T. S. Eliot:
Gyilkosság a székesegyházban
Részlet


Tisztítsátok meg a levegőt! söpörjétek le az eget! Mossátok ki a szelet! követ a kőről emeljetek le, mossátok meg. 
A föld rohadt, a víz rohadt, állataink és mi magunk vérrel fertőztetve. 
Véresőtől vakult meg a szemem. Hol van Anglia? Hol van Kent? Hol van Canterbury? 
Ó, messze, messze, a múltban; és most meddő ágak földjén bolyongok; ha letöröm őket, véreznek; a száraz kövek földjén bolyongok: ha érintem őket, véreznek. 
Hogyan is, hogyan is találhatnék valaha vissza az enyhe, csöndes évszakokba? 
Te éjszaka, maradj nálunk, állj meg, nap, meg ne szűnj, évszak, el ne jöjjön a nappal, el ne jöjjön a tavasz. 
Szembenézhetnék-e megint a nappallal, a köznapi dolgokkal, hogy vértől feketéllve lássak mindent a hulló vér függönyén át? 
Mi nem kívántuk, hogy történjék bármi, 
Megértettük az egyéni csapást, 
A személyes veszteséget, a közös nyomorúságot, 
Míg éltünk és félig éltünk; 
Az éjszaka rémületét, melynek véget vet a nappali tevékenység,
A nappal rémületét, melynek véget vet az álom; 
De az éjszaka felgyűlt hamu, 
A hajnali begyújtás
Határt szabott a szenvedésünknek. 
Minden borzadálynak volt valami neve, 
Minden bánatnak valahogyan vége lett: 
Az életben nincs idő sokáig búsulni. 
De ez itt, ez kívül van az életen, kívül van az időn, 
Örökké tartó pillanata a bűnnek, a romlásnak. 
Olyan folt esett rajtunk, amit nem tudunk kitisztítani,
Egyek lettünk a természetfölötti féreggel. 
Nemcsak mi lettünk megfertőztetve, és nemcsak a ház, és nemcsak a város, 
De a világ rohadt el egészen. 
Tisztítsátok meg a levegőt! Söpörjétek le az eget! mossátok ki a szelet! Követ a kőről emeljetek le, húzzátok le a bőrt a karotokról, tépjétek le az izmot a csontról és mossátok meg. Mossátok meg a követ, mossátok meg a csontot, mossátok meg az agyat, mossátok meg a lelket, mossátok meg, mossátok meg!
 

Fordította: Vas István