Sétálunk szálláshelyünk felé a táborzárásunkat követő szalonnasütés után. Késő este lett már, éjfél felé járhat. Még egyszer, utoljára végig a vállaji főutcán. Előbb a templomot hagyjuk el, majd a bátort útelágazást, hamarosan a Vállaj és Mérk határát jelző táblához érünk, onnan pedig még vagy jó húsz perc a szociális otthonig.

Egy mára már-már feledésbe merült Tudás hordozói, tanúi ezek az épületek. Konok elszántsággal sorakoznak fel, pikkelyes hátukkal régen kiveszettnek hitt őslényeket idéznek. Titokzatosak, mint az atlanti partvidék megalitjai, az egyiptomi fáraók építkezései. Kik és mi célból emelték ezeket az óriási csarnokokat kertjük végében? Mi volt az a kollektív tudás, ami mindnyájukat vezette?

Vállajon közel száz csűrt számláltunk meg, a legrégibbek száz évesnél is idősebbek. Eredeti rendeltetésük lassan feledésbe merül, sokan garázsnak, szerszámok-alkatrészek tárolására használják, néhányat a falazat kiválóan égetett téglájáért, a tető cserepéért lebontottak. Az itt telket vásárlóknak pedig kell a hely a kockaháznak, megválnak hát a csűrtől a parasztházzal együtt.

Ma még az itt-ott előbukkanó mozaikokból rekonstruálható az egykori közös tudás. S valamiféle remény is ébred, hogy mindez megőrizhető, átörökíthető az utókor számára, ha nem is a mindennapok gyakorlatában. A nyolcvanas éveiben járó Forgács Józsi bácsi még gondolkodás nélkül sorolja a portáknak nevet adó családneveket, lánya kiváló strudlit süt, unokája, aki Pesten tanul, némi segítséggel ugyan, de felrajzolja a parasztház alaprajzát, rájegyezve a helyiségek sváb elnevezéseit.

A falu

Vállaj nagyon messze van. Jóllehet ez csupán egy "pesti" megközelítés. A térbeli távolság persze létező valóság, az út Mátészalkáig majdnem öt óra vasúton, és innen még félóra buszozás tovább kelet felé, egészen a román határig. A faluba érkezve azonban ez a távolság szinte érvényét veszti, relativizálódik az utazót fogadó látvány által.

Az első meglepetés a váratlan léptékváltás, mely bizonyos, hogy nem csak az avatott szem számára nyilvánvaló. Az idevezető úton kisebb-nagyobb nyírségi falvakon haladtunk át, mindenfelé a jellegzetes, jól megszokott utcakép, fehérre meszelt apró parasztházak két apró ablakszemmel az utca felé. (A sátortetőkről és a típustervekről igyekszünk nem tudomást venni.)

Vállajon azonban hatalmas házak sorakozna. Formailag a magyar parasztházakat másolják - nyeregtető, végigfutó tornác -, csak mindez felnagyítva a duplájára, három-négy ablakkal az oromfalon, melyek az eklektika, sőt a szecesszió helyi ízeivel fűszerezettek. A település méreteit tekintve érezhetően faluhelyen járunk, ám az egyes épületek a paraszti létet más módon megélő közösséget sejtetnek. A méretek gazdagságra utalnak, a takaros porták, a rendben tartott házak, a tisztára sepert utca pedig a gazdagság forrására, a szorgalmasan végzett munkára. A homlokzaton megjelenő "városi" stílusok a századfordulón itt élők polgárosodó öntudatáról árulkodnak, s ez a törekvés a mai napig érezteti hatását

A távolság éppen emiatt válik viszonylagossá, már az utazót érő első benyomások is meglepő határozottsággal cáfolnak rá a térkép által sugallt várakozásokra. Fontos ez a szembesülés. Korábbi tapasztalatokkal ellentétben a térkép pusztán földrajzi helymegjelölésül szolgál, minden értékmérő szerep nélkül. Vállajra érkezve ebben az értelemben nem a keleti határszélen találjuk magunkat.

június 26. szerda -- naplórészlet

(...)délelőtt mindhárom csapat végez a mérési feladatokkal, ketten befejezik a lakóházakat a porta egészének felmérésével, a harmadik társaság pedig egy csűrön dolgozik, melynek a teljes szerkezetét kell tanulmányozniuk.(...)

Az erdész valamikor futballozott, itt játszott a vállaji csapatban 33 éves koráig. Aztán sportköri elnök lett, nevéhez fűződik az öltöző megépítése, addig a szabad ég alatt öltözködtek a mérkőzésekre. Egyúttal műkedvelő építész. Előbb azt a házat mutatja, ahol a srácok a csűrt mérik, ő alakítja át, egészen rendesen, nem bántja igazán a régi épületet. Aztán autójába ültet, hogy a saját lakóházát mutassa, ez már teljes egészében az ő terve, büszke a terek "központosítására", így mondja. Az előszobában rengeteg trófea, főként őzek, de szarvas is akad, és több kitömött madárka, görény és nyest. szereti ezt a tájat, az élete része, hiszen munkája révén minden percét annak gondozásával töltötte. Mutatja az erdőket, amiket ő telepített. A főutcát, ami a nyírségi homokot és a gazdagon termő szatmári földeket választja el Az Ecsedi-láp lecsapolásáról is tőle hallok? és a Kraszna szabályozásáról; a gát építésén a nagyapja is dolgozott.
Autóval járjuk a vidéket. Elsőként kivisz a román határra. Sorompó, "Országhatár. Átjárni tilos!" táblával, ennyi, semmi komolyabb őrzés, odaát Csanálos, már Romániában. Innen jól látszanak az ottani csűrök hátai. Ugyanúgy tisztán sváb falu, mint Vállaj, Csak odaát. Aztán átgurulunk a Krasznán, a gáton a füvet kaszálják, és óriási fagereblyével gyűjtik a szénát, mint németalföldi festményeken látni. Tovább a vasútig, ami a gazdák önző érdekei miatt kerülte el Vállajt, magyarázza az erdész, majd Gáborfalva állomás, apró katonai helyőrség. Végül a tiborszállási Károlyi-kúriához érünk, ma ez is szociális otthon. (...)

Vállaj első okleveles említésével 1335-ből származó dokumentumban találkozunk, ekkor a település a Gut-Keled nemzetség sárvári monostorának birtoka. 1423-ban királyi adományként a falu a Báthoryak tulajdonába kerül, a korabeli írásmód Walay, Valay-ként jelöli a település nevét. Báthory Gábor halála után a falu újra királyi birtokká lesz, majd 1624-ben Bethlen Gábor erdélyi fejedelem birtoklását követően I. Rákóczi Ferenc testvére, Júlia kapja meg hozományként.

1746-ban Károlyi Ferenc vásárolja meg a birtokot adósságaival együtt, s egészen 1945-ig a Károlyiak nagykárolyi uradalmának része marad. A falu életében ez a tulajdonosváltás döntő fordulatot hoz. 1747-től kezdődően a Felső-Rajna vidékéről, Wüttenbergből sváb betelepítés indul meg. Ennek alapelve, hogy igyekeznek az egy helyről érkezőket azonos faluba telepíteni, ahonnan az őslakosokat vagy elűzik, vagy más faluba költöztetik. Az 1749-es adatok szerint Vállaj lakosságának összetétele is ezt igazolja, ekkor már 40 sváb gazda él itt 9-10 magyarral szemben. Ebben évben a vállaji svábok folyamodvánnyal fordulnak Károlyi Ferenchez, a vállaji malom ára felől érdeklődve. A vásárlási szándék mellett a kocsmajövedelem felét sem akarják átengedni a még itt élő magyaroknak.

"Az 1784-87. közötti II. József-féle első népszámlálási adatok szerint a faluban 97 ház állott, melyekben 124 családban 583 fő élt, közöttük egy pap és két polgár.

Vállaj sváb telepítés előtti faluszerkezetéről nincs adat. A Károlyiak telepítési politikájára jellemző, hogy felszámolják az eredeti szövetet, ennek köszönhetően Vállaj a mai napig őrzi telepített - "megtervezett" - jellegét. A statisztikai adatoknál maradva 1920-ban a falu házai közül 28 épült téglából, 157 tégla- vagy kőalapon vályogból, 50 tisztán vályogból, kettő pedig egyéb anyagból.

1914-ben épül fel a falu új katolikus temploma a hívők adakozásából, Foerk Ernő "templomspecialista" építész tervei alapján. A vágyak szerinti kéttornyos templom végül egy toronnyal épül meg, de a falu léptékeihez képest így is monumentális épület született, melynek díszítettsége is figyelemre méltó (színes ólomüveg ablakok, a belső teljes figurális díszítőfestése). A templom a kor uralkodó irányzata szerint historizáló stílusban épül, méreteivel, díszítettségével sokkal inkább nagyvárosok hangulatához illeszkedik. Ez a fajta polgárosodó szemlélet azonban számos egyéb épület esetében is jelentkezik, így a templom nem marad magára városias külsejével.

Elsősorban a lakóházak utcai homlokzata említendő, mivel a két ízlésvilág itt "ütközik" a legélesebben. Amíg az épület szerkezetében, tereiben hagyományos parasztháznak tekinthető, addig az utca felé forduló oromfala eklektikus, sőt több esetben szecessziós díszítést kap. A hosszú tornácos, az utcára merőleges tengelyű, nyeregtetős parasztházak esetében ezek a homlokzatdíszek egyszerűsített, "népi" változatnak tekinthetők, ami jelzi, hogy ezt az ízlésvilágot a lakosság szinte valamennyi rétege elfogadja.

Vállajon azonban épülnek kimondottan városi léptékű lakóházak és más funkciójú épületek is. Kiemelkedik közülük a Szabadság (Fő) út 42. szám alatti lakóház gazdagon tagozott eklektikája, a 49. szám alatti "olajgyárosház" finom vonalvezetésű szecessziója, gyönyörű kovácsoltvas kapuval és eresztartó konzolokkal, valamint a templom közelében kissé magára hagyottan álló egykori húsbolt kecses kis épülete, melynek Pesten gyártott vasredőnye végképp relativizálta a tér- és időbeli távolságokat.

Vállaj zömében svábok alkotta lakosságának polgárias öntudatára jellemző a hű faluról szóló, mai napig mesélt történet. Eszerint az I. Világháborút követően a lakosok az Antant-bizottság kérdésére, hová is szeretnének tartozni, a magyar Himnuszt kezdik el énekelni, pedig többségük a magyar nyelvet is alig beszéli. Mindennek nagy ára van. A Nagykároly központú szatmári sváb települések közül (Mérk mellett) egyedül Vállaj marad Magyarország területén, a többi falu Romániához kerül, évtizedekre választva el családi és minden egyéb kapcsolatot. A legközelebbi sváb falu "odaát" Csanálos, talán öt kilométerre lehet, ám határátlépő nincs a két település között. Aki mégis át szeretne jutni, annak hatalmas kerülővel úgy 60 kilométert kell utaznia. Út természetesen van, a határt jelző sorompó évente egyszer, a búcsú idején nyílik fel. Az utóbbi idők biztatása, hogy a közeljövőben hivatalos határátlépő létesülhet itt.

A vállaji svábok identitástudatát a II. Világháborút követő események alaposan megtépázták. Az átvonuló "szovjetek" tucatjával hurcolták el az ittenieket "málenkij robot"-ra pusztán azért, mert németül beszéltek. Ezekből a táborokból ritkaságszámba ment, ha valaki hazatért. Németül beszélni ezek után sem volt tanácsos még jó ideig, de sváb módra, nagygazdaként a földet művelni sem. A vállaji gazdák közül többeket nyilvánítottak kuláknak az ötvenes években, egyik tán legdrasztikusabb büntetésükként csűrjeiket lebontották, téglát, cserepet, faanyagot mind elhordva. Ezek a sebek nehezen gyógyulnak. Vállajon mára a német szó ritkaságszámba megy. A gazdálkodás évtizedek óta a téeszben zajlik, úgy tűnik, végleg üresen maradnak a csűrök.

A sváb falu gazdagságának alapja a munka és a szigorú erkölcs, az ősi szokások. Ezek szerint a gazda halálakor nem darabolják föl a birtokot az örökösök között, mindig az elsőszülött kap mindent, szó szerint az utolsó sámliig, akkor is, ha lány. Itt nem fordulhat elő olyasmi mint a magyar falvakban, hogy még kredencet, ágyat, asztalt is "szétfűrészelnek" az osztozkodáskor. Az elsőszülöttre így nagy felelősség hárul, neki kell eltartania az idős szülőket. Ők maguk azért ameddig erejük engedi, saját gazdaságot visznek, egy portán belül saját disznóóllal, tyúkketreccel, tehenekkel, még a padlás és a pince is kétfelé van osztva gyermek és szülők között. A többi gyermek sem távozik üres kézzel a szülői háztól. Valamennyit taníttatják (itt úgy mondják, "kielégítik"), főként kézműves mesterségekre, ezért akad Vállajon annyi ács és kőműves.

Vállaj legrégebbi portái a tóutca mentén sorakoznak, a telkek osztása valószínűleg még a betelepítés körüli időkből való. A lakóház a tájolást követve a telek északi oldala mentén húzódik hosszan, a kert (dél) felé oszlopos tornáccal. Az istálló mindig a lakóház folytatásaként, annak hátsó végén épül meg". A ház előtt a kert terül el, virágokkal, némi véleménnyel, gyümölcsfákkal, elkerített baromfiudvarral.

A ház mögött, vagy itt' a kert végében áll az ún. ólasgóré. A lábakon álló zsalus oldalfalú faépítmény alsó része a disznóól. A lábakra állítás előnye, hogy az állatok ürüléke a deszkapadlón át el tud folyni, így a disznók nem saját "levükben" fekszenek, ami télen nem fagy rájuk, s a trágya az ól alól könnyen összegyűjthető. Az ól fölötti részt górénak használják kukorica tárolására. Ennek nagy előnye, hogy egyetlen szem sem vész el, ami aláhull, azt azonnal megeszik a malacok.

június 25. kedd - naplórészlet

(...) Két csapat lakóházat mér ezúttal. Egyikük egy idős néninél - Kati néni -, a másik egy elhanyagoltabb, berendezett, de ma már lakatlan házban. Ide az egyik felkutatott rokon enged be. A harmadik társaság homlokzatokon dolgozik, egy szép klasszicizáló (inkább eklektika!) lakóházon és két "felújított" csűrön. (...)

Forgács Józsi bácsi és a strudli

Én magam a főutcát rovom, ki tudja már hányadszor, ide-oda beköszönök, másnapi helyszíneket kutatva. A 29. számú háznál a szomszédjuk felől érdeklődöm. Elhagyatott ház gyönyörű csűrrel, behívnak. Telefonon azonnal megszervezik, szerdára itthon lesznek a szomszédék. Közben előkerül az unoka, "közgázos", tudom meg róla, nagyon tetszik neki az, amit mi itt csinálunk, érdeklődik. Szívesen pihenek meg, kávéval is kínálnak, szerencsémre ekkor kerül elő a kertből Józsi bácsi, a nagyapa; a szőlőt permetezte.
A vele való beszélgetés valahogy helyére teszi a dolgokat. Elég hozzá az a néhány szó. Azonnal tudható, hogy mi az érték. Az ő nyolcvankét éves szemével ez világosan látható. Azt mondja, szeretni kell dolgozni, és szeretni kell azt, amivel foglalatoskodunk. Ő így van a saját dolgos életével, s minden lénnyel, ami körülveszi. Szereti a meggyfáit, a kukoricáját, a malacokat.
Így kellene ezt.
Aztán elkezd mesélni. Örül, hogy mesélhet, és visz, mutat mindent, még a kamrát is, gyönyörű füstölt szalonnákkal, mondja, hogy füstölés előtt titkos módon pácolják, attól ilyen (a híresneves "sváb szalonna"). Fejtörés nélkül sorolja nekem valamennyi sváb porta nevét, vagy hatvan családnevet, melyet az első birtokosok hagytak örökül.
Egy kis kitérő után ismét visszatérek ehhez a házhoz, Józsi bácsi lánya strudlit sütött, sváb krumplis-túrós tészta, tejjel eszem mutatják, így kell. A receptet is lejegyzik nekem.

A sváb lakóház jellegzetessége, hogy két család számára épül. Az utcai szobák (mindig kettő, egy kisebb és egy nagyobb) a fiatal páré és gyermekeiké, a hátsó szobák pedig az idős nagyszülőké.

A házba az épület mentén hosszan végignyúló oszlopos tornácról léphetünk be. Az oszlopok fából készülnek, fejezetként fűrészelt díszítéssel. Lábazatuk gyakran szépen tagozott öntöttvas kehely, a rajta lévő felirat - N. Károly - arról árulkodik, hogy a közeli nagyváros iparos termékéről van szó. A tornác korlátja, mellvédje deszkából készül, szív illetve növényi motívumokat adó fűrészelt díszítéssel. A padozat a ház előtti szakaszon tégla, át istálló előtt gyakran döngölt föld, a kapuk előtt téglával kirakva. A tornác előtt több helyütt is "modern" öntöttvas karos-szivattyús kutat találtunk, ezek a század húszas-harmincas éveiben váltották föl a hagyományos "húzós" társaikat. A tornác oszlopaira majd mindenütt szőlő indái kúsznak föl, természetes függönyként a tűző nyári nap ellen.

A házba belépve egy előtérben találjuk magunkat. Szemben a "télikonyhába" jutunk. Eredetileg itt szabadkéményes kemencék állhattak, melyeket azonban mára mindenütt elpadlásoltak. A kéményt magát azonban nem bontották le, a padláson kiváló füstölőkamrát nyerve ezáltal.

A konyhából illetve az előtérből az utca felé nyílnak a fiatal család szobái, hátrafelé pedig a szülőké. Gyakori megoldás az, hogy a hátsó, északi falra kerülő helyiségek - a télikonyha, a nagyszülők kisebbik szobája, a kamra, az istállók - a szomszéd telek felé kapnak ablakot. A helyiségek padozata változó, a szobák esetében leginkább deszkapadlóval találkozni, a télikonyhában és az előtérben szintén fapadlóval, vagy máshol téglával, újabban mozaiklappal, vagy utólag elhelyezett PVC-vel. A falak mindenütt díszítettek, egy alapmeszelésre szobánként különböző hengerelt mintázás kerül. A mennyezetet a borított-gerendás fafödém adja, alulról nádazásra kerülő vakolattal, a padlás felől pedig agyagtapasztással.

A tornácon tovább haladva találjuk a kamrát. Ennek előtere kisebbfajta "lépcsőház", innen indul a padlásföljáró és a pincelejáró. Az épület ezen része alatt található a dongaboltoz ital fedett, téglából rakott pince, amely bor és zöldségek tárolására épült, döngölt földpadlóval. Az épület végében van az istálló, külön a lovaknak, külön a teheneknek, a két reszt gyakran fallal választják el. Az istálló teréből hasítják ki a nyári konyhát.

A lakóház falai kő vagy tégla alapon vályogból, vagy vegyesen, vályogból és égetett téglából rakottak, az utcai díszes homlokzat azonban teljes egészében téglahól készül. A tető szerkezete hagyományos kétállószékes fedélszék, taréjszelemen használata nélkül, az egykori nádfedést már mindenütt cserépre cserélték, tóként hornyolt szalagcseréppel találkozni.

Mint láttuk, a ház legdíszesebb arcával az utca felé fordul. A homlokzat a századforduló ízlésvilága szerint eklektikus, vagy éppen szecessziós díszítést kap, egyszerűsített, "népies" változatban. A gyakran alkalmazott sárga és rózsaszín színezés tipikusan sváb díszítőhagyományokat követ.

A csűr

Lassan körbeérünk a vállaji portán, a kép leírásának végére hagyva a csűr bemutatását. Már az eddigiek is szokatlanok voltak a tereket szervező sajátos logika miatt, ám a csűr épülete további titkokat rejt.

A csűr a sváb paraszti gazdálkodás racionalitásának megtestesülése. Már a méret is megdöbbentőek az először erre járó számára: a 14-15 m széles, s gyakran 20-25 méter hosszú csarnokszerű épület monumentális hatású a népi építészet léptékeiben. Elhelyezését tekintve mindig a kert végébe kerül, az utca felől mintegy lezárva azt. Mögötte már a vállaji telkek szerves részét képező szántók húzódnak, de itt kap helyet a veteményes kert is. A talaj kitűnő, holdanként száz mázsánál is több kukoricát terem.

Az épület többszörös rendeltetése közül elsőként talán a különböző termények tárolása említendő. A belső tér a tartószerkezet kialakítását követve cellákra oszlik, egynek-egynek a szélessége úgy négy-négy és fél méter. Ezeket a cellákat a helybéliek "fiók"-nak nevezik, a portákat pedig aszerint tartják számon, hogy hány fiókos csűr áll rajtuk. A nagyobb, öt-, netán hatfiókos csűr a gazdagságjele, hiszen csak az épít ilyet, akinek van is mit tárolnia benne. Vállajon az általános méret a négy fiók, ennél kisebbet valószínűleg már csak büszkeségből sem építettek: A fiókba főként a gabona, a kukorica kerül, de itt tárolták a földműveléshez szükséges eszközöket, később a gépeket is. Jut hely esetenként egyéb terményeknek, a tűzifának, építkezéshez szükséges anyagoknak, nádnak, de a háborúk során az átvonuló katonák szállásra is lelhettek itt, lovaikat ide köthették be. A zöldségek, burgonya elhelyezésére a legtöbb helyen kisebb pincét építenek a csűr padlója alá, ide kerülnek a boroshordók is.

A padlásolást egyszerű vesszőfonatból készítik, ami éppen olyan érős, hogy az itt tárolt és szárított(!) széna, szalma, kukoricacsuhé, nád súlyát viselni tudja Ez a "padló" csak a gazda által ismert megerősített részeken járható, idegenek könnyen pórul járhatnak. A négy és fél - öt magasan lévő szint megközelítésére a csűrlétra szolgál. Az itt szárított termények szellőztetése érdekében az oromfalon több kisebb nyílást alakítanak ki, egyébként az épület a kapukat nem számítva teljesen zárt, így a belső térben sejtelmes félhomály dereng.

A csűr másik, hasonlóan fontos rendeltetése, hogy idebent zajlik a cséplés. Az aratás után a gabonát azonnal behordják, ha eső érte a csűrben szárítani tudják, de ami a lényeg: csépléskor nincsenek kiszolgáltatva az időjárás viszontagságainak. A másik előny a cséplés "modernizálásakor" jelentkezett, a behordott gabona szépen várt a sorára, amíg a falut végigjáró cséplőgép a portára érkezett. A gépek korszaka előtt Vállajon is lóval nyomtattak, de a csűrben erre is volt hely bőven.

Az épület falazata kő vagy tégla alapozáson téglából vagy vályogból készül, de gyakori, hogy a kétféle falazóelemből váltakozó sorokat raknak. Többhelyütt fordul elő, hogy a hosszanti oldalfalak egy szélesebb, téglából való lábazati részről indulnak. Ezek a falak amúgy mindössze egy - másfél méter magasak, az eresz majd' földet éri. A csarnok jellegű tér lefedésére óriási, 15 méter fesztávolságot is elérő, háromállószékes fedélszéket használnak. Az ácsszerkezetek kialakítása alapján kétféle tetőtípus figyelhető meg: a tűzvész előtti és utáni.

Történt ugyanis 1902 táján (a pontos évszámot illetően eltérőek a források), hogy a felső soron - a főutca páratlan, keleti oldalán - lekvárt főztek az egyik udvaron, s némi gondatlanság lehetett a dologban, mert a felerősödő szél az üst alól egy szikrát a csűr nádtetejére repített, aminek következtében a kérdéses porta és a tőle délre levő továbbiak valamennyi épülete a tűzvész áldozata lett. Így az "északi" csűröknél még a múlt századi, szabálytalanabb, girbe-gurba, megereszkedett tetőszerkezeteket látni. Az újjáépítéshez Erdély távoli erdeiből hozattak vörösfenyőt, s ebből gyönyörűséges, szabályos szerkezetet építettek az ácsok, több helyütt ma is büszkén mutatják a 20 métert meghaladó, egy darabból való mestergerendát. A gyászos eseten okulva pedig az addig alkalmazott nádfedést mindenütt felváltja a cserép, akár a házakra, a csűrökre is elsősorban szalagcserép kerül.

A csűrök utca felé forduló homlokzata mindig díszített, a gazdagság foka ennek látványosságával is mérhető. A fő ékességet elsősorban a hatalmas kétszárnyú kapu jelenti. Ekkora kapura egyébként azért volt szükség, hogy az alaposan megrakott szénásszekér, majd később a cséplőgép be tudjon hajtatni. (A hátsó, díszítetlen homlokzaton a szántó felé hasonló méretű kapu található.)

A kapuszárnyakra lécből való geometrikus díszítés kerül, melyet lándzsahegyre, virágra emlékeztető motívumsor zár le, hogy ezután a legfölső, boltív alá hajló részen a legváltozatosabb formákkal játszó díszítő fantázia bontakozzék ki. Az egyik helyütt tulipánként virágzó indáktól körülölelt kereket látni, melyre koronaként szintén tulipán kerül, másutt egy kapu jelenik meg motívumként, melyet két oldalról napsugár övez. Ezek a fűrészeléssel készített díszek külön gyűjtést-kutatást érdemelnének.

A díszes kaput a legtöbb esetben a homlokzat vakolat-architektúrája kváderes lizénakeretezéssel és záró párkányzattal külön is hangsúlyozza, a szellőzőként funkcionáló nyílások harmonikusan illeszkednek a kompozícióba. Ezen a homlokzaton a kapu mellett további egyszerű faajtók nyílnak. Egyre mindenképp szükség van bejárati ajtóként, a további(ak) mögött pedig a kamra található, amiből a csűrpince lépcsője is indul.

A csapat

június 21. péntek - naplórészlet

Vonatra szállunk, úgy megyünk.
Pontosan érkezik mindenki, remek kis csapat formálódik a Nyugati pályaudvar csarnokában. Rajztábla mindenkinél. Kellemes meglepetés, mennyire természetes e fiatalok számára sok minden: a korai indulás, a felszerelés a munkához.
Rettentő hosszú a vonatút, majdnem öt óra, éppen találunk ülőhelyet, hogy később a vagon időnként zsúfolttá váljon.
Időben érkezünk Mátészalkára. A buszra szállás annál izgalmasabb, úgy kell felpréselődnünk, kis zavart keltünk a helyiek soraiban.
Elszállásolás.
A helyszín mindenki tetszését elnyeri. Szállodai körülmények. Kornél megválik hajától.
Tábornyitás, zászlófelvonás gyanánt a tekercs pauszpapír ünnepélyes megbontásával. (Ezt kell majd telerajzolnunk.) Némi eligazítás. (...)

A Nyugati pályaudvaron gyülekező csapat tagjai a budapesti Schulek Frigyes Építőipari "Technikum" harmadik osztályos tanulói közül verbuválódtak, név szerint: Falb Anita, Kohut Zoltán, Nyikos Dorottya, Varga Tibor, Harazin Katalin, Kis Kornél, Varga Zsolt, Fejérváry Márk, Gusztus Tímea, Orbán Balázs és Orbán Viktor. Néhányan már vettek részt hasonló táborozáson, de többségük újoncnak számít. A munkába, ennek ellenére, hamar belerázódtak.

Június 24. hétfő - naplórészlet

Az elképzelt forgatókönyv szerint zajlanak az események. Ébresztő fél hétkor, reggeli hét előtt tíz perccel, de addigra a "napos csapat" már megterített, buszra szállás háromnegyed nyolckor. Érkeztünkkor még kánikula fenyegetett, hogy azután az esti viharok jelezzék a változást, így lett mára kimondottan hideg és borús idő.
A három csapat ma egy-egy csűr felmérésén dolgozott, és remekül munkába lendültek. Várakozáson fölül úgy három óra alatt mindannyian végeztek is, de nem ám elkapkodva, hanem lassan, professzionális szinten.
Ebéd fél tizenkettőkor, így elértük a buszt visszafelé.
Az igazi meglepetés ezután következett. Én magam is egy kis szieszta mellett döntöttem, de nem egy kis csapatom. Azonnal asztalhoz ültek rajzolni! (...)
Vacsora, ami bundás kenyér, de régen esett ilyen jól. Láttam, ezzel nem vagyok egyedül. Jóllakás után hosszas beszélgetés, majd éjszakába nyúló rajzolás, van, akit még tizenegy után is a táblájánál találok...

A Vállajon töltött idő igazi nyári táborozás volt, nagy beszélgetésekkel, focimeccsekkel a falubeliek ellen, vagy egymás között, kirándulással Nyírbátorba és a nyíregyházi skanzenbe, ismerkedve a falubeliekkel, Vállajjal, elmerülve a hely sajátos hangulatában... Volt, aki életében először látott hazatérő csordát, ahogy a tehenek befordulnak saját portájukra, hazatalálnak... A búcsúest szalonnasütését az egyik gazda szervezte, akadt hozzá hagyma, bor, kenyér és sváb szalonna a háziaktól. Még a helyi pap is megemlékezett rólunk miséjében, a falusiak segítséget kérve munkánkhoz. Talán befogadtak bennünket egy kis időre... S közben dolgoztunk is, bár mindez nem tűnt munkának, inkább kaland volt, felfedezés, szellemi erőpróba.

A táborozás során végzett munka végeredménye, a felmérési dokumentációk azonnal hasznosulnak a műemlékvédelem gyakorlatában, elsősorban az egyes épületek, épületegyüttesek védetté nyilvánításában, dokumentálásában. Ezúttal három teljes portát (a parasztházat a csűrrel, az ólasgóréval és a helyszínrajzzal együtt) és tíz csűrt mértünk föl Vállajon, azzal a reménnyel, hogy rajzainkkal, fényképfelvételeinkkel, jegyzeteinkkel hozzájárulhatunk mindezen építészeti és egyben közösségi értékek fennmaradásához.