A négy szint a határ minta szerint a legtöbb ház nem magasabb négy emeletesnél, azaz 13-16 méternél. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ezt a magassági korlátot olykor túllépje néhány speciális funkciójú épület. Ezek segíthetik a kis közterek és a szent helyek  karakterének kialakítását is. Sajátos jelleget adhatnak az adott közösségnek, ha biztosított, hogy minden hétezres közösségben egy-egy ilyen előforduljon.

Alapvető emberi ösztönnek tűnik az a vágy, hogy időnként felmásszunk egy magas helyre, ahonnan az ember lepillanthat és áttekintheti világát. 

A legkisebb falucskáknak is megvan a maga kiemelkedő tájpontja - rendszerint a templomtorony. Nagyvárosokban százszámra akadnak ilyenek. A toronyépítés szükséglete bizonyára nem csak keresztény talajból fakad; ugyanígy van a különféle egyéb kultúrákban és vallásokban is, szerte a világon. A perzsa falvak galambtornyai, a török minaretek, San Gimignano torony formájú házai, kastélyok, amelyekből csodálatos kilátás nyílik, az athéni Akropolisz, a riói sziklák...
Ezek a kimagasló helyek két különféle és egymást kiegészítő funkciót látnak el. Egyrészt lehetőséget adnak az embereknek, hogy felmásszanak rájuk és onnan pillantsanak le a világukra. Másrészt helyet teremtenek az emberek számára, ahonnan messze elnézhetnek - és ez támpontot ad nekik földi tennivalóikban is. 

Hallgassuk csak Proustot: 

Messziről, minden irányban legalább tíz mérföldre, a vonat ablakából nézve, ha megjöttünk az utolsó húsvét előtt, Combray egyetlen templomnak látszott, amely magába foglalta s képviselte az egész várost, beszélt róla és érette a messzeségnek, s ha közelebb értünk hozzá, olyan volt magas és homályos falával, mint a juhait őrző pásztorlány, ahogy maga köré zárja a síkon, a széllel szemben, az egymás hegyén-hátán tolongó szürke és gyapjas hátú házakat...

A Sant-Hilaire harangtornyát messziről fel lehetett ismerni: felejthetetlen alakja már rég a horizontra rajzolódott, amikor Combray még nem is látszott; hogyha húsvét hetében vonattal jöttünk Párizsból, s apám az ablakból észrevette, amint felváltva futkosott az ég valamennyi barázdáján, megszalasztva minden irányban a kis vaskakast a kúpján, olyankor mindjárt odaszólt hozzánk: "No végre, fogjátok a takarókat, megérkeztünk!" 

A kimagasló helyek azért is lényegesek, mert módot adnak a lepillantásra; látványos és átfogó képet kínálnak a városról. A turisták felmehetnek, és képet alkothatnak az egész vidékről. Sőt a helyi lakosok számára is érdekes lehetőség ez: újjászülethet a környezetükről kialakult képük. A kilátók látogatói azonban nem tapasztalják meg a felszabadult örömet ha liftben vagy autóban zsúfolódva jutnak el a csúcsra. Úgy tűnik, elengedhetetlen az erőfeszítés ahhoz, hogy a kilátást az ember teljes magasztosságában képes legyen átérezni. Kiszállva a szállítóeszközökből, a mozgás - még ha csupán néhány lépésnyi is - kiszellőzteti a fejet és előkészíti a testet.Szerintünk nagyjából minden hétezres közösségnek szüksége volna egy-egy ilyen magas kilátópontra, amely módot ad egy pillantással átfogni a közösséget. Ha a magas kilátók ritkábbak ennél, akkor már túlságosan ritkává válnak, és kevésbé szolgálhatnak eligazodási pontként is. 

Tehát: Szerte a városban építsünk eligazodási pontként szolgáló magas épületeket. Lehetnek ezek a terep vagy a város természetes részei vagy kialakíthatóak a hely legmagasabb épületének tetején. A szemlélődés azonban mindenképpen járjon együtt fizikai erőfeszítéssel, mozgással.

Gondosan alakítsuk ki a magas hely lábánál levő területet is - természetesként adódik egy kis köztér. A magasba vezető lépcsőről gyakran lehessen kilátni a szabadba, így a felfelé igyekvők meg-megállhassanak leülni, nézelődni, és kívülről is szemmel lehessen követni őket.