A gyűlölet évszázadán keltünk át, hogy megérkezzünk a gyönyörök kertjébe. Ki érzi jól magát végül, s ki az, aki nem szorong? A század eleje véres, vége önelégülten cinikus, kiégett, perspektívátlan. Közös nevezőjük a gyűlölet.

Heller Ágnes szerint a holocaustot "visszatekintve sem lehet integrálni a történelembe, még annak legiszonyatosabb epizódjaként sem"(1) Kérdés, hogy a történelembe integrálhatatlan abszurditásról, a lét egyszeri defektjéről van-e szó, vagy egy újfajta történelem kezdetéről? Az utóbbi évtizedekben Afrikában, Kambodzsában, Indonéziában nem egy népet megkíséreltek -- nem sikertelenül -- kiirtani. Az inkább Michael Jackson vagy Madonna iránt érdeklődő tömegkommunikáció alig figyelt fel az ázsiai és afrikai tömegsírokra, s a boszniai attrocitásokat is egzotizált show-effektusokként érzékelte.

Korunkban a felületesen örömhajhászó fogyasztói mentalitás és a szellemi nívó csökkenése soha nem ismert pusztító potenciállal, a pusztítás "tudományos-technikai forradalmával" találkozik. Éghajlati változásokkal, a Föld egyes régióinak lakhatatlanná válásával, túlnépesedéssel, szegények és gazdagok ellentétének éleződésével kell számolnunk. Soha nem látott, új esélyegyenlőtlenségekkel. Elvileg megoldódott a halál legyőzésének problémája, s legalábbis egy relatív halhatatlanság elvileg elérhető, de ki fogja tudni megfizetni? Hogyan védik meg majd magukat a háborgó halandóktól a boldog halhatatlanok? Tiltott városokban fognak élni?

A hagyományos hatalom élni hagyja az életet, hogy lefölözze, kirabolja. A modern hatalom "az élet folyására teszi rá kezét".(2) Az élet egésze a hatalom tervének része, minden élet az uralom önreprodukciójának eszköze, mely az embereket most már nem pusztán kifosztja, hanem megtervezi és programozza, minden érzékenységüket és megnyilvánulásukat beépíti: nem pusztán javaikat veszi el, hanem előbb érzékenységüket, eszüket és identitásukat. A hatalom visszalopja a haladás minden eszközét, a felszabadulás, az emancipáció és a pacifikáció minden intézményét, hogy a társadalom tökéletesebb kontrollálására használja fel őket. A modern társadalom emberfarmmá változik, a hatalom a szaporodást, az aktivitás irányát és intenzitását, az élet összes mutatóit, egészséget, betegséget és halálozást mindenkori érdekeinek megfelelően befolyásolja.

A terjeszkedő imperializmusok dinoszaurusz-politikáját leváltja a globális hatalom pókstratégiája. A helyi elitek hatalmát keresztezi, majd lefedi a multinacionális konszerneké, melyek elitje nem beszéli az érintett népek nyelvét, nem ismeri történelmét. A két elit versengésében az utóbbi hatalma nő, s a válságokkal, háborúkkal játszadozó titkos dróthúzók nem érzik többé szükségesnek a totális kontroll gondoskodással való igazolását. A konszolidált, kultúrakisugárzó elitek eltűnnek, s a közösséget váltakozva, sietve kirabló, életen, halálon átgázoló "élcsapatok" lépnek a helyükre.

Mindenki mindenki ellen

A tőke- és hatalomkoncentráció olyan társadalmi távolságokat nemz, melyekből a sorsokról -- életek millióiról -- döntő elit a tömeget anonim nyersanyagnak látja. A szolgáltatóként, fogyasztóként és konkurensként szemben álló egyének is így kezelik egymást. Minden emberi megnyilvánulás fizetett funkcióvá válik, egész emberek nem, csak piaci szereplők találkoznak, harcban egymással. Az erkölcsöt kiszorítja a jog, s a formális jog játszmákra redukálódik. A bürokrácia és technokrácia semlegesíti, esztétikailag és erkölcsileg közömbössé teszi az emberi kapcsolatokat. Az uralkodó viszony az idegenség és közöny. A társadalom szakítószilárdságát az általános kegyetlenség megkeményedése határozza meg. Az élet- és társadalomépítés stílusa nem utal a könyörület vagy aggály nyomelemeire. A mindennapi élet legköznapibb hatalmi viszonyaiban is az agresszor, a bestia ül diadalt. Az objektív szükségleteik szerint fejlődő apparátusoknak olyan éretlen és önző emberre van szükségük, aki a ravasz műveletvégző képesség értelmében nagyon intelligens, de ha a szellem az élet áttekintő és gondoskodó őre, akkor szelleme nincs. Az apparátusok (szervezetek és gépek) "hatalmat adnak neki, lelkének anarchiája meg jogot, hogy a hatalommal úgy éljen, ahogy neki jólesik."(3) Létrejön és az emberi viszonyokra telepszik a szellemtelen és empátiátlan intelligencia-bestia, a hajcsár, ki létfeltételeik megvonásával fenyegetve idomítja és zsarolja az álszükségletekkel felajzott alárendelteket. A régi plebejus számára az érvényesülés feltétele, a civilbátorság a modern szervezetember számára életveszély: "...az egész modern kor gyáva. Akaratgyönge, egyéni kezdeményezőerő nélkül marad. De hát hogy is merne moccanni vagy mukkani az egyén..."(4) Rousseau alapvetően jó emberét Darwin alapvetően kegyetlen embere váltja fel, aki alkalmazkodott a természet közönyéhez, e közöny tanítványa, nem képvisel a létezés egészét megújító ellenprincípiumot.

A sztálinisták kitanítanak, hogy az etika csak "felépítmény", az erkölcs "osztályjellegű", az érdekharcok eszköze. Ezt gondolják tovább a fasiszták: ha csak ennyi, akkor legjobb teljesen elvetni. Kérdés, hogy eme elvek ott hatnak-e általánosabban és hosszabb távon, ahol hivatalos ideológiává válnak, s ezzel ellenállást is nemzenek, vagy ott, ahol a köznapi élet hallgatólagos előfeltevéseiként és kimondatlan bizonyosságaiként tevékenyek. Az élet brutális versenyében csak a privilégiumok adnak esélyt. A többség modern rabszolgaként alávetett a kiváltságosok kiszipolyozó kényének. Egyúttal mindenki ugyanolyan kizsákmányolója az alatta állóknak, miként a felette állók és a konkurensek őt terrorizálják. Ha az emberek azonos természetűvé válnak elnyomóikkal, úgy tettes és áldozat különbsége megfoghatatlanná, a világ pedig korrigálhatatlanná válik. Ki nem teszi hozzá a magáét e mérgező, gyilkos világhoz? A viselkedéskutató Otto König mutatott rá, hogy a ragadozó-ösztön avatja a modern ember számára oly fontossá a városainkat gyilkos gázkamrákká tevő autót. Valóban egyfajta kollektív bűnösség, beteljesedett földi kárhozat képét nyújtja a bűzhödt, piszkos város, melynek reggelenként nekiindulunk. Ilyen feltételek mellett gyűlölni könnyű és szeretni nehéz.

A szűkös és tolakvó világban, melyben az emberek ellendrukkerei egymásnak, a szolidaritás helyére lép ellentéte, az általános antipátia, melynek megnyilatkozása a káröröm. A konstans közönyt a szervezetember függése biztosítja, a kitörő kárörömöt a kisemberek konkurenciája táplálja. Egymásért már nem, csak egymás ellen tudnak az emberek egyesülni, a közösséget a destruktivitás, a gyűlölet restaurálja. A korábbi társadalmakban a szervező elvek teljesítőképességének határain jelentkezett a brutalitás, mely a modern tömegtársadalomban köznapivá konszolidált szervező elvként kerül a centrumba. Nem külön funkció már. Minden egyes funkció gyakorlásának módja. Nem egyik vagy másik szereplőben testesül meg; a modern szcéna szereplőinek életképességével azonosítják. Már mindenki gyűlöl mindenkit, amikor áldozatot kezdenek keresni. Az eszmecserét leváltja a meggyőzés, a kommunikációt leváltja a népnevelés, a propaganda, a médiahatalom. Az "önérvényesítés gőgjében tobzódó" (Foucault)(5) hatalom vitázni, alkudni nem, csak vádolni, uszítani képes, értelmes szó csak a defenzívába szorultaktól várható, de rájuk senki sem figyel. A tények és fogalmak nem fedik egymást, a néplélek az izgatott hazugság állapotában van, a nyelv zajt csap, vergődik, bújócskázik, vív és vádol, de nem kutat, nem ábrázol, nem közöl.(6) A belpolitika az osztályok, csoportok, a külpolitika a népek egymás ellen fordítása, szakadatlan gyanúsítás, mesterségesen szított elfogultság.

A perifériák, félperifériák és frusztrált, késedelmeskedő népek "fejlődési" vagy "fundamentalista" diktatúrái a modern, globális világrendben a centrum racionalizált, mindennapi kegyetlenségét tükrözik az irracionális kegyetlenség kicsapongásaiban. A hitleristák cinikusan közhírré teszik az élethez és állampolgárhoz való ama viszonyt, amit a többi hatalom tudattalanul vagy az ellenkezőjét hirdető cinizmussal képvisel. "Legeslegvégső fokon lemészárolja a modern ember legközelebbi hozzátartozóit, végtagjaikból kocsonyát készít, zsigereiket kifőzi szappannak" -- írja Karácsony Sándor. Megdöbbentő szavai 1942-ből származnak.(7) "A civilizált átlagember számára a gyűlölet az egyetlen érzés, melynek összes regiszterét ismeri" -- írja Szécsy János 1943-ban.(8)

Az előlegezett jóindulat természetes kiindulópontként köt össze bennünket, ha a kultúra a közös emberi tulajdonságok kombinációinak tekinti az embertípusokat, s egységes, egyetemes erkölcsi szubsztancia variánsainak a nemzeti, szociális és szakmai életvilágokat és létstílusokat. Minden ember ösztönösen tudja, hogy minden emberben benne van minden emberi: nem a tulajdonságok kor- és etnikumspecifikusak, csak aktualizációik és hierarchiáik, az általános emberi lehetőségek eltérő strukturálódásai. Ezt az ösztönös tudást fojtják el a bűnbakkereső gyűlöletjárványok..

A század eleji gyűlöletjárvány nem azonos az előző századok megértési határokat markírozó gyűlöletjelenségeivel, sem a mai krónikus és általánosult gyűlölettel. A jelenségek sokféleségével szembesülő történeti vizsgálatot a jelenség mibenlétének kutatása alapozza meg, mely eredeti vagy legteljesebb formájában keresi fel a jelenséget, s a továbbiakban kiváltképpen általánosulása iránt érdeklődik. A vizsgálat elérhető végső perspektívája léttörténeti. A -- transzcendentális és esszenciális, eszkatologikus és ontológikus -- metafizikai szellem szempontjából a modern gondolkodás lényege a "szív" megkeményedése, a modern gondolkodás számára pedig a metafizikai gondolkodás továbbélő maradványai idealizmusnak, álmodozásnak, ömlengésnek minősülnek.

Az egyént általános emberi és az embert kozmikus jelentőséggel felruházó "szent" világterv középpontjába helyező metafizikai gondolkodásnak nem volt ereje, hogy a gyakorlatot átjárja. Sokszor már a tudás és cselekvés határán, de minden esetre a csoportélet, a szubkultúrák határán jelentkezett a szellemileg ellenőrizetlen türelmetlenség. A háborúk és forradalmak korában a gondolkodásnak nem határa, hanem módszere az agresszivitás, melynek forrása nem egyik vagy másik meghasonlás vagy háború (melyek sokkal inkább az okozatot, következményt jelentik), hanem a természettel való háború. A harcos ember gondolkodása az elválasztó szellemi hatalmak kidolgozásában érdekelt. A konstans szellemi keretek tágulása helyére szellemi divatok lépnek: az eszmék nemzedékeket egyesítettek, az ideológiai divatok szétválasztják őket. Az esztétikum, mely valaha a lelkek egyesülését szolgálta és modellálta, a környezet "realista" leltározásává és a lelki újdonságok "avantgárd" kiállításává alakul. A modern közgondolkodás nem egy sajátsága -- például beszűkülése az egymással engesztelhetetlenül és vitaképtelenül szembenálló gondolati stílusokban vagy a hadüzenet a nagy elméletnek, a lemondás a világ összefüggő átgondolásáról és a társadalom, mégpedig a gondolkodó saját miliője átfogó bírálatáról, az egyéni gondolkodás alávetése a szervezetnek, a csoportnak és az uralkodó szellemi hatalomformáknak -- ama gyűlölet önreprodukcióját szolgálja, amely a támadás eszközeit, a meghasonlásokat, az oldhatatlan elkülönböződéseket felhalmozó konfrontatív érzékenységként ott is jelen van, ahol nem támad. E tudatforma lappangó, nyugvó állapotát is tanulmányozni kell.

A türelmetlenség a harcos tudat alapstílusa, melyet csoporton belül általában még fékeznek, a csoporthatárokon azonban már nem. A pacifikálatlan természet fékezett vagy féktelen változatokban megjelenő amorális kíméletlensége mind nyilvánvalóbban és fesztelenebbül jelenik meg a társadalmi hatékonyság eszményeként. A természet amoralitását azonban az egyszerű alapszükségletek szerénysége szabályozza. A hivalkodó álszükségletek orgiája, melyet nem szabályoz a mérték, a morál, létrehozza a saját természeti létfeltételeket is (nemcsak a kiszolgáló és a konkurens társadalmakat) megsemmisítő mohóságot, melynek a feszültségérzéseket a csoporthatáron túlra kivetítő lelki önvédelme a kultikus kiképzést nyerő gyűlölet. A mindenkori áldozatok szomorú vigasztalása lehet, hogy a kegyetlen eszközökkel elért győzelmek krónikus ostromállapottá teszik a létet, s a győzteseket a jövőben éri utol, egy tönkretett világ visszaütéseként, kegyetlenségük.

A gyűlölet forrásai

Szeretni kellemesebb, mint gyűlölni. Ennek tanúságai az olyan nagy elhárító mechanizmusok, mint a legyőzött rokonszenve, azonosulási törekvése vagy legalább megértőkészsége a győztes iránt. A vesztes megpróbál a győztes fejével gondolkodni, remélve, hogy ily módon helyet kap az új világban. Vágyni kezd rá -- számtalan politikai sci-fi témája ez -- , hogy igazat adhasson ellenfelének. Bár a győztesnek lenne igaza! Így a vesztesnek esélye volna rá, hogy meggyőzze magát és sikeresen kollaboráljon. A forradalom után a polgári középosztály messzemenő hajlandóságot mutatott az "útitárs", a szimpatizáns létformájában való berendezkedésre.

A gyűlölet társadalmának első vesztese maga a gyűlölő. A gyűlölő is a gyűlölet áldozata, nemcsak a gyűlölt, hiszen mielőtt a gyűlölő lecsap áldozatára, hogy megsemmisítse, addigra saját józanságát, lelki nyugalmát, belső békéjét rég megsemmisítette a gyűlölet. Itt most a kollektív türelmetlenség forrásait és nem hatalmi formát építő uszítást. A gyűlölet mindenekelőtt azt fejezi ki, hogy a gyűlölő mint a gyűlölet áldozata gyűlöletes, tolerálhatatlan helyzetben van. Sartre a hiányból, a ki nem elégítő, szűkös létfeltételekért való harcból vezeti le a gyűlöletet. Mindez azonban szolidaritást is eredményezhet, s a rokonsági rendszerek, házassági cserék összenövő közösségeiben ölthet testet. Mi az oka, hogy a lélek a gyűlölet útjára lép? A mai társadalmak középmezőnyében megfigyelt folyamatok azt tanúsítják, hogy nem az abszolút szükség, hanem az abszolutizált distinkció, az ingerlő kontraszt szabadítja fel a türelmetlenséget. A szükség elmélyülése egy hanyatlási szinten túl apátiát, önleértékelést eredményez. A szolidaritás gondolatára pesszimista módon reagáló, jelszóra váró aktivizmus és a kezdetben iránytalan türelmetlenség túlfeszültsége akkor lép fel, amikor az ember úgy érzi, hogy a társadalmi különbségek és a teljesítmény különbségei között nincs semmiféle jogos és értelmes reláció. Kegyetlen és igazságtalan társadalmakban, az életnívó drámai romlása idején robban ki és aktivizálódik a gyűlölet. Máskor takaréklángon él: a kirívó igazságtalanság koncentrálja és hiszterizálja, míg az élet általános kíméletlensége megnyilvánulásaiban visszafogja, de az élet alaphangulataként általánosítja.

A gyűlölettel nemcsak az előítélet elméletének van dolga, a lázadás elmélete is találkozik problémájával. Az esélyekben még hívő tömegek tisztelik a számukra földi paradicsomként megjelenő privilégiumokat és élvezőiket, a fölényként megjelenő gazdagságot, mert saját perspektíváikat látják benne. A társadalmi különbségek fokozódásának és az egyéni perspektívák reménytelenné válásának türelmi határán összeomlik és gyűlöletté konvertálódik a gazdagság, a jólét, az elit iránti hagyományos tisztelet. A gyűlölet ellentétébe fordult tisztelet. A rabszolgalázadásoktól a parasztháborúkon át a "tömegek lázadásáig". A gyűlölet tárgya a mindenkori uralkodó réteg, aki természetesen igyekszik bűnbakra terelni a negatív tömegemóciókat. Az uralkodók néha kényszerűségből támogatnak olyan mozgalmakat, melyek talán ízlésüknek meg sem felelnek, s hosszú távon őket is veszélyeztetik, de pillanatnyilag elterelnek egy veszedelmes gyűlöletmennyiséget.

A gyűlölet lényegénél fogva könnyen elterelhető. A gyűlölet kétségbeesett indulatként születik és robban ki, azaz mint vakgyűlölet. Az anyagi létfeltételektől, az idő fölötti önrendelkezéstől s a biológiai életidőtől, a leélhető évek egy részétől is megfosztott tömegekben előbb tanácstalan, iránytalan gyűlölet halmozódik. E gyűlölettömeg kezdetben nem tükröz mást, csak az lehetőségek igazságtalan elosztását, s csak akkor válik igaztalan, jogtalan gyűlöletté, amikor lecsapódik, s olyan csoport ellen fordul, amelynek határai nem azonosak a hatalom és áldozatai közötti határokkal. A történelem rabszolgalázadásai, parasztháborúi és forradalmai a gyűlölet kitörései, de korántsem mindenkor az eltévedt, megtévelyedett gyűlöleté, mely utóbbi híján van a tartós, történelemformáló hatékonyságnak. A francia forradalom guillotine-bíráit gyűlöletes és undorító alakoknak tarthatjuk, de barikádharcosait, akik saját bőrüket vitték vásárra, nem. A forradalmárok azon vitatkoztak, van-e az embernek joga, nemes célok szolgálatában, kiontani a mások vérét. De amikor a bolsevik bűnök kezdték túlszárnyalni a cárizmus bűneit, a gyakorolt módszerek az állítólagos nemes célok cáfolatává váltak. A bolsevikok az eszközök szintjén vezették be, a hitleristák a célok szintjén is vállalták az impertinens, barbár önzést.

Differenciálni kell

Lehet, hogy a gyűlölettel teli ember kulturális értelemben még nem vagy már nem emberi, de ez esetben sem elég őt bírálni. Az e szinten megmaradó bírálat zavarba hozó és rossz mellékízű, mert felvetődik a kérdés: mit tettek ezzel az emberrel? Hogyan fosztották meg az emberiesség lehetőségétől? Magát a gyűlöletet általánosságban bírálni a mindenkori hatalom kiszolgálása, a gyűlöletes rezsimek védelme, mely soha sem fogja észre téríteni a vakgyűlöletet. A gyűlölet eltévelyedéseit kell bírálni. A gyűlöletes rezsimek védelmével csak fokozhatjuk, s csak eltévelyedései kijózanításával, a gyűlölet őrületének és mámorának átracionalizáló lehiggasztásával mérsékelhetjük a katasztrófa fenyegetését. A tárgytévesztő gyűlölet többnyire egy etnikumra irányul, a tárgyszerű gyűlölet a hatalomra. (Amennyiben a hatalom humánus kormányzás és nem parazita elnyomás, létre sem jönne a hatalom véleményvezérei által manipulálandó, lekötendő és elterelendő, szabadon lebegő gyűlöletmennyiség.) Nem az elnyomottak panaszát és haragját kell bírálni, hanem a rossz helyre lesújtó lázadást. Nem a lázadást s még csak nem is a forradalmakat kell elavulttá nyilvánítani, hanem a védteleneket sújtó pogromot és lincselést kell megkülönböztetni ellentététől, a jogos felháborodástól és lázadástól. Ez azonban az uralkodó hatalmaknak a korábbiakban éppen úgy nem volt érdeke, mint ahogyan ma sem az. A hatalom megbízottai nem felvilágosítanak, csak prédikálnak. Minden korban általánosságban ostorozzák a közfelháborodás és lázadás minden megnyilatkozását.

A diktatúrák idején, a kollektív gyűlölet korában a gyűlölet a konkrét esetben el is tűnhet, kikophat a hivatalos hatalmi ideológiák mögül. A hatalom számára a megbélyegzés a lényeg, melyet a közösség félelemből, az előnyös helyzetű csoportok pedig érdekből tolerálnak. A kisember megtanulja felmondani a gyűlölet kötelező litániáit, tudja, kit kell szidni és hogyan, a módszerek nem, csak a nevek változnak, de a litániák mögül eltűnik az érzés. A tömeggyilkos rezsimekben a formalizált és ritualizált gyűlölet állami monopólium, a bürokrácia koncentrálja, centralizálja, osztja le és tereli. De a diktatúrák összeomlása sem a szeretet, még csak nem is a Camus-féle közöny világát hozta, csupán a gyűlölet privatizációját. Az általános türelmetlenség és részvétlenség, a szolidaritásnak nemcsak hiánya, de megvetése, valójában nem más, mint mindenki lappangó gyűlölete mindenki ellen. Közben a közöny is továbbfejlődik, maga is proletarizálódik. A közöny proletarizálódásának terméke a pária-sztoicizmus. Az ember leértékelése, amennyiben az énre irányul, pária-sztoicizmust eredményez, amennyiben a partnerre irányul, a gyűlölet emóciójának gerjesztésével legitimálja az emberfarm hatalmi stratégiáit.

Éppen a gyűlölet általánossága figyelmeztet, hogy differenciálni kell. A gyűlölet különböző formái nem egyazon irányban hatnak. A háború után a kollektív gyűlölet maga is gyűlöletessé vált, ám a világ nem lett szeretetre méltóbb. Az új kor regényhőse -- a megvallott anyagyűlölet korábban elképzelhetetlen regényét, Hervé Bazin Viperát markolva című művét idézzük -- kemény szavakat mond: "A jó én vagyok. A rossz ti vagytok. Az elvek nagyra nőtt előítéletek, és kész."(9) Az "idegen", a "különböző" mint a gyűlölet tárgya legfeljebb egy szociológiai vagy szociálpszichológiai elemzési szinten mutatkozhat primérnek, ahol a csoportérdekek és előítéletek jelölik ki. A gyűlölet emóciójának eredeti felhalmozása idején a gyűlölet tárgya közeli. Az "idegen" eltolás eredményeként lesz tárgyává, eredeti tárgya a hozzátartozó, aki közönyösen, idegenként viselkedett. A gyűlölet szemrehányás, s a hangos kiáltások és érvek mögött titkos kiáltást lehet kiolvasni: "Nem volt igazi anyám és apám! Te sem vagy az! Te sem pótolod őket, pedig engem, a kezdettől megrövidítettet, köteles lenne kárpótolni értük a világ!" Az én, mely nem kapta meg az ősszeretetet és nem építhette ki az alapbizalmat, nem tapasztalta meg a szerető anya, a bensőséges család és a művelt, érzékeny és szolidáris, megbízható és megihlető társas közeg által nyújtott lelki struktúraképző melletteállást, alapvető bizalmatlanságát, bizalomhiányát a gyűlölet kultúrája segítségével kompenzálja. Hervé Bazin azonban nem lett sem fasiszta, sem kommunista. Az önmagát felismerő gyűlölet, mely magánnyá és szomorúsággá válik, óriási alkotóerő lehet. A magányos mizantrópia még keserű daccal hirdeti: "Az embernek egyedül kell élnie. A szeretet önfeladás. A gyűlölet önmegvalósítás. Vagyok, élek, támadok, rombolok. Gondolkodom, tehát ellentmondok. Minden más élet kissé elszívja oxigénem egy részét. Csak önmagammal vállalok közösséget."(10) A Viperát markolva hősének keserű lobogása a csalódott humanitáshit káromló hangja. Nem alternatíva nélküli, természetes alapérzés még.

Korábban a gyűlölet első sorban idegengyűlöletként fenyegetett, a csoportkultúra határain túl. A gyűlölet eme archaikus formái is megmaradnak, de a gyűlöletkultúra forrásainak és dimenzióinak megsokszorozódásával kell számolnunk. Az embereket kijátszó és szembeállító hatalmak ellenőrizhetetlen és alternatíva nélküli, mindenható világgépezetté fejlődtek. A gyűlöletgépet egykor a társadalomra szerelték rá, de még nem volt azonos a társadalom totalitásával. A politikai terror túlságosan szeleburdi, megfogható, és módszereiben is, nemcsak eredményeiben, nyilvánvalóan irracionális, ezért előbb-utóbb mindenkor elgáncsolta magát, felszámolta saját létfeltételeit. Ha viszont az aljasság, a rablás, a lopás és kiszipolyozás az "alkotmányosság" képét ölti, s az "alkotmányos" gazdasági és politikai interakciók alkalomadtán nem kisebb kárt és szenvedést okoznak, mint a diktatúrákban a rendőrök fegyverei, sokkalta nehezebb törvényt ülni fölöttük.

Ma az anonim túlerők megfoghatatlanok, s az idegenség a legelemibb emberi viszonyokat is kezdi áthatni. A gyűlölet már nem a villanegyed határain kezdődik, még csak nem is a kerítésnél, az otthonba, a személyközi viszonyokba is behatol. Az ellenséges etnikumok mintájára szerveződik, ellenséges nemekként, férfi és nő viszonyaként stb. Az előbbi rezsimekben a hatalmi centrumokban csúcsra futott gyűlölet most nem fut olyan csúcsokra, de "össznépivé" válik, a csúcsra futás alternatívájaként általánosul. A mai világ olyan barátságos börtön, amelyben csak azért törték át az egyes cellák falait, hogy a nagy, közös börtönfalat, melynek építőkövei a gyűlölet és a pótkielégülések, megerősítsék. Mögöttünk a szeretet be nem váltott programjának évezrede s a testvériség be nem váltott programjának két évszázada. Meg nem cáfolt, de cserben hagyott értékek agóniája a XX. század. A gyűlölet évezrede következik? Az új elit, a gyönyörök kertjének konfúzus, eklektikus elitje, vakmerő pókermentalitásával, erre játszik. Soha nem lehetett ennyi nyomorúságot, megalázottságot és reménytelenséget látni az utcán. A város körüli dombokon épülő hivalkodó és ízléstelen, kacsalábon forgó giccspaloták, a lefölöző, lenyúló, elemelő elit költséges játszmái és kultúrálatlan bolondériái, túl sok nyomorúságba kerülnek. Puritánabb elitre volna szükség, de csak a produktív elit puritán.

Erik H. Erikson, miután az ősbizalom megalapozásától az identitás megszerzéséig vezette a személyiség fejlődésének képét, a pszichológiai identitás-fogalom szociológiai megfelelőjét keresve, a legjobbak uralmáról beszél. Egy nép legjobbjai kormányoznak és a kormányzás a legjobbat hozza ki a népből.(11)

A fölöző elitnek azonban változatlan érdeke a kontraszelekció, a jobbak kiválogatódásának elgáncsolása.

1. Heller Ágnes: Lehet-e verset írni a holocaust után? In: Múlt és Jövő. 1990. 2. szám. 45. p.
2. Michel Foucault: A tudás akarása. Bp. 1996. 141. p.
3. Karácsony Sándor: Az egyetemes euramerikai modern ember. In: Karácsony Sándor: Ocsudó magyarság. 1942. 429. p.
4. uo. 428. p.
5. Foucault H. I. m. 132. p.
6. Karácsony Sándor: Az egyetemes euramerikai modern ember. In. Karácsony Sándor I. m. 433.
7. Karácsony Sándor: Az egyetemes euramerikai modern ember. In. Karácsony: Ocsudó magyarság. Bp. 1942. 429.
8. Szécsy János: Az erőszak kora. Bp. 1943. 177. p.
9. Hervé Bazin: Viperát markolva. A Rezeau család. Bp. 1979. 202. p.
10. uo. 202. p.
11. Erik H. Erikson: Identität und Lebenszyklus. Frankfurt am Main, 1966. 113. p.