T. S. Eliot:
Gyilkosság
a székesegyházban Részlet
Tisztítsátok
meg a levegőt! söpörjétek le az eget! Mossátok ki a szelet! követ a
kőről emeljetek le, mossátok meg.
A föld rohadt, a víz rohadt,
állataink és mi magunk vérrel fertőztetve.
Véresőtől vakult meg a szemem.
Hol van Anglia? Hol van Kent? Hol van Canterbury?
Ó, messze, messze, a múltban;
és most meddő ágak földjén bolyongok; ha letöröm őket, véreznek; a száraz
kövek földjén bolyongok: ha érintem őket, véreznek.
Hogyan is, hogyan is találhatnék
valaha vissza az enyhe, csöndes évszakokba?
Te éjszaka, maradj nálunk, állj
meg, nap, meg ne szűnj, évszak, el ne jöjjön a nappal, el ne jöjjön a tavasz.
Szembenézhetnék-e megint a nappallal,
a köznapi dolgokkal, hogy vértől feketéllve lássak mindent a hulló vér
függönyén át?
Mi nem kívántuk, hogy történjék
bármi,
Megértettük az egyéni csapást,
A személyes veszteséget, a közös
nyomorúságot,
Míg éltünk és félig éltünk;
Az éjszaka rémületét, melynek
véget vet a nappali tevékenység,
A nappal rémületét, melynek
véget vet az álom;
De az éjszaka felgyűlt hamu,
A hajnali begyújtás
Határt szabott a szenvedésünknek.
Minden borzadálynak volt valami
neve,
Minden bánatnak valahogyan vége
lett:
Az életben nincs idő sokáig
búsulni.
De ez itt, ez kívül van az életen,
kívül van az időn,
Örökké tartó pillanata a bűnnek,
a romlásnak.
Olyan folt esett rajtunk, amit
nem tudunk kitisztítani,
Egyek lettünk a természetfölötti
féreggel.
Nemcsak mi lettünk megfertőztetve,
és nemcsak a ház, és nemcsak a város,
De a világ rohadt el egészen.
Tisztítsátok meg a levegőt!
Söpörjétek le az eget! mossátok ki a szelet! Követ a kőről emeljetek le,
húzzátok le a bőrt a karotokról, tépjétek le az izmot a csontról és mossátok
meg. Mossátok meg a követ, mossátok meg a csontot, mossátok meg az agyat,
mossátok meg a lelket, mossátok meg, mossátok meg!
Fordította: Vas István
|