- Ön a legvadabb egyházellenesség idején, a vallási és nemzeti értékek rombolásának kezdetén lépett a Ferences Rend tagjai közé. Hogyan élte át a rombolás évtizedeit, hogyan vett részt az értékek mentésében?

- Az első évek nagyon kemények voltak. Pappá szentelésem után - amely 1953. augusztus 23-án történt - még egyetemi tanulmányokat folytattam, s csak 1956 után fejeztem be a teológiát, akkor doktoráltam. Akkoriban a rendtagoknak tilos volt a lelkipásztorkodás, szigorúan csak a tanítással lehetett foglalkozni, és csak a saját templomunkban tevékenykedhettünk. Később, amikor a kommunista ideológia kezdett fellazulni, kapcsolódhattam be a lelkipásztorkodásba: vidéki falvakban lelkigyakorlatok tartására kértek, és szívesen mentem, mert léleképítésnek, értékmentésnek tekintettem azokat. Tanári pályámon is az vezérelt, hogy a legtöbbet nyújthassak tanítványaimnak, a tantestületi közösségnek. 

Kapistran Szt. János Ferences Templom

A lelkipásztorkodás a rendszerváltáskor, nyugdíjazásommal valósulhatott meg teljességgel, hiszen akkor millió helyre hívták a ferenceseket, mivel nagyon népszerűek magyar földön. Hívtak bennünket vissza templomainkba, rendházainkba, s Szent Pál mondását magamra is értelmezve vallom, hogy azért küldött engem az Úr, hogy az evangéliumot hirdessem. S amikor ilyen nagy igény van lelki megújulásra, örömmel álltam be ebbe a munkába. 

Provinciálisom tehát nyugdíjba engedett, és ide a Rózsadombra nevezett ki lelkésznek. Az igazsághoz tartozik, hogy amikor Esztergomból Budapestre kerültem 1976-ban, attól kezdve vasárnaponként a déli prédikációs szentmisét én mutattam be, így nem voltam itt teljesen ismeretlen. Amikor a kinevezést kaptam, nagy volt a lelkesedés, akkor volt a pápalátogatás, megnőtt a templom látogatottsága, nagyon sokan tértek vissza az egyházba. Az újabb parlamenti választások után voltak ugyan, akik elmaradoztak, és ebben közrejátszott a sajtó tevékenysége és a nyugatról beáramló sok káros hatás. Többségük azonban továbbra is megmaradt öntudatosan vallásos hívőnek. 

- A Tövis utcai templomot 1947-48-ban a Ferenc-rend építette föl. Milyen változásokat tapasztal a templom vonzáskörzetében élő lakosság magatartásában, szellemiségében?

- Itt is nagy lelki megújulásra van szükség társadalmi vonatkozásban is. Tapasztalom az elmúlt évtizedek rombolását, és érzékelem, hogy az építés is évtizedeket vehet igénybe. Ezt a városrészt nagyobbrészt értelmiségiek lakják, és ha nem is kell egyes kérdéseket konkrétan érinteni, kimondani, azért lehet és szükséges a hívek tudatát úgy formálni, hogy helyes irányba lépjenek, helyes döntéseket hozzanak sorsdöntő kérdésekben. Ez a városrész, a templom vonzásköre megmaradt a nemzeti és keresztény hagyományok őrzőjének, s amikor a választások voltak, nemzeti-keresztény elkötelezettségű képviselőket juttatott be a parlamentbe és a képviselőtestületbe. És ez nagyon sokat jelent a templom számára is. 

Nagy volt például a tanulók hittanoktatás utáni igénye, de nem volt számukra más helyiség, mint a négyszer-négyméteres sekrestye. Jómagam a fiatalságot a legfontosabb tényezőnek tartom a nemzet és az egyház szempontjából, ezért felvetődött bennem egy hittanterem építésének szükségessége. Ám, ha már építünk, gondoltam, építsük fel azt a rendházat is, amelyet a templom elkészülte után kezdtünk el építeni, de az építkezést a kommunista hatalom 1949-ben leállította, a falakat visszabontatta, alapját elsimíttatta. A feladatot megkaptam, de anyagi bázisom nem volt. A hívekre támaszkodva, a provincia támogatásával, külföldi segélyekben, önkormányzati segítségben reménykedve fogtunk hozzá 1992 novemberében a talajmunkákhoz, március végén kiöntöttük betonból a rendház alapvonalát, és október 23-án már felszenteltük az épületet, nagy hittanteremmel, oratóriummal, hét rendtag számára otthont adó lakóhelyiségekkel. Óriási élmény volt, hogy ez sikerült, a hívek számára is, mert korábban csak reggelenként jártunk föl misézni, és utána lementünk a budai rendházunkba. Most itt vagyunk a hívek között éjjel, nappal, és ez is nagy lendületet adott a hitéletnek és a templomhoz való ragaszkodásnak. 

Üres volt a templomtorony is: három harangot önttettem bele. Az egyik assisi Szent Ferenc nevét viseli, a második Kapisztrán Szent Jánosét, a harmadikat pedig Mindszenty József bíboros tiszteletére önttettem, akinek nagy tisztelője vagyok, és égi pártfogását kérem minden cselekedetemhez. 

- Mára már a templom külső és belső tatarozása is megtörtént. Közben elérte, hogy egyházi iskola is nyíljon. 

- Először az óvodájuk visszaszerzésében kérték segítségemet az Orsolya-rend nővérei. Amennyire lehetett, támogattam őket, de az óvoda visszaigénylése mégsem sikerült. Annyit viszont elértek, hogy négy csoportból kettőben keresztény-katolikus nevelés folyik. Iskolájuk visszaigénylésében ugyancsak tevékenyen vettem részt, sokakat bevonva, újságírókat, rádiósokat, tévéseket, annak ellenére, hogy bizonyos körök részéről óriási volt az ellenállás az iskola visszaadásával szemben. A polgármester egy kutatóintézettel fölmérette a keresztény-katolikus iskola iránti igényt, amely kimutatta, hogy sokkal nagyobb rá az igény, mint amit az iskola épülete egyáltalán be tud fogadni. Ettől kezdve tárgyilagosabban állt a kérdéshez, és a képviselőtestület elé vitte az ügyet. Nyolc órás viharos ülés után 1994. március 1-jén éjfél után tizenöt perccel megszületett a döntés, amely szerint az iskolát visszakapja az orsolyita-rend. Eredeti szándékunk szerint ősszel megkezdtük volna a tanítást, átvéve azokat a tanulókat és tanárokat, akik elfogadják a keresztény szellemben történő nevelést, de végül elfogadtuk azt a javaslatot, hogy egy évvel később, az állami-önkormányzati iskola áttelepítése végett építendő új iskola elkészülte után vesszük birtokba. Féltem, hogy nem lesz semmi a dologból, ugyanis az építést nem tudták megvalósítani, mivel keltakori leleteket találtak az alapozás során. Félelmem azonban indokolatlan volt, mert 1995. június közepén leltárszerűen visszakaptuk az Ady Endre utcai iskola épületét. 

- Ez pedig azt jelentette, hogy alig több mint két hónap alatt meg kellett szervezni az iskola keresztény szellemiségű működését.

- Óriási feladat volt a tanulók fölvétele és a tantestület felállítása. Több mint kilencszáz jelentkező közül választottuk ki az ötszáznyolcvanöt tanulónkat, s csaknem valamennyiükkel magam is elbeszélgettem. A tanulók felvételénél az volt a szempontunk, hogy azonosulni tudjanak a keresztény-katolikus világnézettel, ne küszködjenek magatartásbeli problémákkal, és a tanulmányi eredményeik is megfelelőek legyenek. 

A tantestület összeválogatása is könnyebben ment a várakozásnál, nem kellett hirdetni sem újságban, sem máshol, csak elterjedt a hír, hogy itt új iskola indul, és jöttek a jobbnál jobb pedagógusok, helyesebben, akik keresztény és nemzeti elkötelezettségűek voltak. Az igazgatóhelyettes egy négy gyermekes édesanya lett, akinek a gyermekei a szentendrei ferences gimnáziumban végeztek. 

Elkészültek az óratervek, a gyerekek csoportokba osztása, az osztályfőnökök kijelölése, egyszóval ment minden, mint a karikacsapás. Be is indult tizenkilenc osztállyal nyolc évfolyamon a tanítás, és lelkes, jó hangulatú, jó légkörű az iskola. A következő évben fölszámoltam a volt gondnoki lakást, ezzel bővítve az osztályok számát, így ma húsz osztályban hatszázharminc növendékkel működik az iskola, melynek korábban sohasem volt négyszázötvennél több tanulója. 

- A Szent Angéla iskola az orsolyita nővéreké, de a ferenc-rend a fenntartója. Miért született ez a döntés és hogyan tervezik az iskola jövőjét?

- Az orsolyita-rend nővérei ma már igen idősek, aktív vezetésre kevesen vállalkozhatnak közülük. Nekünk viszont folyamatos volt a képzésünk, vannak pedagógusaink, ezért mi vállaltuk a vezetést, a fenntartást húsz évre, illetve amíg ők utánpótlás segítségével át nem tudják tőlünk venni. 

Az iskolának jó híre van. Gyerekeink tehetségesek, a tanulmányi versenyeken nagyon jól szerepelnek. A szülők körében is közkedvelt az intézmény, részükről kezdettől fogva nagy volt a nyomás tizenkét osztályos iskola indítására. A ferences provinciális áldást mondott rá, de azt javasolta, várjunk egy-két évet, lássuk, hogyan fog prosperálni az iskola, milyenek lesznek a személyi és tárgyi feltételek. Mondhatom, hogy panaszra nincs okunk. S mivel önkormányzati határozat van további három - évenként egy-egy - ingatlan visszaadására, így a feltételek optimálisan biztosítva lesznek, a gimnáziumi osztályok indítására, amennyiben megtartják a megállapodást és az átadási időpontokat. 

- Mindez a tények felsorolása, az elvégzett munkáé, de mi a tetteik mozgatórugója?

- Evangelizálási feladatokat látunk benne, a gyerekekben egészséges identitástudat kialakítását, ezen belül a magyar keresztény mivoltuk kiteljesedését. A mi közreműködésünkkel olyan fiatalság nevelkedik itt, amely előbb-utóbb mint evangéliumi kovász, hatni fog a társadalom átalakításában. Eddig is nagy örömömre szolgált, hogy amikor csak nyolc katolikus iskola működhetett az országban, ez a kevés gimnázium is kitermelt egy olyan értelmiségi réteget, amelynek tagjai tevékenyen, vezetőkként tudtak beállni a társadalomba, és hallatták hangjukat bizonyos értékek képviselőiként. 

Hiszem azt, hogy ez a hatszázharminc tanuló is, ha nem is kivétel nélkül, de többségükben elkötelezett lesz abban az irányban, amelyben neveltük őket. Számomra mindig is öröm annak tudata, hogy akár az esztergomi, akár a szentendrei gimnáziumban végzett fiatalok megmaradtak gyakorló hívőknek, és sohasem fordultak szembe iskolájukkal, sohasem váltak materialista harcossá. 

- Mai világunkban bizonyos szellemi irányzatok, az eluralkodó monetarista hatalom szembeszegül a Teremtő szándékával, tudatosan rombolja a teremtett környezetet és benne az embert. Teszik ezt minden eszközzel, akár politikai szinten is. Nem védhetne-e bennünket az egyház, akár politikai szinten is?

- Az egyház nem kötelezi el magát egyetlen politikai párt mellett sem. Viszont sürgeti, hogy sok nemes emberi törekvésből szülessen olyan közösség, amely zászlójára tűzhetné a keresztény nemzeti értékek védelmét, hogy az sikereket érjen el. Tehát én az azonos gondolkodású csoportosulások, akár pártcsoportosulások együttműködésében látnám ennek a lehetőségét. Magyarországon, ha a magyarság jövőjéről van szó, nem elhanyagolható a szociális kérdés, a széles néptömegek anyagi helyzete. A médiumok közömbösek világszerte, lassan csak a pápa mer szólni szociális kérdésekben. Ezt vállalnia kellene minden nemzetért munkálkodó pártnak, mert a magyarságnak már-már nincs szószólója saját hazájában. 

Egy réteg, amely kisajátította a nemzet vagyonát és átjátszotta a külföldieknek, ez birtokolja a hatalmat, az emberek tudatformálását, véleményalkotását. Nem szabad ezt a népet még koldusabbá tenni, mert képtelen lesz kinevelni magából egy olyan értelmiségi réteget, amely föl tudná hozni a társadalmat legalább olyan szintre, ahol a rendszerváltozás előtt volt. Most fokozatosan lecsúsztatják épp a nemzetalkotó réteget, azok gyermekeit, akik már ma sem, vagy csak segítséggel tudják megfizetni tankönyveiket, tandíjaikat, tanulási költségeiket. Ma csak azok előtt van jövő, akik erre a rétegre rátelepednek. 

Nem politikai fogásokra, választási ígéretekre van szükség, hanem a milliárdos harácsolások visszaszorítására, és a tényleges tevékenységre az egészségügy, a népjólét, az életszínvonal érdekében. De hol hallható, hol olvasható ma a sok elszegényített, munkájától megfosztott ember szava? Ki fogja majd a saját országukban legföljebb bérmunkásként éhbérért alkalmazott tömegek jaját meghallani? 

Ezért szükséges az ifjúsággal való foglalkozás minél magasabb szinten, minél képzettebbé tenni őket. Hogy békés házasságok és családok révén a boldogság megteremtői és a magyarság megtartói legyenek. Az én hatásköröm most itt ez.