Lázár Imre

Feladat és hely dolgában is mintha csak a végekre szólt volna a meghívás. Végekre vagy talán a karoling ellipszis két szélére szorult gyújtópontjába. A színhelyek: Pádua és Amszterdam. Az alkalmak: érgyógyászati előadás Padovában az akupunktura, a komplementer medicina köréből, és az orvosi döntésfolyamat számítógépes modellezésének, illetve szimbolikus logikai formalizálásának tanulmányozására szóló ösztöndíj Amszterdamba. Az előbbi helyszín Giotto venét városa, a Római Birodalom egyik legnépesebb és máig hagyományőrző civitása, észak a délben. Az utóbbi: a hajdani tengerbíró polgári globalizmus és a mai posztindusztriális világ egyik fellegvára, dél az északi világban, észak Velencéje. A munkamániás ürügyet talál, hogy európai utazása az újraéledő karoling birodalom földjén - két önmegbízás zárójele közé kerülve - ne tűnjön pihenésnek. 

A hajnal átvezet az Alpokon. Az állomáskeresővel hadakozva néha sikerül a "bel canto" hazájában áttörni a globális angolszász/rap/rave/mittudoménmi hangkulisszát: érzelmes dalok, aztán szárd népzene. Itália lassan két évtizede a lánctőke pórázán, és hova is tűnt az olasz film, a hagyományos olasz kedélyű filmvígjátékok, pikareszkek sora - Mastroanni, Gasmann formátumú színészek, hol vagytok? Vagy hova tűntek a kisgyerekek Firenzéből, ahol épp a tavasszal egy antropológiai kongresszuson jártam. Az előadásom stílusosan épp az anya archetípus dekonstrukciójáról, a technokratikus szülés és a nárcisztikus, babysitter-dajkálta társadalom heródesi csapdáiról szólt: az anyai nemtörődömségre válaszoló szociopathiás vagy önelfojtó, A vagy C típusú énfejlődésről, amelyet a fogyasztói társadalom ipari érdekvilága kolonializál. A lélek bekerítési mozgalmáról. Egy amerikai professzornő a búcsúbanketten vallotta be, nagyon haragudott rám, de lehet, hogy igazam van. Mióta Európa gazdaságilag integrálta Spanyolországot és Itáliát, e két katolikus országban a gyermekvállalási kedv hatalmasan lecsökkent. 

Udine után a tenger felé menet eszembe jut, nagyapám bogos ujjaival erre kereste a térképen a nevében is gyászos emlékű fennsíkot, a doberdóit. Talán a magyarok népdaltermő géniuszát is erre temethették el. 

Az utasok alkata változó. Pádua sem őriz túlzottan jó emlékeket a 900-ban erre kalandozó eleinkről. Talán a szellemi kalandozókra szívesebben gondol vissza a város, a középkori egyetem tudáséhségtől hajtott magyar peregrinusaira, a kulináris és szerelmi kalandokra biztosan. 

Az éjszakai alvásmegvonástól és a gazdák szívélyességétől földobva jelentkezem a fogadópultnál és rakom ki az akupunktúra keringési hatásait mutató termovíziós képeket. Spanyol és olasz szomszédaimmal türelmesen ülünk a poszter előtt, és hosszas nyelvtörő bonyodalmakba feledkezünk. 

A délután már félálomszerű, látomásos alászállásá változik át. Capella degli Scrovegni - Giotto korszakteremtő Laterna Magicája. A kápolna kék-arany varázslata talán a legfontosabb európai győzelem Bizánc felett. Megszentelt életes, emberi képregény az Istenségről, Mária és Jézus élete, anélkül, hogy a transzcendencia profán evilági fosztóképzővel csonkulna. Az evilágiasodást ne e festői fordulat számlájára írjuk, az új kor alapzatát a flandriai posztómanufakturák tájékán és Morus Tamás "emberevő juhainak" legelőin kell keresni. A tőkeakkumulációs lavina ott indul, itt "csak" a szakralitás lélekemelő görgete gördül felfelé. 

Giotto másik arcát keressük a Palazzo della Ragione épületében, az il Salone 81 méter hosszú és 27 méter magas termében, melynek falfestményeit, mennyezeteit nem egy tűzvész pusztította. A falakon a zodiákus jelképei és lélektani allegóriái. Mintha a babiloni-káldeus hagyomány "biblia pauperoriuma" lenne a falakra festve a Giotto kápolnától légvonalban is csak néhány száz méterre. Innen nézvést mennyire igaz a Santillana nyomában járó zseniális titokfejtő Jankovics Marcell elemzése, aki szintén e korban festődött Szent László freskók kozmikus, asztrálmitikus hermeneutikáját, manicheus olvasatát kínálja művében. (A Szent László mondakör minden képe egy évköri napforduló csillagkép-ikonja. A regős énekek, vagy a Júlia Szép lány balladája is kínál ilyen asztrálmitikus megfejtést.) Lám, az ókor búvópatakként bukkan elő újra és újra a sajátos magyar műveltségben. Nem kisebb kihívás ez önismeretünknek, mint a magyargyerőmonostori református templom faláról ránk néző, kígyókat szoptató, copfos, mandulaszemű, szárnyas nőalak, a "kalotaszegi madárleány", akinek legközelebbi rokona Inanna-Istar termékenység istennő. 

Az "Il Salone" a kozmosz szalonja. Vajon milyen szalonképességet követel ez a látomásos csarnok, milyen mozdulatok illenek hozzá, milyen etikett? Az óriási teremben egy faló, egy hatalmas, Donatello alkotta faló. Nagy Lászlónak reménységül, a lovacska nem búcsúzik, itt áll, magasodik előttünk óriásként, kerek fél évezrede, egyedül, lovastalanul Európa hajdan leghatalmasabb termében, és fatekintetét az évkörbe foglalt csillagkép-tár övezi. Padua e XII. századi épülete is templom, varázslata hasonlít a paticsfalú, vagy fiatornyos, festett kazettás mennyezetű kálvinista magyar templomokéra. Az elemi iskolás osztályteremnél nem nagyobb tákosi "mezítlábas Notre Dame" csodájára, ahol a szinte elérhető mennyezet festett kazettái ugyanazt a kozmikus varázslatot érik el, mint az il Salone monumentalitása. Ezek a mennyezet- (lásd még mennybolt, mennyország) képek a rejtőzködő tudattalan kései válaszai Szent László szentségfegyelmi rendelkezésére, miszerint az Úr többet berkekben, szent ligetekben nem imádható, csak a kőtemplom hűvös méhében/mélyében. A festett kazettákon járó tekintet a prédikáció ihletébe fonja kikerülhetetlenül a maga ökoteológiai apokrifusát. A parasztember szíve mélyén tudja: az Isteni kinyilatkoztatás része maga a természet is. 

Vasárnap délelőtt az élő vallás fogad Szent Antal Bazilikájában. A hajdani ferences szerzetes síremlékét érinteni akarók sorába állok, templommentő kálomista őseim szigorú tekintetét érzem, a megkopott sírkő mégis elektromossággal járja át az érintő kezet. Páduától nehezen búcsúzva indulok, hogy elérjem a katedrától búcsúzó Andre Hajnal tiszteletére rendezett tudományos ülést Genfben. Veronát, a Garda-tót magam mögött hagyva és északnak kapaszkodva mindinkább az az érzésem, hogy egy óriási budai kerületben autózom, de miért hívják észak új/régi államát, Longobardiát a kelta padánok után Padániának? 

A comói dóm a lombard gótika és a reneszánsz ölelkezésének a példája, hűvös hajójában bámészkodó turisták mellett időzöm, hamvasi szemmel idézve fel a hely szellemét. Itt, a Comói-tó partján egyszerre érzem észak, nyugat és dél géniuszát, de keleté hiányzik. Talán ez a hiány szívja a nyugati végek felé Európa közepét, amit a NASA térképészei a műholdas elemzések alapján valahol a Csepel-szigeten azonosítottak. A keletet is magába foglaló középtáj saját ajánlatait most érzem csak igazán védendőnek. Az egyik ilyen beépítetlenség, a művelt táj emberléptékű tágassága, ami nem vadság, de nem is civilizátum. Ez itt Lombardiában fullasztóan hiányzik, ahogy hiányzik Hollandiában is. És Svájcban is másként van jelen. Talán Kelet-Franciaországban érezni ezt, a Jura-Alpok lábánál, és északra, a katedrálisvidék tájékán. 

A tavak és a hegyek azonban segítenek oldani ezt a vasárnapi csúcsforgalomtól súlyosbított érzületet. A Lago di Maggiore alkonyi fényeit a páráló köd szűri, a kaszinók Mammon kápolnái jelzik: kapaszkodunk Európa trezországa felé. A Borromei szigetek arisztokratizmusa elvihetetlen szuvenírként rögzül a déltől búcsúzó retinán és az emlékezet hálójában. A hágó tetején hó, tél, túloldalán a fényözönben úszó Svájc. Igazán nem illik vendéglátó házigazdámat éjjel zavarnom, de lehet, hogy a comói telefon miatt ébren vár. Harmadnap visszatérek, keresve az alpesi völgyekben rekedt hunok emlékét, akikről Illyés is megemlékezett. Ez a nyelvét rég elvesztett népcsoport, akiknek templomaiban az ősi tulipánjelkép rokonságot tart a csarodai templom falfestményén látható motívumokkal, lehet a hunok, de lehet a magyar kalandozók örököse. Forrásaim szűkösek, nem találom a falvakat, feladom. Utam céljai közül aztán marad a sioni Notre Dame de Valére, a római vár kváderkörei épült XII-XIII. századi kolostor, számomra zárva. Sajnos, ha leszámítom az elnézően kedves és a Genfi-tó különleges csendjével nemesített vendéglátást, meg a nagyszerű tudományos ülést, Svájc is zárva maradt. Lehet ennek lelki oka is, egy ilyen gazdag, a természeti és történelmi szépségektől teljes ország holmi átutazónak nem mutatja meg magát. De lehet néhány benyomás érzéki csalódást keltő csapdája. A lausanne-i délelőtt kihalt mellékutcái, a - nemritkán vasárnap is - üres templomok, a banki pénzváltás szertartásos liturgiája és parancsoló "légkondicionált" csendje sajátos szorongással vegyült bennem. Mintha csak a diktátorok, drogbárók és más tőkeakkumulátorok karmikus terhe nehezedne erre a paraszti méltóságában, munkaszeretetében, szabadságvágyában és közvetlen demokratikus gyakorlatában nemesült hajdan szegény, mára gazdag országra. Lehet, hogy csak a szegénység veszendőségét féltem, érezve valahol mélyen, milyen fenyegetést hordoz az ígéret: a régió pénzügyi központjává lenni. A Jura-Alpokon túl Kelet-Franciaország otthonos, bár az otthoni földeknél monumentálisabb tájarcával fogadott. A távlatos táj, a megművelt föld békéje, a katedrálisok megnyugtattak: a dolgok nem dőlnek el, mert ez nem természetük. Itt, e tájban a bennlét, az idill természetes és sugallatos. 

Hogy miért csak Párizs-Franciaország híradásairól hallani, s e táj csendes üzenete hol akad el, nem tudom, de azóta is visszavágyom. Persze Troyes egyik gótikus katedrálisa itt is szolgált meglepetéssel, hiszen éppen egy mozgásszínházi társulat próbált benne. Bár meglepetésekre fel voltam készülve. Főorvosomat az egyik avignoni katedrális igen megdöbbentette utazása során: a templomhajó lecsupaszított falain ugyanis körbe-körbe Picasso kései obszcén mitologikus grafikái függtek. Mintha csak a francia katolicizmus bermuda-háromszögéről beszélt volna, mely nyom nélkül nyeli el a szakralitást. Lám, a pápák babiloni fogságának városa, antipápák székhelye milyen furcsa antimementót állít a Walter Benjamin-i értelemben auráját veszített szakrális képnek. Persze ha a francia forradalom ész-istennőjének felkínált, kiüresített templomhangárokra gondolunk, vagy a szovjet-kelet fel nem robbantott templomaiban berendezett raktárakra, sportcsarnokokra, uszodákra, lám, a transzcendenciáját veszített emberi lelemény különös dolgokra képes. 

A reimsi katedrális tövében aludtam a kocsiban, hogy már úton, Charlemagne földjén érjen a hajnal. Luxemburgba reggeli csúcsidőben érkeztem, az ország határa kusza highway-fonattal övezve, s valódi dekonstruktív posztmodern élmény, hogy Európa legjólétibb államán úgy hajtottam keresztül, hogy a reggeli tumultus elegáns menedzser, yuppie, bankember áradatába szövődő városemlékkép felolvad a nagy kozmopolisz csúcsforgalmában. Luxemburg felidézhetetlen. 

Utamat Brüsszel felé vettem az autópályán. A hajdani első világháborús csatamezők árnyéka a történelem nélküli falvakra vetül. Brüsszel se fogad másként, mint Luxemburg, ügyetlenségem miatt nem találom a gótikus városcsipkét, a Brüsszelt jelentő város-skanzent, ehelyett brutális birodalmi építkezés fogad. Mintha egy helyi érdekű személy- és egy nemzetközi vonal intercity expresszvonata rohant volna egymásba. Az építkezési léptékek összeférhetetlenek. Bolyongok a Harlemet, Calcuttát idéző külvárosi Brüsszelben. A régi negyedek vigasztalanul leromlottak. Egy katolikus templom összegzi e fiatal állam, Belgium önmaga iránti történeti és spirituális érzéketlenségét. A hatalmas épület háborús sérüléseit - a tetőn is cementtel pótolták ki, és betonépítmény a sok sérült épületszobrászati elem is. A tetőn gazdag vegetáció, burjánzó fűcsomók. És fű veri fel a templom előtti repedezett "betonplaccot", fű nő a lépcsők repedésein is. Milyen éles kontrasztot kínál ez, hiszen néhány utcával arrébb, a krómacél-üveg banképület minden egyes krómgömbjét külön alpinista fényesíti. 

Pénz és szakralitás eltérő dimenziójú hatalmak az egymást kizáró versengésben. Vajon Kirby és Brewer nem joggal vonja-e kérdőre a teológiát, miért nem szakítja el a pénzt Mammontól, és miért nem illeszti az isteni hatáskörbe? (Kirby 1933) Miért ne lehetne a pénz alapfedezete a "gold-standard" helyett a "God standard"? Pénz szakrális alapokon, mely szeretetet támaszt, és nem elad/vásárol, mely a világból nem kihéjaz, hanem az egyetemes összeköttetést biztosítja. Egy új metapénz, amely felszabadíthatja az eladósodottat, s korlátozná az uzsorát. 

Kicsit menekülve hagyom el Brüsszelt, ami nem könnyű feladat a soksávos körgyűrű miatt. Brügge/Bruege a flandriai posztó egyik fellegvára, és a hajdani Habsburg Európa nyugati végállomása pótol mindenért, hogy aztán Hollandia felé vehessem utamat. Átérve Európa legsűrűbb és legutópisztikusabb államába, minden megváltozik, felszínesedik. Egy családias, játékos ország fogad. Valódi ökoutópia a szállást kínáló (fő)falu, Hoofdoorp, nem messze Európa egyik legforgalmasabb repterétől, a Schipooltól. Bár a falu, mint szomszédai: Harleem és... valaha tengerfenék volt, most kanálisaival, vízimalmaival, a vízimadarak, tehenek, juhok és a multinacionális cégek székházainak különös társulásával egészen rendkívüli összképet nyújt. Családias, békés és védett együttes. 

Ottlétem második napján furcsa álomból ébredek. Vasárnapi istentisztelet egy városházi dísztermű csarnokban, amelynek apszisa félkörű üvegablaksorban végződik. A szertartás végén egy óriási harang ereszkedik le, betöltve a szentély félkörét. A haranghoz egy cirkuszi erőművész küllemű, kopasz, tagbaszakadt férfi lép piros-fehér harántcsíkos atlétatrikóban - talán a Tangó-emberre hasonlít leginkább. Odalép a haranghoz, és mint a kocsmában, lefejeli. 

Járom Amszterdam szívét, az egyetemi és kurvanegyedet; a kis szigetek, csatornák, a vascsapolású, keskeny és nyurga gótikus házak labirintusában újra és újra eltévedek, egyszer csak az Oude Klerk, az öreg templom gyönyörű épülete tűnik fel egy kicsi térről, az ablakos prostitúcióműhelyektől övezve. Vajon mi lehet a titka, hogy a kurvák mindenütt az egyetem és a templom közelségét keresik. A tudattalanban talán egy nemesebb szolgálat, a templomi szajhaság archetípusa kísértene, vagy a szexus tantrikus őselve harcol a keresztény szakralitással. Vagy egyszerűen csak Mammon obszcén kihívása, dominanciajelzése volna mindez? Lám, a megkísértett Szent Antal nyugalma ott, Páduában milyen zavartalan a hívőkkel zsúfolva tömött dómban, szemben e húsvörös ösztöntörvénytől körülfogott és üres öreg templom zaklatott csendjével. 

A hatalmas hajójú holland templomok ürességét sok helyen képzőművészeti kiállítással próbálják betömni. Így éppen a tengerrel és hajózással kapcsolatos kiállítást láthattunk vendéglátóimmal Monickendam középkori falucskájában. Barátom utal rá, hogy ezek a hatalmas templomhajók mindig szolgáltak gyakorlatias célokat, nemritkán terményt tároltak benne, ha áradás fenyegette a tájat. A templom, mint az élet foglalata, mert nem csak igével él az ember. Szellem, lélek és a gabona magtára. Az erődtemplom, amely keleten a tengernyi tatár ellen nyújtott védelmet, itt Németalföldön a tenger támadásai ellen épült. E küzdelem mementója lenne gát és templom egyaránt, és a holland szélmalmok is a siker emlékművei, nem a szélmalomharcé. De ez a gyakorlatiasság a templomok dolgában ma már kissé zavaró. Leydenben az egyik templomba nem is engedtek be, mert a benne működő könyvtár látogatási ideje éppen lejárt. A többtucatnyi holland református egyház és a templomokban működő utazási irodák, könyvtárak tapasztalata után már nem lepett meg az egyik esti híradóban mutatott képsor: a maastrichti - talán dominikánus - templomban egy tábori ágyról egy klottgatyás fiatalember pattant fel reggel, hogy körbejárva a templomhajóban kiállított hüllőket megetesse. Hollandia egyik legkedvesebb ünnepén a királynőt ünneplik. A holland templomokról szerzett kusza, furcsa benyomásaim végére felkiáltó jelnek kívánkozik az a templomtorony, amelyet ez alkalomból frakkos, cilinderes figurává alakítottak át, ahogy azt nem egy bulvárlap képein láthatta a nyájas olvasó is. 

Szerettem Hollandiát családiassága miatt, és nem ismerhettem meg a spirituális alkatát, remélem, csak azért, mert szemérmes és rejtőzködő, vagy azért, mert a protestáns lélek Istennel való személyes kapcsolata visszahúzódott a templomokból. A liberális, drogos amszterdami köntös csak a globalizált világnak szól, a mélyben egy otthonülő, gyermekvállaló, mérték- és értéktisztelő, és persze érdektudó németalföldi polgárság rejtőzik, aki a tengertől elvett és megművelt földeken virágoskertjeivel, intenzív földművelésével egy új ökovíziót vetít felénk, a kibernetizált természet vízióját. Hollandia CyborgGAIA földi műhelye, a technoszféra, szocioszféra és a természet sajátos szövetségére tett kísérlet a tengeren vett győzelmektől el nem bizakodott magatartás méltóságába fogottan. Bár ebben az országban a városok övezik a legelőket, és nem fordítva, Hollandia mint oikomenopolisz lakható - ez már magában is teszteredmény. Csak a szakralitás..., a transzcendens..., mintha a Grál serlegét kerestem volna, mindhiába. 

Hazafelé Utrechttől a hajdani erdélyi diákokra emlékezvén vettünk búcsút, és újratámadó klausztrofóbiától szorongva vergődtünk fel az egymásba érő német városok szorításából a viszonylagos tágasságot kínáló autóútra, hogy estére elérjük bajorországi úticélunkat. Az ápolt történeti múlt a maga gravitációjával szinte minden helyiségnek méltóságot és szilárdságot kínált, és ez a tájjal összebékülő látványban is megjelent. Bajorország egy szerencsésebb Magyarország képét mutató "kontrollcsoport". Az egyetlen ország ez Törökország mellett, ahol Attila emékezete a történelmi ünnepekben felbukkan. 

Talán nem is olyan meglepő ez, ha egy müncheni építkezés során feltárt történelmi földrétegek avar kincseket őriznek. Avar, bajuvar - ki tudja, milyen szellemi tudattalan rétegek lappanganak e népcsoportban. 

A bajor különállás nemcsak katolicizmusuknak köszönhető, ez a német nyelvű etnikum is kelet, nyugat és dél ötvözete, a hamvasi géniuszok kísérleti ökológiai terepe. A kedély nem mentes a tragikumtól sem, erre példa a kiállítás, melyet Nürnberg egy hatalmas, a második világháborúban rommá bombázott templomában láttam. WARCHITECTURE, a cím fájdalmas párhuzam, a hajdani tetthelyen megidézett ezredvégi tragédia, a boszniai háború építészeti áldozatainak szenvtelen adatbázisa videóról. Épületek eredeti szépségükben és háborús rokkantan, aknává szétlőtt templomtornyok Isten megcsonkított fejfáiként. Vajon ki viselt itt háborút ki ellen? Az emlékezet újra a történelemben matat. A Habsburgokat pénzelő Fuggerek pénzügyi játszadozása, a pénzen megvehető bűnbocsánat, a búcsúcédulák botárnya és Luther. S hamarosan a vallásháborúk németalföldi tragédiája, éhínség, emberevés, emberöltőnyi reménytelenség. Mammon és Isten farkasszemet néznek. 

A bajorországi egészség-lélektani vizsgálatok jelezték: a nyolcvanas évek végén a depresszió és a neurózis vizsgált "járványügyi" mutatói megfeleltek a hazai számoknak. Mára ezekben a mutatókban magunk mögött hagytuk a bajorokat. () 

Felrobbantott várainkban füstté vált múltunk, a töröktől megkímélt országrészek trianoni lehéjazása, a maradék építészeti múlt, a kastélyok, nemesi udvarházak osztályharcos széthordása, gazdasági épületté alázása még jobban fáj, ahogy hazafelé közeledünk európai utunkon. Éghajlat és táj ismerős, de a bajor történelmi múlt jelenléte jelzi, történelmi elvérzéseink a táj békéjét táplálták. A múlt csigahéj világa megtelik a jelennel, és a gazdasági sikerek mutatják: a megóvott múlt és az ipari-történelmi teljesítőképesség egymást erősítő tényezők. 

Építészeti emlékezet nélkül széthordta ország a miénk is, ezért talán még váraink dacos újjáépítésébe is bele kellene kezdenünk, ahogy minden török előtti településről meg kellene emlékezni. A hajdani templomromok, udvarházak, kastélyok újjáépítve kihalt falvak újraépített emlékműveiként jelezhetnék, nekünk ötszáz éves adósságot kell pótolni, hogy fiaink, lányaink jussukhoz jussanak. Ezek a megéledt falunevek nemcsak a háborús hősi halottaknak, de a történelem minden áldozatának emlékművet állítanának. A megidézett dűlőnevek, újra megtalált falucskák reinkarnációi a múlt-jelen dacos kétnyelvűségében megkettőzött mostba fogottan ágyazhatnak meg a győztes jövőnek. 

Az élő magyar építészet a csonkult történelem hiányerőművéből táplálkozik, ahogy tette a magyar szecesszió is. Csenger, Kaposvár, Pécs, Sárospatak példája mutatja, egy sokáig az építészetet főleg német mesterekre bízó műveltség mára a modernben, jobb esetben akadémikus posztmodernben rekedt tanítómesterekkel szemben friss és transzcendens erejű építészetet alkot. A zene bartóki-kodályi meghódítása után az építészet emelkedett Európa fölé, méltóságot teremtve a sajátosságnak. Ahogy a bolsevizmus a panel szürke börtönépítészetével jelezte az ország státuszát, aképpen üzeni a hazatérőnek az organikus új építészet az éledő lelket. Nem véletlen, hogy e sajátos magyar építészet csúcsteljesítményei is templomok, ahogy azt Medgyasszai, vagy Kós művei, vagy Makovecz Imre paksi, siófoki vagy tervezett temesvári templomai példázzák. A hajdani kaukázusi kerek templomok magyar rokonai után megint sajátos szakrális építészet tűnik fel Európa szívében. Az "organikusok" Európában talán a legáthatóbb építészeti irányként építenek mégis-hazát ebben az országban. Az általuk emelt faluházak, templomok, villák, városképek jelzik, minden háborús és "békés" emlékezettörlés, mint az elektrosokk, egy még egyetemesebb és teljesebb, ősibb emlékezetet kelthet életre.

Irodalom: Kirby R., Brewer E. The Temples of Tomorrow World Religions and the Future