Nagypéntek este van Csíkszentdomokoson. Ezen a napon a katolikus egyház egyáltalán nem mutat be szentmisét és nem szolgáltat ki szentséget, de ilyenkor csaknem minden templomban eléneklik a passiót. Budapesti filmes kollégáimmal ott állunk a templom szenteltvíztartója mellett, s várjuk a hosszúra nyúlt szertartás végét, hogy meghallgassuk az ilyenkor szokásos hirdetéseket. Délután megkérük ugyanis a papot, hirdetné ki a templomban, hogy a színpompás felcsíki viselet filmezése végett nagyszombaton reggel a lamentációra, majd az ezt követő vízszentelésre minél többen vegyék fel a népviseletet.

A plébános nehezen vette rá magát kérésünk teljesítésére, s ahogy most ezt a gyászfeketébe öltözött hatalmas tömeget látom, már magam sem vagyok biztos abban, hogy helyesen cselekedtünk. A készülő film rendezője azonban bizakodó: - A pap szava Isten szava! - súgja felénk. De bennem mégis egyre nő a feszültség: vajon ez a bölcs mondás minden körülmények között érvényes?

A kihirdetés a szokott módon megtörténik, s hallatára a zsúfolásig megtelt templom döbbenten-rosszallóan felmorajlik. Nekem, a készülő film "szakértőjének" a szenteltvíztartó mellett állva ég az arcom a szégyentől. Tudnom kellett volna, hogy a pap szavánál van hatalmasabb szó is ebben a faluban: a hagyomány.

Erre az arcpirító morajra volt szükségem ahhoz, hogy megértsem: egy árva piros pántlika nem sok, de a nagyböjt utolsó napján még ennyit sem fogunk látni a gyönyörű, korosztályok és családi állapot szerint is változó felcsíki népviseletből.

És nem is láttunk. Mert nincs az az erő a földön, mely ezeket az embereket rávehetné arra, hogy böjt idején a színes ruhadarabokat felvegyék. Erre még másnap, húsvét vasárnapján sem kerülhet sor.

A heteken át gyászba öltözött falu csak a húsvéthétfői nagymisén virult ki igazán. A budapesti forgatócsoport azonban, mely csak két napig tartózkodhatott Csíkszentdomokoson, ekkor már messze járt.

A falu ereje a szokás által szentesített hagyományban van. A régi világkép, értékek, szokások, közösségi normák persze itt is változnak, de a hagyományos világnak még vannak olyan részelemei, melyek máig érintetlenek, s melyekhez semmiféle hatalmasságnak nem lehet nyúlni. Csík merev konzervativizmusát, az élet ünnepélyes pillanatainak tradicionális szertartásosságát az idegenként érkezők nehezen tudják megérteni.

- Ezt így kell, mert ez így szokás - hangzik a mindenek fölött álló abszolút érv, ami adott esetben még a pappal szemben is alkalmazható. Mert az ősi, mindig változatlan egyetlen igaz rendet a szokás, a hagyomány őrzi, és ez egyúttal maga az isteni rend. Minden változtatás, újítás csak eltévelyedés lehet egy kezdeti állapot tökéletességétől. Ezt a középkori szellemiségben gyökerező szemléletet tükrözi a revolúció, reformáció, reneszánsz szavak etimológiája is, ezek a mozgalmak ugyanis a valamikori tökéletes kezdethez való visszatérés jelszavával fordultak szembe az ettől eltávolodott jelennel.

Azt, hogy a hagyomány és a pap esetleges konfrontációjában a nép mindig, az "ősi rend" védelmére kel, még gyerekkoromban megtapasztaltam, akkor, amikor a szülőfalumba került új pap egyik napról a másikra megszüntette a koporsótétel szertartását, lévén, hogy ez akkor már nem volt benne a temetéssel kapcsolatos hivatalos liturgiában. (A "koporsótétel" annyit jelentett, hogy a falu papja a temetés előtti napon elment a "halottas házhoz", ahol a gyászba öltözött rokonság, szomszédság jelenlétében egy szertartás kíséretében ünnepélyesen koporsóba helyezték a halottat. Az én gyermeki elképzelésem szerint az egész valamiféle kisebb előtemetéshez hasonlított.) Nos, 1967-ben anyai nagyapám halálakor a "babonás körülményeskedéseknek" hadat üzenő "felvilágosult" új pap nem jött el a "koporsótételre", ami nagy visszatetszést váltott ki népes rokonságom körében. Nagyanyámmal, aki emiatt jó ideig nem volt hajlandó gyónni, áldozni s a szimbolikusnak mondható csekély egyházi adót kifizetni, a fél falu szolidarizált.

Nagyszombat hajnala van, s Csíkszentdomokos alig derengő templomában a kántor és a nép Jeremiás siralmait énekli, ez az úgynevezett "lamentáció" szertartása, amit az egyház officium tenebrarumnak, azaz sötét zsolozsmának nevez. Az elnevezés onnan származik, hogy régebb ezt a szertartást késő éjjel, teljes sötétségben végezték a nagyhét utolsó három napján.

A templom közepére egy háromszögletű gyertyatartóra - hivatalos nevén: triangulare - tizenöt gyertyát helyeztek, s minden zsoltár végén egy gyertyát eloltanak. Az elalvó fények a Mestert elhagyó tanítványokat jelképezik. Legvégül csak a Krisztust jelképező legfelső gyertya marad égve. Ennek nem szabad elaludnia, mert a világ világossága akkor sem aludt ki, amikor a Megváltó meghalt a kereszten. Jézust csak sírba helyezték, de harmadnapra új életre támadt.

"Mert akik minket elhurcoltak, hallani vágyták énekünk" - zúgja a templom, s az ilyen sorokból lehetetlen nem kihallani az aktuálpolitikai vonatkozásokat. A diktatúra idején ki is hallotta mindenki: a hívő, a pap, a felsőbb egyházi vezetés és az államhatalom egyaránt. Ezért Jeremiás próféta siralmait két évtizeddel ezelőtt törölték a kötelező egyházi szertartásrendből. Szentdomokoson azonban ezután is évről évre el kellett végezni, mert a nép konokul ragaszkodott hozzá. Azt hiszem, ez a méltóságra sokat adó, de méltatlanul szolgává tett nép évtizedeken át ebben a szertartásban sírta el a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság panaszát.

Az oltárokon álló apró, fából faragott barokk parasztszentek, akikre sohasem tudok mosolygás nélkül pillantani, most is kedélyesen nézik a domokosiakat, s nem tudják hova tenni ezt a komor hajnali siránkozást.

A templomhajó bejárattal szembeni oldalán, a kőfülkében álló Szűzanya-szobor, mely a somlyói Máriával egyidőben és nagy valószínűséggel egyazon képíró iskola alkotásaként keletkezett a XVI. század legelején, elnéző szomorúan mosolyog.

Csak a szentély gótikus boltívei és gyámkövei, a hajnali fényt beáramoltató csúcsíves ablakok, a keresztelőkút szilárd mértani formái őrzik egy ízig-vérig nyugatias kultúra fegyelmezett áhítatát.

A Mária-szobrot rejtegető kőfülke alatti oldalkápolnában, keresztre feszítve, a hideg földön fekszik Világura Jézus, s a hideg kőlapon várja az aznap esti dicsőséges feltámadást. Oldalt, a feszület mellett két "jézusőrző" lándzsás katona áll szoborrá merevedve, s rezzenéstelen arcukon nem venni észre, hogy eljutna fülükbe a templomteret betöltő siránkozó zsoltár. Hosszú, lábszárközépig érő fekete posztózekéjük  a régi csíki viselet egyik jellegzetes darabja. Ma már csak Gyimesben - ott is inkább csak az idősebbek körében - használják, ezért ezt a ruhadarabot Csíkban csángó zekének nevezik.

A Megfeszített fölött, az oldalkápolna angyali üdvözletét megjelenítő XV. századi gótikus oltárképén még mintha ebben a nagy jajgatásban is valami jót, valami biztatót akarna mondani egy derűs, tudálékos angyal.

A falu fiatal plébánosa délután méltatlankodva panaszolta, hogy elődei próbálkozásai után maga is kísérletet tett a "lamentáció" szertartásának kiiktatására - mert ugyebár a katolikus liturgiának szerte a világon egyformának kell lennie, másként a Budapestre kerülő szentdomokosiak csak megzavarodnának az ott tapasztalható másságtól -, de sajnos semmire sem sikerült mennie. Még szerencse, hogy újabban ezt a szertartást felsőbb utasításra délutánról kora reggeli időpontra tették át, s így kevesebben vesznek részt rajta.

Vajon azok a papok, akik "népies" jellege miatt még a "lamentációt" is kifogásolják, hogyan vélekedhetnek a pilátuskergetés régi népszokásáról? Erre Csíkban régen az alkonyatkor végzett "lamentációk" után szokott sor kerülni, s lényege az volt, hogy alaposan elkeseredett hívek egy Pilátusnak csúfolt bűnbakot (legtöbbször gyereket) kergettek, s ha sikerült megfogniuk, alaposan megverték, majd kiengesztelték valamivel. A szokás a hivatalos egyházi liturgiához kapcsolódott ugyan, de voltaképpen a bűnbakállítás, a tavaszi mágikus gonoszűzés egyik formájának tekinthető.

Az egyház így gondolkodó szolgáira azt mondhatnánk, hogy a római liturgia követésében katolikusabbak akarnak lenni magánál a római pápánál, csakhogy újabban a pápa - Nagy Szent Gergely (meghalt 604-ben) és a II. Vatikáni Zsinat hagyományait folytatva - programként hirdette meg az egyház beilleszkedését a világ különböző népeinek helyi kultúráiba. Vannak a Földek olyan népei, akik helyi törzsi táncokat építettek be a katolikus szentmise liturgiájába, s ettől az egyház nem lett kevesebb. Az egyházi inkulturációra vonatkozó tanítás lényege, hogy nem a merev liturgikus szertartásokat, hanem a helyi hagyományok felhasználásával a vallásos hitet kell átadni a világ népeinek.

Nos, én azt hiszem, hogy a Jeremiás siralmait éneklő, majd a pilátuskergetésben részt vevő őseink semmivel sem voltak hitetlenebbek minálunk, azoknál, akik ma némán és passzívan szemléljük az egyház jól központosított liturgiáját.

Véget ért a hajnali zsoltár. A bejárati kapu melletti hatalmas csebrekből gyerekek merik, és üvegekben, fazekakban hordják haza az imént szentelt szenteltvizet.

A templomkertben, egy mesterséges sziklabarlangban új keletű Mária-szobor áll, előtte térdeplőrács. Ide akármikor be lehet jönni, cinterem kapuja mindig nyitva van. A rácson nyolcvan fölötti anyóka térdel, gyászfeketében. Télben-nyárban naponta eljár ide imádkozni, mert neki a Szűzanyán kívül már senkije sincs. Egyetlen, későn született fiát 1989-ben megölték a milicisták, mert kislánya elsőáldozására otthon titokban levágott egy borjút. Mikor erről beszél, nem sír, csak az ajaka feszül meg, és remeg idegesen a félmondatok között. Ócska "kankós pálcájával" előbb kereszteket rajzol a földre, majd a botot reszkető kézzel az ég felé emeli:

- Az Isten, aki fenn van, s számon tart mindent, olyan pohárval tőt nikis es, amilyenvel ők tőtöttek másnak!

Jóslat-e ez, vagy átok? Bosszúvágy van-e a szavakban, vagy az isteni bölcsességbe és igazságosságba való belenyugvás? A szavak rejtélyesek, s maga a látvány is borzongató. A templomtorony árnyékában egy elaszott fekete kéz göcsörtös botot emel a magasba, a ráncos arcban mélyen ülő beesett szemek már elveszítették élénk csillogásukat, merev fénytelenségük már a halálhoz közeledők mindentudását és közönyét idézi. Előtérben egy felvirágzott Mária-szobor, a háttérben pedig régi, szörnyű bűnre emlékeztetve, fenyegetően magaslik a Báthori-kereszt. Nincs a világon az a rendező, aki ezt a jelenetet még egyszer megkomponálná.

A falu határában meggyilkolt kardinális halálának emlékezete ma is eleven Csíkszentdomokoson. Báthori András énekét mindenki ismeri, s a Mindenszentek napján tartott pásztorbükki búcsúra évről évre ünnepélyes menet indul ki a faluból. De vajon ki lehet-e engesztelni az eget Kerestély Andrásék négyszáz esztendős vétkéért? Azt mondják, ha Nagy kerestély András Pásztorbükk havasán akkor ott felnézett volna az égre, meglátta volna az Isten színét. De többé azután sohasem!

A hagyomány szerint a gyilkosság után Szentdomokos határában három nemzedékig nem adott termést a föld, s a község egész Felcsíkkal együtt hetenként háromnapi böjtre ítéltetett. A falu népének gyászruhát kellett viselnie, és sokáig csak egymás között házasodhattak. 

A vétek vétek marad akkor is, ha a bíboros fejedelemre fejszét emelő székelyeknek jog szerint igazuk volt, s ha a Báthoriak elleni engesztelhetetlen gyűlöletüknek valós alapja volt. A Mihály vajdát kényszerűségből támogató, ősi szabadságjogaikból kiforgatott székelyek nem felejtették el a Havaselve felszabadításáért Báthori Zsigmondtól fizetségképpen kapott véres farsangot, s bizonyára jól emlékezhettek még Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király dézsáira is, melyekbe saját kezükkel levágott fülüket, orrukat kellett beledobálniuk, mert a dézsák megtelte után az önmagukat meg nem csonkítottakat a nagy fejedelem kivégeztette.

Csakhogy az Ószövetség nehezen felejtő félelmetes istene semmit sem tud a rousseau-i Társadalmi Szerződésről, ami különben is jóval a nevezetes gyilkosság után született. Úgy tűnik, nincsen bocsánat. A falu történetében túl sok a vér, túl sok a gyilkoló fegyver. A világháborúban elesetteknek se szeri se száma. A véres verekedésekben, bicskázásokban kimúltakról s a diktatúra áldozatairól sem készült statisztika. A Maniugárdisták által 1944 őszén meggyilkolt 11 ártatlan áldozat nevét a Gábor-kertben felállított egyszerű vaskereszt őrzi. A férfiak közül sokan, akik a balánbányai rézbányában dolgoztak, asztmában, szilikózisban szenvednek, s időnap előtt sírba hullnak. De mintha nem volna elég a sok kioltott élet. A föld kevés, ipar jóformán semmi, s a hatalmas székely falut két-három százada folyamatosan sorvasztja-apasztja a szülőföldtől való önkéntes menekülés. Pedig a bűnös Csíkszentdomokos, a legnagyobb csíki falu, már egy szent életű püspököt is adott a világnak.

Úgy vélem, a gyilkosságot követő felsőbb egyházi rendelkezések is hozzájárultak ahhoz, hogy Csíkszentdomokoson a hivatalos vallásosságtól függetlenedett népi vallásosság megerősödött, s hogy ennek normái szigorúan kötelezőkké váltak. A "lamentáció" való csökönyös ragaszkodás is jelzi, hogy az alternatív népi vallásosság hátterében egy sajátos közösségi méltóságtudat áll: