Könyvespolc

Henryk Skolimowski: 
Egy szent hely a fennmaradásunkra: A Földet tiszteletben tartva élni.
(A Sacred Place to Dwell: Living With Reverence Upon The Earth. 
Rockport MA: Element Books, 1993. 148 p.) 

 
 
Skolimowski, 17 könyv - köztük az Ökofilozófia és az Ökoteológia - szerzője gondolatatit továbbfejlesztve új értelmezéseket javasol az istenség (mely valamennyi teremtményen keresztül árad szét), a felelősség (miszerint társalkotói vagyunk a világegyetemnek-evolúciónak-Istennek), a spiritualitás, az Isten és az etika fogalmaival kapcsolatban. Számos vallási hagyomány ruházódik fel egyre határozottabban egyfajta zöld szellemiséggel, vagy átformálódik egy új, jóval univerzálisabb - az ökológiai spiritualitásra alapozódó - vallássá. Ez többet jelent annak egyszerű megértésénél, hogy az élet bonyolult és kölcsönös összefüggésekben létezik. "Az ökológiai korában a vallásnak szükségszerűen zöldre színezi a múltbéli vallásokat, hanem egy újfajta teremtéstörténetre hangolja rá magát. 
Az evolúció jelentésének megértése az első lépés a bölcsesség irányában. Az evolúció felfedezésében megteendő következő lépés épp most zajlik: a konceptuális (felismerve, hogy tudásunk kibontakozó félben van, és hogy - Karl Popper megjegyzése szerint - minden tudás feltevéseken, valószínűsítéseken alapul) és a teológikus evolúció megértése - vagyis, hogy többé nem fogadjuk el az egy állandó, változatlan Istent. "Nincs más választásunk, mint hogy elfogadjuk azt a gondolatot, hogy készülőfélben lévő Isten vagyunk ... az evolúció helyes folyamata, hogy részt veszünk az Istenteremtésben." Az Isten a jövő gigantikus fényessége, és a spirituális emberek azok, akik belső lelki tükröket építenek, hogy képesek legyenek e fényesség felizzását ha csak egy pillanatra is elkapni. Nem tagadhatjuk Isten egyik korábbi jellemzőjét sem (lett légyen a zsidó, keresztény, muzulmán vagy hindu). De fogékonynak kell lennünk újkeletű üzeneteire is. Korunk bárminemű teljes istensége csak azt kívánhatja, hogy egy körültekintő és teljes ökológiai újjáépítés elkötelezettjévé váljunk, azért, hogy megmenthessük Isten teremtményeit. 1979-ben maga II. János Pál pápa nyilvánította Szent Ferencet az ökológusok védőszentjévé. De a fő probléma még mindig fennáll, nevezetesen, hogy az ember uralomra juthatott valamennyi élőlény felett. Komolyan vissza kell térnünk a Szent Ferenc-i tanításhoz, és a pápának ki kell jelentenie: minden teremtmény szent és sérthetetlen. Ezenkívül szükségünk van a társadalmi igazságosság új elméletére (ferences-marxizmus), a szocializmus új formájára (ferences-szocializmus) és egy új evangéliumra is (mely a világot szentélyként láttatja velünk). 
A kötetben egy futurista filozófus világos és közérthető formában nyújtja át csokorba gyűjtött merész gondolatait. Mindenkinek ajánlott, aki a jövő teológiai és spirituális dimenziói iránt érdeklődik. 
M. A.
 
 
 
 
Az exegézis zsákutcái
Dave Hunt: A fenevadon ülő asszony 
Előszó Kiadó, I. kötet 1995., II. kötet 1996., 
ford.: ismeretlen, 464 ill 482 oldal. 
 
 
A Bibliában található próféciák minden korban kimeríthetetlen kincsesbányaként - és ezzel együtt félreértések és sajátos értelmezések forrásaként - szolgáltak a magukat prófétának tartó szövegmagyarázóknak, akik azt igyekeztek magukról elhitetni, hogy az Igét egyedül ők képesek a valódi jelentésében, hitelesen értelmezni, az ő magyarázataikhoz képest minden más Bibliaértelmezés hamis. Napjaink egyik önjelölt prófétája, Dave Hunt azt állítja, hogy a bibliai próféciák közül eddig már kilenc "száz százalékos pontossággal" bekövetkezett, és mivel ezt nem lehet a puszta véletlennek tulajdonítani, a jövőre vonatkozó próféciák is mind igaznak bizonyulnak majd. Hunt egyetlen próféciát kísérel meg az állítólagos bekövetkezés fényében értelmezni: két vaskos kötetet szentel a János apostol mennyei jelenésekről szóló könyvében felbukkanó "fenevadon ülő asszonynak", akinek "homlokára egy név vala írva: Titok; a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja" (Jel 17,5). 
Ki ez az asszony, aki bíborba és skarlátba öltözve jelenik meg, felékesítve arannyal, drágakővel és gyöngyökkel, kezében aranypohárral, s "részeg vala a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől" (Jel 17,6)? Hunt szerint nem már, mint 1. "a római katolikus egyház, konkrétan a pápa"; 2. az újjáéledt ókori Babilon; 3. Róma, illetve a Vatikán városa (Hunt azonos fogalomként kezeli a kettőt) 4. "a pogánysággal keveredett kereszténység mint világméretű vallási rendszer". Ezek az értelmezések nem per definitionem fogalmazódnak meg, hanem a szerző katolikusegyház-ellenes mondandóját támasztják alá, vagyis sajátos szövegértelmezéssel van dolgunk: Hunt nem a szövegekből indul ki, hanem közölnivalójához utólag keres valósnak vélt, nyomatékosító kijelentéseket a Bibliából. Nem azt vizsgálja, hogy milyen szövegkörnyezetben és milyen jelentésmezőben kerül elő ez a bizonyos fenevadon ülő asszony - egyetlen célja, hogy saját véleményét bibliai képekkel és szövegekkel illusztrálja. Az asszony személyének titkát ily sajátos módon kereső szerző a fenevad értelmezéséhez is hasonló asszociációkkal közelít: azt állítja, hogy a fenevad "az újjáéledt Római Birodalom, Isten királyságának világméretű sátáni utánzata, a sátáni erőkkel felruházott Antikrisztus". Meglepő ok-okozati viszonyokat rejtő logika szerint felépített, határozott kijelentései után Hunt arra is választ keres, hogyan ült fel ez az asszony a félelmetes fenevad hátára, miért engedi meg a fenevad, hogy az asszony a hátán lovagoljon, azaz irányítsa és az uralma alatt tartsa; vagyis mi az "asszony" szerepe az Antikrisztus uralomra jutásában. 
Hunt elszánt és elvakult dühvel a katolikus egyház történetéből keres "tényekkel bizonyított és dokumentált igazságokat" állításaihoz. De vajon miért olyan dühös, hogy két kötetnyi anyagot halmoz fel mondandója igazolására? Agresszióját az a megegyezés táplálja, amely az amerikai teljes evangéliumi és katolikus vezetők között jött létre 1994 márciusában, felszólítva a híveket arra, hogy fogadják el egymást kereszténynek, és hagyjanak fel az egymás felé való erőszakos evangelizálással. Hunt mindent megtesz annak érdekében, hogy a "reformáció elárulásának" tüntesse fel ezt a nyilatkozatot, valamint az azt követő megbékélést, és ennek megfelelően attól sem riad vissza, hogy a katolikus egyház elleni kirohanásához a Jelenések Könyvének verseit értelmezze céljainak megfelelően. Szövegértelmezését meghökkentő érvekkel támasztja alá. Például: "Ami az asszony homlokára írt TITOK szót illeti, ez tökéletesen illik Vatikán városára. A titok vagy misztérium a római katolicizmus lényegét képezi." (I. kötet, 109.) "A fenevadon ülő asszony homlokára a következő szavak vannak írva: TITOK, A NAGY BABILON. Teljesen egyértelmű, hogy az asszony az újjáéledt pogányságot jelképezi." (I. kötet 105.) Az asszony öltözéke bíbor és skarlát, ami szintén a pogány és keresztény Rómával hozza őt kapcsolatba. A római császárok is ilyen színekbe öltöztek... Az asszony által viselt színárnyalatok pontosan megegyeznek a katolikus klérus ruházatának színeivel." (I. kötet 120.) "Csak egy olyan város van, amelyet a történelem során paráznasággal lehet vádolni, és ez a város Róma, pontosabban a Vatikán városa. ... Róma valóban a paráznáknak anyja. Ez a meghatározás teljesen egyértelműen illik rá." (I. kötet 112. és 127.) Róma "a lelkek megrontója, tömegeket taszít olyan utálatosságokba, mint amilyen a bálványimádás, a szexuális erkölcstelenségek, Krisztus megváltó áldozata elégséges voltának tagadása és a bűnbocsátó cédulák árusítása." (I. kötet 331.) Az asszonyi alak is "tökéletesen ráillik a Vatikánra, mert a római katolicizmus messze legnépszerűbb alakja az asszony; a katolicizmus Jézusa alá van rendelve Máriának." (II. kötet 303. és 349.) "Legfőbb jellemzője ennek az asszonynak - aki egyszerre szimbolizál várost és egy szellemi valóságot is - az lesz, hogy házasságtörő kapcsolatban áll majd a világ kormányaival." (I. kötet 82.) Az pedig, hogy az asszony a fenevadon lovagol, azt jelenti, hogy az antikrisztusi világrend alatt a vallásé lesz az irányító szerep, nem pedig az államé. 
Valószínűleg Hunt is érzi, hogy érvei nem elég meggyőzőek állításainak igazolására (egy teológushallgató ellenpéldák sokaságával könnyedén megcáfolhatná azokat) ezért - mintegy önmagának is ellentmondva - elrugaszkodik a konkrét szövegmagyarázattól, és a katolikus egyházat kezdi bírálni, hogy "eloszlassa a katolicizmussal kapcsolatos félreértéseket", vagyis bebizonyítsa, hogy "az apostoli tradíció legnagyobb része szándékosan kitervelt csalás", és "a katolikus egyház, élén a pápával, régen eljátszotta már az emberek bizalmát". Dokumentumokat sorakoztat fel annak szemléltetésére, hogyan tett szert az egyház tisztességtelen módon hatalmas vagyonokra, és hogyan akarja az egész emberiséget javaival együtt az uralma alá vonni; bírálja az egyházi méltóságok szexuális kicsapongásait, és bocsánatkérést követel a pápától az inkvizíció, a zsidóüldözés rémtetteiért, a náci holocausttal kapcsolatos hallgatásért. Támadja a pápai hivatalt mint olyat, amely "minden bibliai alapot nélkülöz", a cölibátust, amely "több kárt okozott az erkölcs terén, mint a Nyugatnak bármely más intézménye, beleértve a prostitúciót is", valamint csalásnak minősíti a miseáldozatot, hazugságnak a gyónást követő feloldozást, és mélységesen elítéli az üdvösségről szóló tanítást. Ez utóbbi jelenti számára a legnagyobb szakadékot a katolikus és a teljes evangéliumi keresztények között; szerinte az üdvösség kérdésében a nézetkülönbség olyan hatalmas, mint amekkora különbség van az örök élet és az örök kárhozat között. "A katolikus tanítás szerint az üdvösség nem hit által nyerhető el - állítja -, hanem a cselekedeteknek és az egyház iránt tanúsított engedelmességnek soha véget nem érő folyamata révén", míg egy teljes evangéliumi keresztény akkor nyeri el az üdvösséget, amikor hisz az evangéliumban. Talán valóban nem mindegy, hogy az üdvösség ajándékként avagy válaszként érkezik hozzánk, de nem szerencsés belekeverni a hit kérdését ebbe a dologba, és azt feltételezni, hogy a jó cselekedetekkel élő katolikus kevésbé hisz Megváltójában, mint az, aki gratis reméli az üdvösséget. Hunt intoleranciával, intrikával és erőszakkal vádolja a katolikus egyházat, miközben ő az intoleráns, intrikus és erőszakos, aki nem hajlandó belátni, hogy a katolikusok is a hitből való megigazulásban hisznek, és az egyes vallások közötti doktrinális különbségek többsége kizárólag értelmezés kérdése. Megvetéssel beszél az ökumenizmusról, és felháborodik azon, hogy II. János Pál elismerően nyilatkozik minden vallásról. Az első kötetben elítéli Rómát, amiért nem volt hajlandó más vallást elismerni, a második kötetben ugyanekkor ellentétéért - a többi vallás elismeréséért - támadja. Mi több, az utolsó idők jeleként, az aposztázia részeként értékeli az ökumenizmus terjedését, s azt a pápai kijelentést, miszerint "mindannyian ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk". Hunt az egységes világvallás alapjainak lerakását látja ebben a folyamatban, amely egyben a kereszténységet majdan belülről eltorzító Antikrisztus megérkeztét és ezzel együtt a Római Birodalom újjáéledését is jelzi. 
Dave Hunt sokkoló hatású könyvet akart írni, de hiába vádolja "hamis evangéliummal" a katolicizmust, az ő hangja marad hamis. Szemfényvesztés egymilliárd katolikus hívőnek azt állítani, hogy Róma megakadályozza az embert abban, hogy eljusson az igazsághoz, mert megtiltja neki, hogy közvetlenül merítsen Isten igéjéből. Ha Hunt Komolyan gondolja azt a kijelentését, hogy "Isten az egész emberiségnek adta a Bibliát", és "Isten igéje közvetlenül szól mindenkihez", akkor semmi oka nincs azt feltételezni, hogy a katolikusok ne ismernék és ne értenék Jézus szavait: "Ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal az én tanítványaim vagytok; és megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket" (Jn 8,31-32). 
Az igazság megismeréséhez nem Dave Hunt könyve visz közelebb. 
Boldizsár Ildikó 
 
   
 
 

Templom és piramis: a Kezdet Nyelve 
(Bodvar Schjelderup: Evidence. The Language of Recognition. 
Trondheim : Forlaget Fredag, 1986.) 
 
 
Ötezer éve áll Gizeh mellett három gúla formájú építmény. Az emberiség kezdettől fogva tudta, hogy alig feltörhető titkokat rejtenek, főként a legősibb, a Kheopsz fáraó temetkezési helyeként ismert piramis. Pedig Kheopsz, a névadó, talán csak ajánlólevélként használta a nagy piramist, amikor a tövébe temetkezett. Hitte, hogy a titokzatos konstrukció szakrális fénye egyúttal az ott fekvőt is az örökkévalóságba röpíti. A görögök nevezték piramisnak, azaz a számok mértékének (per-em-usz, felmagasodás helye, vagy más fordítás szerint a felmagasodó mérték) a tökéletesnek tűnő kőgúlákat, mivel esztétikai érzékük ugyanazt mondta, mint az egzakt számítások: a piramisok arányrendszere mennyei szépséget, tökéletességet tükröz. 
1921-ben jelent meg Fritz Noetling egyiptológus munkája a Kheopsz-piramis számairól (Die kozmischen Zahlen der Cheops-Pyramide), és a világ sokáig a hasát fogva nevetett rajta. A modernizmus korában az emberiség már elfeledte, ami az ősi tudás számára evidencia volt, és amit Noetling most újra felfedezett: hogy a piramis mértékegységei, arányai és méretei megdöbbentően pontos utalások a Föld és a Nap, a Föld és az ember, a Nap és az ember viszonyára. Összegzik mindazt, amit az emberi tudás matematika néven foglal össze, és az építmény nemcsak időjósló naptárként és iránytűként, de földi csillagtérképként is funkcionál. Mivel a csökönyösen fizikai alapra helyezkedett újkori világkép nehezen birkózott meg a piramisok misztikus értelmezésével, a kérdés évtizedekig elodázódott. Csak a század ötvenes éveiben vetették föl ismét az egyiptológia tudományán belül és azon kívül is, de még mindig a materializmus kalodáján belülről. Az irányzatot a kétkedő kortársak piramismisztikának nevezték. Néhány szakértő, elsősorban Piazzi Smyth és John Taylor, megpróbálta integrálni a piramis által nyilvánvalóan közvetített tradicionális tudást a gyakorlati ismeretekkel, a csillagászat, a földműveléshez szükséges időjóslás, a mértan és az aritmetika faktoraival. És ahogyan a kör négyszögesítése az ősidőktől fogva a teremtés szimbolikáját foglalja magában, úgy ez a kísérlet sem jár lehetetlen úton. 
De létezhet ettől részleteiben eltérő, koncepciójában gyökeresen más feltételezés is a Kheopsz-piramissal kapcsolatban. Bodvar Schjelderup norvég kutató az 1980-as években különösnek ható feltételezéssel élt. Evidence című könyvében egzakt számításokkal sorra bizonyította: a legnagyobb piramis egy ősi nyelv titkát őrzi, a kőtáblák helyett kőgúlába írt (kódolt) Kezdet Nyelvét, mely időben előre és hátra egyforma biztonsággal működik. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a Teremtésen túl az egész emberi megváltástörténet kiolvasható a piramis mértékegységeiből, formáiból és arányaiból. Ember és Istenség, Ég és Föld találkozási pontján áll a titokzatos gúla, és számértékeiből az értő kódolás kifejtheti a tér és az idő konvertálásának módját, az ember istenülésének processzusát, Jézus, Mózes, a beavatottak és a kiválasztottak egész történetét. A Keresés útját. 
Ahhoz, hogy követni tudjuk Schjelderup gondolatmenetét, szükséges néhány alapismeret áttekintése. A négyzet alapú gúla alapjának kerülete azonos annak a körnek a kerületével, amelynek sugara megegyezik a gúla magasságával. A Kheopsz-piramis oldalélei 232 méteresek, magassága 148 méter, alapkerülete 928 méter. Vagyis magassága majdnem azonos a Föld-Nap távolság (149.5 millió km) 1:1000 millió arányú kicsinyítésével. Ami egyben azt is jelenti, hogy alapkerülete megegyezik a Föld Nap körüli keringési pályasugarának ugyanilyen kicsinyítésével. Számos kozmikus megfelelés olvasható még ki a piramis számarányaiból. A belsejében talált üres gránitkamra méretei (138.000 köbhüvelyk) megfelelnek a Biblia szerint a frigyláda pontos méretének, valamint a Királyok könyvében említett Salamon-féle Réztenger (ez valójában egy épített rézmedence volt) méreteinek. Az ősi hagyomány számain kívül a piramis tartalmazza a pi számot (a kerület és az alapátmérő viszonyában) és - Püthagorasz előtt kétezer évvel - az aranymetszést is: az alapterület úgy aránylik a négy háromszög felületéhez, mint amaz a teljes felülethez. 
Schjelderup feloldja tudomány és misztika kettősségét. Azt állítja, hogy a gúla forma a láthatatlan, belülre rejtett középpontról beszél. Arányaiból szent örökséget olvas ki, és a mértékrendszert kommunikációs formára transzformálja. A Kezdet, az elveszett Paradicsom kommunikál a piramison keresztül e szakrális nyelven, mondja Schjelderup. A zsidó vallás Hirámnak, az isteni építőmesternek tulajdonítja Salamon jeruzsálemi templomának megalkotását. Hirám a Napisten egyik emberi manifesztációja, ő volt az, aki a templomba számok, arányok és mértékek szimbolikáján keresztül beleépítette a világ teremtésének titkát. "Aki az épületet megértette, az a világ keletkezésének isteni titkát értette meg. Hirám volt az archaikus építőmesterek mitikus alakja, aki egyetlen követ sem helyezett el anélkül, hogy annak ne lett volna transzcendens értelme és jelentősége" - írta Hamvas Béla. Amikor az építő tevékenység közvetlenül használja a szimbólumokat, nem csupán tér- és időbeli építmény keletkezik. A világ teremtésének megismétléséről, a szakrális lét földi beépítéséről van szó. Schjelderup gondolatmenete ezen a szimbolikus logikán indul visszafelé, hogy fölfejtse, újból értelmezni tudja a kódolt üzenetet. A Kheopsz-piramis felépítését rávetíti a térképre, szöghajlásait megkettőzi, belső vonalait meghosszabbítja, mértékegységeinek más archaikus építményekben keres megfelelést. Így jut el Salamon jeruzsálemi templomának arányaihoz, Hirám művéhez. De így talál rá a Szinaj-hegy és a gizehi piramis kapcsolatára, vagyis Isten és Ember eredeti szövetségének tényére is. Mózes életútjának térbeli ábrája geometriai megfeleléseket mutat a Kheopsz-piramis belső arányaival. Ugyanígy Jézusé: Kafarnaum, Názáret, Betlehem és Jeruzsálem, Jézus sírja, a Golgota, Schjelderup elmélete szerint mind utalással bír a piramis szerkezetében. A sírkamra méreteiből, arányaiból és felosztásából viszont az emberi test proporcióin át az indiai hagyomány csakráiig jut el a norvég kutató. Véletlenekről van szó, vagy evidenciákról? Megmosolyogtató fantazmagóriákról, vagy egy valóban elfeledett tudás megújításáról? 
A Kabbala szerint a dolgok az időben és a térben azáltal keletkeznek, hogy leválnak az isteni dicsőségről. A leválás után lassan süllyedni kezdenek, eleinte még emlékszik az ember az eredetükre, majd ahogyan a dolgok mind nehezebbek és áthatolhatatlanabbak lesznek, az eredetük, értelmük is elhomályosul. Végül teljesen elmerülnek az anyagban. Ma entrópiának nevezzük a folyamatot. Hogy a felvilágosodás mennyit segített ebben az anyagba való lesüllyedési processzusban, az csak mostanában, a második évezred legvégén kezd kiderülni. Most kezdjük érzékelni, hogy az ember tudatosodása nem (vagy nem csupán) a fizikai, biológiai és kémiai törvényszerűségek fölismerésében teljesedik ki, hanem az elfeledett eredettudat rekonstruálásában. Schjelderup kísérlete voltaképpen ilyen restaurálás. Egyes tételeit természetesen erős kétkedéssel fogadja tudós is, laikus is. Maga az elv azonban, az analógiák minden fölött álló törvényének az absztrakt geometriába való kivetítése, még nem jutott az entrópia végére. A szimbolikus tudás még mindig nem süllyedt el egészen, és egyre több képtelennek tűnő próbálkozás tesz újra meg újra kísérletet az újraélesztésére. Hermész Triszmegisztosz metafizikai fogalmakat szavakká tömörítő szövege így határozza meg a létesült világ lényegét: "Ami fent, úgy lent és ami lent, úgy fent, hogy beteljesítse az Egy csodáját." Schjelderup az analógiák törvényét közvetlenül értelmezi a piramisban, annyira, hogy feltételezi: ahogyan a piramis arányai mind a Föld-Nap viszonynak, mind az emberi test proporcióinak pontosan megfelelnek, lehetséges, hogy a Kheopsz-gúla csúcsáról hiányzó kis piramidion sohasem létezett anyagi formájában... A Föld ugyanis nem lehet átjárható összeköttetésben a Nappal. Az emberi testben a hiányzó piramidion Schjelderup szerint a torok és az agy távolsága. Vagyis a nyelv helye. Ez a nyelv manifesztálódik a kutató elméletében mint rejtett szakrális nyelv vagy jelrendszer magában az építményben. Immateriális csúcs, megfejtendő és értelmezésre váró titok. A Kezdet Nyelvének formába írt, letisztult ős-szövege. 
Götz Eszter 
 
  
 
 

József Dénes: Bevezetés a környezetesztétikába
Műegyetem Kiadó 1997. 149 p. 
 
 
A szerző posztumusz könyvét tankönyvnek szánta építész- és településmérnök hallgatók számára. De a mű ugyanakkor építészelméleti alapkutatásként is megfelel, sőt a környezet értékek vizsgálatához és annak alapján a környezettervezéshez is igyekszik gyakorlati iránymutatást adni. Az angol és német nyelvű információelméleti publikációk alapján kialakított módszerével az információesztétika fogalmi rendszerét adaptálja a környezeti vizsgálódások területére. 
A központi kategória a jel, amely valamilyen információt hordoz, s ezáltal a kommunikáció eszközeként szerepel. A jelek egymáshoz való viszonyát vizsgálva azt tapasztalhatjuk, hogy az egyszerűbb jelek bonyolultabbakká strukturálódnak. Például a települési jelek egyszerűbb formáit az épületek, fák, növények, szobrok jelentik, s ezek a természeti tájjal körülvett település magasabb egységét alkotják. Az érzékelhető jelformák és az azokban megjelenő jelentések pedig egy olyan konvenció alapján kapcsolódnak egymáshoz, amelyet az alkotó és befogadó személy egyaránt ismer, vagyis megtanult. (Ilyenek például az építészeti stílusok formaelemei.) Vannak azonban olyan jelek is, amelyeknél erre nincs szükség, mert a jelentés a jelforma értékelésekor minden további nélkül felfogható lesz. (vörös szín, nagy méretek stb.) Különbséget kell tenni a befogadó által már ismert (redundáns) jelek és az új információt hordozó jelek között, s ezeknek megfelelő arányát kell kialakítani. A kizárólag redundáns jelekből álló alkotás ugyanis banálissá, míg a csak új információkat közlő jelek összessége érthetetlenné válik. Különbség van ugyanakkor az esztétikai jelek és a közönséges információkat közvetítő jelek között is. Míg ez utóbbiaknál az egyértelmű közlés érdekében általában egy fejformához egy jelentéstartalom kötődik, addig az esztétikai jeleknél azt látjuk, hogy azok egyidejűleg több, egymással összefüggő jelentéssel bírnak. Az esztétikai tárgyak esetében még az is megkívántatik, hogy az azokat alkotó jelformák zömmel ugyanazt, vagy legalábbis hasonló mondanivalót közvetítsenek. E két momentum azután az esztétikai jelek és jelentéseik olyan bonyolult szövedékét eredményezi, hogy emiatt rendkívül nehézzé válik a műalkotásban azok analitikus vizsgálata. 
A környezet esztétikai minőségei alapján lesz lehetőség annak esztétikai értékelésére. A művészeti alkotások egyik jellemzője a határozott kontúrú befejezettség és egységesség. Az ilyen jellegű városépítészeti együtteseket inkább csak a történeti városokban találjuk meg (Róma, Szent Péter tér, Velence, Szent Márk tér). Az egységesség a történeti városok tereiből, utcáiból adódó városképben is jelen van, ami a nem teljesen azonos formaképzésű épületek tömegében, emeletmagasságában mutatkozik meg. Az egységességet fokozzák a megmaradt középkori városfalak vagy a természeti környezet által történő lehatárolás. Ez általában csak a történelmi városoknál van meg, míg a mai településeknél hiányzik, így az utóbbiak határtalanul folynak szét a tájban. 
Az egységesség ellentétpárja a változatosság. Ez a városi környezetben a különféle funkciókat kifejező információk sokféleségéből adódik. A város bizonyos jellegzetes pontjain (főtereken, közlekedési csomópontoknál, hídfőknél) megnövekszik az információsűrűség. A magas házak függönyfalainál viszont a sokszorosan ismétlődő elemek azonossága miatt éppenséggel kicsi az információk mennyisége. Ezt azonban ellensúlyozhatja a "fölfelé törekvés" és a "korlátlan szabadság" gondolatát kifejező változatos magasság és tetőforma. 
A művészeti alkotások jellegzetessége a mással össze nem téveszthető egyéniségük is. A városképben megjelenő természeti adottságok (például Budapesten Gellért-hegy, Velencében a lagúnák), továbbá a város sziluettet is befolyásoló nagyobb épülettömegek, a változatos, sisakformájú templomtornyok adják meg egy-egy város vagy falu határozott egyéniségét. 
Az urbanisztikai környezet ilyenféle elemzése szolgál alapul az esztétikai értékelésnek. Az értékelendő tárgy minőségstruktúráját ekkor össze kell vetni valamilyen mértékskálával. E skála felső határát az esztétikum elképzelt tökéletessége, az esztétikai ideál adja, míg alsó határa az a normaérték, amely alatt a tárgyat már csúnyának tartjuk. E két szélső pont között határozható meg az a közbülső érték, amely végül is az adott alkotás szépségével azonos. A mértéket (normát) a társadalom kollektív esztétikai tudata alakítja ki, ez viszont koronként, korstílusonként maga is változik, és formálódása, egységesülése mindig hosszabb időtartamot vesz igénybe. Ezért a kortárs alkotásoknál a kialakult mintarendszer hiányában sokkal nagyobb lesz az értékelési hibák valószínűsége. Mindezen nehézségek ellenére a szerző álláspontja szerint megvan a lehetőség az értékelés számszerűsítésére, amennyiben az alapkutatások finomításával az értékelés elvei és módszerei egyértelműen rögzítve lesznek. 
Az esztétikai értékelés alapján végzett esztétikai tervezés szerves részét kell hogy képezze a környezettervezésnek. Sajátos, hogy ennek a tevékenységnek a terméke nem a megváltoztatott környezet, hanem csak a terv (tervrajz). A zeneszerző is kottákat készít, s ezekben van latens módon elrejtve a mű, amelyet az interpretáló művészek kódolnak át hangzó zenévé. A környezettervező rajza hasonlóképpen arra vár, hogy más alkotók és mesteremberek további esztétikai információkat hozzáadva megvalósítsák azt. Sok esetben azonban a tervezési folyamatból kimarad az esztétikai irányultság. Ez a negatív társadalmi jelenség valamiféle "szabadság-gondolat" nevében lesz oka az elharapódzó ízléstelenségnek és a környezet formai káoszának. A modernizmus ideológusai eszmeileg is tagadták esztétikai szempontok figyelembevételét, és eredményként megjelentek a magastetős házak utcaképében a lapostetős, a zártsorú beépítést megszakító épülettömegek. A posztmodern meg éppen a "funkció nélküli forma" gondolatának bevezetésével fokozta tovább az esztétikai környezetszennyezést. Az információelmélet a hatvanas években az akkori modernista művészet, építészet problémáival foglalkozott és annak kritikáját adta. Az azóta jelentkező posztmodern irányzatok viszont egészen új aspektusát nyitották meg az esztétika kérdéskörének. A szerző gondolatai ebben az irányban igyekeznek a jelenségeket, fogalmakat tisztázni és az információesztétikát a környezet értékelése és esztétikai tervezése területén továbbfejleszteni. 
 B. A.
 
  
 
 

Trevor Ravenscroft: A végzet lándzsája 
(Bp.: Édesvíz Kiadó, 1993. 351 p.) 
 
 
A bécsi Hofburg kincstárában található egy lándzsa. A hiedelem szerint ezzel döfték át Krisztus oldalát, és aki birtokba veszi, a világ jó vagy rossz végzetének urává válik. 
Trevor Ravenscroft "A végzet lándzsája" című könyvében arra tesz kísérletet, hogy magyarázatot adjon Hitler szerepére, döntéseinek valódi okaira. Nem áll egyedül azzal a véleményével, miszerint Hitler és a náci vezérkar okkult erőkkel szövetkezve tört a világuralomra. Ebben nagy szerepe volt ennek a bizonyos lándzsának. Ravenscroft a legendák homályába vesző ókortól kezdve áttekinti a lándzsa történetét, különös tekintettel annak Hitler életében játszott szerepére. A szerző a kultúrtörténet, az okkultizmus számos eseményét, elemét is bemutatva félelmetes hátterét rajzolja meg a náci birodalom szellemiségének. Megmutatja, hogy a "beavatott" nácik az egész hitleri Németországot milyen praktikákkal igyekeztek hatalmi törekvéseik megvalósítására felhasználni. 
A könyv érdekfeszítő, mert az ismert tények eddig kevésbé ismert okait, összefüggéseit tárja fel. Hivatkozásai azonban néhol hiányosak, pontatlanok; idézetei, forrásai eklektikusnak tűnnek. Műfaja nem meghatározható, nem tudományos mű, nem irodalmi alkotás, nem dokumentum. Nem is ettől izgalmas. Az igazi kérdés ugyanis változatlanul az, hogy minek az erejében látszanak időnként elszabadulni a sötét erők az emberiség történetében, létrehozva olyan pusztító folyamatokat, gépezeteket, mozgalmakat, amelyek emberi ésszel szinte már felfoghatatlanok, mert túlmutatnak azon. 
Kézenfekvő volna azzal elintézni az egészet, hogy ha az ember az Istentől elrugaszkodik, ha a közösségben elmagányosodik, ha önmagától elidegenedik... Még az sem az igazi ok, hogy bizonyos eszmék bűvöletében élő csoportok segítik (hagyják?) a tömeg manipulálásával hatalomra jutni ezeket az erőket - ahogy az Hitler esetében is történt. A sors fintora, hogy az a Thule-csoport állt a háttérben, amelyet a francia forradalom liberalizmus-eszménye hozott létre. A liberalizmust pedig a feltörekvő polgárság. Az oknyomozást tovább lehetne folytatni, de a kígyó a saját farkába harap: a náci birodalom éppen azokra az eszményekre és képviselőjére, a polgárságra mért csapást, amelynek közvetve a létrejöttét köszönhette. A hitleri diktatúra a liberális polgári szabadságtörekvésekre adott válasz. A szabadság akarása tehát szükségképpen vezet a zsarnoksághoz, fasizmushoz, pusztuláshoz? Vagy talán rossz útra tévedt a polgári fejlődés? Mennyiben és mire szabad az ember? Hol vannak a létének a korlátai? Önmagában vagy a másik emberben? Ezeket a kérdéseket minden korban minden embernek meg kell válaszolnia; közösségileg és egyénileg is. Ennek elmaradása lassú vagy gyors hanyatláshoz, pusztuláshoz vezet. Ravenscroft szerint a Grál-legendák, a Parsifal-történet, Wagner és Nietzsche eszmevilága, a reinkarnáció, a fekete mágia és a hitleri birodalom története - mind ennek bizonyítékai. Ha az ember nem jut el az önazonosság egy bizonyos fokára, és önző módon cselekszik a hatalom birtokában, ha mások letiprása árán akar szabad, gazdag, hatalmas lenni, felboríthatja a világ rendjét. 
A művelt olvasót zavarhatja, hogy a szerző magától értetődő természetességgel, mentegetőzés vagy magyarázatok nélkül szövi mondandóját tényekből, legendákból és okkult eszmékből. Alapvető állítása azonban a néha gubancosnak tűnő szálak között is kibogozható: Az ember lemondott a szellemvilággal valamikor meglévő bensőséges kapcsolatáról, ezért szellemi léte elcsökevényesedett. Helyette az anyagi valóság került ér deklődése középpontjába. Ennek tudható be Kelet és Nyugat kettéválása, ami a történelem folyamán végig konfliktusok forrása volt. Hitler is a Kelettel szemben akart életteret nyerni a német nép számára; azonban nem szellemi, hanem materiális téren, erővel, hatalommal. A keleti kontemplatív életszemlélet és a nyugati ember - már nem is ember, csak "fogyasztó"?! - világfelfogása napjainkra végletesen eltávolodott egymástól. Ravenscroft Rudolf Steiner idézi, a szellem emberét, akit Hitler egyik fő ellenségének tartott: Steiner szerint az európai ember szellem nélküli gépeket és különböző szerkezeteket alkot. Ebben lesz naggyá, ördögi kultúrát teremt vele, gonosz hatalmakat szolgál ki - de csak akkor találhat vissza a szellemhez, miután megtapasztalta az anyagvilág, a technika önmagában semleges, a felelőtlen ember kezében sátáni voltát.  
Ravenscroft szerint - írói fordulat vagy tény? - Hitler is, Steiner is órákat töltött ama bizonyos lándzsa előtt a Hofburgban. Azonban ellentétes útra indította el őket a lándzsa szelleme. Steiner a beavatás helyes útján indult el, ami az ember önmagára találásához, a szellemi világ megismeréséhez, bejárásához vezet. Hitler mindezt erővel, hatalommal akarta elérni, ami emberileg tönkretette őt magát, és visszájára fordította a szellemvilág irdatlan erőit, soha nem látott pusztulást hozva az emberiségre.  
Mi az üzenete Ravensroft könyvének? Az, hogy az ember "emberfeletti" lény - ahogy Nietzsche is mondja. Hatalmas erőket mozgathat meg a szellem világában. De ha ezt felelőtlenül, önös érdekből teszi, ezek az erők ellene fordulnak és mindent elpusztítanak. Az embernek az a hivatása, hogy végigküzdje magát a lét alacsonyabb síkjaitól a magasabbakig. Segítségére lehet ebben számtalan vallás, eszme, mágia, hagyomány, szent, guru, bölcs - hogy ezen a nehéz terepen a számára legjobb utat megtalálhassa. Aki ezeket nem veszi igénybe, rossz útra tévedhet. Ravenscroft azt sugallja: ez a világ része egy nagyobb Mindenségnek, ahol rend van és harmónia, amely végtelenül tágas és otthonos. Az ember megtalálhatja benne a helyét - lándzsa nélkül is. 
M. I.
 
  
 
 

Zecharia Sitchin: A tizenkettedik bolygó / Az istenek városai
 (1. kötet, A tizenkettedik bolygó; 2. kötet, Az istenek városa. 
Bp.: Édesvíz Kiadó, 1996. 241 ill. 191 p.) 
 
 
A tudósok régóta vitatkoznak azon, hogy a bibliai és egyéb ókori teremtéstörténetek szimbolikus, meseszerű alkotások, vagy megtörtént események stilizált leírásai. Zecharia Sitchin két könyvében ez utóbbi mellett foglal állást. Harmincévi kutatás alapján azt állítja, hogy a sumér eposzok, az agyagtáblák ékírásos és képi üzenetei a naprendszer keletkezésének és az ember létrejöttének történetét mondják el. 
Szerinte az asztrofizika és az ókortudomány egy meglevő, sok évszázad alatt kialakult világértelmezéséhez keresi a bizonyítékokat, és ezek hiányában bizonyos feltevéseknél nem merészkedik tovább. Sitchin más utat jár. Merészen átlépi a hagyományos tudományosság határát és magáévá teszi azt a hipotézist, hogy az ókori szövegek istenei valóban istenek, az ott leírt kozmikus méretű események, csodák valóban megtörténtek. Ez a felfogás nem új; Schliemann és sokan mások éltek hasonló módszerekkel, akiket megszállott dilettánsoknak tartottak. Minden kritika mellett el kell ismerni azonban, hogy nagymértékben hozzájárultak a gondolkodási horizont kiszélesítéséhez. 
Sitchin a következő történetet rekonstruálja az Enuma elis kezdetű mezopotámiai teremtéstörténet alapján. Valamikor nagyon régen még csak a Nap és egy ősbolygó létezett, majd ezek sorban létrehozták a naprendszer bolygóit. Ezek között volt egy, amely egy másikkal összeütközve kettéhasadt, és ebből keletkezett a Föld; darabjaiból pedig a kisbolygó-övezet számtalan bolygója. Az ütköző tizenkettedik bolygó hosszan elnyúló elliptikus pályán kering, amely 3600 évenként kerül földközelbe. (A bolygók közé a ókori szemlélet szerint a Napot és a Holdat is beleszámították.) Egy ilyen földközeli helyzetben érkeztek hozzánk értelmes lények erről a bolygóról. A bolygót Marduk istenről nevezték el, a lényeket a nefilim névvel illették. A nefilim-nép oltotta be a Földön már zajló törzsfejlődésbe az értelmet, létrehozva mintegy 300 000 évvel ezelőtt a homo sapienst a maguk mintájára. 3600 évenként, a földközeli helyzetben lehetséges kapcsolatot teremteni a Marduk és a Föld között; Sitchin szerint ezzel magyarázható az, hogy kb. Kr. e. 11 000 évvel váratlanul megjelent a földművelés, Kr. e. 7500 körül a neolitikus kultúrák, majd Kr. e. 3800 körül a civilizáció. az embert a nefilimek azért hozták létre, hogy szolgáljanak nekik; később, miután elszaporodott az ember, el akarták pusztítani, és maguk visszatértek a Marduk bolygóra. A könyv második kötetében Sitchin tehát magyarázatot vél találni olyan jelenségekre, illetve eseményekre, mint a homo sapiens váratlan megjelenése, a paradicsomból való kiűzetés és a vízözön. 
Lenyűgöző Sitchin szövegismerete, mítoszértelmezése. Magabiztosan hivatkozik technikai, tudományos tényekre is, bár forrásainak felsorolásával nem terheli túl az olvasót - részben ennek köszönhetően közérthető és olvasmányos. Nem zavarja, hogy az általa rekonstruált kozmogónia mai tudásunk szerint ingatag alapokon nyugszik. Viszont megvilágít olyan dolgokat, amelyek az őstörténet mítikus homályába vesznek. És kit ne érdekelne, hogy honnan, mi végre vagyunk? Az ősi szövegek vallásos-transzcendens értelmezése másik létsíkra tolja a kérdést. Sitchin a materiális, természettudományos, ok-okozati síkon próbálja magyarázni a világ és benne az ember keletkezését. De épp itt van a bökkenő: az ember lényegesen több, mint anyagi létező. A nagy kérdés az, hogy mennyivel több és honnan, de legfőképp mire van ez a többlet? Az emberiség hagyományai, fejlődése a lét további, elvont tereinek meghódításaira, "belakására" ösztönöz. A kultúra, a szellem alkotásai, a lélek mélységei, a szépség és a többi igazán emberi azonban nem "kívül" van, hanem forrásai az emberben belül keresendők. A nefilimek remek érzékkel alkották az embert; minden bizonnyal érdeklődéssel figyelik, mi lesz belőle. 
Sitchin könyve egyfajta "tudományos" eredetmítosz. Megerősíti az azonosságtudatát, biztonságérzetét azoknak, akik nem tudnak mit kezdeni az emberi lét vallásos, illetve a hétköznapi valóságon túlmutató elvont-transzcendens megközelítésével. Azt sugallja, hogy biztos múltunk van, tehát a jövőnk is biztos, mert felsőbbrendű lények vigyáznak ránk. A felelősség azért, ami történik, nem csak a miénk. A nefilimek majd jönnek, de lehet, hogy már itt is vannak. 
Borzongató kérdés: Mit kezdünk majd egymással? A válasz részben tőlünk függ... 
M. I.
 
  
 
 

VÉNUSZ HALÁLA 
Adrian Gilbert-Maurice Cotterell: Maja próféciák. 
Egy elveszett civilizáció megfejtett titkai. 
(Budapest: Larus Kiadó. 1996. 351 p.) 
 
 
Miután Adrian G. Gilbert a "The Orion Mystery" című könyvében (Robert Bauvallel közösen) megírta a csillagokkal kapcsolatos, újfajta elképzeléseit az egyiptomi piramisokról, megismerkedett egy megszállott kutatóval, Maurice Cotterellel, aki egy maja szarkofágfedél rajzolatai, valamint a napfoltciklusok elemzése alapján próbálta megfejteni, hogy miért is omolhatott össze a maják civilizációja. Így állt össze e kötet szerzőpárosa. 
Cotterellnek radikális elképzelései vannak nemcsak Amerika történelmével, de az egész emberiség jövőbeli sorsával kapcsolatban is. Sokan abban bízunk, hogy ha abbahagyjuk a környezetszennyezést és visszatérünk egy természetes életmódhoz, miközben persze leküzdjük a túlnépesedést, akkor talán megússzuk, szóval elméletben lehetségesnek tartjuk, hogy az emberiség harmóniában éljen a bolygójával. De mi van, ha ez egyáltalán nem az emberiségen múlik, ha léteznek olyan kozmikus tényezők, amelyeket nem tudunk befolyásolni. Cotterell úgy gondolja, és a maják példájával igazolja, hogy a civilizációk felemelkedését és hanyatlását nem önmaguk, hanem a Nap szabályozza. 
Számos könyv jelent már meg a maja civilizációról, de eddig senki sem volt képes megfejteni sajátos kettős naptárukat. A könyv részletesen foglalkozik vele, hogy miért dolgoztak ki olyan összetett rendszereket az idő mérésére, mint a "hosszú időszámítás". A maják nemcsak a napok számolásával mérték az időt, kiváló csillagászok is voltak. A klasszikus maja templomok bejáratait, tetőzetét, a maja boltívet, illetve különleges stílusjegyüket, az ún. fésűdíszt gyakran úgy tájolták, hogy láthassák bizonyos csillagok felkelését, delelését és lenyugvását. Vagyis a templomok egyszersmind csillagvizsgálók voltak. Különösen a Fiastyúk, a Merkúr a Vénusz, a Mars és a Jupiter mozgása érdekelte őket. Természetesen a Nap és Hold járását is ismerték, és előre megjósolták várható fogyatkozásaikat. Csillagászati megfigyeléseiket referencia-táblázatokkal kombinálták, így következtettek a jövőbeni történésekre. 
A maják hite szerint saját korukat három korábbi kor előzte meg, s ezeket a korokat nagy katasztrófák választják el egymástól, amelyekben majdnem minden élet elpusztult. A híres azték naptárkő közepén Tonatiuh, a kinyújtott nyelvű napisten látható, körülötte pedig az elmúlt korok istenei. Cotterell felismerte, hogy Pakal maja király sírjának fedőlapja is hasonló jelentőségű: a szarkofágfedél ábrái feljegyezték a világtörténelem fő eseményeit, melyek a maja mitológiával kapcsolatosak, és bizonyos értelemben szent teremtéskönyvüket, a Popol Vuhot illusztrálják. Az emberiség születéséről szóló tündérmese mögött valószínűleg egy mélyebb értelem rejtőzik, egy katasztrófatörténet mitológiába csomagolva. De hogyan függ össze mindez a maja kultúra hirtelen bekövetkezett hanyatlásával? 
Ez a titokzatos nép, amelynek magas fokú civilizációra utaló emlékei Közép-Amerika őserdeinek mélyén rejtőzködnek, több mint kétszáz éve foglalkoztatja a tudósokat, a felfedezőket és az írókat. A szemlélőket csodálattal tölti el piramisaik, templomaik és palotáik tökéletessége, ma pedig már a kőbe vésett feliratokat is kezdik megfejteni. A maják a korai kezdetektől a hozzávetőlegesen isz. 600-800 között volt aranykoron keresztül a posztklasszikus kor végéig - amely még néhány évszázadon keresztül tartott - számtalan világraszóló remekművet hoztak létre. Azután éppoly rejtélyesen, ahogyan felbukkantak, el is tűntek a történelem színpadáról. Valamilyen esemény következtében civilizációjuk összeomlott, városaik elnéptelenedtek. Az általuk lakott terület nagy részét újra visszahódította az őserdő, mígnem a romokon előbb a toltékok, majd az aztékok emeltek újabb városokat, megőrizve elődeik tudásának egy részét, így a mitológiát és a csillagászati ismereteket is. 
A maják számára a legnyugtalanítóbb dolog a Nap volt, ezért Cotterellnek pontos információra volt szüksége arról, hogy mi történt a Nappal ezekben a régmúlt időkben. Kidolgozott egy elméletet a napfoltciklusok és az azték és maja naptárak "hosszú szám"-mal való időmérésének összefüggéseiről. Valószínűsítette, hogy a maják "szuperszáma" azonos a Nap mágneses terének elmozdulási vagy megfordulási periódusával, ugyanakkor összefüggést talált a naptevékenységi ciklusok és az emberi termékenység között is. 
Lehetséges volna, hogy a maják, akik bámulatba ejtő civilizációs eredményeik ellenére kőkorszakinak tűnő körülmények között éltek, ilyen pontos tudással rendelkeztek volna a napfoltokról? Valóban voltak emlékeik a mítoszaikban feljegyzett hatalmas tragédiákról, amelyek majdnem elsöpörték az emberiséget (vízön, jégkorszak stb.)? És valóban képesek voltak arra asztrológia, numerológia, álmok vagy bármi által, hogy jóslatokat készítsenek a jövőről? E kötet szerzői időt, fáradságot, költségeket nem kímélve járták végig Közép-Amerika régészeti lelőhelyeit, szembesítették egymással a maják előtt és után élt népek hitvilágát, s a transzatlanti hagyományok és Atlantisz bizonyítékainak nyomon követésével új összefüggéseket tártak fel az emberiség egykori közös tudásáról is. Ha ez némileg választ ad is a múltra, de mi a helyzet a jövővel? 
Cotterellt a maják pusztulásával kapcsolatban elsősorban az érdekelte, hogy ők látható módon előre jelezték a Nap mágneses terének megfordulását, ismerték annak a termékenységre gyakorolt negatív hatását. A termékenységrítusokkal kapcsolatos megszállottságuk és az, hogy személyes véráldozattal szolgálták a Napot és a Földet, magyarázható mind a születési arány csökkenésével, mind a tragikus csapadékhiánnyal. A szoláris ciklusokat tovább követve a ma időszakig feltűnik, hogy hasonló klimatikus változásoknak vagyunk már tanúi, és az egész bolygó felszínén megfigyelhető az elsivatagosodás. A szerzők utalnak Immanuel Velikovsky történész fejtegetéseire, aki szerint a Földet elpusztíthatja tűz, víz, szél és vulkanikus eső is. Ez mind hasonlít ahhoz a képhez, amely a maja mitológia négy korszakának véget vetett. Az ő napfolttevékenység-kutatásai és a maja jövendölés az ötödik korszak végéről a Föld mágneses térfordulásával köthető össze. Ez és az ehhez társuló kataklizmák szerinte isz. 2012 táján fognak bekövetkezni. A szerzők is hasonló következtetésre jutnak: A maják időszámítása szerint a legutóbbi korszak kezdete Vénusz születése volt, Ketzalkoatl csillagáé, ie. 3114. augusztus 12-én. A korszak legutolsó napja 2012. december 22., amikor kozmikus kapcsolat jön létre a Vénusz, a Nap, a Fiastyúk és az Orion között, mivel csak a Vénusz "született" az előző dátum idején, most pedig majd szimbolikusan "meghal". Ha a jóslatok igaznak bizonyulnak, ez lesz a valaha ismert legnagyobb katasztrófa az emberiség történetében. Edgar Cayce, a századunk első felében élt látnok, erre az időre teszi az elsüllyedt kontinens, Atlantisz felemelkedésének lehetőségét, de más jelentős változásokat is jósolt. 
Cotterell napfoltelmélete magyarázatot kínál az okokra: a Nap mágneses mezejének változása váltja ki a Föld mágneses terének megfordulását, és az ezzel járó kataklizmákat. Szoláris-genetikai elmélete (amely úgy látszik, valaminek az újrafelfedezése), ha a legcsekélyebb mértékben is helytálló, akkor bolygónk minden lakója számára sorsdöntően fontos. 
B. É.
 
  
 
 

Az ezoterikus világ - a tudomány kiterjesztése? 
Viktor Farkas: A létezés titkai 
(Bp.: Magyar Könyvklub, 1995. )
 
 
"Az igazi természeti törvények okkultak (rejtettek)" 
"A tudomány nem más, mint a világban való erőszakkal történő rendteremtés önkényes kísérlete" 
"Mi teremtjük a realitást" 
 
A görög racionalitás nyomdokain haladó európai gondolkodás megalkotta a tudomány fogalmát; felosztotta és beskatulyázta a tudást. Ami a skatulyákba nem fér bele, azzal nem foglalkozik, anomáliának tekinti. A tapasztalhatóból, mérhetőből, kiszámíthatóból indul ki, és innen jut el fokozatos lépésekben az általános törvényekig, igazságokig. 
A Bécsben élő Farkas Viktor ebben a könyvében nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy kimutassa: a tudomány fenti felfogása alapján az ember egyrészt nem képes megérteni, megragadni a körülötte zajló világ egészét; másrészt naponta szembesül olyan jelenségekkel, amelyre ez a tudomány nem ad magyarázatot. A létezés ugyanis végtelenül gazdag, sokrétűbb, mint amit abból korlátozott lényünk felfogni, befogadni képes. A hagyományos tudomány csupán jelentéktelen morzsája annak a végtelen mindenségnek, amely körülvesz bennünket. 
A szerző otthonosan mozog nemcsak az ezoterika, hanem az ismeretelmélet, tudományfilozófia, fizika, biológia, pszichológia, parapszichológia stb. legújabb eredményei között, szinte mindenről tud. Nem kíméli az olvasót sem, számolatlanul zúdítja nyakába a zavarba ejtő kísérleti eredményeket, megfigyeléseket, esetleírásokat. Ezek között elegáns gesztussal teremt meglepő kapcsolatot. Merész hipotéziseket kap fel, amelyekből az univerzum és az ember viszonyára nézve von le következtetéseket. Bőbeszédűsége, csapongó stílusa zavaró. Joggal minősíthetnénk tudománytalannak, ha a tudományosság igényével íródott volna. Farkas azonban éppen arról beszél, ami a tudományon túl van. 
Helyesen mutat rá arra, hogy korunk tudományos világképe teljes joggal tekinthető ugyanolyan misztikusnak, mint az ezoterikus elméletek. A modern tudomány kísértetiesen hasonlít a valláshoz: megvannak a maga dogmái, templomai, papsága, hierarchiája, szertartásai. És bár hallatlan eredményeket mondhat magáénak, mélyen lenézi azt, aki "nincs benne a brancsban". A modern tudomány elszakadt az emberi igazi igényeitől. És ha nem képes szolgálni az embert, akkor létjogosultsága megkérdőjelezhető. 
Ez a gondolat már a Bécsi Kör filozófusaiban is megfogalmazódott; Popper falszifikációs elmélete vagy Feyerabend anarchista ismeretelmélete alapjainál feszegeti a kérdést: mi tekinthető valójában tudománynak? Racionális tevékenység-e egyáltalán? Ha a világ mai állapotát és tendenciáit nézzük és benne a modern tudomány szerepét, jogos a kérdőjel. 
Továbbá: tudatunk, agyműködésünk normálisnak elfogadott ébrenléti formája csak egy a sok lehetséges közül; számos jel utal arra, hogy vannak (lehetségesek) más tudati formák is. Öntelt és buta dolog kizárni más szellemi létformák, létezők létét csak azért, mert nem tapasztaljuk azokat naponta. 
Farkas szerint éppen ezért itt van az ideje annak, hogy a tudomány határait kitágítsuk. De ami a legfontosabb: új módszerre van szükség. Nem az egyesből, a részekből kell az egész felé közelíteni, hanem az egész (mindenség, univerzum) felől jövő információkat kell felfogni. Számtalan példával illusztrálja ennek különféle módjait, eseteit. Nemcsak bemutatni igyekszik ezeket a technikákat, hanem meg is akarja tanítani. Abból indul ki, hogy az ember rátalálhat azokra a csatornákra, amelyeken keresztül közvetlen kapcsolatot teremthet a létező valóság egészével. Ezáltal a lét új, eddig ismeretlen dimenziói nyílhatnak meg számára. 
Ismerős szövet, tucatnyi újságcikk ontja naponta az efféle gondolatokat. Mennyivel több, amit Farkas állít? Mit is mond tulajdonképpen? A boldogság-siker-egészség-szerelemreceptek helyett "csak" annyit: Mintha a világnak (mindenségnek) számtalan más, végtelenül értelmes arca (dimenziója) volna, amire rá sem nézünk, pedig mutatja magát. Mintha az ember képes volna (tudatával, érzékeivel, pszichéével, egész lényével) felfogni, kiválogatni a számára elérhető és lényeges üzeneteket. Ha pedig ez megtörténik, a viszonyulásai, az élete minőségileg gyökeresen megváltozik, mintegy más világba kerül. 
A vallásszociológusok elnézően bólogatnak: láttunk már ilyent, az információs forradalmak idején a hagyományos tudás manifesztumai válságba kerülnek, mert látszólag nem tudnak megfelelni a kihívásoknak. Ezért az ember ilyenkor az önazonosságot gyakran találja meg valamilyen perszonális ideológiában, vallásban, melyek egy idő után éppoly alkalmatlannak, elégtelennek bizonyulnak, mint az elvetett intézmények. 
Farkas Viktor ezoterikus világ leírásában például hiányos a horizontális, emberek közötti viszony, kapcsolódás. Az ezoterika figyelmét messzemenően az emberben és a világban felismert mindenség és annak megfelelései kötik le. Jóleső érzéssel nyugtázhatjuk, hogy az ökofilozófia alapgondolata is; de ugyanez megcsillan a nagy vallások tanításainak legmélyén is. Az ökológia (és a hiteles vallási formák is) azonban gazdag kapcsolatrendszerben működtetik ideológiájukat, ami kihatással van életünk és a környező világ alakítására is. 
Hiba volna azonban számon kérni a teljességet egy könyvön. Farkas munkájának nagy érdeme az, hogy előkészíti a szintézist a hagyományos európai értelemben vett tudomány és az emberiséggel egyidős (vagy régebbi?) tudás között. Erre a szembesítésre számtalan próbálkozás történt már, eddig azonban rendre kölcsönös elutasítás lett a vége. 
A szerző Niels Bohr szavaival zárja könyvét: "Mély igazság az olyan kijelentés, amelynek ellentéte szintén mély igazság." 
M.I.
 
  
 
 

Nárcisz pszichéje
Christopher Lasch: Az önimádat társadalma
(Bp. : Európa, 1996, cop. 1984. 372, [3] p.) 


1984-ben olvashattuk először magyarul Christopher Lasch szarkasztikus, ugyanakkor ijesztően tárgyilagos Amerika-analízisét. A szürke évek vége felé jártunk, nemcsak a hagyományos ellenzék verette meg magát programszerűen a tömegdemonstrációkon, de a múlt nélküli, alig huszonéves egyetemisták is hangosan kezdtek beszélni. Ekkoriban alakult meg a FIDESZ, és a legfelső vezetést leszámítva mindenki tudta, hogy néhány éven belül alapvetően megváltozik az élet minálunk. Hogy milyen irányban, azt persze csak saccolgatni lehetett. Mindenesetre, amikor Az önimádat társadalma betört az értelmiség könyvtárába, az abban vázolt siralmas kép egyáltalán nem tűnt számunkra közeli fenyegetésnek. A szabadságát feszegető magyar társadalom erőfeszítéséből hiányzott a jövő józan rekonstruálása. A Lasch által bemutatott Amerika egészen más volt, mint amiben az akkori romantikus demokratizmusunk bízott. Úgy tűnt, mintha részeiben ránk nézve is lehetséges, de merőben más problémakörről beszélne, mint a miénk. 
Pontosan tíz év telt el azóta. A könyv újabb magyar kiadása alapos önvizsgálatra ad alkalmat. Mindaz, amit Lasch a nárcizmus lélektanáról, társadalmi csapdáiról lejegyzett, Magyarországon totális és komplex válságba torkollott. Az amerikai fekete-kérdést nálunk a cigányokkal és más kisebbségekkel szembeni folyamatosan süllyedő toleranciaszint, a módos középosztályban jelentkező 
 válságtüneteket a minden rétegében emberileg tönkrement magyar valóság helyettesíti. De gyökereiben és megnyilvánulásaiban egy Lasch-éhez hasonló hazai szociográfiai elemzésből talán azonos betegség bontakozna ki a magyar társadalom kórlapján. Ha netán valaha készülne ilyen. Mert nem véletlen, hogy Az önimádat társadalma éppen akkor íródott, amikor a hatvanas évek felhorgadó hite csúfos vereséget szenvedett a modern fogyasztói társadalom önbutító mechanizmusain. A hippi-mozgalom és Vietnam, a Watergate-ügy és Martin Luther King meggyilkolása ekkor már mind megtörtént. A markánsabb politikai történések között, egy viszonylagos lapályon, könnyebb átlátni a folyamatokat, mint egy harsányabb, bizonytalanabb csúcspontról tekinteni a múltba és a jövőbe. Mi még nem értünk át az egyértelmű elemezhetőség túlpartjára: nálunk a történelmünkből fakadó törések után még csak most formálódnak a gyógyíthatatlan ezredvégi skizofréniák. Mostanában lesz nyilvánvalóvá, hogy nem pusztán a szabadságunk hiányzott az elmúlt negyven évből, és hogy nem folytatható minden attól a mozdulattól, amellyel 1948 kiradírozta a polgári értékrendet a magyar társadalomból. 
A legnagyobb csalódás ma talán éppen ez a diszkontinuitás. Ez húzza ki a talajt az idáig reménykedők lába alól, ez gátolja meg a hagyományos értékek valódi feltámasztását. De mellette naponta nézünk szembe azzal a sokoldalú kérdéskörrel, amit Lasch aggályos pontossággal csoportosít: az oktatás színvonalának gyors süllyedése, a nemek viszonyában rejlő bizonytalanságok, a család szétzüllése, a reklám és a propaganda mindenre kiterjedő, 
 deformáló hatása, a tömegtájékoztatás pszeudo-információi, a csonka családokban kitermelődő személyiségzavarok, és az elnyomás új, kifinomultabb apparátusa. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a magyar társadalom tíz esztendő alatt beérte az amerikai szétesés-tüneteket, mialatt fényévekkel maradt le a termelés, a technológia, a művelődés terén. Ezek tények, de nem igazságok. Az igazság az, hogy a logisztika uralta huszadik század végi világ lényegében mindenütt azonos tüneteket generál. Ezekhez járul még hozzá a "helyi színezet": a magyar társadalom esetében a már-már járványszerű önértékelési zavar, a kilátástalanság és a szellemi bénultság együttes kórja. Azzal együtt, hogy nálunk a felsőoktatás például még mindig univerzális tehetségeket képes kitermelni, átlagban és a helyi viszonyokhoz képest sokkal többet, mint az önimádat Amerikájában. Vagy hogy a csak romjaiban létező középosztály jóval tudatosabb, a szűkülő értelmiség jóval felelősségteljesebb magatartásmintát ad tovább a gyermekeinek, mint a tengerentúlon. Még mindig sokan vannak, akik távol képesek tartani magukat a televízió fizikai és szellemi sugárzásától, az agresszív reklámhadjáratoktól, a fogyasztás őrületétől. Talán egy hajszállal könnyebb is: nincs miből. 
Ám ez csak a helyzet felületes szemlélése. A valóság sokkal mélyebben van: ott, ahol könyve végén Christopher Lasch jó érzékkel keresi az okokat. Az általa végigvett jelenségek, a tömegpszichózis, a reklám, a divat, a sport ideológiája, az oktatás, a család belső élete, a nemek háborúja, az egyre 
 alacsonyabb szintet követelő munkahelyek, az öregség értékelése és a személyiségminták eltűnése mind egyetlen közös problémaforrásból áramlik. A mai Amerikának nincs hite a jövőben. A statisztikák szerint a mai Magyarországnak még annyi sincs. Egy társadalom, amely nem bízik saját jövőjében, amelynek értékrendszerében a tudás felhalmozása, az egyéni szabadságba vetett hit, az öregség tisztelete szinte egyáltalán nem szerepel, felszámolja saját életképességét. 
Lasch kevés helyen utal egyértelműen a vallás hiányára. Helyette a folytonosságérzet megszűnését emlegeti, a zavarodott tudatosságot, az ösztönök száműzését. Nem beszél arról, hogy a specializálódás eltünteti a teljes embert, a gondolkodó és a világra mint egységre figyelő homo sapienst; csak az önimádat emberéről. Nem állítja, hogy új homo-faj jelent meg a huszadik század végén. Csak sejteti, hogy az ijesztő vízió, amelyet ő mai Amerikának nevez, hamarosan világméretű jelenség lesz. Jövőtlen, tudatlan homo burocraticusok egyenállama. Túlzásnak tarthatjuk azt a kíméletlenséget, amellyel lekezeli társadalmának minden megnyilvánulását, ijesztőnek, hogy egyetlen kis rést sem hagy, hogy megnyugodva tegyük le a könyvét. Igaza volt: 1978-ban Amerikában ez a látszatmegnyugvás hamis lett volna; 1997-ben Magyarországon is az. 
G. E.