Pál apostol a Gal 6,17-ben Jézus stigmáiról beszél, mely a körülmetélésnél és a keresztségnél is jobban jelzi különös megbízatását és a Jézus halálából és feltámadásából való részesedést. Statisztikailag ritkább a nőknél a szűkebb értelemben vett stigmata, és többnyire érzelmi hátterű misztikával fordul elő. Rendkívül jellemző Assisi Szent Ferenc stigmatizálása: élete vége felé testében is megjelent az, ami a lelkében már régebben megtörtént, a misztikus keresztrefeszítés, a megtestesülés közössége a végsőkig. Napjaink széles körben ismert stigmatizáltjai a kapucinus Pater Pio, Konnersreuthi Teréz és Franciaországban Marthe Roblin. 

A stigmatizáció mindig szoros összefüggésben van az érzékeny vallásossággal; föltételezi (vagy megelőzi) a teljes megtérést, kemény, aszketikus élet előzi meg, látomások és eksztatikus állapot kíséri. Megítélésüknél a szellemek megkülönböztetésének szabályai érvényesek. 

A stigmák orvosi szempontból tekintve lelki eredetű testi jelenségek, amelyek létrejötténél külső és belső tényezők játszanak közre. Ha elkerüljük az egysíkú fundamentalista és naturalista magyarázatot, teológiailag azt mondhatjuk, hogy bizonyos természetes diszpozíciók alapján a lelki események a testben is megnyilvánulhatnak. Lelki ajándéknak, karizmának tekinthetők, és a közösség szolgálatára adatnak. Arról tanúskodnak, hogy Isten a "hús-vér" egész embert hívja az üdvösségre és Jézus követésére. A stigmákat a megtestesülés, az inkarnáció és a feltámadás teológiájába ágyazottan, minden excentrikus vagy babonás félreértést kiküszöbölve kell magyarázni. Ezenkívül a keresztény hit logikája szerint el kell gondolkodni azon, hogy nem azonos az egészség és a szentség, a neurózis és a lelki tökéletesség. A stigma hittel magyarázva mindig helyettesítés és szolidaritás a föld minden stigmatizáltjával, szenvedőjével és a társadalmilag kitaszítottakkal. 

Forrás: Christian Schütz: A keresztény szellemiség lexikona 
(Bp.: Szent István Társulat, 1993. 432 p.)