Vass Csaba

BOLDOGSÁG A KRIPTÁBAN
Jean Baudrillard: Amerika
című könyvének rövid ismertetője (Magvető, 1996)

Tizenkét év nemcsak történelmileg, még egy ember életében sem túlságosan nagy idő: egy új lélek még csak a kiskamasz korig érhet el ennyi év alatt. Vannak azonban korok, amikor e néhány év drámai változásokat hozhat magával. Ez történt Baudrillard 1985-ös amerikai utazása és a napjainkig eltelt időszak között is. Aminek akkor csak első jeleit lehetett észlelni, mára már szinte lezajlott: a világrendszerváltás olyan pontjáig ért el, ahonnan visszafordulni már nem lehet. Innen, a világrendszer-váltó fordulaton túlról már jól látszik, hogy amire Baudrillard építette az amerikai sivatag iránti elbűvöltségét, megalapozatlan volt. Nem is a pehelykönnyű utólagos okoskodás élvezetéért, de a tévedések végzetessége okán mégis a bekövetkezett jövő nézőpontjából ajánljuk olvasni ezt a Magvetőnél megjelent, létmódok közt eligazítani akaró útikalauzt.
 

Hogyan is olvassuk ezt a könyvet?

Nem tanácsos elsőként a sziporkák mellékútvonalait végigjárni. Merthogy ez a modern módon megszokott lineáris olvasás megakadályozza e posztmodern kalauz követését. Inkább a létmódok közt kanyargó főbb mélyutakra, az írás mélyebb szerkezeteinek bebarangolására kell figyelmünket fordítanunk. 

Először is, a lineáris olvasat, azaz az elsődleges jelentés terepein járva azt látjuk, hogy a három nagyobb egységre tagolt könyv szinte mindegyik részében ugyanazok a fő motívumok térnek vissza, ezért a felszínen úgy tűnhet, csupa önismétlés e beszámoló. Mégsem mondhatjuk, hogy a szerző egyszerűen csak ismétli magát, ajánlatos nem is mint ismétléseket olvasni fejezeteit. Az ismétlés - mint azt Kierkegaardtól tudjuk -, mivel sohasem sikerülhet ugyanolyanra, maga a változás, a megkülönböződés, s az ismétlésnek ezt a titokzatos tulajdonságát Baudrillard sokszorosan ki is használja. 

Az első részben, amelynek két fejezetét még európai nézőpontból fogalmazta meg a szerző, s amelynek Az enyészet pontja, illetve Az űrhideg Amerika címeket adta, mindent elmond az általa látott Amerikáról, amit majd a második rész két fejezetében - A megvalósult utópia és A hatalom vége - újra leír. Csak éppen mindent ellenkező előjellel állít elénk: mindazt, amit európai nézőpontból Amerikából negatívnak láttat, s amit a könyv ajánló sorai szerint még a botrányokban honos Rolling Stones is "mindig dühítőnek" talált, a második részben ellentétébe fordítja. S azzal viszont, hogy a negatívat pozitívvá változtatja, az európai olvasót dühíti fel. Ezzel az ellentétként történő megismétléssel azonban, minden bizonnyal jól gyanítjuk, Baudrillard nem egyszerűen bosszantani akarja az olvasót - a posztmodernben a polgárpukkasztás egyébként is snassznak minősül már. Mondhatnánk, az első és a második rész viszonyát a dekonstrukció adja, azaz a közönséges pukkasztásnál sokkal mélyebben támad rá Baudrillard az európai polgárra: az ellentétes értékként való ismétlés a bukott európai polgár dekonstrukcióját szolgálja. 

Ezzel a dekonstrukcióval - amely, tegyük hozzá, minden ízében jogos - nem ér azonban véget a könyv, bárha amerikai kritikusai érthető módon csak eddig a pontig követik is a szerzőt. Az enyészet helyét "elbűvölővé" - a szó maga is árulkodó felhívás a továbbértelmezésre - átdicsőített közönséges Amerikáról szóló kötet egy rövidke résszel zárul, amelynek a címe: Sivatag mindörökké. Az enyészet helyéből útikalauzában a megvalósult polgári utópia közönségességének megdicsőülésébe vezet át ugyan előbb a szerző, de ezzel a fejezetcímmel végül mégis kimondja véleményét: a megvalósult utópia az örök sivatag. Azaz a dekonstrukciót is dekonstruálja. A dekonstrukció dekonstrukciójáról viszont Richard Rorty azt mondja, hogy az tulajdonképpen az irónia. Amivel Baudrillard talán arra szólít fel, hogy a megvalósult utópiát, miközben hatalmát halálosan komolyan kell vennünk, iróniával kellett megközelítenünk. Nekünk, közép-európaiaknak viszont már nagy gyakorlatunk van az iróniában; tudjuk, hogy nem közvetlen jelentését, hanem mögöttes üzenetét kell komolyan vennünk, s az üzenet félreérthetetlen.

* * *

Amerika az európai polgár szemével: a sivatagi mutánsok Funeral Home-ja

A könyv először a 35. oldalon ér véget. Baudrillard itt bejelenti: Az utazás véget ért. S valóban, majdnem minden olyan helyszínt felemlített már, amelyre a későbbiekben majd visszatér. S majdnem mindent el is mondott, amit egy európai polgár Amerikából láthat. Felfedezte azt a nagy metaforát, amely uralja majd az egész könyvet: körülírta, amit majd száz oldallal később ki is mond: "az egész Amerika sivatag", emberi sivatag. Elmondta azt is, kikből is áll ez az emberi sivatag: egyik szélén Las Vegas mint egy kurva, a másikon a mormon Salt Lake City, a transzszexuális mutáns mutatja magát. Ami közte van, például New York pedig az űrhideg közömbösség és kapcsolattalanság városa. "Az emberek nem keresik egymás tekintetét és végül már nem is látják egymást. Az utcán úgy keresztezik egymás útját, hogy nem is néznek egymásra." (122) Akárhová néz is az 1789-es év polgára, akivel Baudrillard azonosítja az európai utast ("Minket itt Európában az 1789-es forradalom jelölt meg... 98.), a sivatag terjedését látja. "Márpedig a szellemi sivatag, a társadalmi elsivatagosodás letisztult formája szemlátomást terjed." (12) 

A kapcsolattalanság, a közömbösség, az űrhideg közöny Baudrillard-féle látomása azonban nem egyszerűen a szociológusok magányos tömegének újraemésztett változata. Amiről ő beszél, az egyszerű elmagányosodáson jóval túl van: ő a már dekonstruált társadalom képét rajzolja elénk. Ezt a furcsa szót, a dekonstrukciót többnyire mint szellemi tornamutatványt szoktuk emlegetni, s irodalmi esteken, esetleg filozófiai vádaskodásokban alkalmazzuk egymással szemben. Amerikában, az empirikus utópia, a kapásból megvalósított bármi honában azonban a dekonstrukció fantáziálásból az életmódba került át. Baudrillard azt mondja, ez a társadalom abban különbözik az európaitól, hogy hiányzik belőle a középpont. A dekonstrukció fő támadását pedig éppen a középpont, a világ gyémánttengelye, az erkölcs ellen vezeti az elméletben, Amerikában pedig a gyakorlatban. " ...de a döbbenet számunkra Porterville maga, amelyből totálisan és számunkra felfoghatatlan módon hiányzik a központ. Föl-le bejárom minden utcáját, de nem tudom eldönteni, mi is lenne itt az, ami egy központra hasonlít. Még bankok sincsenek, hivatali épületek, polgármesteri hivatal sem - a városnak nincsenek koordinátái..." (84) Persze Porterville világvégi sártaposó, s ráadásul chicano település. Annál inkább példa értékű, mert még az ősit is magához hasonlítja az Amerikát egészében, a "felvéget" is jellemző középpont nélküliség. "A középpontból történt kezdeti kicsusszanásuk magyarázza... hogy mindig jelen lesz a központosítás hiánya, és az erkölcsök és a kultúra szintjén a decentralizáció és az excentrizmus..." (105) S végül: "Nem rombolták le a teret, egyszerűen csak végtelenné tették a központja lerombolásával." (128) S ennek következménye a dekonstrukció kifejlete, "a pozitív és negatív hatások szétválaszthatatlansága, a fajok, technikák, modellek egymásba csúszása...", az, hogy "Az egyébként lényeges különbségtételeknek itt nem sok értelme van." (87) 

A szociológusok megírta magányosság még csak a személyközi kapcsolatok hiányjelensége volt, a Baudrillard megírta magányosság a kulturátlanság - nem egyenlő kulturálatlanság! - és az erkölcstelenség természetes állapota. A magányos tömeg emberatomjai még vágyódtak a kapcsolatok után, az európai polgár szemüvegén át látott Amerika mutánsai azonban már ebben az űrhideg magányban, kapcsolattalanságban, közömbösségben érzik magukat otthon. Az amerikai város nem is emlékeztet szülői európai városára, "az amerikai város a sivatag folytatása", amiből az európai oikoszt is dekonstruálták, a halál maga. "Az otthonok kriptaszerűek, bár minden a derűt szolgálja bennük. A zöld növények utálatos jelenléte mindenütt a halál igazi lidércnyomása, az üvegajtók, mint Hófehérke üvegkoporsója, a sápadt és törpe virágok tömege, mint sclerosis multiplex terjed a házak körül... a vásárlások halottasházával, a szupermarkettel együtt... végül az asszony és a gyerekek, mint a siker sugárzó tünetei... minden azt sugallja, hogy a halál végre meglelte ideális lakhelyét... Santa Barbara illatos szikláinak villái olyanok, mint a funeral homes." (43) 

A dekonstruált Amerikában, a sivataggá lett városok, a kriptává tett otthonok közönyös, kulturátlan, kapcsolattalan és erkölcstelen birodalmában a mutánsok fő tevékenysége az áldozat. De ez is sivatagi módon. Nem embert áldoznak itt ünnepeken, hanem az emberséget, minden percben. Ezért az áldozat: enyészet. Az emberség elenyészése. Amerika az emberség elenyészésének pontja. "Vad kultúra ez: feláldozza az értelmet és minden esztétikát, miközben betű szerint átírja a valóságba." (127)
 

A megvalósult utópia: boldogság a kriptában

Az űrhideg Amerikai vázlat után, a 94. oldal harmadánál aztán másodszor is bevégződik a könyv, legalábbis a '89-es polgár számára, akit Baudrillard kritikája tárgyául választott. Az "esztétika, érzelem, kultúra, ízek, csábítás, erkölcs, különbségtétel... kritikai értelem és transzcendencia" európai polgárát Baudrillard ugyanis nem hagyja foteljében hátra dőlve elégedetten magára mutatni: Ecce homo polgárka. Kíméletlenül fejére olvassa, hogy a versenyben alul maradt. Hogy mit sem ér "hősies különbségtétele természet és ember közt", a kritikai értelemben bízó fensőbbsége, az esztétika iránti érzéke: "Sosem fogjuk utolérni őket. ...Csak másolni fogjuk őket, ötven év késéssel parodizálni, mellesleg sikertelenül" (101), "a lelkük mélyén Európa olyan nekik, mint egy elegáns Harmadik Világ" - idézi Huppertet. (105) Ahogy a szociológusok magányos tömegéhez képest is többet tudott azonban mondani, most a közgazdászok által már a könyv írásakor, 1985-ben is évtizede közhellyé koptatott lemaradás megállapításával se elégszik meg Baudrillard. Nem egyszerűen arról beszél, hogy itt a gazdagság olyan szintre emelkedett, hogy a létezés már nem jelent többé gondot senkinek, ez túl olcsó lenne egy posztmodern írónak. Nem is hagyja az európai polgárt, hogy az "egyetlen létező primitív társadalom" győzelme miatt érzett fölényes beletörődésből fabrikáljon megának felmentést a vegetáláshoz. Űrhideg közönyösséggel tart tükröt a polgár elé: megvalósíthatatlannak remélt önmagad győzött le. Híressé vált elődjére, Tocqueville grófra célozgatva mutatja be, hogy az elsivatagosodott városok és a funeral home-ok Amerikája nem idegen a polgári Európától, ellenkezőleg, a '89-es polgár utópiáinak megvalósítása. "Megtartotta-e az Újvilág az ígéretét? Elment-e a végsőkig a szabadság jótéteményeiben, vagy csak az egyenlőség gaztetteiig jutott?" (114) "A tengeren túlra szállítva az eszme megtisztul történelmétől, konkretizálódik, új vérrel és kísérleti energiával telítődik. Az »új világok« dinamizmusa jól bizonyítja, hogy fölötte állnak az anyaországuknak: működtetik az eszmét, amit a többiek úgy kultiválnak, mint végső és titkon elérhetetlennek tartott célt... Brutálisan a tengeren túlra vetítve lényegüket, a történelmi társadalmak elveszítik az ellenőrzést saját fejlődésük felett. A saját magukból kiválasztott eszményi modell végez velük." (10-101) "Kultúránk végének ideáltípusát Amerikában kell keresnünk... az amerikai életmód nyújtja értékeink - nálunk hiába jövendölt - végének teljes analitikus tablóját." (126) S megadja a kegyelemdöfést is a polgárnak: nemcsak hogy nem idegen, hanem saját gyermeked győzött le, de önmagadat is csak őbenne ismerheted meg. A '89-ben megálmodott "Európa kulcsát nem befejezett múltjában, hanem abban a parodisztikus és részegítő, fantasztikus előrejelzésében lelhetjük fel, amit az Újvilág jelent." (133) 

A rátarti polgár, mondja Baudrillard, nem tehet mást, tudomásul kell vennie, hogy a sivatag, a funeral home nem ellenére keletkezett elfajulás, hanem önmaga, ideális énje történelmi fékek és ballasztok nélküli megvalósulása. 

S Baudrillard tovább fokozza, pökhendin a lemaradt polgár arcába vágja: nem nézheted eltorzult gyermekedet a régi szemüvegeden át: "Ugyanazzal a lelkesedéssel kell néznünk Amerikát, amellyel az amerikaiak saját sikereiket, barbárságukat és hatalmukat nézik. Máskülönben egyáltalán nem értjük meg, és semmit nem értünk meg saját történelmünk végéből." (126) S miért kellene ezt tennünk, miért kellene elfeledkeznünk a magunk jó nézőpontjáról? Ezt is a képünkbe vágja a "tényekben naivul hívő", azaz amerikanizált Baudrillard: "Akkor hát ez egy megvalósult utópia, egy sikeres forradalom? Igen, ez az! Mégis, milyen legyen egy sikeres forradalom? Ez a paradicsom. Santa Barbara a Paradicsom. Disneyland a Paradicsom, az Egyesült Államok a Paradicsom. A Paradicsom az, ami - vagyis történetesen gyászos, monoton és felületes. De ez a Paradicsom, nincs másik." (126) 

Aztán ha így lejáratta, segítő kezet is nyújt szeretve megvetett polgárának Baudrillard: "Mert képtelenség életben maradni a lét nehézségein túl, pusztán az ég, a sziklák, a szörf és a sivatagok zökkenéstelen folyamatosságában, ahol a boldogság az egyetlen hipotézis." (154) Azaz azt állítja, hogy a megvalósult polgári utópiában, a sivatagban felállított funeral home-okban nemcsak a barbárság, de a boldogság is megvalósult.

Baudrillard igaza: Európa/Világ vigyázz!

Egy vérbeli dekonstruktőr azoban nem állhat meg a boldogság a kriptában állításánál. Ez lapos fityiszmutogatás lenne csak, gyerekes bosszantása a felnőtteknek. Baudrillard-t azonban más fából faragták, olvashattuk magyarul is már ennek tanúságát a "szimulakrumok" elemzését tartalmazó művében. A boldogság a kriptában önellentmondásával ezzel a szándékolt és beépített gyengeséggel túl is mutathatott önmagán. Illetve "a tények csináltságáról mit se tudó" amerikaiak módján a világhatalom tényének meghódoló mutáns önmagán, s ha nem is olyan direkten, mint az előző idézetekben, de újabb olvasási utasítást is adott könyvéhez. Immár harmadik szerepében: a '89-es polgár és utópiájának megvalósítója után a polgáron túlról üzen az olvasónak. S mi itt, Közép-Európa közepén, birodalmak metszéspontján különösen érzékenyek lehetünk e rejtett üzenetekre. S az üzenet egyértelmű: olvass irónikusan. S ebben az irónikus olvasatban rejlik Baudrillard üzenete, amihez A hatalom vége című, könyvön belüli harmadik könyvében fogódzót is ad. A reagan-i új nemzedék elemzésével, s a hatalom végéhez való kapcsolásával üzen. Arra hívja fel a figyelmet - s e figyelemfelhívásnak az a különös értéke, hogy alanyáról még in statu nascendi ad vészjelet -, hogy nem helytálló a polgár mutánsának ártalmatlanságáról felállított alaptézise, s ezért nem hihetünk a kriptabeli boldogság üdvözítő voltában. 

Az amerikai életmód ártalmatlanságát megalapozó tételét, amely mindent magába nyelt, vallást, politikát és szexualitást is, így írta meg: "Valójában a vallás az erkölcsök része lett... Ugyanígy vált a politika az erkölcsök részévé, pragmatikus gépezetként, játékként, interakcióként, látványként, ebből következik, hogy nem lehet többé tisztán politikai nézőpontból megítélni. Ezentúl nem létezik ideológiai vagy filozófiai kormányzati elv, mivel egyszerre naivabb és konjunkturálisabb. Ami nem jelenti azt, hogy nincsenek stratégiái, de ezek modális és nem finális stratégiák." (118) 

Nem tudhatta még a könyv írásakor, amit mi már élünk, hogy a világrendszerváltás a modális, azaz szabadon választható stratégiát finálissá, azaz zsarnokivá változtatja. S hogy ennek következtében a sivatagi kriptákban elérhető boldogság a szerencsések világdiktátumává alakul, s a többiekre még sanyarúbb sors vár. Első jeleit azonban észrevette, s e jelek szolgáltak számára alapul az irónikus olvasást előíró utasításához: megborzadt a reagani új nemzedéktől, a yuppie-tól, amely az addig csak készülődő finális diktátumot valósította meg ugyanolyan hévvel, mint hippi elődei az értelmetlen pazarlás és erkölcstelenség orgiáját: "Ez a generáció a 60-70-es évekből érkezett, ám már megszabadult ezeknek az őrült éveknek minden nosztalgiájától, rossz lelkiismeretétől, még tudatalatti tartalmaitól is. Úgy szabadult meg a marginalitás utolsó jegyeitől, mintha plasztikai sebész operálta volna le róla: új arc, új köröm, kifényesített neuronok és harcra kész szoftverek... A yuppiek. A logikája könyörtelen. Ha az utópia megvalósul, a boldogtalanság nem létezik többé, és a szegények hiteltelenné válnak... A kitagadottak feledésre, elhagyatottságra, teljes és magától értetődő eltűnésre ítéltetnek. Ez a must exit. Poor people must exit logikája. A gazdagság, az eredményesség ultimátuma letörli őket a térképről. És joggal, mert voltak olyan ízléstelenek, hogy kivonják magukat a - kriptabeli boldogságra vonatkozó" - általános konszenzusból. (141-142) 

E ponton már mondanunk se kell, hogy e felvezetés ellenére nem a jótét lelkek könyörületességének kérődzéséről van szó. Baudrillard az iróniába csomagolt szolidaritás mellett azt is megmutatja ugyanis, hogy az új generáció a rosszul kivitelezett egyenlőség gaztetteinek megtartásával a '89-es polgár másik ideálját valósítja meg: a "progresszív szabadságmegvonás" (145), a disenfranchising gaztettét hajtja végre. "A világ virtuálisan felszabadult, már semmiért sem kell harcba menni. De ezzel egy időben egész csoportok (és az egyének is) elsivatagosodnak belülről. A világ elfelejtkezik róluk, és ők is elfelejtkeznek saját magukról. Területen kívüliek, zombik, akik eltöröltetésre és az eltűnési statisztikák görbéire ítéltettek. Ez a Negyedik Világ. Modern társadalmaink egész szektorai, a Harmadik világ teljes országai zuhannak a Negyedik Világ elsivatagosodott övezeteibe. De míg a Harmadik világnak még volt politikai jelentése... a Negyedik Világnak, annak aztán nincs." (143) A társadalmi rend a cserére, a technológiára, a vezető csoportokra szűkül össze, és ilyen módon megerősödve egész övezetektől vonja el az erőt." (144) 

Értjük? A yuppie-val egyszerűen folytatódik a '89-es európai polgár. Nem, mert mindkét ideálját, s ezzel utópiáját teljesen megvalósította. S ha megvalósította, már túl is jutott rajta: "A yuppie nem a lázadás árulója, hanem egy új, önmagában biztos faj." (141) A polgárt megvalósították és túllépték, megjelent a polgáron túli, a "globalokrata", s a polgár elavulttá vált. A progresszív szabadságmegvonás, a polgáron túli yuppie teljesítménye nem egyszerűen elszegényít. Elfajzott, kannibállá lett gyermekként szülőit és nagyszülőit, a számára használhatatlanná vált modernizációt és a hagyományost egyszerűen felfalja, hogy a világhatalom kriptaboldogságának egyre szűkülő sivatagát életben tartsa. Jóval az eltévedt yuppie Fukuyama előtt Baudrillard leírta a történelem végét. A történelem vége: a progresszív szabadságmegvonás, az őseit és szüleit felzabáló - azóta már néven nevezett - globalizáció, amely a pillanat fenntarthatósága miatt felfalja a történelmet. A progresszív szabadságmegvonás a felszabadított utópia. Amikor már nemcsak Amerikától, de a világtól is megvonják a központot, eltörik a világ gyémánttengelyét: "az Egyesült Államok már nem a világ egyeduralkodó középpontja, ez nem azt jelenti, hogy elvesztette hatalmát, hanem azt, hogy nincs többé középpont" (138) - amikor már a világ nem sokpólusúvá, hanem dekonstruálttá vált. 

Az irónikus olvasásra adott rejtett felszólítás üzenete - s a hippit kérdőjelező "Mi jöhet még az orgia után?" kérdésre a válasz - egyértelmű: a finálissá vált stratégia nem ártalmatlan, s ezért ismét, sőt kibővítve érvényes az óvó mondat "Európa/Világ vigyázz!

Baudrillard tévedése: még a boldog sivatagi kripta sem templom

Baudrillard megválaszolja a hippi fellépéséből fakadó kérdést, hogy mi következhet még az orgia után: egy új faj új életmódja, a globalizációs világtársadalom, amely felfalja szülőjét, Amerika, Európa és Ázsia modern tartományait. Arra a kérdésre azonban, hogy a globalokrácia hatalmi orgiája után mi következhet még, már nem ad választ. S úgy véljük, nem is adhat választ. De nem azért, mert az új faj életmódja leginkább a Sárga tengeralattjáró önfelszívó porszívójához hasonlítható, amelynek fellépte után már nincs kiről beszélni. Sokkal inkább azért, mert az amerikai, illetve világsivatag metaforáról szóló gyászos víziójának a kifejtése egyoldalú maradt. S éppen ez a tévedése idézi elő, hogy elakad dekonstrukciós láncolata, ez teszi lehetetlenné, hogy az önmegsemmisítő hatalmi orgia, a progresszív szabadságmegvonás utáni korról elmélkedhessen. 

A sivatagról szóló sok definíciós kísérlete között van ugyanis egy, amelynek könyvbeli sorsából az derül ki, hogy nem, illetve csak félig értette meg a sivatagot. Azt mondja, hogy a sivatag a  felülmúlhatatlan titok és csend.  Az elválaszthatatlan párosból, a titokból és a csendből azonban csak a csendre sikerül magyarázatot találnia, a titokkal nem tud mihez kezdeni: "A sivatag a test belső csendjének természetes kiterjesztése... az eltűnt forma eszményi  sémájának egyetlen kiterjesztése." 

Hogy a titkot nem fedheti fel, az a '89-es polgár bármily erőteljes, de mégsem elég mély dekonstrukciójának következménye. Mert a leplezetlen bemutatás ellenére is még mindig túlságosan polgár Baudrillard, ezért meg kell elégednie a sivatag titkának és csendjének tudói, az indiánok kiirtásáról szóló felszínes "lelkizéssel". Meggyászolja testük elpusztítását, feláldozásukat a boldog kripta felépítéséhez, de nem teszi fel magának a kérdést: mit is áldoztak fel utópiánk megvalósítói az indiánokkal. Az indiánok - és velük minden nép Európában és azon kívül is - ugyanis a csend mögötti titok megszólaltatására voltak képesek, s ezt áldozták fel a pionírok. 

Baudrillard azonban, mert túlságosan polgár, nem tudja, hogy kik is az indiánok, kik a "vadak". Úgy véli, akárcsak az indiánok, az orgiázó amerikaiak is vadak. "A »vad gondolkodásmód« számára nincs külön természeti univerzum, se az embernek, a természetnek vagy a történelemnek transzcendenciája... A különbség ugyanezen egybemosódása jellemzi a modern szimuláció tetőfokát." (128) És e ponton mutatja meg magát nyilvánvalóan Baudrillard polgári, azaz vegetatív irtózása a lét mélységeitől; a különbségnek az indián és a felszabadulás meg a hatalom orgiáját ülő amerikai által véghez vitt egybemosása ugyanis távolról sem ugyanazon egybemosás, mi több, semmi nem lehet egymással ellentétesebb, mint e kettő. A kriptaboldogságra vágyó amerikai ugyanis csak a csendet szólongatja, s ezért természet és ember, természet és kultúra azonosságát alulnézetből tapasztalhatja csak meg: a kulturátlanságban egyezőnek láthatja csak mindkettőt. Ezzel szemben minden "vad", s köztük az indián is azért nem lát különbséget természet és kultúra közt, mert azonosságukat felülről tapasztalja meg: számára mindkettő szent, s éppen szent mivoltukban különbség nélküliek. S a titok éppen ez, a szentben való azonosság, a létazonosság, s mert az indiánok ezt tudják "kegyetlen vallásuk", mágiájuk nem süketül bele a csendbe, hanem mögüle az isteneket szólítja elő. 

A tér szentségében való azonosság azonban a vadak számára távolról sem jelenti a különbség nélküliséget, amiben az orgiázók tobzódnak. Tanúskodik minderről a küszöb közismert intézménye, mely minden "vad" népnél megtalálható. A küszöb a megkülönböztetés intézménye ugyanis, de nem természeté és emberé, hanem a szent különféle típusaié: az áldó és az ártó szenteket, az isteneket és a démonokat választja el. A küszöb innenső oldalán, ahol az otthon kezdődik, az áldó istenek, kívüle pedig az ártó démonok tanyáznak, s a küszöb isteneinek, a mérték tudóinak feladata őket megkülönböztetni és az otthontól a démonokat távol tartani. Ha az otthont a világ középpontjában, a küszöböt pedig a világ végén sikerül elhelyezni - s mi más lenne a mágusok feladata -, akkor az otthon, azaz az egész tér a vadak számára: templom. A templom pedig az a hely, ahol az ember önmaga fölé emelkedhet, ahol mindig emberibb ember, mert istenember lehet. Ha azonban az ártó démonok az erősebbek, akkor középpont és mérték ellenére a szent tér, a templom összeszűkül, s a pokol nyer teret. De akár istenek, akár démonok lakoznak is kőben, fában, emberben, mert a szentség megformálói, egyek. S mert bennük nemcsak istenek, de démonok is lakozhatnak, különböznek is. 

A szentek azonban nem bizonyultak elegendően erősnek ahhoz, hogy megvédelmezzék magukat. Rájuk tört a profán, ami nem egyszerűen azt jelenti, hogy nem szent, hanem határozott karakterrel rendelkezik: ő a sivatag csendje, a különbség nélküli istenítője, az orgiázó, akinek hatalma egyre jobban terjedt. A hely, ahol az ember önmaga fölé emelkedhetett, azaz a templom, pedig egyre szűkült. Előbb, miként székelykapuink mutatják, a kerítésük által oltalmazott terület maradt csak meg a szentségnek, utóbb már csak a kőfallal bekerített templomhajó; a polgár s profánsága egyre összébb zsugorította a templomot. De bármennyire összezsugorodott is a templom, a különbséget, az áldó és ártó, a fölemelő és a lealacsonyító, az emelkedő és a pusztuló különbséget őrizte tovább. 

Az amerikai orgiázó azonban még a polgári profánon is túltett, felszámolta nemcsak a szentet, s az ártó és áldó istenek különbségét, de a szent és a profán különbségét is. A szenttel együtt a profánnak a leléptetése, a természettel alulról azonosuló funerálist, a különbség nélküliséget "szabadította fel". A funerális tér az elnémult sivatag, a titka vesztett, az istenek által magára hagyott csönd birodalma, amelyben - mert különbség nélküliek - a kripták sem hoznak változatosságot. S ennek következtében a kripta a templom ellentéte. Míg a templom a vadak számára az ember önmaga fölé emelkedésének helye volt, addig a templomtalan sivatag kriptái azok a helyek, ahol az ember nagy lendülettel minduntalan maga alá rogy, kulturátlanodik; istenember helyett "új fajjá" lesz, azzá a fajjá, amely felzabálja önmagát. 

Az indián mágiája révén a csöndet és a titkot együtt tudta megmozdítani: a sivatag csöndje mögül az isteneket tudta előszólítani, templommá tudta tenni a sivatagot. A felszabadulás, majd a hatalom orgiáját ülő amerikáner ezzel szemben a templomot kriptává torzította, bár "boldog", de a visszájára fordított templommá. S ha ettől a különbségtől Baudrillard javallatára eltekintünk, akkor valójában nincs is köztük különbég. Mégis érdemesnek látszik azonban tudni, hogy Baudrillard javaslatával szemben Amerika a világnak csak ellentétébe fordított - negatív - temploma; az a hely, ahol az ember minduntalan önmaga lehetőségei alá lendül, ahelyett, hogy önmaga fölé emelkedne. 

A vadak templomának ideje lejárt, botor kívánság lenne azt visszaállítani akarni. A globalokrácia által a világra szabadított elsivatagosodásnak, a világsivatagnak, a ma még lassúnak tűnő, de szükségképpen egyre gyorsuló önfelzabálásnak azonban csak egyetlen ellenszere van - s ez a megszakított dekonstrukciós lánc továbbfűzése is -: a világot újra, de korszerű világtemplommá, az emberiség otthonává tenni. A hatalom önfelzabáló orgiáját - s ha tévedésének is, de ez Baudrillard könyvének végső üzenete -, csak így állíthatjuk meg. Lesz-e erőnk a világtemplom felépítéséhez?