A nyitott, nyitottság fogalom mindennapi szóhasználatunkban körülbelül annyit jelent: egymástól különböző nézeteket elfogadó, más elképzelések iránt toleráns, új eszmék iránt nyitott. E mai jelentésmező azonban csak részhalmaza, illetve részben ellentettje egy valamikori jelentéstartalomnak. Ez a teljességet magában foglaló, illetve a teljesség felé nyitott, azt elért ember, illetve állapot jelzője volt. Ez egyben mindig értékítéletet is jelentett. A teljesség értékrendjét magában foglaló, s az ezt - az ehhez az állapothoz való eljutást - elfedő, akadályozó részhalmazokat elutasító ítéletet. Ez az értékítélet mára elhalványult, a nyitottság egyre inkább értéksemlegessé válik, illetve mint ítéletet magában nem foglaló önérték jelenik meg. Megítélésem szerint ez egy elbizonytalanodási és szétbomló (regressziós) folyamat eredménye. A következőkben szeretném bemutatni, hogyan kereste az emberiség szellemi önmeghatározását a "nyitottá lenni" világában, hogyan találta meg, s utalok arra is, milyen módon veszítette el azt.

I.

"a tízezer dolog az Út sötétségébe rejtve jár-kél
kincse jóknak
menedékhelye gonoszoknak

szép szavaiddal elmehetsz piacolni
dicső tetteidért magasztal majd az Ember
dehát a rosszakat is
a Rossz Embert elvetni miért kellene?

ezért állították oda a Menny Fiát
ezért rendeltek mellé Három Minisztert
csakhogy
ha jádekorongot tartanak is kezükben
ha négyesfogat halad is előttük
nem ér annyit
mint néma elmélkedésben ülve tovasuhanni az Úton

mért tartották a régiek oly nagyra az Utat?
Nem mondatott-e meg:
"Akik keresik megtalálják
és vétkeikért nála van a váltság"?
Hát ezért becsüli úgy az égalatti
mindezért"

(Lao-ce: Tao te king, 62., ford. Karátson Gábor)

kicsiny ország kicsi nép

s ha volnának is hadimasinériák
tízszerte százszorta nagyobb hatásfokúak
ne használja senki se őket
tanítsd a népet félni a halált
s hogy senki ne vándoroljon a messzeségbe
ha van is már csónak kocsi
mért kéne
utazni
ha van is vértjük fegyverük minek
mutogatni
vezesd a népet vissza
a csomóíráshoz
éljenek azzal

édes az étkük
szép a ruhájuk
csupa béke a házuk
vidám minden szokásuk

egyik országból a másikba látni mindenki szomszéd
áthallatszik a kakaskukorékolás
a kutyaugatás
de úgy száll le rájuk az öregség a halál hogy meg sem
látogatták soha egymást

(Lao-ce: Tao te king, 80., ford. Karátson Gábor)

Ummon szarbotja

Egy szerzetes megkérdezte Ummontól:
- Mi az a Buddha?
-Szarbot - válaszolta Ummon.
(A szarbot szó szerinti fordítás, a régi időkben vécén használtak ilyen eszközt, amely egyszerre volt személyes is és mocskos is.)
Mumon hozzáfűzése: Ummon túl szegény volt ahhoz, hogy egyszerű ételeket készítsen, túl elfoglalt, hogy jegyzetekből tartson beszédet. Elsietve kapta föl a szarbotot, hogy az Utat támogassa. Buddhizmusának hanyatlása így előre látható volt.

Mumon verse:
Egy villámcsapás
És szikrák pattannak.
Egy pillanat kihagyás
És örökre elhibáztad.

(Mumon Ekai: A nincs kapu, 21. A Zen buddhizmus klasszikus koan gyűjteménye. Ford. Dobosy Antal)

A tan hamar elterjedt Indiában, majd átlépett az országhatáron Kína, Japán felé is. Indiában később szinte teljesen eltűnt. A jóga a vágyak kioltását, a szabadulást az élet körforgásából testi gyakorlatokra (ászanák és légzőgyakorlatok) és az ezekre épülő meditációs gyakorlatokra alapozza. Gautama Sziddhárta Buddha szerint a jóga nem út. Ő az értelmen, a lelki, szellemi képességeken, a helyes tanításokon keresztül akarja elérni a szabadulást és a feloldódást a Van-ban. Ő nem gondolja, hogy nem lehet átadni az Utat. Sőt, mindenki elsajátíthatja, rendszere értelmes, megtanulható - és a személyiség szempontjából terméketlen. Ennek egyik oka természetesen az, hogy nem is ismeri az európai értelemben vett személyiséget, tagadja annak állandó voltát. A másik a tan elsajátításának módja. Ezt legszemléletesebben a Zen mutatja be. A zen célja szerint az egész életben képes megnyilvánulni, ezért létezhet zen-íjászat, zen-teaszertartás és -virágkötészet egyaránt. A zen célja a "villámcsapás", az "értés közvetlenül", a "megvilágosodás". Bár értelmi úton is vezet, célja mégis az értelem kihagyása. Az értelmi tevékenység célja önmaga, azaz a személyiség megszüntetése, hogy létrejöhessen a szamádhi. Ezért mindenre hajlandó. Így lehet Buddha szarbot (ami botrány a fülünknek).

Találkozás az Út emberével

Goszo mondta egyszer:
Ha találkozol az Út emberével az ösvényen, ne szólj és ne hallgass! Mondd, hogyan találkozol akkor vele?

Mumon hozzáfűzése: Abban az esetben, ha sikerül neked egy bensőséges találkozás vele, úgy az biztosan örvendetes lesz. De ha nem sikerül, akkor minden módon legyél éber!

Mumon verse:
Ha az Út emberével találkozol,
Találkozz szavak és hallgatás nélkül...
Üss egyet az állkapcsára,
És érts, ha képes vagy rá, közvetlenül!

(Mumon Ekai: A nincs kapu, 36. A Zen buddhizmus klasszikus koan gyűjteménye. Ford. Dobosy Antal)

Következetes rendszer kialakítására nincs lehetőség. A hétköznapi események elősegíthetik a megvilágosodást, de nem részei annak. A cél az elszakadás, az anyag csak levetendő ruha, amelytől szabadulni kell. A zen-művészetek csak ezt a célt szolgálják. Egyenesen kimondja ezt a következő koan:

A józan ész nem az Út

Nanszen mondta: A tudat nem a Buddha, a józan ész nem az Út.

Numon hozzáfűzése: Ahogy Nanszen egyre öregebb lett, úgy vesztette el szégyenérzetét. Alighogy kinyitotta bűzös száját, kicsúsztak rajta a családi titkok. Nagyon kevesen vannak még, akik hálásak kedvességéért.

Numon verse:
Mikor az ég kitisztul, a nap kisüt,
A föld vízhez jut, ha eső közeledik.
A szívét kitárja, összes titkát kimondja,
De félek, nem becsülik ezt sokra.

Nagyon érdekes, hogy kezdetben szinte minden kultúra egy teremtő istenségben hitt, s csak később alakul ki a többistenhit. (Kutatók egy része ezt regressziós folyamatnak írja le, s ennek tudja be azt is, hogy legfantasztikusabb megfigyeléseik, találmányaik sem mennek át a napi gyakorlatba. Kínában találták fel a könyvnyomtatást, kikísérletezték a puskaport, madárszárnyú rakétákat készítettek az ünnepekre, feltalálták a papírt, az iránytű stb. Óriási lehetőségek, de egyiket sem tökéletesítették, fejlesztették. A könyvnyomtatás technikáját évszázadokon keresztül ugyanúgy használták, minden tökéletesítés nélkül. Európában mintegy ötszáz évvel később jöttek rá e technikára, pár évtized alatt tökéletesítették, és létrehozták a ma is ismeretes nyomtatási formákat.) A legősibb kínai írások és történetek már úgy mutatják be az embert, mint értelmes, okos lény. Ők is úgy tudták és azt tanították, hogy az embert Valaki más teremtette. A kínaiak Sángdinak nevezik azt a lényt, aki teremtette az embert, és e szónak értelme, hogy Magasságos Úr. E névben benne van, hogy a Teremtő nem földi lény. A legrégibb időktől kezdve a kínaiak ennek az Úrnak mutattak be áldozatokat, és az ősi, mondákba vesző császárok is Neki mutatták be áldozatokat, míg a későbbiek már csak a természeti erőknek. Ha elolvassuk a kínai leírást a teremtésről, nagyon hamar észrevesszük közös eredetét a Biblia Teremtés-könyvével. "Kezdetben, nagyon régen nagy össze-visszaság volt. Semminek sem volt formája, minden sötét volt. Az öt égitest még nem kezdett el forogni, a Nap, a Hold még nem világította meg Földünket. Te, Sángdi, elválasztottad először a darabosabb részeket a tisztától. Megteremtetted az eget, megalkottad az embert, a végtelen sok élő törzs mind neked tartozik köszönettel, hogy létezik. Az ember és minden létező a te szeretetedből lett. Minden élő a tejóságodnak adósa, Te, egyedül Te vagy Uram az igaz szülője minden létezőnek." (Dr. Fürstner László: Történelem és kultúra új megvilágításban) Ugyanez van leírva a hindu Ősteremtés-mítoszokban is.

Az ősi, kínai mondás szerint, aki teljesen elveszíti kapcsolatát Sángdival, az egész életében valami nagy éhséget és szomjúságot érez magában, amit semmi sem csillapít. Feltételezhetjük-e, hogy az elveszett, ősi tudás egy jóságos Istennel való közvetlen kapcsolat volt? Az utódok már úgy akarják megtapasztalni ezt a bensőséges együttlétet - amelynek hiánya bennük él -, hogy igyekeznek újra felidézni azt. Már nem tudják, hogy kivel kell kapcsolatba kerülni, azt sem tudják pontosan kifejezni, hogy hogyan, de azt tudják: kell.

Ez az abszolút személyesség vágya és kibontakozása. És itt egy újabb paradoxonhoz érkeztünk. Azok a nagy rendszerek, amelyek ezt az abszolút személyességet követelték, a személyiség tagadásához jutottak el. A személyesség magját sem felismerni, sem megfogalmazni nem tudták. Mindig a partikuláris részismeretek ködében mozognak, s onnan, a különböző ismeretek felől különbözőnek látszik a lényeg is. De akkor nem felismerhető, hiszen nincs, ami következetesen megfogalmazható módon megkülönböztetné a részektől. Ez a felismerés-nélküliség a Nincs, ami mégis Van.

Az Út, a Kapu a személyes megélés követelményével együtt is személytelen közvetítés. A mítoszok azonban beszámolnak a személyes közvetítés lehetőségéről is. Azt is látni fogjuk, hogy nehezen tudják megfogalmazni, hogy e személyes közvetítés jó-e, vagy rossz. Laki, Prométheusz, Lucifer alakján keresztül fogjuk ezt vizsgálni. E vonulat - amely természetesen megtalálható a kínai és indiai kultúrában is, a guru közvetítő - a mágiához fog elvezetni minket.

Nem vagyunk elegek önmagunknak! Él bennünk a vágy a teljesség után. Nem is akármilyen, hanem bensőséges, szeretettel teljes, önmagát feltáró és a mi életünket kibontakoztató teljesség után való vágy. A mai pszichológiai irányzatok általában az anyaméhben átélt biztonság és bensőségesség, illetve egység utáni vággyal azonosítják ezt. Többen úgy gondolják azonban - természetesen én is -, hogy az anyaméh maga is csak képe és töredékes megvalósulása annak a teljességnek, amely az Istennel köt össze mindet. Erről beszélnek az ősi mítoszok, de ezt mutatja a természet is. Ha van Teremtő, akkor valószínűleg a hozzá legközelebb álló teremtényeknek biztosította az őt leginkább "bemutató" feltételeket a növekedéshez. "Alkotásaid rólad beszélnek Uram" - a zsoltár e szavait minden nép felismerte. Az istenséggel/istenségekkel való kapcsolattartás tehát az élet, a növekedés alapfeltétele. Sőt, e kapcsolat nélkül nincs élet sem. De ki a közvetítő? Az egyes népek mítoszai az ember teremtésénél, kezdeti életénél leírnak egy alakot, aki ezt a közvetítést - akár az istenségek ellenére is! - véghezviszi. Ezek az alakok ellentmondásosak. Igazából nem tudjuk eldönteni, hogy amit tesznek, az jó vagy rossz, de szerepük kikerülhetetlen. Ez zavart kelt. Elbizonytalanodik az értékrend is, amelyik a Jó Atya képéhez kapcsolódik. Pedig ez az értékrend maga az Út. Az ősi erények feledése - szintén örökös panasztéma - e folyamat része. Nincs Kapu a teremtőhöz, bizonytalan az Út, kérdéses a közvetítő.

Prométheusz, Iapetosz fia, a titán, a fiatal istenek oldalára áll. Zeusz az ő segítségével győzi le a titánokat, azaz Prométheusz testvéreit. Később, a Vízözön után csak Prométheusz fia és annak felesége (Deukalión és Pürrha) maradnak eleiben - de addig még sok minden történik.) A titán az, aki ellopja a tüzet az embereknek, s ő tanítja meg őket arra is, hogyan lehet jósolni. Zeusz haragjában - Iapetosz fia, hiába vagy mindenkinél ravaszabb, - olyan ajándékot küld az embereknek, amit mindannyian szeretnek, de szerencsétlenségüket találják benne. Ő Pandora, a gyönyörű asszony, aki aztán kinyitja azt a hombárt, amiből az embert sújtó bajok kirepülnek. Prométheusz maga is meglakol, sziklához kötözött testének eleven májából egy sas lakmározik. Már csak gyűlölet él benne - és tud egy jóslatot, amely Zeusz uralmát marcangolja, míg Héraklész megmenti. Ezután már ő is elárulja a jóslatot, s így Zeusz elkerülheti végzetét.

E történetben a ravasz lázadó, az emberek felé a "tudás" - és minden baj! - közvetítője, inkább rokonszenves alak. Könnyen azonosulunk vele, hisz "jót akart nekünk" - igaz, a saját feje szerint. Ugyanez a típus lép elénk, csak a sötét tónusban a germán Loki isten alakjában. A germánok teremtés-mitológiájában a három isteni fivér - Odin, Hönir és Loki - az, akik két fatörzsből kiformálják az első emberpárt. Odin életet lehelt beléjük, Hönir értelmet adott nekik, s Loki az, aki az embereknek kiformálta arcukat, megtanította őket látni, hallani és beszélni. S amikor Lokira néznek az emberek, a megtestesült ravaszságot, a szív nélküli eszességet látják, amely mindig csak a saját érdekei, vágyai szerint cselekszik. Ő a legravaszabb, minden csel kiötlője, aki bajt hoz emberre és istenre egyaránt. Megvédi az isteneket az óriásokkal szemben, ugyanakkor óriáslányt vesz el feleségül. Gyermekeik olyan veszélyesek, hogy el kell különíteni őket. Laki pusztítja el Baldrt, a fiatal és szép napistent, szeszélyből és féltékenységből. Így énekelt, óriásasszony képében: A szemem az száraz. Ugyan miért sirassam Odinfi halálát? Életében, holtában nekem jót sosem tett, maradjon hát holtan. (Germán, kelta regék és mondák. Ford. Dömötör Tekla Ez a megtestesült önzés, a csak magáért való élet, könyörület, szeretet nélkül. A viszálykodó Lokin az istenek végül szörnyű bosszút állnak, azóta, ha szenvedésben összerázkódik, megrendül a föld (földrengés van).

Azt gondolom, Prométheusz és Loki képe a fehér és fekete mágia szimbóluma (is) - ha a ma újra divatossá váló terminusokat akarjuk használni. A fehéret szeretnénk jónak látni, miként Prométheuszt, de tetteiben, szándékaiban ő is lelepleződik - és nem képes a Kapuhoz közvetíteni. Életük, példájuk nem az Út. Amit bennük megsejtett a Kaput kereső lélek, az a kísértő alakja. Ennek legtisztább, szemléletes leírását a Teremtés könyve adja a Bibliában. A Jó és rossz tudás fája Prométheusz és Loki fája. Lényege, hogy aki eszik belőle, az önmaga határozhatja meg, hogy mi a jó és a rossz. Ez a kísértő Lucifer hangja: nincs szükséged a Kapura, te vagy a teljesség! Ismerjük ezt a hangot a mai konyhapszichológia és new ageirodalom lapjairól is. Te határozhatod meg, hogy mi a jó és a rossz! A kígyó (sárkány, hiszen még lába is van, képe a Jelenések könyvében a sátánt jelenti) ígérete ez: olyanok lesztek, mint az Isten. Ismerni fogjátok a jót és a rosszat, és sohasem haltok meg. És az emberiség ma ezt a programot akarja végrehajtani. Tehát a közvetítőként megsejtett valójában a hazugság atyjának és gyilkosnak bizonyul, a sátánnak.

Nem véletlen, hogy a görög vagy a germán kultúra, amely szép, nagyszerű, sok igaz gondolatot és megfigyelést tartalmaz, miként az összes kultúra, megtalálta a Kaput, akin/amin keresztül, akiben/amiben minden kiteljesülhet. A görög kultúra tobzódik a nagyszerű meglátásokban. Thalész feltalált egy gőzgépet, de meg sem próbálta azt a gyakorlatba átültetni. Meg volt győződve arról is, hogy a Tejutat csillagok alkotják, s ezeknek bolygóik vannak, miként a Napnak. Euklidész használta a pi fogalmát, Pithagorasz leírta tételét és ismerte a mértani aránymetszést, Arisztotelész meghatározta a Föld körfogatát... És nagyszerű filozófiai és gyakorlati tudásuk végül spekulációkba sekélyesedett. Nem állt össze a Teljességnek az a képe, amiből meríteni lehetne - mert hiányzik a Kapu. Az uruk nem Út, mert nincs meg benne a világos, követhető kapcsolat azzal, akitől az egész származik. Nincs Kapu, nem találják a Teremtőt, aki Van.

A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban kalmárokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott telepedtek le. Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, juhaikkal és ökreikkel együtt a pénzváltók pénzét szétszórta, asztalaikat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: "Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!" Tanítványainak eszükbe jutott az Írás szava: "Emészt a házadért való buzgalom." A zsidók azonban szót emeltek Ezekkel a szavakkal fordultak hozzá: Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezt mered tenni? Jézus ezt válaszolta: "Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem. "A zsidók ellene vetették: "Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, s te három nap alatt újjáépítenéd?" De ő saját teste templomáról beszélt. Amikor föltámadt a halálból, tanítványai visszaemlékeztek ezekre a szavakra, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak.  (János evangéliuma 2, 18-22)

Az udvart, amit Jézus megtisztított, a "Népek Udvarának" is nevezték. Az, hogy ő az ott lévő rengeteg kereskedőt, árust ki tudta űzni, s azok egy szó nélkül elmentek, kétségkívül csoda. Honnan volt Jézusban ez az erő, ki/mi áradt belőle, hogy ezt megcselekedhette? Hogyan merészeli Isten házát Atyám házának nevezni? Hogyan lehetséges, hogy feltámadt a halálból? Jézus születésétől kezdve haláláig egészen különleges, minden más embertől, tanítótól, mestertől különböző életet élt De összehasonlíthatjuk más népek mitológiai alakjaival is. Hiszen ott is beszélnek szűzi nemzésről (főleg Zeusszal kapcsolatban maradtak fenn ilyen történetek). Csakhogy a Léleknek megfelelő héber szó (ruah) maga is nőnemű, ami még mitologikus alapon is kizárja a nemzést! Szűzi szülésről pedig sehol nincs is szó! A másik: a Jézus-korabeli királyokat és a római császárt is istenítették. Csakhogy: Jézus korában a pogányok nem vették komolyan e mítoszokat. A királyok istenítése keleti túlzás és hízelgés, de semmiképpen sem kapcsolódott össze isteni tettek elvárásával. A zsidó népnél meg istengyalázásnak számított! Ez mind Jézus történeti valódiságát és egyedüliségét támasztja alá. Azt gondolom, hogy Jézus életének és tetteinek magyarázata a Kapu és az Út szimbólumán keresztül (is) lehetséges. Zakariás, Keresztelő Szent János apja, ezt prófétálja Jézusról: "hogy a sötétben és halál árnyékában ülőknek ragyogjon, és lépteinket a béke útjára irányítsa." (Lukács 1,79) A békesség útja az Atyához vezető út. Az Atya az, Aki Van, a teljesség, Akiből tehát személy! - minden merít, mindenki az életét kapja. Pál apostol írja meggyőződését az efezusiaknak Jézus Krisztusról: "Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához." (Ef. 2, 17-18)

Jézus vallomása önmagáról megmutatja, hogy nemcsak hogy úgy gondolkodott magáról, mint aki tudja az utat és képes elvezetni másokat is oda, de ezzel azonosulva kinyilatkoztatta. Ő az Út és a Kapu. "Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet - válaszolta Jézus. Senki sem juthat az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek, de mostantól fogva ismeritek és látjátok. (...) Aki engem látott, az Atyát is látta." (János 14, 6-9) Döbbenetes szavak, amelyben Jézus kijelenti, hogy Ő az, Aki Van. "Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál. A tolvaj csak azért jön, hogy ő jön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen." (János 10, 9-10.) Kinyilatkoztatja, hogy csak rajta keresztül vezet az út az Atyához, és ő a védelem a gonosz ellen. Az Egyházról, amely az ő teste, azt mondja: "az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt". (Máté 16, 18) Tehát az alvilághoz is vezetnek utak, ami az egyetlen Utat akarja elhomályosítani, de az Úton mégsem vesznek erőt, a Kapu örökre nyitva van - mindenki számára. "Mihelyt megérkeztek, összehívták az egyházat, elbeszélték, mi mindent tett az Isten által, s hogy a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját" - írja Lukács az Apostolok Cselekedeteiben Pálról és társairól.

Óriási forradalom ez, olyan, amely megváltoztatta az egész világot. Jézus Krisztus szavait nem csupán tettei, kereszthalála és feltámadása igazolja. A szintézis, ami akkor létrejött, s amiből azóta is él a megismerés és a gyakorlat, maga a folyamatos tanúság. A kereszténység felszabadította az embereket a félelem s a tévelygések alól. Megélénkült az értelmi élet, a tudomány, a művészetek alapjukat meglelve hihetetlen módon kibontakoztak. Az ember belső világa és vágyai teret nyertek. A szeretet, a szerelem, az emberek egyenlő volta, mind-mind ezután nyerték el szabadságukat. (Az ókorban szóba sem jöhetett, hogy ne a család döntsön gyermekei házasságáról!) Az akarat képessé vált tartósan a jóra irányulni - mert a Jóból meríthette erejét. A Nagy Keresés, a Kapu és az Út megsejtése Jézusban igazolódott be.

Elvesztettük a kaput. A történelem menete ezt a szomorú megállapítást hordozza. Mindaz, ami kibontakozás és öröm volt, az öncél, hasznosság, mágia lett. Nem tekinthetünk el a tudomány, a művészetek mágikus vonásaitól, az öncél nagy visszatérésétől, az eredeti kísértés bennünk élésétől: ti lesztek a jónak és rossznak tudói, olyanok lesztek mint az Isten és sohasem haltok meg. Az ígéret azonban csak a kozmetikumoktól lejegelt halottakig terjed életet nem tud adni. Csak aki átment a Kapun és az Életben van - az Atyánál -, az képes erre. Mi felhasználtunk minden kincset, de nem mentünk át a Kapun. Sőt az elmúlt évszázadok a Kaputól való folyamatos hátrálás évszázadai. (Ahogy azt előre megmondták a próféták...) Látjuk, hogy az Úton lét határozott értékítéletet jelent. Elutasítását mindannak, ami elvezet ettől a "keskeny ösvénytől". Itt nem önérték a nyitottság - ahogy azt ma értjük. A Kapu nyitott, s én is csak benne lehetek nyitott. Minden más bezár. Bezár az ösztönvilágomba, vagy épp a képzeletembe. A szorongásaimba és az élvezeteimbe. Elvág a harmóniától. Ez a nyitottság a Kísértő felé nyit.

Mit veszítettünk el mint közösség! Fel sem tudjuk mérni. De hogy mit nyerhetünk még ezután, ha megfordulunk, arról lehetnek sejtelmeink. Meggyőződésem, hogy civilizációs problémáink, kínjaink megoldása a Kapuban található.