Az utóbbi huszonöt évben új nyelv fejlődött ki a tudomány élvonalában, amely elősegíti az élő rendszerek (szervezetek, társadalmak, ökoszisztéma) összetett voltának a megértését. A tudat, anyag és élet egyesített elméletét kínáló összefüggő tudományos fölfogás van kibontakozóban. Az ipari társadalomban háromszáz éve uralkodik a tudat és anyag karteziánus szétválasztása, egy mechanikus gondolkodás; ezt az új látásmód legyőzheti. Ennek tudományos, bölcseleti következményei és mélyreható gyakorlati alkalmazásai is lehetnek. Az új fölfogás képes megváltoztatni a többi emberhez és az élő természethez való viszonyunkat, az egészséggel, az üzleti szervezetekkel, az oktatási rendszerrel és sok egyéb társadalmi és politikai intézménnyel kapcsolatos magatartásunkat.

A NYUGATI TUDOMÁNY ÉS A BÖLCSELET történelmének a folyamán alapvető feszültség volt a természet megértésének két nagyon eltérő megközelítése között. A görög bölcselők ezt a két megközelítést a szubsztancia és a forma tanulmányozásának nevezték. A szubsztancián azt értették, amit mi anyagnak, szerkezetnek vagy mennyiségnek nevezünk, formának pedig azt, amit mintázatnak, rendnek, vagy minőségnek hívunk. A szubsztancia felől való megközelítés azt kérdezi: "Miből készült? Mi az alapvető összetevője?" A forma felőli: "Milyen a mintázata? Ez a kutatás két nagyon eltérő és egymással mindvégig vetélkedő útját jelenti. A szubsztancia tanulmányozása a régi Görögországban kezdődött, az i. e. VI. században, amikor a bölcselők azt kérdezték: "Mi az anyag végső alkotórésze?" Az ezen kérdésekre adott válaszok meghatározzák a régi görög bölcseleti iskolákat.

Ezek között volt a négy alapvető elem, a föld, a levegő, a tűz és a víz eszméje. Későbbi időkben ezek új szereposztásban, vegyi elemekként jelentek meg - úgy vélték, hogy azok minden anyag végső építőkövei. Majd azonosították az atomokat. s később az atom alatti részecskéket.

Hasonlóan a biológiában az alapelemek előbb szervezetek, fajok, majd más egységek voltak. A szervezetek közös elemeinek és a sejtnek a fölfedezésével a figyelem erre irányult. Végül a sejtek szétbomlottak enzimekre, fehérjékre, aminosavakra stb. A molekuláris biológia került a kutatások élvonalába. Mindezen erőfeszítések során az alapvető kérdés a klasszikus görögök óta nem változott: "Valójában miből áll?"

Ugyanakkor a történelem folyamán mindvégig jelen volt a mintázat kutatása. Pitagorásznál kezdődött, folytatódott az alkimistáknál, a romantikusoknál és más hagyományokban. Azonban az idők folyamán ezt elhalványította a szubsztancia kutatása, de századunkban erőteljesen föltámadt, amikor a rendszerelmélet alapján álló gondolkodók fölismerték, hogy lényeges az élet megértéséhez.

A RENDSZERELMÉLET a 20-as években három területen alakult ki: az organizmikus biológiában, a Gestalt pszichológiában és az ökológiában. Ezen területeken olyan élő rendszereket, integrált egészeket fedeztek föl, amelyek tulajdonságai nem voltak kisebb részekre visszavezethetők. Az élő rendszerek magukban foglalják az egyedi szervezetek t, szervezetek részeit, a szervezetek közösségeit, például társadalmi rendszereket és az ökoszisztémákat. Az élő rendszerek nagy távolságot hidalnak át, és a rendszerekben való gondolkodás interdiszciplináris vagy "transzdiszciplináris" természetű.

A biológia kezdete óta a bölcselők és a tudósok megértették, hogy az élő szervezet alakja több a váznál, több az összetevők állandó alakzatánál. Az első rendszerekben gondolkodók ezt úgy fejezték ki, hogy "az egész több, mint a részek összege".

A biológusok és a pszichológusok több évtizeden át küszködtek a kérdéssel: milyen értelemben több az egész a részek össze énéi? Vita volt két csoport, a mechanizmus és a vitalizmus iskolája között. A mechanisztikusak azt mondták: "Az egész nem több, mint a részek összege. Minden biológiai jelenség megmagyarázható a fizika és a vegytan törvényei alapján." A vitalisták nem értettek egyet ezzel és fenntartották, hogy a biológiai jelenségek megértéséhez egy nem fizikai lényeget - életerőt vagy teret kell hozzátenni a fizikai és vegyi törvényszerűségekhez.

Ebből a vitából harmadik útként jött létre az organizmikus biológia iskolája. Ez szemben állott. mind a mechanisztikusakkal, mind a vitalistákkal. Az élet megértéséhez szerintük is hozzá kell valamit tenni a fizikai és vegyi törvényekhez, de az szerintük nem új lényeg, hanem az élő rendszerek "szervező viszonyai, kapcsolatai" (organizáló viszonyai).

Az organizmikus biológusok fogalmazták meg először ezt a rendszerelméletet, amely szerint az élő rendszerek lényeges tulajdonságai az egész tulajdonságai, s azokkal egyetlen rész sem rendelkezik. Ez a részek közötti kapcsolatokból és az összefüggésekből jön létre. Ezeket roncsoljuk el, ha akár fizikai, akár elméleti vonatkozásban a rendszert elkülönített elemekre szedjük széjjel. Bár minden rendszerben megkülönböztünk egyedi részeket, ezek nem különíthetők el és az egész természete mindig különbözik a részek puszta összegétől. Évekig tartott mindezek megfogalmazása és a rendszerelmélet néhány kulcsfogalmának a kifejlesztése.

Az ökológia tudománya a húszas években alakult ki. Gazdagította a rendszerben való gondolkodást egy új fogalom, a hálózat (network) bevezetésével: az ökológiai közösségek a táplálkozási kapcsolatok révén összekapcsolt szervezetek. Először az ökológusok fogalmazták meg a táplálékláncot és a táplálékköröket, majd ezeket rövidesen kiterjesztették a táplálékszövedék, -hálózat (web) fogalmává.

Az "élet szövete" természetesen régi gondolat, amelyet a költők, bölcselők és a misztikusok az összes jelenség kölcsönös függésének és összefonódásának a kifejezésére használtak. Ahogyan a hálózat fogalma egyre inkább előtérbe került az ökológiában, a rendszerelmélettel foglalkozók minden rendszerben elkezdték alkalmazni a hálózat modelljét. A szervezetek a szervek és sejtek rendszerei, ahogyan az ökoszisztéma az egyes szervezeteké. Bárhova nézünk az életben, hálózatokat látunk.

A RENDSZERELMÉLET a távlatot a részről az egész felé, a tárgyakról a kapcsolatokra irányította.

A kapcsolatok megértése nem könnyű, mert az szemben áll a hagyományos nyugati kultúrának a tudományos fölfogásával. Nekünk azt mondták, hogy a dolgokat meg kell mérnünk. Azonban kölcsönhatásokat nem lehet lemérni, azokat csak föltérképezni lehet. Itt az újabb eltolódás: a méréstől a térképezésig.

Ha föltérképezzük a kapcsolatokat, ismétlődő alakzatokat találunk. Ezt nevezzük mintázatnak. A rendszerelmélet eljutott oda, hogy ne a tartalmat, hanem a mintázatokat vizsgálja.

Ezen túl a térképviszonyok nem mennyiségi, hanem minőségi megközelítést jelentenek. Az összetett "minőségi elemzés" új matematikájában most technikai kifejezésként használják. Egy a rendszer-gondolkodás elmozdulást jelent a mennyiségtől a minőség felé.

Végül, nemcsak az összetevők közötti viszonyokat, hanem a rendszerek közötti, valamint a rendszerek és az azokat övező nagyobb rendszerek közötti kapcsolatot is vizsgálják. A rendszerek és környezetük kapcsolata az, amit szövedéknek (context) nevezünk. A context szó a latin contexere szóból származik (összeszövődik). A rendszerben való gondolkodás a szövedékben való (contextuális) gondolkodást jelenti.

A rendszerelméletnek van még egy fontos fonala: a folyamatoké. A rendszerelmélet szövedékekben (összefüggésekben) és folyamatokban gondolkodik.

A NEGYVENES ÉVEKBEN fogalmazódott meg a rendszerelmélet, megadva az elméleti keretet az élő szervezetek alapelveinek a leírásához. A klasszikus rendszerelméletek magukban foglalják az általános rendszerelméletet és a kibernetikát.

Az általános rendszerelméletet Luwig von Bertalanffy osztrák biológus fogalmazta meg, aki arra törekedett, hogy a tudomány mechanikus alapjait egy holisztikus nézettel váltsa föl. Hasonlóan a többi organizmikus biológushoz

Bertalanffy úgy gondolta, hogy a biológiai jelenségek új gondolkodásmódot igényelnek. Az volt a célja, hogy formális matematikai tanként megalkossa a "teljesség általános tudományát". Bertalanffy ehhez a legnagyobb mértékben a "nyitott rendszer" fogalmával járult hozzá, ami a fizikai és biológiai jelenségek megkülönböztetésének a kulcsát adja. Az élő rendszerek szerinte nyitott rendszerek. azaz a létezésükhöz szükséges, hogy a környezetükből állandóan anyag és energia áramoljon beléjük.

Ezen nyitott rendszerek egy egyensúlytól távoli, ingadozó állapotban tartják fönn magukat, s jellemző rájuk az állandó áramlás és változás. (Balanced state far from equilibrium...). Ezen dinamikus helyzetet illetve állapotot L. v. B. Fliessgleichgewicht-nek nevezte, ami nem fordítható folyó egyensúlynak, Capra is flowing balance-nak fordítja, maradjunk magyarul az ingadozás szónál. A lényeg, hogy ez dinamikus, azaz mozgó állapot. Bertalanffy fölismerte, hogy az ilyen nyitott rendszerek nem írhatók le az ő korában az összetett rendszerekre érvényesnek tartott klasszikus termodinamika alapján, és azt állította, hogy meg kell alkotni az élő rendszerekre is vonatkozó nyitott rendszerek termodinamikáját.

Bertalanffy fölfogása nyomán a rendszerelméleten alapuló nagy tudományos mozgalom jött létre. Bertalanffy nem tudta leírni a nyitott rendszerek termodinamikáját, mert hiányzott ehhez a megfelelő matematikai módszere. Ezt harminc évvel később Ilya Prigogine végezte el, fölhasználva az összetettség időközben megfogalmazott matematikáját.

A kibernetikát egy interdiszciplináris csoport öntötte alakba. köztük volt Wiener Norbert, Neumann János matematikusok, Warren McCulloch, aki idegtudománnyal, Gregory Bateson és Margeret Mead, akik társadalomtudományokkal foglalkoztak.

A kibernetika nemsokára erőteljes intellektuális mozgalommá vált, amely továbbfejlesztette az organizmikus biológiát és az általános rendszerelméletet. A kibernetika figyelmének középpontjában a szerveződési mintázatok. a kommunikációs hálózatok álltak. A kutatások a visszacsatolási folyamatokra, az önszabályozásra, később az önszerveződésre irányultak.

A visszacsatolás fogalma, a kibernetika legnagyobb teljesítménye, szorosan kapcsolódik a hálózati szerkezethez. Egy hálózatban körök és zárt hurkok vannak, s ezekből visszacsatolási hurkok jöhetnek létre. visszacsatolási hurok körkörösen elrendezett, okszerűen kapcsolódó elemekből áll, amelyben egy kezdeti ok továbbterjed, minden elem hatással van a következőre, majd az utolsó visszacsatolódik a kör első elemére.

A kibernetikus kétféle visszacsatolást különböztet meg: önellensúlyozó vagy negatív és önerősítő vagy pozitív visszacsatolást. A másodikra példa valaminek az elszabadulása, vagy a hibás kör (circulus vitiosus) kialakulása, amelyben a kezdeti hatás egyre inkább fokozódik.

Miután létezik visszacsatolás van önszabályozás; és végül önszerveződés is. Például egy közösség képes szabályozni önmagát, tanulhat a hibáiból, miután a hibák áthaladnak a hurkokon és visszatérnek. Ezen visszacsatolások révén a közösségnek intelligenciája, saját tanulási képessége van.

Így a hálózatok, a visszacsatolás és az önszerveződés egymáshoz szorosan kapcsolódó fogalmak. Az élő szervezetek önszerveződésre képes hálózatok.

AZ ÖTVENES ÉS HATVANAS évek során a rendszerszemlélet erősen hatott a mérnöki és vezetési tudományokra. A vállalati mérnökök és szervezők olyan stratégiákat és módszereket dolgoztak ki, amelyek során a rendszerek elveit használták föl. Néhány új tan is kifejlődött: rendszermérnökség, rendszerelemezés, rendszerdinamika, rendszerszervezés stb.

A rendszerszemlélet ezalatt visszás módon alig hatott az élettudományokra. Ez volt a molekuláris biológia diadalainak ideje; e szak mechanikus szemlélete teljesen elnyomta az életről alkotott rendszerelmélet által alkotott képet. A biológusok fölfedezték a genetikus kódot, a DNS kettős csigaszerkezetét, és ez ahhoz a hithez vezetett, hogy minden biológiai működés megmagyarázható a molekulák szerkezetével és működésével.

A hetvenes évek közepén akadémiai körökben a rendszerelméletet intellektuális tévútnak, csapdának nevezték. Ennek fő oka az volt, hogy nem jött létre az élő rendszerek matematikai elmélete.

MIKÖZBEN A BÍRÁLATOK ZSÁKUTCÁNAK NEVEZTÉK a rendszerelméletet, az élő szervezetek összetettségének leírására új matematikai modelleket fedeztek fel, amelyek új, sikeres elméletekhez vezettek.

Ezek vízválasztót jelentettek a rendszerelméletben. Az új módszerek lehetővé tették az élő szervezetek hihetetlen bonyolultságának matematikai kezelését. Rá kellett ébrednünk arra, hogy még a legegyszerűbb élő rendszer, egy baktériumsejt is sok ezer összefüggő vegyi folyamat igen összetett hálózata. Az összetettség matematikai vizsgálatára elméletet és módszert fejlesztettek ki, ilyen például a káoszelmélet és a fraktálgeometria.

Az új matematika jellemzője, hogy nem lineáris. A tudományban kerülték a nem lineáris egyenleteket, mert igen nehéz megoldani ezeket. Például a víz akadálytalan áramlását a folyóban lineáris egyenlettel írták le. De ha van ott egy szikla, akkor örvények, forgók keletkeznek, a víz turbulens lesz, és ez az összetett mozgás már csak nemlineáris egyenletekkel írható le. Annyira bonyolult lesz a víz mozgása, hogy kaotikusnak látszik.

Ha korábban ilyen nemlinearitással találkoztunk a tudományban, a fő feladatnak azt tekintettük, hogy keressük a folyamat lineáris megközelítését. A hetvenes évektől a számítógépek lehetővé tették, hogy megbirkózzunk ilyen föladatokkal és megoldjuk a nemlineáris egyenleteket.

Ez újfajta matematikai nyelveljelentett, amely meglepő mintázatokat tárt fel a nemlineáris egyenletek kaotikus viselkedése mögött: az úgynevezett káoszelméletet, amely a rend, de egy újfajta rend elmélete.

Az összetett élő szervezetek hálózatának matematikai leírására nemlineáris egyenletekre van szükség. Ha ezeket az új módszerekkel megoldjuk, az eredmény nem egy képlet lesz, hanem egy vizuális alak, a számítógéppel rajzolt mintázat. Így az új matematika a mintázatok, a kölcsönhatások matematikája. Ennek példái az úgynevezett attraktorok.

Új elméletek születtek, amelyek négy fő jellemvonása: az egyensúlyi állapottól távoli nyitott rendszerekkel foglalkoznak; leírják a viselkedés új szerkezeteinek spontán keletkezését, az önszerveződésnek ismertjelenséget; belső visszacsatolási hurkokkal rendelkeznek; nemlineáris egyenletekkel fejezhetők ki.

Ezek képezik az életre vonatkozó elképzelésekkel kapcsolatos új szintézisem alapjait.

ELJUTOTTAM ODA, hogy azt gondoltam: az élő rendszerek átfogó elméletének a kulcsa a két megközelítés szintézisében rejlik: a mintázat (alak, rend, minőség) és a szerkezet (szubsztancia. anyag, mennyiség) szintézisében.

A szerveződés mintázata a rendszerelmélet központi kérdése. A korai gondolkodók a mintázatot a kölcsönhatások alakzataként határozták meg. A kibernetikusok a visszacsatolást az oki kapcsolatok körkörös mintázataként azonosították; a komplexitás új matematikája a vizuális mintázatok matematikája.

Az élet tudományos megértéséhez kulcsfontosságú a mintázatok megértése azonban nem elegendő. Meg kell értenünk a rendszer szerkezetét is. A mintázat és a szerkezet felőli megközelítés integrációjához pontosabban meg kell határozni ezeket a fogalmakat.

Bármilyen élő vagy nem élő rendszer szerveződésének a mintázata a rendszer lényeges jellemvonásait meghatározó összetevők kölcsönhatásainak az alakzata (konfigurációja). Más szavakkal: bizonyos viszonynak kell jelen lenni ahhoz, hogy fölismerjük valaminek a szék, kerékpár vagy fa voltát. A kölcsönhatások ezen alakzata adja a lényeges jellemvonások rendszerét. Ezt a "szerveződés mintázatának" nevezem.

Egy rendszer szerkezete a mintázatok fizikai megtestesülése. Míg a szervezet mintázatainak leírása a kölcsönhatások elvont leírását foglalja magában, a szerkezet leírása a rendszer adott fizikai összetevőit alakját, vegyi összetételét stb. - adja meg.

Egy élő szervezetben szüntelen anyagáramlás van jelen: növekedés, fejlődés, evolúció. Az élő szervezetek megértése elválaszthatatlan az anyagcsere- és fejlődési folyamatok megértésétől.

Az élő természet harmadik jellemvonása a folyamat. Az élet folyamata a rendszer szerveződési mintázatának folyamatos megtestesülésében megnyilvánuló aktivitás. Tehát a folyamat ismérve a mintázat és szerkezet közötti kapcsolat.

A folyamat-ismérv teljessé teszi az élő szervezetekre vonatkozó szintézisem kereteit. Az összes ismérv kölcsönösen függ egymástól. A szervezet mintázatát csak akkor lehet fölismerni, ha az fizikai szerkezetben testesül meg, és az élő rendszerekben ez a megtestesülés egy folyamat. Azt lehet mondani, hogy ez a három ismérv, a mintázat, szerkezet és a folyamat az élet jelenségének három különböző, de el nem választható távlata. Ezek képezik a szintézisem kiterjedéseit.

HA MEG AKARJUK HATÁROZNI az élő rendszert, három kérdésre kell válaszolnunk: Milyen a szerkezete? Milyen a szervezettségi mintázata? Milyen az életfolyamata? Válaszoljunk sorra ezen kérdésekre.

Az élő rendszerek szerkezetét részleteiben írta le Ilya Prigogine. Fölismerte, hogy az élő rendszerek nyitottak, képesek fönntartani az életfolyamatot nem-egyensúlyi körülmények között is. Az élő szervezetet állandó áramlás és anyagcsere-változás jellemzi, amelyekben több ezernyi vegyi reakció vesz részt. Vegyi és hőegyensúly csak akkor van, ha mindezen folyamatok leálltak. Más szavakkal: egy egyensúlyban lévő szervezett halott. Az élő szervezetek egy egyensúlytól távoli állapotban tartják fenn magukat, ez az élet állapota. Ez nagyon különbözik az egyensúlytól, mégis stabil: a szerkezetek fönnmaradnak az állandó áramlás és az összetevők változása ellenére.

Prigogine ezeket "disszipatív szerkezeteknek" nevezte, hogy hangsúlyozza a kölcsönhatást az egyik oldalon a szerkezet, a másikon az áramlás és változás között (dissipare = széthányni, szétszórni, to dissipate = szétoszlatni).

Kiderül, hogy nem minden disszipatív rendszer élő rendszer, és ha láthatóvá akarjuk tenni a folyamatos áramlás és szerkezeti állandóság egymás melletti létezését, könnyebb, ha egyszerű, nem élő disszipatív rendszert keresünk. Ilyen a folyó víz örvénye, például a kádban a lefolyó víz. Ha megfigyeljük ezt a lyuknál létrejövő örvényt, akkor észleljük annak viszonylagos stabilitását, holott a víz állandóan áramlik. Ezt nevezi Prigogine disszipatív szerkezetnek. A sejt állandó szerkezet, holott az anyagok állandóan áramlanak benne. Akár a vízörvényben. De a sejtben a folyamatok sokkal összetettebbek. Az örvénynél a fő erő a nehézkedés, a sejtben vegyi kölcsönhatások vannak.

Prigogine elmélete szerint a disszipatív szerkezetek nemcsak egyensúlytól távoli állandó állapotban tartják fönn magukat, hanem evolválódhatnak. Ha az energia és az anyag áramlása növekszik, túlléphet instabilitási pontokon, és nagyobb összetettségű új szerkezetek alakulhatnak ki.

Prigogine elemzése kimutatta, hogy a mivel a disszipatív rendszerek az energiát kívülről kapják, az új szervezeti alakok instabilitásai és ugrásai a pozitív visszacsatolási hurkok által fölerősített ingadozások következményei. Tehát a kibernetikában mindig pusztítónak tekintett erősítő "menekülési" visszacsatolás a disszipatív szerkezetek elmélete szerint új rend és összetettség forrása lehet.

Hadd térjek rá a távlatokra. Az élő rendszerekben az összetevők képesek átalakulni és a hálózat más összetevőjét helyettesíteni. Humberto Maturana és Francisco Varel ezt nevezik autopoiesisnek, ami ön csinálást, önalkotást jelent (self-making). A hálózat folyamatosan készíti önmagát. Az összetevőiből alkotja meg magát és létrehozza az összetevőket.

A kialakuló elmélet legígéretesebb vonása az evolúció megértetése. Az evolúcióban ma kevésbé látjuk a véletlen mutációk és a természetes kiválasztódás eredményét, hanem kezdjük fölismerni, hogy az élet egyre növekvő összetettségben való teremtő kibontakozása minden élő rendszer benne rejlő tulajdonsága. Bár a mutáció és a természetes kiválasztódás ma is elfogadott módon a biológiai evolúció fontos oldala, a központi kérdés a teremtőképesség (kreativitás), az újdonságokra való törekvés.

A rendszerbiológusok fölfedezték, hogy egy szervezet teljes génkészlete, a genom egy magasan összefonódott, önszervező hálózat, amely képes arra, hogy magától új alakokat hozzon létre. Az evolúció ezen fölismeréseket magában foglaló elméletét még nem fogalmazták meg, de az önszerveződő rendszerek már létező elméletei annak elemeinek tekinthetők.

Hadd térjek rá a folyamat szempontjára. Ez talán az élő szervezetek kialakuló elméletének legforradalmibb személete, mivel tartalmazza a tudat, a megismerés új fölfogását. Ezt Gregory Bateson javasolta, és sokkal érthetőbben Maturana Varela dolgozták ki - s a megismerés Santiago elméleteként ismert.

A Santiago-elmélet alapja, hogy az életjellemzője a megismerés, a tudás megszerzésének a folyamata. Maturana szerint a megismerés: az autopoietikus (önalkotó) hálózat önfejlesztő és önmagát állandósító tevékenységében megnyilvánuló aktivitás (self generation and self perpetuation). Más szavakkal a megismerés, észlelés (cognition) az élet igazi folyamata. "Az élő rendszerek megismerő rendszerek, és az élet mint folyamat a megismerés folyamata" - írja Maturana.

Nyilvánvaló, hogy mi itt a megismerés és a tudat fogalmát radikálisan kiterjesztjük. Ezen új fölfogás szerint a megismerés magában foglalja az élet egész folyamatát - beleértve az érzékelést, az érzelmet és a viselkedést - és ehhez nem kell szükségszerűen agy és az idegrendszer.

A tudatnak vagy megismerésnek az életfolyamattal való azonosítása gyökeresen új eszme a tudományban, ugyanaltkor az emberiség egyik legmélyebb és ősibb ösztönös megérzése. Valaha a racionális emberi tudatot úgy tekintették, mint a halhatatlan lélek vagy szellem egyik megjelenését/oldalát. Alapvetően nem a testet és a tudatot különböztették meg egymástól, hanem a testet és lelket, testet és szellemet.

Az ősi nyelvekben mind a lélek, mind a szellem az élet belégzésének metaforája volt. A lélek a szanszkritban atman, a görögben pneuma, a latinban anima: mindez lélegzet. A szellem a latinban spiritus, a görögben psziché, a héberben ruah - ezek is lélegzetet jelentenek.

Ezen szavak mögött ott áll a közös ősi ösztönös megérzés, hogy a lélek vagy szellem az élet belégzése. Hasonlóan a Santiago-elméletben a megismerés fogatina túllép a racionális tudaton, és magában foglalja az egész életfolyamatot. Az élet belégzése - tökéletes metafora.

Úgy vélem, hogy a Santiago-elmélet az első tudományos elmélet, amely legyőzi a tudatra és anyagra való fölosztást, s ennek vannak a legtávolabb mutató alkalmazásai. A tudat és az anyag már nem két elkülönített fogalomkör, hanem az életjelenségének két egymást kiegészítő (komplementer) megjelenése: a "folyamat" és a "struktúra". Az élet minden szintjén, a legegyszerűbb sejttől kezdve, a tudat és az anyag, a folyamat és a szerkezet elkülöníthetetlenül össze vannak kötve. A tudat benne rejlő módon ott van az élő anyagban, az önszerveződés folyamatában. Először van olyan tudományos elméletünk, amely egységbe foglalja a tudatot, az anyagot és az életet.

A Santiago-elméletben az öntudat szorosan kapcsolódik a nyelvhez és a nyelvet a kapcsolatteremtés gondos elemzésével lehet megközelíteni. A tudatosság megértéséhez való közelítés előfutára Humberto Maturana.

A kapcsolatteremtés (communication) lényege Maturana szerint nem az információ átvitele, hanem inkább az élő szervezetek közötti viselkedési összhang megteremtése. Ez minden élő szervezet közötti kapcsolatra jellemző. A nyelv révén új szintet érünk el a viselkedés összhangjának a megteremtésében. A nyelvben benne van az absztrakció.

A nyelv révén kialakítjuk az elvont gondolkodás világát, a jelképeket, a fogalmakat; és az elvonatkoztatás erejét kihasználva megteremtjük öntudatunkat.

Maturana elmélete alapvetően különbözik a legtöbb elmélettől, mivel a nyelvet és a kapcsolatteremtést hangsúlyozza. A Santiago-elmélet felől tekintve az öntudat és a belső világunk fogalmainak és eszméinek a kibontakoztatása fizikai és kémiai alapon megvalósíthatatlan; az nem érthető meg pusztán egy szervezet biológiája vagy pszichológiája révén. Maturana szerint csak a nyelvek révén érthetjük meg az emberi tudatosságot és a társadalmi összefüggéseket. A latin con-scire (együtt-tudás) arra utal, hogy a tudatosság (consciousness) társadalmi jelenség.

Az elvont gondolkodás ereje eljuttatott bennünket az emberiség nagy teljesítményéhez, de ahhoz is, hogy úgy kezeljük a természeti környezetet, mintha az különálló részekből állna, amelyet az egyes érdekcsoportok kizsákmányolhatnak. Ráadásul ezt a fölaprózó szemléletet kiterjesztettük az emberi társadalomra, fölosztva azt különféle nemzetekre, fajokra, vallásokra és politikai csoportokra. Az a hit, hogy mindezek a töredékek - bennünk, a környezetünkben, a társadalmunkban - valóban elkülönítenek, elidegenített minket a természettől és a többi embertől, és kisebbé tett bennünket. Ahhoz, hogy visszanyerjük a teljes emberségünket, vissza kell szereznünk az élet teljes szövedékével való kapcsolatunknak az érzetét.

Ez az újra kötendő kapcsolat a latinban religio az ökológia spirituális alapjának a lényege.

Fordította: György Lajos