt. Bár a seniori hivatal is egy begyakorlott gazdasági mechanizmust irányított, ezt azonban nehezítette, hogy az iskola gazdaságában sok volt az az ún. "amatőr", a diák tisztségviselők. Az uradalmi tiszttartó már fiatalabb korától csak erre a hivatalra készült, a senior természetesen nem. Hiszen az iskola eminens és legidősebb diákjából lelkész vagy tanító lett. A senior ugyan sokkal tanultabb volt, mint az uradalmi tiszttartó, de gazdaságilag nem feltétlenül képzettebb. Mindenesetre a reformkor végére a kollégium és az egyházkerület vezetői előtt egyre világosabbá váltak a seniori hivatal hiányosságai: az évenként váltakozó tiszt, a gazdálkodási gyakorlatlanság és a szerteágazó tevékenység. 

Abban viszont mind a földesúri, mind a hitbizományi gazdálkodástól eltért a seniori-kollégiumi gazdálkodás, hogy a gazdaság bevételének jelentős része az ún. "jóltevők" áldozatkészségéből származott. Így ha szükségben volt iskola, volt kihez fordulnia segítségért. Az eladósodás vagy a csőd veszélye elkerülte a seniori gazdálkodást. 

Tisztét egy évig viselte. Amikor az esküdtdiákok közül megválasztották, a rector hagyta jóvá választásukat. Anyagilag is megbecsült személy volt, fizetése sokszor magasabb volt, mint a rector-professzoré. 

Az ellenőrző, szervező és végrehajtó tisztségek között szólni kell a contrascribáról (ellenőr), aki a senior helyettese volt. Általában a seniori tiszt várományosa. A seniornak az iskola gazdasága minden területén segítségére volt, kiváltképpen a belső gazdálkodásban. Tiszte azonban a 19. század második harmadára elvesztette korábbi tartalmát. 

A kollégium gazdasági gépezetének végrehajtó apparátusa mind a külső, mind a belső gazdaságban két csoportra oszlott: a conventionatusokra, azaz a fizetett vagy fogadott munkásokra, és a diák tisztségviselőkre. 

A provisor vagy a gazda hivatalát 1796-ban állították fel a senior tehermentesítésére, főleg a szőlőmunkálatokban. Függetlenül működött, de a seniornak tartozott elszámolással. Munkáját gyakorta ellenőrizték a primarius diákok. A bodnár az iskola borgazdálkodásában jelentett fontos szakmai erősséget. Hiszen ő is a diákokkal dolgozott együtt: a cellistákkal és a primáriusokkal. A kocsisok a külső és belső gazdaságban egyaránt dolgoztak. Az iskola szárazmalmában a molnár biztosította a háztartáshoz szükséges lisztet. A bel- és külszolgák ugyancsak a belső és külső gazdaságban tevékenykedtek. Végül a szőlőmunkásokról kell szólni: a "szőlősgazdákról", a vincellérekről, akik a senior és a provisor felügyelete alatt a diák tisztségviselőkkel dolgoztak együtt, különösen szüret alkalmával. 

Témánk szempontjából nagyobb figyelmet érdemel diák tisztségviselők hada, akik a kollégium idősebb diákjai közül kerültek ki. A kollégium belső gazdaságában voltak, akik aktív termelő munkát végeztek: a cellista, a vini praebitor, a libi praebitor, a frumenti praebitor, akik fontos kezelői voltak a bornak és a begyűlt életnek s jelentős jövedelmet biztosítottak a kollégiumnak. 

A diákok másik része a belső gazdaságban közvetett módon vett részt. Ilyenek voltak: a contrascriba, az inasok curatora, az egyházfi, az apparitorok, a purgansok. Munkájukkal az oktatás külső feltételeit, az iskola belső életrendjét segítették elő. Nélkülük a kollégiumnak fogadott emberekkel kellett volna megoldani munkájukat, ami jelentős kiadással járt volna. 

A külső gazdaságban a diák tisztségviselők ugyan nem egész évre szólóan, hanem főleg szüret alkalmával kaptak megbízatást teendőik elvégzésére. Az erdőbényei szőlőkben a gazda és a vincellér mellé egy ellenőr diákot, a többi szőlőbe pedig a szüreti gazdákhoz rendeltek egy-egy juratus (esküdt) diákot. Közéjük sorolhatjuk az ún. szuplikáns diákokat is, akik az adományok begyűjtését végezték az aratás és a szüret alkalmával. 

A kollégiumnak számos gazdasági, erkölcsi illetve pedagógiai haszna származott a diák tisztségviselőkből. 

Először is a diákok sokkal becsületesebben végezték munkájukat a fogadott vagy hivatásos dolgozóknál, hiszen ha a diák csalt és rajtakapták, könnyen kicsaphatták a kollégiumból, ami számára a létező legnagyobb büntetés volt. Másrészt az a tény, hogy a diákok részt vállalhattak az iskola anyagi alapjainak az előteremtésében, hordozott valamit a letűnt századok alatt kikristályosodott iskolai és diákönkormányzatból, ami korszakunkban féltett kincse volt a protestáns autonómiának. A kollégium a szegényebb diákok alkalmazásával azokat nagymértékben segélyezte, tanulmányaik elvégzésében segítette. Végül a diákgazdálkodásnak volt egy fontos pedagógiai haszna. Az inasmunkát végző kisdiáktól az egyházfin át a primarius szüreti gazdáig mindegyik tisztségviselőnek a törvényben előírt feladata volt. Bizonyos mértékig függőségi-hivatali viszonyban voltak egymástól, számonkérték egymás munkáját. Ez a hivatali függés önmérsékletre és hivatástudatra nevelhette őket. Modern pedagógiai kifejezéssel élve, a kollégium így teremtette meg számukra az "életre-nevelés" vagy a gyakorlati képzés lehetőségét. 

A diákok közvetlen haszna e tisztségek betöltéséből az volt, hogy munkájuk után megállapított fizetést kaptak. Ez 30-40 diáknak segített saját fenntartásában, önellátásában. Közvetett hasznuk pedig az volt, hogy a tisztségek ellátása közben beletanultak a gazdálkodás bizonyos formáiba. Például elsajátították a Hegyalján olyan fontos szőlőművelés és borkezelés lényeges fogásait, ahogyan a senior körül segédkező primariusok is kitanulhatták a gazdasági adminisztráció műhelytitkait, amellett hogy értelmiségi (tanítói vagy lelkészi) pályára készültek. Tehát a seniori adminisztrációban vagy az aktív termelő munkában a gazdálkodás olyan elemi ismereteit kaphatták meg a diákok, amit mindenképpen felhasználhattak a későbbi pályafutásuk során. Még akkor is, ha nem lett belőlük tiszttartó vagy hivatásos vincellér. De mint a gazdálkodásra rákényszerített lelkész vagy tanító, vagy csak éppen családi magángazdálkodó, mindenféleképpen kamatoztathatták a tapasztalataikat. Sőt, gazdálkodásukkal példát mutathattak a falu parasztsága előtt. A lelkészek és a tanítók esetében fontos megemlítenünk azt a körülményt, hogy a javadalmaik jelentős részét éppen az eklézsia földjei, rétjei, szőlői, esetleg erdői alkották. Tisztességes megélhetésük érdekében saját maguknak kellett azokon gazdálkodniuk. 

A diákok "közvetett hasznával" kapcsolatban önkéntelenül is adódik egy párhuzam, amit a kollégium pénzgazdálkodása és Fáy Andrásnak az Első Hazai Takarékpénztár megalapítása között húzhatunk: saját diákélményei és családi tapasztalatai is közrejátszottak a takarékpénztár létrehozásában. 

A KOLLÉGIUM PÉNZGAZDÁLKODÁSA

A kollégium a 19. században is tovább folytatta korábbi gyakorlatát: az alapítványok és hagyatékok, valamint a jövedelme fel nem használt részének kölcsönre való kiadását. Míg 1805-ben az iskola összes jövedelmének még csak 13,8 százalékát tette ki a pénzgazdálkodás, addig 1826-tól ez átlagosan 38-45 százalékra nőtt. 

Az iskola tőkepénzeit összehasonlítva a 19. század közepi magyar hitelintézetekkel, azt látjuk, hogy a pataki kollégium mint speciális pénzintézet sajátos helyet foglalt el a magyar hitelélet történetében. Például az 1839-ben megindult Pesti Hazai Első Takarékpénztár alaptőkéje 40 000 Ft, vagyis a kollégium tőkepénzeinek egyhatoda (261 787 Ft) volt. A kollégium pénzgazdálkodásával az ún. "hagyományos hitelforrásokat" biztosító egyházi és világi alapítványok, árvapénztárak stb. közé sorolható, profitfelhasználásában és pénzgazdálkodásainak menetében mégis eltért azoktól. 

Korszakunkban a kollégium pénzgazdálkodásának dinamikus jellege rajzolódik ki. Ez egyfelől a gazdálkodása sikerének, másfelől pedig az alapítványok és adományok növekedésének köszönhető. Gazdálkodásának másik jellemzője: hogy tőkepénzeinek csak a kamatait használta föl a szükségletei fedezésére, a tőkét érintetlenül hagyta. A befolyó alapítványokat és a visszafizetett tőkepénzeket szigorú következetességgel mindig tőkésítette! 

A kölcsönadás adminisztrációját a senior vezette. A rector és a curatorok felügyelték a pénz kiadását. Időről-időre felülvizsgálták a kinnlévő összegeket és az adósok törlesztéseit. 1816-tól már jótállót és cautiót is le kellett tenniük a feleknek. Ezekre a szigorításokra nagy szükség volt, mivel az iskola egyre nagyobb összegeket adott kölcsönre, s ezzel együtt természetesen nőtt az elmaradt kamatok és a tőkék késedelmes visszafizetésének kockázata. 1820-ra például az elmaradt kamatok összege annyira felhalmozódott, hogy az azévi bevétel 74 százalékát tette ki! 

A kölcsönvevők legnagyobb hányada a kollégiumot támogató és részben fenntartó protestáns birtokos középnemesség soraiból került ki. A kölcsönvevők között találunk még mezővárosi polgárokat és szőlősgazdákat, kereskedőket és magánvállalkozókat. Ezeknek a családoknak rendkívül sokat jelentett, hogy az országos 24 százalékos kamattal ellentétben lehetőségük volt 6 százalékos kamatért, a piaci töredékrészéért kölcsönhöz jutni. Így működött az a "filantróp" pénzintézet, amelyet Fáy András, az egykori pataki diák tervezett 1825-ben, majd megvalósított 1839-ben. A kollégium ugyanakkor azzal, hogy kölcsöneit körültekintően, szigorú mérlegelés után adta ki, és pontosan ellenőrizte a kamatfizetést, erősítette a tőkés pénzgazdálkodási szemléletet és tudatot a környék birtokosaiban és mezővárosi polgáraiban. 

A sárospataki kollégium pénzgazdálkodása a 19. század első felében feltétlenül elősegítette, sőt serkentette a Felső-Tiszavidék gazdasági életét. A szabadságharc kitöréséig szinte a kollégium volt az egyetlen jelentős vidéki pénzintézet Felső-Magyarországon. 

A KOLLÉGIUM SZŐLŐGAZDÁLKODÁSA

A szőlőbirtokok évszázadokon keresztül jelentős jövedelmet biztosítottak a kollégiumnak. A 19. század első ötven évére esik az iskola szőlőgazdálkodásának utolsó nagy korszaka. 

A múlt században Magyarországon a szőlőművelésnek két módját ismerték. A fejletlenebb extenzív szőlőművelés csupán négy műveletből állt, amelyhez egyszerűbb borkezelési mód párosult. A kollégium szőlő- és borgazdálkodása évenként váltakozó sikerrel ugyan, de 1815 után az intenzív gazdálkodási formát mutatta. Meglátszott ez a háromszori kapálásban és igazgatásban, a bő trágyázásban, a két-háromszori kötözésben, a kőgátak folyamatos felújításában, a présházak és a sajtók alkalmazásában, valamint a borkezelés módozataiban: a pincék és a hordók tisztántartásában, a borok típusonkénti külön kezelésében. Mindezek mellett - az 1811-1815-ös gazdasági válság esztendeit leszámítva - a kollégium mindig igyekezett megfelelő összegű pénzt fordítani a szőlőkre, különösen 1816 és 1826, valamint 1842 és 1848 között. 

A termelésátlagot vizsgálva - a kiugró esztendőket nem számítva (1834-1835, 1842) - mégis csökkenést tapasztalhatunk, ami odáig vezetett, hogy a neoabszolutizmus első esztendeiben az iskola kénytelen volt eladni szőlőinek nagyobb részét. 

Jóllehet a kollégium az említett időszakban az összes kiadásaiból 10,5-17,5 százalékot fordított a szőlőire, de arra már nem volt reális anyagi lehetősége, hogy az évszázados szőlőit modernizálja illetve olyan mértékben felújítsa, hogy azok ismét több hasznot biztosítsanak az iskola háztartásának. 

A borgazdálkodás bevételeiből a szőlőkre visszafordított összeg az utolsó másfél évtizedben nemhogy megtérült volna, de sorozatosan veszteséges volt. - 1839-ben a kollégium bevételeinek mindössze 2,9 százalékát tették ki a borbevételek. Ugyanakkor a szőlőkre tett kiadások az iskola összes kiadásának a 10,4 százalékát emésztette fel. 

A kollégiumnak a szőlőiből származó ilyen nagy arányú bevételcsökkenése, a szőlő- és borgazdálkodás veszteségessé válása a 19. század első ötven évében egyébként az egész Hegyaljára jellemző folyamatot takar. Lengyelország felosztása után ugyanis a 18. század végétől visszaszorult a tokaji borok exportja, aminek következtében visszaestek a hegyaljai borok belső piaci árai is. Így a csökkenő árak és a műveltetés növekvő szükségletei között keletkezett egyre nagyobb árrés okozta valójában a hegyaljai és ezzel együtt a kollégiumi szőlők veszteségessé válását. 

A BORÁSZAT ÉS KOCSMA

A kollégium borászatának három fontos funkciója volt: a kollégium kocsmájának folyamatos ellátása borral és pálinkával; a különböző helyekről beérkező adományborok kezelése és értékesítése; végül az iskola professzorai, officialistái és cselédei számára fizetésük természetbeni (borbeli) járandóságának biztosítása. E három tevékenység közül 1829-ig, a praebitoria (kocsma) bérbeadásáig, a legfontosabb a kocsma borellátásának biztosítása volt. 

A pincészetben a bodnár mellett diák tisztségviselők dolgoztak: a cellisták és az ellenőrző primariusok, általában évente 200-500 hordó bort kezeltek és tároltak. A rector és időnként a vice-curator szorosan felügyelte munkájukat. Az intenzív borgazdálkodást mutatja a borok szakszerű, külön történő kezelése. Az itt kezelt borok fajtái: az oblatum (ajándékba kapott borok), az allódiális (saját birtokon termett bor), congestum (begyűjtött adományborok) és az emptum (kereskedőktől vásárolt bor). Készítettek itt ordinariumot (közönséges bort) és csinált borokat (2 és 3 puttonyos aszu, máslás, fordítás). 

1829-ig a pincékből a legnagyobb mennyiséget a praebitoriának adták át. 

A kocsma szorosan kapcsolódott az iskola szőlő- és borgazdálkodásához. Hiszen a szőlőiben termett és a pincészetében érlelt borait árulták itt. Ezért bizonyos mértékben a praebitoriában lévő forgalom és bevétel függvénye volt a szőlő- és borgazdálkodás sikerének. De szervezetileg önállóan működött, különálló egységként tagolódott be az iskola gazdasági szervezetébe. Mutatja ezt a kocsma diákdolgozóinak önálló felelőssége, a bevételeik külön kezelése és a fokozott ellenőrzés. 

A 19. század első éveiben a kollégium az erdőbényei kocsmáját árendába adta, és ezután csak a pataki kocsmát működtette, amely az 1825-30-as évekig a régi épületek egyikében, ezután pedig az Új Épület délkeleti szegletében hívogatta a diákokat és más vendégeket. 

A kollégium kocsmárosai általában 3-6 havonta váltották egymást. A diák kocsmáros (praebitor) elsődleges feladata az volt, hogy a senior által kiadott bort és pálinkát elmérje a kocsmába betérőknek. Ezért a fizetsége egy hordó bor árának általában a 3 százaléka volt. A másik teendője a bor és a pálinka "baletákra" történő kiadása volt. A senior ugyanis a kollégium dolgozóinak borbeli járandósága fejében "baletákat" adott ki, amit azok az iskola kocsmájában válthattak be. A praebitor harmadik feladata a "bizonyos esetekre szükséges" borok kiadása és biztosítása volt. Mint például a nyári examenek közebédeire, egy-egy professzor beiktatási ünnepségére szükséges borok biztosítása. A nagyobb diákok ünnepek alkalmával 1-4 icce bort kaptak, amit bizonyára a kollégium kocsmájában fogyasztottak el. 

A kollégium pataki praebitoriájának első, igen prosperáló periódusa 1811-ig tartott. Ekkor általában az iskola összes bevételeinek mintegy 15-30 százalékát adta a praebitoria. A második szakasz egy hirtelen visszaeséssel 1812-ben kezdődött, ami 1815-ig tartott. Ekkor az egyházkerület elöljárósága a kollégium gondnokaival együtt erőfeszítéseket tett a "hanyatlás megállítására, hogy kortsma virágzása s mások előtt való kedvessége is annál előbb vissza állíthasson..." Ennek hatására 1816-tól már javulás tapasztalható, de 1822-ig a jövedelem közel sem érte el az első időszak átlagát; csak 14-18 százalékát hozta az összes iskolai bevételnek. 1823-tól ismét lassú visszaesés következett, ami végül is 1829-ben arra késztette a kollégiumot, hogy kocsmáját bérbe adja. 1829-től 1847-ig a kocsma jelentősége egyre csökkent a kollégium háztartásában, így az intézmény végül 1847-ben tízezer forintért a városnak adta el a borárulási jogát. 

A kollégium borgazdálkodása végül is betöltötte szerepét, függetlenül a kocsmák forgalmától is. Évtizedeken keresztül fontos bevételt biztosított a kollégiumnak és az ott dolgozó diák tisztségviselőknek egyaránt. 

A SZUPLIKÁCIÓK

A kollégium éves bevételeinek mintegy 10-15 százaléka származott az ún. aratási és szüreti jótéteményekből, amelyeket a kollégium az erre a célra kiküldött supplikáns diákokkal gyűjtött be. A pataki kollégium szuplikációja kiterjedt szinte az egész országra, ezért a négy egyházkerület 1901-ben megállapodott az adománygyűjtés határaiban. A debreceni kollégiumnak - szintén országos hatáskörrel - 13 spártája, a patakinak meg 12 volt. Ezeket a kerületeket a nyári szünidő folyamán rendszerint 2-2 felsőbb diák járta be. Felkeresték nemcsak az egyházközségeket, hanem a tehetősebb protestáns családokat is. 

A szuplikánsokat kibocsátásuk előtt megeskették, és a senior átnyújtotta számukra a libellust, azt a kis könyvecskét, amelybe a jótevők bejegyezték adományaikat. Egy-két hónapos "kalandozás" után a diákok visszatértek. Leggyakrabban csak pénzt hoztak, a súlyosabb "terheket" (életneműt) a kollégium bizonyos vidékein lévő magtárába és pincéibe helyezték el. Az így begyűjtött termény és a pénz után a diákok általában 10 százalék jutalékot kaptak. Így a szuplikáció a diákok fenntartását közvetlenül is segítette. Ugyanakkor biztosította az élő kapcsolatot a kollégium és a fenntartó gyülekezetek és családok között. 

A KOLLÉGIUM GAZDÁLKODÁSI MÉRLEGE (1800-1849) 

Az iskola gazdálkodási mérlegét leginkább a generális cassa működéséből lehet leolvasni, még akkor is ha 1815-től három, majd több pénztár is működött. Ha a bevétel-kiadás egyenlegét vizsgáljuk, egy kevés profittal dolgozó intézmény áll előttünk. Éppen ezért az elért eredményeket is tekintetbe kell venni, hogy válaszolhassunk arra a kérdésre: betöltötte-e szerepét a kollégium (diák) gazdálkodása 1800-tól 1849-ig? 

Elsőként kell megemlíteni a reformkor kollégiumi legnagyobb vállalkozását, az Új Épület megépítését. Ez a hatalmas építkezés - közel 400 000 Ft-os költséggel - jól mutatja azt a tényt, hogy a kollégium a gazdálkodásából származó profitot azonnal az oktatás feltételeinek javítására fordította, hogy lépést tudjon tartani a kor követelményeivel. Természetesen az iskola gazdaságának profitja nem lett volna elegendő a költségek fedezésére. Az építkezés negyven esztendeje alatt a protestáns jótevők sokszor adakoztak olyan bőkezűen, mint a munkálatok szorgalmazói, a főgondnok: Vay József, Lónyai Gábor, széki Teleki József. 

A "Nagy Kollégium" épülete a diákok elhelyezésében, a tantermek minőségének javításában feltűnő eredményt hozott. Nőtt a professzorok és a tanszékek száma. A század negyvenes éveiben már 12 professzort fizetett a senior. Fokozatosan emelkedett a diákok létszáma: 1820-ban 1403-an tanultak a kollégium különböző tagozataiban. Közöttük is figyelemreméltó a joghallgatók és a teológusok gyarapodása. 1807-ben újraalapították az iskola nyomdáját, ami nagy segítséget jelentett az oktatás számára (tankönyvek nyomtatása, stb.). Végül említést kell tennünk a gimnáziumi és akadémiai tantervek és tananyagok megújítási folyamatáról, ami végighúzódott az egész reformkoron. 

A kollégium gazdaságának bevételei három forrásból származtak:
1.) Saját külső és belső gazdálkodásából (szőlők, kocsma, rétek, borgazdálkodás, malomkőbánya, nyomda, tanításpénz).
2.) Pénzgazdálkodásból (kölcsön-kamatra való kiadás).
3.) A jóltevők adományaiból (supplikáció, testamentumok). 

E három gazdálkodási szektort elég nehéz különválasztani, ha mégis megkíséreljük, megkaphatjuk az iskola gazdaságának fejlődési irányát. Ez pedig nem más, mint a pénzgazdálkodás megszilárdulása, miközben háttérbe szorul a külső és belső gazdaság. 

A külső gazdaság háttérbeszorulását elsősorban a szőlők termésátlagának és a borok árának csökkenése okozta. Az iskola gazdasági irányítása többször felvetette, hogy a szőlőkre fordított pénzt inkább kamatra kellene kiadni, az többet jövedelmezne. 

A bevételek harmadik része az adományokból jött össze. Itt a kollégium gazdasági vezetésének inkább mozgósító, szervező tevékenysége domborodott ki. A jóltevők és a kollégium érdekei szorosan összefonódtak. A kollégiumnak mindig kellett a biztos anyagi háttér. Ugyanakkor az iskolát támogató családoknak is szükségük volt a kollégiumra, mivel gyermekeik társadalmi felemelkedését, vagy éppen szinten tartását biztosította a Felső-Tiszavidék legnagyobb református oktatási centruma. Arról nem is szólva, hogy ha nagyobb összegű kölcsönre volt szükségük, azt itt igen jutányosan, 6 százalékos kamatért megkaphatták. 

A kiadások tételei két csoportra oszlanak: az oktatás feltételeinek biztosítására és az iskola gazdaságára visszafordított összegre. 

Az oktatás feltételeire fordított összeg - végül is ez volt az egész gazdaság célja - a következőkből tevődött össze: a hivatásos (professzorok és tanárok) és a diákoktatók (praeceptorok) fizetése; a diákok ösztöndíjai; a régi épületek karbantartása; az "Új Épület" építése. Ugyanakkor a profitot termelő gazdasági szektorok fenntartására és részbeni fejlesztésére bizonyos összegeket vissza kellett tartani. Összességében a kollégium korszakunkban egyre nagyobb összeget tudott az oktatásra fordítani, amit a professzorok számának és az ösztöndíjak összegének gyarapodása tett szükségessé. A gazdálkodásra fordított összeg csökkenése a pénzgazdálkodás előretörésével magyarázható. Tudniillik ebben a szektorban szinte elenyésző ráfordítással sokkal több hasznot lehet elérni, mint például a szőlők esetében. 

A professzorok fizetése 1804-ben átlag 200 és 360 MFt között mozgott (a természetbenieket nem számolva). 1834-re, leszámítva a természetes inflálódást, még így is jelentősen emelkedett havi járandóságuk, ami 360-760 RFt között volt. 

A diákok anyagi helyzetét elemezve is javuló tendenciát állapíthatunk meg a korszakban. A szegény, de jófejű kisdiáknak a kollégiumban való bennmaradását az inaskodás tette lehetővé. A felsőbb osztályosok önfenntartásához szükséges pénzt a legációkból, a kollégium gazdaságában való részvételért kapott fizetésből, a különböző ösztöndíjakból és az iskola által nyújtott bizonyos természetbeni járandóságból lehetett biztosítani. 

1830/31-ből fennmaradt egy diák számadáskönyvecskéje, amelyből megtudhatjuk, hogy 1830. január 1-től december 31-ig 314 RFt 54 krajcárt vételezett be a diáktisztségért (mint szüreti gazda), a kisebb diákok tanításáért, ezeken kívül a testamentumok kiállításáért és a temetéseken való részvételért (éneklés). Ebből fedezte a ruházkodását, lakását és kosztját, télen a fűtést, a tandíjat és a diákéletet kellemesebbé tevő ünnepségeket, a kocsmát, dohányt, bor és pálinka vásárlást. Mindezekért 1830. január 1-től december 31-ig 280 RFt-ot adott ki, vagyis még spórolni is tudott. 

A diákok anyagi fenntartását segítették a különböző céllal adományozott alumneumok, ösztöndíjak, amelyeket minden évben az aratási examenek alkalmával a vice-curator vezetésével egy bizottság osztott ki a diákok között. A feltételek közé tartozott a jó tanulmányi és erkölcsi előmenetel, valamint a diák anyagi helyzete. A kollégium az alumneumok címén évente az összes kiadásainak általában 2,8-9,3 százalékát fordította a diákokra. Az ösztöndíjak összege és az abban részesülők száma folyamatosan emelkedett. Az ösztöndíjban részesülő diákok a kollégium ifjúságának évente 4-6 százalékát tették ki. 

Összességében, korszakunkban az iskola gazdálkodása betöltötte szerepét. Sajátosan felépített gazdasági szervezete ugyan többször kényszerült korrekcióra, de a gyakran változó diák tisztségviselők gyakorlatlansága és tapasztalatlansága ellenére is meglehetősen jól funkcionált, és elő tudta teremteni az oktatás anyagi alapjait. 

GAZDASÁGI MODELLVÁLTÁS A NEOABSZOLUTIZMUS KORÁBAN

A szabadságharc bukása utáni politikai helyzetben a kollégium léte került veszélybe. Egyrészt kimerültek anyagi tartalékai, másrészt az Organisations Entwurf igen magas követelményeket állított a kollégium gimnáziuma elé. A szellemi felemelkedés és a megmaradás érdekében újra kellett szervezni az iskola gazdaságát, hogy megfelelő alapot biztosíthassanak a kibontakozáshoz. 

A legnagyobb gondot a senior "egyszemélyi" vezetése jelentette, ugyanis a 19. század közepére az iskola gazdasága akkorára terebélyesedett, hogy azt ezentúl egy személy, a senior, még ha diák tisztségviselők segítették is munkájában, nem tudta maradék nélkül átfogni. Az iskola gazdasági életének kibővülésével korábbi gazdálkodási mechanizmusa nem tarthatott lépést. Ezért látszott szükségesnek az új polgári viszonyoknak inkább megfelelő gazdálkodási modell megalkotása. 

Ennek jegyében hozták létre 1850. március 18-án a Gazdasági Választmányt, mint szervező és végrehajtó gazdálkodási szervet. Legfőbb feladata a gazdasági modellváltás következetes végrehajtása volt. A Választmány ügyköre kiterjedt a pénzügyi igazgatásra (ami elsősorban a kollégium pénzeinek elhelyezését, a kamat-kölcsönök irányítását és egyensúlyban tartását jelentette), az ingó és ingatlan vagyon kezelésére (ami 1850-től főleg a bérbeadás lebonyolítását jelentette) és az ellenőrzési jogra. 

A régi gazdálkodási formához képest újdonság volt, hogy a Választmány ügykörét a gazdasági szakosodásnak megfelelően három részre tagolták, és hogy szakembereket vontak be a gazdasági apparátusba: az ügyvédet és a pénztárnokot. A Választmány igazgatója a mindenkori rector lett. A régi igazgatói hivatal azonban nem foglalkozott tovább gazdasági ügyekkel s az igazgatóságba csak három iskolaszéki tanárt választottak be, viszont ők már "másodállásban", félhivatásos munkaerőként foglalkoztak a gazdasági ügyekkel. Ezzel a kollégium rendszerében szétválasztották az oktatást és a gazdálkodást! A rector volt az egyetlen "amatőr", míg a többi választmányi tag immár hivatásszerűen dolgozott. 

A Gazdasági Választmány merész terveket hajtott végre a modellváltás jegyében. Először is eladták a szőlők nagyobb részét. Céljuk az volt, hogy az ún. "külső-birtok gazdálkodásról" teljes mértékben áttérjenek a pénzgazdálkodásra. Felszámolták a külső gazdaság teljes eszközállományát. A Választmány elkezdte "mozgatni" az elfekvő vagy behajthatatlannak hitt tőkéket: 1851-ben 90 felújított peres ügyük volt. A harmadik intézkedés a rétek, földek és házak haszonbérbe adása volt. A külső gazdaságban dolgozókat elbocsátották, a belső gazdaságban dolgozók létszámát pedig erősen lecsökkentették. A Választmány az így felszabadult pénzt azonnal tőkésítette, azaz kölcsön-kamatra adta ki. 

A pénzgazdálkodás következtében a kollégium az 1850-es évek végére már egy jelentős pénzintézetté nőtte ki magát. Ez nemcsak az iskola életében hozott változást, hanem a táj, a régió gazdálkodási mozgásában is. Ugyanis a neoabszolutizmus pénzszegény, kölcsön-hitel hiányban szenvedő éveiben Észak-Magyarországon a kollégiumon kívül csak Miskolcon és Kassán működött takarékpénztár. 

Az időszak utolsó esztendeiben már érezhető volt a gazdasági mérleg javulása. Ezt mutatják a - részben az Entwurf kényszere alatt, részben pedig saját elhatározásból történt - építkezések, renoválások és intézkedések: renoválták a régi osztálytermeket, rendezték az iskola belső udvarát, a Teleki Könyvtárnak új termet rendeztek be, vettek egy gyors-sajtót, a gimnáziumban két új tanári állást szerveztek. 1857 novemberében megnyitották a tanítóképzőt, felavatták a testgyakordát, 1859-ben megnyitotta kapuit a "Tápolda". A reformsorozat leglényegesebb eredménye az volt, hogy 1860-ban a gimnázium visszanyerte nyilvánossági jogát. 

Az 1860. esztendő kiemelkedő volt a kollégium történetében. Erdélyi János és Vay Miklós főgondnok hatalmas ünnepséget rendezett az iskola alapításának 300. évfordulója alkalmából. Ez az ünnepség segített abban, hogy Vay főgondnok álma valóra váljék: ismét megnyílhasson a jogi tanszék. Sőt még nyelvészeti és történeti tanszék felállítását is tervezték. A főgondnok közadakozást hirdetett. A gyűjtés eredménye minden várakozást felülmúlt: 172 tételben történtek felajánlások. Az adakozók névsorát és az adományok összegét megvizsgálva, fény derül a pataki kollégium anyagi bázisára: 

- Egy (református) földbirtokos réteg. A Vay család, a Puky család, a Patayak és Lónyaiak, a Pálócziak és Kazinczyak. 

- Egy növekvő polgári réteg, amely a századfordulón éri el a legnagyobb számot és erőt. Az adakozók nevei között egyre több kereskedő és város nevét olvashatjuk. S azokét az orvosokét és ügyvédekét is, akik egykor a kollégiumban tanultak. 

- Az egyházközségek ugyan a legkevesebbet tudták nyújtani (összegszerűen) az alapítványok ügyében, mégis fontos bázisai voltak a kollégiumnak, mert a szuplikációk és a legációk révén állandó segítséget jelentettek. Például az 1861. évi zárószámadásban a szuplikációk az összes bevétel 5 százalékát tették ki, annyit, mint a "házak, homokok, rétek" évi haszonbére, vagy az 1859-61. évi boreladásból befolyt összeg. 

Ha a kölcsönvevők és az adományozók listáját egymás mellé tesszük, kiderül, hogy az iskola legjobb és leghűségesebb támogatói egyúttal a leggyakoribb üzletfelei is. Különösen az egyházközségeknél látszik ez. A kölcsönvevők között a legtöbbet az eklézsiák szerepelnek, akik 3-5 százalékkal alacsonyabb kamatra kapták az összeget. Mégis jól járt a kollégium, mert a szuplikációk és a legációk alkalmával ez bőven visszatérült. 

Hasonló eredményre jutunk, ha az adományozók társadalmi hovatartozását és a kollégiumban tanuló gyermekek szüleinek "conditióját" nézzük meg. Ugyanez a helyzet az iskolát támogatók lakóhelye és a kollégium beiskolázási körzetének az összevetése után. E három vizsgálat eredményei kirajzolják azt a "körforgást", amely a kollégium és a támogató patrónusok között évszázadok óta kialakult. Az iskola tanítja a gyermeket, mindenben a legjobbat juttatja neki. Ehhez azonban szüksége van a belső és külső gazdálkodásból befolyt hasznon kívül bizonyos támogatásra. Ezt a segítséget pedig szívesen adják meg a szülők - akik még esetleg üzleti viszonyban is állnak a kollégiummal -, mert gyermekük Észak-Magyarország legjobb intézetében tanulva biztos jövő előtt áll. A kollégium falai közül kikerült öregdiák is szívesen támogat, mert kötelességének érzi. De adnak az eklézsiák és a falvak is, hiszen tanítót, lelkészt, esetleg jegyzőt kapnak Patakról. 

Az 1850 és 1860 közötti évtizedben a pataki kollégium nem roppant bele az udvarral folytatott harcba: sajátos taktikával éppen az udvar fegyverével lőtt vissza. Ugyanis a neoabszolutizmus a központi és a helyi szervek kiépítésével egy központosított államgépezetet szervezett, amely egyben alapjául szolgált a polgári társadalom megerősödésének. Ezt segítették az oktatásban hozott racionalizálások, változások stb. Egy évtized alatt pontosan ez játszódott le a kollégium belső életében is. 1849 után, amikor az iskola léte forgott kockán, elkezdtek átszervezni, racionalizálni. Mindezt az iskola gazdasági életével kezdték el, ami később biztos alapot adott az újabb fejlődéshez, arról nem is szólva, hogy visszanyerték vele a támogatók és patrónusok bizalmát. "A kollégium védelmezte az egyházi autonómiát - írja Barcza József - és ébren tartotta a nemzeti szabadság eszméjét, pártfogói pedig fenntartották a kollégiumot, hogy megmaradjon reformátusnak és magyarnak. Sőt, ne csak megmaradjon, hanem épüljön ki, előzze meg korát. Ne kizárólag szellemileg legyen példamutató, hanem létesítményei révén is." 

A gazdálkodási modellváltás meghozta az eredményét, és a kiegyezésig újabb reformokat hajtottak végre. A jogi tanszék felállításán és a főiskolai kórház létesítésén kívül a tanári nyugdíjintézet megalapítását, és egy sor ifjúsági egyesületet is szerveztek. De még ennél is fontosabb volt ebben az időszakban az, hogy a lehetőséget megteremtették az újabb nagyobb szabású építkezéseknek. 

TŐKÉS GAZDÁLKODÁS A DUALIZMUS KORÁBAN

A kiegyezés után a kollégium gazdálkodását szervező választmányt ismét átalakították; tagságát a jog- és jószágigazgató tisztével bővítették, a választmány dolgozóinak feladatkörét pedig a szakosodásnak megfelelően még pontosabban elhatárolták egymástól. Kettéválasztották a külső és belső gazdálkodást. 

Ezt a korszakot az "új építkezések" periódusának is lehet nevezni. 1871-től folyamatosan elbontották a még meglévő iskolai épületeket, a gimnáziumi szárnyra emeletet húztak. Ismét parkosították a kollégium belső udvarát, berendezték a jogi akadémia tantermeit, a Nagy Kollégium épületében újabb internátusi szobákat alakítottak ki. A kollégium tanári kara a Gazdasági Választmány tagjaival együtt megértette a kor kihívását: modernebbé kell tenni az oktatás körülményeit! A legfőbb céljuk az volt, hogy az öreg alma matert vonzóvá tegyék a környék ifjúsága számára. 

Az építkezések menetét azonban az 1878-as gazdasági válság erősen lefékezte. Mivel az iskola gazdálkodásának arculata tőkés jellegű volt, ezért az országos válság itt is éreztette hatását, hiszen a kamatokat nem megfelelő ütemben fizették vissza. Az alapítványok és adakozások száma is csökkent. A rossz gazdasági mérleget még tovább fokozták a természeti csapások és a rossz termés. 

A kollégium azzal védekezett, hogy a Gazdasági Választmányt ismét átszervezte, ezzel is "ki akarván küszöbölni a tőkefogyást előidéző kezelési hiányosságokat." A választmányt kettéosztották: egy felügyelő részre és egy gazdasági irányító apparátusra. A választmány hatáskörét így pontosították: 1/ Mérlegkészítés. 2/ A kollégium teljes vagyonának "jövedelmeztetése", azaz a tőkésítés és az ingatlan javak jövedelmeztetése. 3/ Építkezések, kisebb javítások elvégeztetése. 4/ A nyomda, könyvkiadás, ifjúsági egyletek és a kollégium alkalmazottainak ellenőrzése. 

Ezzel az átszervezéssel a választmány alkalmazkodott a tőkés gazdálkodás újabb viszonyaihoz. A személyes felelősség terhére a tagok több szabadságot kaptak, ugyanakkor szigorúbb adminisztrációt alkalmaztak. Nagyobb ütemben kezdték el fejleszteni a külső gazdaságot. Például a györgytarlói birtokon a jobb termésátlag érdekében nagyarányú lecsapolásokat végeztek. A kollégium fő jövedelme azonban továbbra is a tőkék kamata volt. 1886-ban például az összes bevétel 60 százalékát tették ki. 

Ebben a korszakban fejlődtek ki az ún. ifjúsági egyesületek, amelyeknek az élén tanárelnök működött s a diákok teljes önkormányzatot élveztek. Az egyesületek önálló költségvetéssel dolgoztak, viszont a választmány éves számadásukat ellenőrizte, s ha kellett, anyagilag segítette a működésüket. A kollégium anyagi helyzetének megszilárdulását a legjobban éppen a megerősödő kollégiumi ifjúsági egyesületek belső gazdálkodásán lehet lemérni. 1883-ban a következő egyesületek működtek: - a Magyar Irodalmi Önképző Társulat, az Erdélyi Önképző Kör, a Főiskolai Akadémiai Ifjúsági Könyvtára, az Ifjúsági Olvasó Egylet, a Főiskolai Énekkar, a Főiskolai Jogászegylet valamint a kisebb taglétszámú és költségvetésű Gyorsíró Kör, a Főiskolai Sak-kör, az Ifjúsági Egylet és Tűzoltó Egylet. 

A legtöbb tőkével a Főiskolai Betegsegélyző Egylet és Kórház dolgozott: ebben az esztendőben is 6 655 forinttal, amelynek 80 százalékát a jogászegylethez hasonlóan a Sárospataki Népbankban helyezték el. 

Az egylet kórháza 4 beteg- és egy fürdőszobával valamint betegággyal működött. Ez a társaság kapta a választmánytól a legtöbb segítséget. A közpénztár fizette az ápolónőt és a világító-fűtőanyagot. Dr. Kun Zoltán elnök indítványára a kötelező tagságot kiterjesztették az egész ifjúságra, de a díjak tekintetében figyelembe vették a diákok anyagi helyzetét. Általában évi 2-3 Ft tagsági díjat fizettek. Az országos egészségügyi állapotokat ismerve, a főiskolai kórház működése a magyar egészségügy történetében jelentős dolog volt. 

Hasonló segítő szándékkal hívták életre a Főiskolai Ifjúsági Kölcsönpénztárat. Ez a diákok saját hitelintézeteként működött. Az elinduláshoz szükséges tőkét a választmány folyósította. 

Most pedig tekintsük át a kollégiumi "diákjólét" gazdasági helyzetét. Elsőként kell foglalkoznunk a "Tápoldával", más néven a Tápintézettel, amely 1859. szeptember 4-én nyitotta meg kapuit. Ekkor 36 diák kapott étkezést, de 1883-ban például már 260 tagja volt, ebből 34 százalék ingyenes ellátásban részesült, 24 százalék pedig kedvezményesen étkezhetett. Teljes díjat 42 százalék fizetett. A "jótétemények" elnyeréséhez a szegénység, a szorgalom és a jó magaviselet jött számításba. 

Vizsgáljunk meg egy évet, hogy a kollégium ifjúsága egy tanévben mennyi "jótéteményben" részesült, például az 1881. esztendőben:

Ehhez számíthatjuk még, hogy 120 tápintézeti ifjú évenként 8 Ft-ért bentlakást, fűtést kapott, betegség esetén 2-3 Ft-ért teljes orvosi és gyógyszerellátást igényelhettek. 1883-ban 750 tanulója volt a kollégiumnak. A fenti összeget ezzel a tanulólétszámmal elosztva a következő eredményt kapjuk: egy tanulóra átlag 35 Ft "diákjótétemény" esik. A közpénztár pedig bevételének 34 százalékát átfordította valamilyen formában a tanulóifjúságra. 

A fenti statisztikát szemlélve méltán adhatunk igazat azoknak, akik egykor a pataki kollégiumról úgy beszéltek, mint a "szegények iskolájáról". Végül is ez volt a gazdálkodásból származó profit felhasználásnak a célja: a tanulóifjúság megsegítése. Ezzel a kollégium eleget tudott tenni az évszázadok óta kialakult "kulturmissziójának". A korszakban országszerte a magas taníttatási díjak miatt sok tehetséges ifjú nem juthatott magasabb műveltséghez. De itt Észak-Magyarország, a Tiszahát és egyéb közeli vidékek (főleg református) fiataljainak ez az intézmény lehetőséget nyújtott a kulturális és társadalmi felemelkedéshez. 

AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ ELŐTTI ÉS UTÁNI HELYZET

Az első világháború előestéjén a kollégium pártfogóit az államsegély kérdése foglalkoztatta. A gimnáziumi tanárok fizetésének emelése miatt szükség lett volna a Vallás és Közoktatási Minisztérium támogatására. De az egyházkerület - a protestáns tanügyi autonómiára hivatkozva - ellenezte annak elfogadását. Végül is egy évtizedes vita után 1911-ben került sor a megállapodás megkötésére, aminek értelmében az iskola évi 50 ezer korona államsegélyt kap, de a kollégium "felekezeti jellege és önkormányzati jogköre megtartatik". 

Közvetlenül a háború előtt a Gazdasági Választmány a visszafizetett tőkék egy részét ingatlanszerzésbe fektette, ami óriási szerencsének bizonyult a háború után. Ugyancsak a választmány előrelátását dicsérte, hogy a háború alatt fokozta belső gazdálkodásának fejlesztését és fokozott hangsúlyt fektetett az önellátásra. A szőlők legnagyobb részét "házi" kezelésbe vették. 

A háború első évében a gazdálkodás általános képe nem sokban tért el az előző esztendőkétől, bár már az év végén jelentkeztek a nehézségek. Gondot jelentett a hadba vonult tanárok helyettesítése és a kamatok akadozó befizetése. Az államsegély összege sem növekedett a megígért mértékben, és természeti csapások is nehezítették a külső gazdálkodást. 

A köziskolai szék 1915. november 6-i ülésén az elnök azt indítványozta, hogy a kollégium forduljon rendkívüli segélyért az egyházkerülethez a főiskolai tanárok számára, mivel azok fizetése nem tud lépést tartani a két-háromszoros áremelkedésekkel. A kerület elfogadta a kérést. 

A választmánynak az 1915. évet sikerült maradvánnyal lezárni, bár ez a maradvány 1 264 koronával kevesebb volt az előző esztendőkénél. A közpénztárnál pedig némi túlkiadás mutatkozott, ugyanis a tanárok fizetését 20 százalékos háborús pótlékkal, az alkalmazottak fizetését pedig 100-200 koronás családi pótlékkal egészítették ki. 

1915 őszétől az élelmiszerárak rohamosan emelkedtek. Hogy az intézeti díjak ilyenfokú drágulásának elejét vegyék, szükség volt az élelmiszerek saját megtermelésére. A Tápintézet elnökének 1916. január 31-i jelentésében olvashatjuk, hogy az intézet már jó előre beszerzett minden az évre szükséges fontosabb élelmiszert. Így vált lehetségessé, hogy az intézeti díjakat csak 30 koronával kellett megemelni. Sőt, Maller Sándor, a Tápintézet vezetője azt is kigazdálkodta, hogy a főiskolához tartozó 37 család részére is biztosították búza-, rozs- és burgonya szükségleteik kielégítését. Az árát pedig havonkénti törlesztéssel kellett visszafizetniük. 

A belső gazdálkodás bevételéből sikerült megtéríteni a közpénztárnak az intézet tartozását, 33 150 koronát. A belső vagy házi gazdálkodásra való áttérés tehát beváltotta a hozzá fűzött reményeket. 

Az 1916-os esztendőben már jelentkeztek az aggasztó gondok. A tiszta vagyon 14 172 koronával csökkent. A kihelyezett tőkék után 18 943 koronával kevesebb kamat érkezett be. A választmány rákényszerült, hogy a férfi szolgák helyett női alkalmazottakat és foglyokat dolgoztasson a gazdaságban. De még így is krónikus volt a munkaerőhiány. 

Az aggasztó jelek ellenére volt fedezete a választmánynak, amit az 1915-ös jó szüreti bevétel hozott. Ez fedezte a háborús segélyeket és a családi pótlékok összegét. A házi gazdálkodás sikerei arra ösztönözték a Gazdasági Választmányt, hogy megerősítse szőlőgazdaságát. Újabb részeket vásárolt, és ezekben igyekezett a karbantartási munkálatokat is elvégeztetni. Mindez majd a háború befejezése után mutatja igazi hasznát, amikor e birtokrészek jövedelme segíti újjáéleszteni a kollégium gazdálkodását. 

A Tápintézet tovább bővítette saját gazdálkodását: sertéshízlalókat építtetett. Továbbra is ellátta tanárait és alkalmazottait élelmiszerekkel. A befolyt haszonból - az akkor még biztos befektetésnek számító - 200 ezer korona hadikölcsönt jegyzett, és újabb részvényeket vásárolt a Pesti Magyar Kereskedelmi Banktól. A kollégiumnak sikerült megőrizni "jótéteményeit", bár a Tápintézetbe az 1917/18-as tanévben csak 100 ifjú érkezett, de ezek 35 százaléka ingyenes vagy féldíjas lehetett. 

1918-ban a választmány nem tudott kellő mennyiségű tüzelőfát beszerezni, ezért kényszerű téli szünetet kellett beiktatni. Csökkent a legációkból származó bevétel. A forradalom miatt 1818 karácsonyán alig, 1919 húsvétján pedig egyáltalán nem küldtek ki legátusokat. A bizonytalan viszonyok között a kamatok beszedése szinte lehetetlenné vált. A jogakadémián csak három tanár működött, a hallgatók száma a minimálisra csökkent. 1919. március 27-én a Gazdasági Választmány elnöke jelentette, hogy a főiskolai pénztárban annyi pénz sincs, hogy az április 1-jén esedékes fizetéseket "eszközölni lehessen". A megszálló cseh katonaság anyagi károkat okozott. Ezek helyreállítását és egyéb váratlan kiadásokat a Sárospataki Takarékszövetkezetben lévő betétkönyvből kellett fedezni. 

A kollégium gazdasági helyzetét a pénz devalvációja és a hadikötvények elértéktelenedése veszélyeztette a legjobban, hiszen a háború előtti gazdaság fő jövedelemforrása a tőkegazdálkodásból származott. A háború után, 1920-ra ez az ingó tőke századrész értékűvé zsugorodott össze. 

A pengő megszilárdulása után a Gazdasági Választmány kimutatást készített a háborús veszteségekről. Ezek szerint a kollégium háború előtti vagyonának csupán 52,2 százaléka maradt meg. A háborús veszteség tehát, mindent összevéve, 43,8 százalékos volt, a jövedelemveszteség ennél is nagyobb, hiszen a békében 8 százalékot (kamatot) hozó ingó tőkék a háborúban megsemmisültek, és a megmaradt ingatlanba fundált tőkék a háború után csak 4,5 százalékot hoztak. 

Ezzel a ténnyel tulajdonképpen a pataki kollégium fennmaradása forgott kockán. A kiutat a belső gazdálkodás megerősítésében találta meg. 

Már a háború harmadik esztendejében kezdett világossá lenni a választmány vezetői előtt, hogy vissza kell térni a régi gazdálkodási modellhez: az önellátáshoz. Ez egyrészt segítette elviselhetőbbé tenni a háború ínséges esztendeit, másrészt megteremtette az anyagi alapot a háború utáni talpraálláshoz. 

A háború első évében a Tápintézet saját gazdálkodása megadta az önbizalmat. A következő években tovább bővítették a sertéshizlalást. A választmány sertésólakat építtetett, a takarmányt saját gazdaságából teremtette elő. Az iskola erdőiben saját fakitermeléssel biztosították az iskola tüzelőszükségletét. 1919-ben már arra is lehetőség nyílt, hogy a főiskolához tartozó tanárokat és személyzetet áron aluli fával lássák el, továbbá innen biztosították az építkezésekhez az épületfát. 

A háború alatt lovakat vásárolt a választmány; ezek szénaszükségletét az iskola rétei biztosították. Ez azért volt fontos, mert a kollégium így függetlenítette magát az "olykor tűrhetetlen fuvarmizériával és uzsorával szemben". 

A szőlők nagyobb része a háború alatt visszakerült a bérlőktől a választmány "házi" kezelésébe. Létrehozták a szőlőfelügyelő hivatalt és a borok eladását intéző és ellenőrző pincebizottságot. A birtokok között a szőlők állapota volt a legjobb. A borok eladása jelentős jövedelmet hozott az iskolának. A szőlő- és borgazdálkodás nagymértékben hozzájárult a kollégium helyreállításához. 

De a legnagyobb gondot a kollégium birtokai jelentették, hiszen jelentős földterületről volt szó: Istvánházi-puszta, 1 419 hold Jászkun-Szolnok megyében; Pekerd-Mosolygó-puszta, 183 hold Szabolcs megyében; Bálványos-tanya, 358 hold a pataki határban; és Györgytarló Sárospatak mellett. 

Az egyházkerület egyhangúlag a birtokok házi kezelése mellett foglalt állást, a Gazdasági Választmány azonban a következőképpen mérlegelt: ahhoz, hogy ezeken a birtokokon hatékonyan tudják megindítani a gazdálkodást, mint az új gazdának, teljes fundus instructusba kellett volna - természetesen kölcsöntőkével - megkezdenie. Ezt csak abban az esetben tehették volna meg, ha 1920-ban bekövetkezik a valuta feljavulása. De ez nem történt meg. Így a választmány nem folyamodott kölcsönhöz, mert rossz pénzben kockázatos lett volna ezt megtenni, hogy aztán a már stabilizált valutában fizessék vissza. 

A történelem igazolta a Gazdasági Választmány intézkedéseit. Ha 1920 elején nagyobb kölcsönt vesz fel a házi gazdálkodás megindítására, akkor a valuta megszilárdulása után a visszafizetésbe beleroppant volna a kollégium. A nagyobb birtoktesteket tehát bérbe adta, de olyan feltételekkel, amelyek elősegítették az iskola élelmiszer-nyersanyag bázisának megszilárdítását (természetbeni bérfizetés). Azt is megkövetelte, hogy az új bérlő olyan talajművelést végezzen, "ami az intenzív termelésnek előfeltétele", továbbá kikötötte, hogy a beruházásokat a bérbe adott birtokon a bérlő pontosan hajtsa végre, és erről bizonyos időnként köteles jelentést tenni. Közben a kollégium nem feledkezett meg belső gazdálkodásának megerősítéséről sem. A pataki határban lévő szőlőket, kisebb földeket, réteket és erdőket saját belső gazdálkodásának a bázisává tette. Új hivatalt állított föl, a gazdasági intézőét, akinek hatásköre kiterjedt az iskola épületeire és a kollégium házi gazdálkodásának egészére: a szőlők műveltetésére, a pincegazdálkodásra, az erdők kitermelésére, gondozására, a rétek karbantartására, a ló fenntartás és a fuvarozás ellenőrzésére. Ezenkívül ellenőrzési joga volt az iskola külső gazdálkodási rendszerében: ellenőrizte a bérbe adott birtokokat. A gazdasági intéző hatásköre erősen emlékeztet az 1850 előtti seniori diákgazda működésére, majd a tiszttartó és parasztgazda hivatalaira. 

Így tudta kiheverni a kollégium a háború utáni válságot. Nem akarom túlbecsülni a Gazdasági Választmány szerepét, de mindenképpen bölcs előrelátásra vallott, hogy a háború előtt a tőkékhez hozzá mertek nyúlni - még ha ez akkor abszurdumnak látszott is -, és azok egy részét ingatlanokba fektették. Mert ez lett az alapja a házi gazdálkodásra való áttérésnek. Ehhez járultak az egyházkerület, az egyházközségek, a jóltevők adományai és alapítványai. E három dolog mentette meg a kollégiumot a háború utáni veszélytől és segítette hozzá az újjáéledéshez, hogy ismét teljes fényében ragyoghasson a pataki kollégium a magyar tudomány és oktatás egén.