1988 júliusában ellátogattam a világ legszennyezettebb városának kikiáltott Cubataóba, amely Brazíliában fekszik, déli irányban nem messze Sao Paolótól. Egy, az Egyházak Világtanácsa által szponzorált csoport tagjaként azt tanulmányoztam, hogyan reagálnak a brazil egyházak az emberi környezet alakulásában mutatkozó válságra. A multinacionális vállalatok tulajdonában lévő petrolkémiai gyárak szakadatlanul okádják magukból a veszélyes és mérges gázokat a város levegőjébe, míg ugyanezen gyárak igazgatói Cubataón kívül élnek, tisztább levegőn. A multinacionális vállalatok azért vannak jelen Cubataóban és más hasonló brazil városokban, mert itt olcsó munkaerőt találnak és kevés korlátozásba ütköznek. Mivel a cubataói gyárak éjjel-nappal ontják a füstöt, a környező hegyek teljesen lemeztelenedtek; még a gyárosok is tartanak az emiatt bekövetkező földcsuszamlásoktól, amelyek gyáraikat veszélyeztethetik. De a valódi áldozatok a cubataói szegények, akik közül sokan a gyárak terjeszkedése miatt kényszerültek mocsaras talajú gettókba költözni. Ők szinte folyamatosan lélegzik be a mérgező levegőt. A nyomornegyedekben nincs vízvezeték. A házakból a mocsárba folyik a vizelet, az ürüléket gödrökbe gyűjtik össze. A víz legnagyobb része mocskos az emberi és a gyárak által termelt hulladéktól. Cubatao nem túl kellemes hely.

Emlékszem, hogy találkoztam egy anyával és fiával, akik az egyik gettóban éltek a sok közül. A fiú akkoriban egyéves volt, ugyanannyi, mint az én fiam, Jason. Mindkettőjük arcán vörös pöttyök tömegére lettem figyelmes. Egyik vezetőnk felvilágosított, hogy ezeket a belélegzett levegő okozza, és a cubataói szegényeken általában megfigyelhető. Ahogy megtudtam, az ilyen pontok a rák egy fajtájára utalnak, amit a mérgező anyagok belélegzése okoz, és amiben az itteniek gyakran szenvednek. Rájöttem, hogy a fiúnak feleakkora esélye sincs az életben maradásra, mint Jasonnak, az anyának pedig feleakkora sincs, mint nekem. Később azon a napon jutottak eszembe ők ketten amikor a Világtanács tanulmányi csoportjának tagjaival beszálltunk autóbuszunkba és visszatértünk egy Sao Paolo szeminárium sokkal kellemesebb környezetébe. Nagyon csodálnám ha anya és fia még a mai nap is életben lenne.

A Cubataoban tett látogatás élénken emlékeztetett valamire, amit naponta érzek, amikor Észak-Amerika városaiban otthontalanokat, prostituáltakat, drogosokat és magányos felnőtteket látok, és amikor meggyalázott gyerekekről, terrorizmusról, erőszakról, politikai foglyokról és éhezőkről olvasok a lapokban. Ez pedig a következő: a föld, az ég, az istenek, és a nem emberi halandók felé való nyitottság nem elég. Az ökológiai spiritualizmusnak radikálisan nyitottnak kell lennie az emberi halandók iránt is, ideértve a cubataói anyát és fiát, nehogy az egész ökológiai fasizmussá vagy lelki önmegbocsájtássá váljon. Érzékenynek kell lennie a szegények és erőtlenek helyzetére, felismernie, hogy ha egy ember megtört testben és lélekben, akkor mindnyájan azok vagyunk, mert ő és a mi életünk össze van kötve, akár tudomást veszünk róla, akár nem.

A szegényekkel és az erőtlenekkel való azonosulásban az ökológiai spiritualizmus a felszabadítási teológiák alaptémáival cseng egybe. Hozzájuk adja még a minden élet felszabadításáért érzett aggodalmat, de semmiképpen nem szorítja háttérbe az emberi élet felszabadításának gondolatát. Látnia kell, hogy az érzések és a gondolkodásmód, amelyek a Föld és a többi állatfaj elnyomorításához vezettek, pontosan ugyanazok, mint amelyek az emberek elnyomorítását okozzák.

Isten képmása

Úgy tűnik, az Isten által bolygónkon életre hívott fajok milliói közül egyedül nekünk, embereknek adatott meg a gondoskodás és felelősségérzet képessége. A legtöbb állatfaj valószínűleg nem képes a miénknél mélyebb szeretetre és katasztrofálisabb bűnökre; s kapcsolatainkban a meghittség olyan fajtáit élvezhetjük és az elidegenedést is olyan fokon szenvedjük meg, amelyet a legtöbb állatfaj soha nem fog átélni. Egyedülállóságunk többszázezer év emberi evolúciójának gyümölcse, amit Isten állandó jelenléte és közreműködése kísért arra bátorítva bennünket, hogy lehetőségeinknek és felelősségünknek egyre inkább tudatára ébredjünk. Bár egyedülállóságunk nem tesz minket számára kedvesebbé, vagy a többi élőlénynél kevésbé természetessé, de mindenképpen különbözővé válunk általa.

Az ökológia lelki vonatkozásának mindenképpen figyelembe kell vennie ezt a különbséget. Ezt pedig annak a bibliai gondolatnak az alkotó tolmácsolásával teheti meg, hogy az ember, és egyedül az ember teremtetett Isten képére (Teremtés 1:26f). A bibliai kontextusból nem derül ki egyértelműen, hogy képmáson pontosan mit kell érteni, a kereszténység története során erre már sokféle magyarázat született. Az imago deit időnként a szabad akarattal, máskor a lélek halhatatlanságával, megint máskor az emberi értelemmel azonosították. Leggyakrabban úgy fogták fel, hogy ez teszi az embert nemcsak hogy különbözővé, hanem felsőbbrendűvé is a teremtés fennmaradó részével szemben.

Az ökológiai spiritualizmus az igamo dei minden olyan értelmezését elutasítja, amely az ember felsőbbrendűségét hangsúlyozza. Bár az ember és más mélyen érző fajok által birtokolt lelkiség valószínűleg nagyságrendekkel jobban gazdagítja. Isten saját létét, mint sok egyéb élőlényé (például az egysejtűeké), még sincs sok értelme ezt hangsúlyozni. Ha van igényünk arra, hogy túllépjünk az etikai dualizmuson, miszerint még sincs sok értelme ezt hangsúlyozni. Ha van igényünk arra, hogy túllépjünk az etikai dualizmuson, miszerint kizárólag az ember méltó morális megbecsülésre, korunkban ennél még fontosabb hangsúlyozni azt a tényt, hogy Isten minden élőlényt egyenlően szeret. Isten mélyen megérti, tudatában van egyedi szükségleteinek, lehetőségeinek és önmagában vett értékének.

Ezek után ökológiai kontextusba helyezve: mi lehet az értele annak a kijelentésnek, miszerint az ember Isten képmására van teremtve? Ha igaz, hogy mind biológiai, mind kulturális értelemben evolúciós folyamat termékei vagyunk, akkor azt jelenti, hogy bolygónkon ez idáig egyedülálló módon vagyunk képesek az isteni Tudat önmagukban véve persze fontosak. Más élőlények olyan módon intelligensek és képzeletgazdagok, ami talán meg is haladja a mi képességeinket. Az imago dei lehetőségei sokkal inkább egy legbelül érzett szeretet - egyfajta gondoskodást támogatnak, ami gazdagíthatja intelligenciánkat és képzeletünket, és ami tetteink hátteréül szolgálhat. Isten képére teremtve lenni annyit tesz, mint az isteni gondoskodásra hasonlatos gondoskodásra való lehetőséggel rendelkezni.

A gondoskodásnak számos típusa létezik, amely felé elhivatottak vagyunk, és amelyek együttesen alkotják bennünk Isten képmását. Az első a magába ölelő gondoskodás, amit belsőleg érzünk, és kiterjed minden egyes élőlényre, elfogadja a többi élőlény másságát és misztériumát, és az egyes élőlények jólétére törekszik. Sajnos az erkölcsi és a természetünkben rejlő rossz minduntalan útját állja az ilyenfajta gondoskodásnak. Ahogy az az áldozat - ragadozó viszonyból is kitűnik, az élet rablás: az egyik élőlény elveszi a másik életét, semmibe veszi annak életben maradásához fűződő érdekeit azért, hogy ő maga életben maradhasson. Mindazonáltal minket, emberi lényeket vonz a felismerés, hogy minden élet - a csecsemőn élősködő maláriaszúnyogé, és a csecsemőé, akin a maláriaszúnyog élősködik - fontos a saját jogán. Lehetőségünk van látni, vagy még inkább érezni, hogy minden élet önmagában értékes, önmagának és ennél fogva nekünk és Istennek is fontos. A mókusoknak, macskáknak, delfineknek és csimpánzoknak talán nem adatott meg az ilyenfajta gondoskodás képessége, de nekünk igen. Amikor az egyetemes gondoskodás lehetőségére reagálunk, a bennünk élő istenképre reagálunk.

A gondoskodás második típusa, amelyre hivatottak vagyunk, és amely része a bennünk lévő isteni képmásnak, a jogi gondoskodás. Ez felismeri a Földön élő embercsoportokon belül jelentkező sürgető igényt a gazdasági egyenlőségre, politikai részvételre és személyi szabadságra. Az igazságos közösségekben az emberek nem szenvednek szegénységtől, munkanélküliségtől és éhségtől; szabadon részt vehetnek a sorsukat befolyásoló döntések meghozatalában; szabadon képviselhetnek eltérő véleményt és választhatnak vallást és filozófiát; szabadon törekedhetnek az információszerzésre, és nem gátoltak az utazásban. A napilapok legalkalmibb olvasóinak is tisztában kell lenni a kor emberének jogi szükségleteivel. Ezeket a szükségleteket hangoztatják az ázsiai, afrikai és latin-amerikai felszabadítási teológiák, az észak-amerikai néger, spanyol és feminista teológiák, és az európai politikai teológiák. Ezek helyesen hangsúlyozzák, hogy az isteni felhívás nem egyszerűen a magába ölelő gondoskodásra szól, ami ugyan fontos, hanem ugyanúgy a jogi gondoskodásra is azok iránt, akiket Jézus a "legkisebb atyámfiainak" nevez, és akik a világ jelenlegi népességének többségét alkotják.

A harmadik típus a meghitt gondoskodás. Míg a jogi gondoskodás azok iránt is gyakorolható, akiket közvetlenül nem ismerünk, a meghitt gondoskodás a szeretett személlyel való közvetlen kapcsolatot feltételezi. Ez egy másik személy iránt érzett ragaszkodás, gyöngédség és mély megértés, amely két ember összetartozásán alapul. Néhányan talán nem emberi lénnyel, hanem például állatokkal vannak ilyen meghitt viszonyban, legtöbbünk azonban más embereken keresztül (szüleink, gyermekeink, barátaink, kedvesünk) ismeri vagy vágyik megismerni ezt a fajta kötődést. A meghitt gondoskodás lehetőséget nyújt olyan mélységű empátiára egy másik ember iránt, amely a minden teremtmény iránt megnyilvánuló isteni gondoskodáshoz hasonlít.

A meghittség és igazságosság természetéről és kapcsolatáról további két megállapítást lehet tenni. Az első az, hogy a meghittség gazdagabb minőség, mint az igazságosság. Képzeljünk el egy házaspárt, akik iparosított, városi környezetben élnek, aktívan részt vesznek az egyház és közösségük ügyeiben. Mintakeresztények; házasságukban a keresztény igazságosságnak való elkötelezettséget testesítik meg, közösen osztják meg a felelősséget, szabadságot biztosítanak egymásnak a személyes fejlődésre, és együttesen hoznak döntéseket. Aktívan munkálkodnak a társadalmuk jobbá tételét célzó folyamatokban, különös tekintettel a szegények segítésére. Szerényen élnek, olyan szinten, ahogy a világon mindenkinek élnie kellene anélkül, hogy kimerítené a földi erőforrásokat. Az általános mérce szerint egy ilyen pár élvezi az igazság gyümölcseit, és igazságosan élőnek érezheti magát, mivel arra törekednek, hogy ezt másoknak is biztosítsák.

Itt és ebben rejtőzik az igazságosság és a meghittség közötti különbség: valami ugyanis hiányzik a kapcsolatukból. A fentiek ellenére is élhetnek egymástól elszigetelten, híján a kölcsönös bizalomnak és együttes extázisnak. Ha a férj a férfiakra oly jellemző törtető típushoz tartozik, sokszor nem is figyel igazán oda, amikor a felesége beszél. Figyelme könnyen elkalandozik, vagy egyszerűen mindenre rábólint. Ha a feleség e hímnemű törtetők tipikus áldozatai közül való, jogosan érezheti úgy, hogy férje nem tekinti őt barátjának és kedvesének. Ez a két ember igazságban él, de meghittségben nem. Egy közvetlen kapcsolatban a nyíltság többet jelent az igazságosságnál. A bizalmat és az erotikus gyönyört is magában foglaló extázist is tartalmazza. Ez a meghitt gondoskodás.

A második megállapítás az, hogy a meghittség kialakulásának az igazságosság alapvető, néha elengedhetetlen feltétele. Annak módját, ahogy szeretteinkhez közeledünk, társadalmunk relatív igazságossága vagy igazságtalansága teszi lehetővé és határozza meg. Képes vagyok feleségemmel megosztani a felelősséget, és ő is velem, mert egy olyan társadalom tagjaiként élünk, ahol lehetőségünk van dolgozni. Az, hogy dolgozunk, és ezért van élelmünk, ruhánk, hajlékunk és egyéb komfortcikkeink, teret nyit az egymás iránt érzett meghittség és nyíltság egyéb formáinak is. Azok, akik a számukra adott igazságtalan szociális körülményeknek köszönhetően munka nélkül vannak, és nélkülözik az élet alapszükségleteit, valószínűleg nem rendelkeznek ugyanazokkal a kedvező lehetőségekkel, mint amelyeket én és a feleségem élvezünk. A meghittség adott esetben többet jelenthet az igazságosságnál, de semmiképpen nem jelenthet kevesebbet. Egy társadalomban az igazságosság bizonyos foka gyakran, bár nem mindig, előfeltételként szolgál a polgárok számára, hogy a meghittség bizonyos formáit élvezhessék. Azoknak, akik az igazságosság kellemes oldalait élvezik, s így alkalmuk van a meghittség olyan formáit gyakorolni, amelyekről például egy zsúfolt, erőszak sújtotta nagyvárosi gettóban élő fiatal nem is hallott, kötelessége megosztani az igazságosság gyümölcseit másokkal, beleértve azt a nagyvárosi fiatalt is. Élvezni a meghittséget az igazságosság kutatása nélkül annyi, mint elmulasztani Isten békére való felhívását. Ez pedig bűn.

Röviden összegezve a fentieket: az "ökológiai" megértés esetében Isten képére teremtve lenni annyit jelent, mint élni a magába ölelő, jogi és a meghitt gondoskodás bennünk rejlő lehetőségével, amelyek ha megvalósulnak, olyan módon tükrözik az isteni szeretetet, ami bolygónkon egyedülálló. Azonban mind személyes, mind társadalmi szinten szüntelenül elmulasztunk reagálni ezekre a lehetőségekre. Az eredendő bűn áldozatai és elkövetői vagyunk; nem abban az értelemben, hogy távoli evolúciós múltunk egy pontján bekövetkezett a beteljesülés, amiből aztán fajunk ered, hanem inkább abban az értelemben, hogy mint faj állandó jelleggel "lemaradunk" legnagyobb lehetőségünkről. A biológia és a társadalomtudományok által szolgáltatott adatok nem világítják meg, hogy lemaradásunk mennyire a genetikai meghatározottság és mennyire a társadalmi feltételek eredménye. Tudnunk kell, hogy ezek közül egyik tényező befolyása sem kizárólagosan meghatározó. Ezek mellett bennünk él az a képesség is, hogy visszahassunk a fenti körülményekre, és kreatív módon legalább részlegesen átalakítsuk őket. A magába ölelő, a jogi és a meghitt gondoskodás lehetőségének megvalósítása olyan út, amely ehhez az átalakuláshoz vezet.

Mások meghallgatása

Amint azt a meghittség magyarázata is megvilágította, az ökológiai spiritualizmus: figyelő lelkiség. Legtöbben éreztük már úgy, hogy nem hallgatnak meg bennünket, és legtöbbünkkel előfordult ár, hogy nem voltunk jó hallgatóság. És valóban, ismerőseinkkel és barátainkkal folytatott beszélgetéseink nagy részét inkább párhuzamos monológnak lehetne nevezni. Miközben barátaink beszélnek hozzánk, vagy annyira leköt saját mondandónk és érdekeink, hogy meg sem halljuk, amit mondanak, vagy elfogadjuk az ő mondandójukat és érdekeiket, de annyira lefoglal minket a válasz kiagyalása, hogy megint csak nem figyelünk. Elmulasztjuk meghallgatni, amit saját nézőpontjukból, saját megfogalmazásukban közölnek, és ami a saját érdekeiket szolgálja, mivel túlságosan lekötnek bennünket személyes dolgaink.

Képzeljünk el egy alternatív lehetőséget: olyan személlyel folytatunk párbeszédet, akire őszintén odafigyelünk. Meghallgatunk egy nőt, aki a saját szavaival beszél úgy, mintha belebújnánk a bőrébe, az ő nézőpontjából tekintenénk a világra, ugyanazon emlékek formálnának minket is, amelyek őt, ugyanazokat a reményeket éreznénk, amelyeket ő érez. Átélhetnénk az életét alakító hangulatokat, érzelmeket és gondolkodásmódot.

Természetesen a hallgató empátiájának erősödését elősegítheti, ha ismeri a beszélő életét. Segít, ha tudjuk, hol született, miket tapasztalt, kik a barátai, mi után vágyakozik. De az elmélyült hallgatás nem a róla való tudás aktusa. Sokkal inkább a vele való tudásé. Az őszinte figyelem kiküszöböli az alany és a tárgy kettősségét, mivel hallgatóként a lelkünk bizonyos szintjén azzá a személlyé válunk, akit hallgatunk. Ez nem azt jelenti, hogy hallgatóként saját jogunkon nem élvezünk autonómiát, hanem inkább azt, hogy ez a fajta autonómia rokon a beszélőével. A meghallgatott nőhöz való kapcsolódásból ered, mint a hallottak által kiváltott kreatív válasz. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül helyeselnünk kell az elhangzottakat, vagy egyet kell értenünk vele, hanem azt, hogy megérjük az illetőt a saját kommunikációs rendszere alapján. Ez a fajta megértés az isteni megértéshez hasonlatos. Figyelni egy másik emberre, és érezni őt ugyanúgy, ahogy Isten érzi, sokkal inkább a bensejéből, mintsem kívülről. Olyan ez, mintha Isten szíván keresztül hallanánk valakit.

Nelle Morton feminista teológus említ egy olyan fajta figyelmet, amelyet "szóra bíró hallgatásnak" nevez. Visszagondolván egy öntudatfejlesztő csoportra, amelyet ő is látogatott, leírja, milyen fájdalmasan idézte fel egy asszony az élettörténetét, a csoport aggódó, figyelmes hallgatásától kísérve. Egyszer csak az asszony a többiekhez hajolt és azt mondta: "Az a különös érzésem van, hogy ti már hallottatok engem, mielőtt beszélni kezdtem volna. A hallgatásotokkal bírtatok szóra, hogy elmondjam a saját történetemet." Ezzel kapcsolatban Morton azt mondja: "Teljesen új felfogásban tárult elém a hallgatás és beszéd viszony." Morton tanúja volt annak, hogy az őszinte figyelem bátorságot önt a beszélőbe, és segít az addig mélyre elrejtett, meg nem nevezett emlékek előhívásában úgy, hogy képessé teszi, hogy a beszélő teljesebb, teremtő erejű ellenőrzést nyerjen egész élete felett.

Talán ez az, ahogyan Isten figyel. Morton szellemes kijelentését alapul véve egy másik feminista teológus, Catherine Keller bemutatja, hogy a "szóra bíró hallgatás" eszméje hogyan segíthet megértenünk az isteni hívást a világban és saját életünkben. Ahelyett, hogy ezt a hívást valami életünkbe való aktív beavatkozásként fognánk fel, aminek során egy fensőbb akarat meghatározza, mivé legyünk és hogyan cselekedjünk, értelmezzük inkább úgy, mint bátorítást, Isten részéről megnyilvánuló "szóra bíró hallgatást". Keller nagyon helyesen mutat rá azokra a problémákra, amelyekkel akkor találjuk szemben magunkat, ha egy életünkbe beavatkozó, beszélő és cselekvő Istenre várunk: "Sokak hitét megtörte már az a tétlen elszántság, amellyel az Atyán csüggenek, tőle várva, hogy oltalmazzon és szavával irányítson bennünket." Ezt elkerülendő, azt javasolja, képzeljük el úgy a hívást, mint ami egy mindent meghallgató, isteni mélységből merül fel.

Az isteni mélység, amely valóban hall bennünket, mielőtt még mi hallanánk magunkat, a körülöttünk zajló események szövevényére reagáló, saját képzeletünkből eredő választ hívhat életre, ahelyett, hogy idegen akarat szolgálatára próbálna rávenni bennünket. A hívás megtaníthat, hogy mások bajait, fájdalmait, indítékait és vágyait figyelembe véve alakítsuk szavainkat, amelyek aztán rólunk beszélnek. Ezenkívül inkább érdeklődő, mint irányító erőként tapasztalni engedi az isteni bölcsességet, amely tudatosan bíztat, de nem mondja meg, hogyan éljük az életünket.

Az ökológiai spiritualizmus megerősíti a Keller és Morton által mondottakat Isten erőt adó jelenlétéről életünkben, aki szóra bírva hallgat bennünket, és támogat abban, hogy mi is szóra bírva hallgassunk másokat. Az emberi életben Isten tevékenysége nem beszéddel vagy valaminek a kinyilvánításával kezdődik, hanem isteni empátiával, isteni meghallgatással. "Isten meghallgatja imáinkat" - sokkal több bölcsesség rejlik ebben a régi mondásban, mint azt első hallásra gondolnánk.

Ahogy arra Keller is felhívja a figyelmet, Isten hív minket, hogy "mások bajait, fájdalmait, indítékait és vágyait" figyelembe vegyük, és ez azt jelenti, hogy a meghallgatás lelkisége nem érhet véget a meghitt kapcsolatoknál. Manapság különösen fontos, hogy megtanuljunk tőlünk telhetően a legjobban odafigyelni azokra is, akiket csak távolról ismerünk. Többek között az is fontos, hogy meg tudjunk hallgatni más vallású embereket. Az ő tapasztalataik szintén taníthatnak nekünk valamit. Megtaníthatnak saját nézőpontunk viszonylagosságára, és jobban megérteni mások hitét. Észrevesszük, hogy a mi utunk nem az egyetlen lehetséges út. Odafigyelve a kortárs vallásokra, azt a keresztény vallásban eddig nem hangsúlyozott, esetleg észre sem vett igazságokat fedezhetünk fel.

Az is fontos, hogy a hit nélküli emberekre is oda tudjunk figyelni, különösen azokra, akik - mint például a náci holocaust túlélői közül néhányan - a gonosszal való kimerítő küzdelemnek köszönhetően hagytak fel az istenhittel. Ez a fajta odafigyelés nem engedi, hogy hitünk a tragédia érzelgőssé tételnek és a gonosz feledésének szintjére süllyedjen. Hirtelen rádöbben minket arra, hogy bár Isten szeretete végtelen lehet, ereje azonban amellyel a világot befolyásolhatja, részben a világ hajlandóságának függvénye. Még ha elismerjük is, hogy az ateistáknak igazuk van, és Isten egyáltalán nem létezik, akkor sem szűnhetünk meg bízni egy olyan Isten létében, aki ugyan nem akadályozhat meg minden szörnyűséget, de együtt tud szenvedni a szenvedőkkel, és az összevisszaságból képes kiutat mutatni a teljesség felé.

Azonban nem elég mások szenvedésére odafigyelni. Mind közeli, mind távoli kapcsolataink viszonylatában meg kell tanulnunk odafigyelni az örömre is. Néha ez a nehezebb. Gyakran azért tudjuk megosztani mások szenvedését, mert ez bizonyos fajta kontrollhoz, megkönnyebbüléshez vagy társasághoz juttat bennünket. A nyomorúság szereti a társaságot. Sokkal nehezebb és nagyobb szívet kíván, hogy mások örömeiben is osztozni tudjunk, különösen ha az ő örömeik idegenek saját tapasztalatainktól. Ebben megint az lehet segítségünkre, ha nyitottak vagyunk Isten bennünk rejlő ösztönzésére. Ugyanis Isten élete olyan, hogy együtt tartalmazza az örömöt és mások szenvedését, és Ő hív minket, hogy osszuk meg vele ezt a szelleme. ha "Isten képmásaiként" így cselekszünk, a magunk csekélyke lehetőségei szerint Isten hasonmásaivá válhatunk. Részesei leszünk az isteni létnek, megtapasztaljuk a féltékenység nélküli szeretetet, ami Isten világ iránti szeretetét is jellemzi. Az ilyen féltékenységtől mentes szeretet már önmagában felszabadító érzés. Irigységünk isteni gondoskodássá válik.

Mindenki lehessen jelen

A keresztények azzal, hogy odafigyelnek mások örömeire és szenvedéseire, különösen érzékenyek arra az igényre, amely azt célozza, hogy mindenki szabadon lehessen jelen a világban, létrehozva saját teremtő lehetőségeit a többi emberrel, a földdel, a növényekkel és az állatokkal való gazdag kapcsolatrendszer kialakítására. Az ökológiai hit olyan, hogy minden létezőt összefüggőként, egymás részeként fog fel. Földünkön minden ember így vagy úgy kapcsolatba került már a földdel, éggel, istenekkel és halandókkal. De az, hogy egy teremtett lény hogyan van a létezés hálójába szőve, mindent meghatároz. Különösen fontos, hogy az ember alkotó módon legyen részese az őt közvetlenül körülvevő hálónak. Fontos, hogy amennyire csak lehetséges az emberek megválaszthassák a számukra jelentőséggel bíró istenségeket, a földet, ahová kultúrgyökereikkel kapaszkodni tudnak, a számukra legkedvesebb növényeket és állatokat, valamint az embereket, akiknek sorsában leginkább osztozni kívánnak.

Az ökológiai spiritualizmus kutatja annak módját, hogyan lehet az embereket hozzásegíteni, hogy szabadon megválaszthassák a világhoz való kapcsolódásuk módját. Eközben azonban nem ringathatja magát abba az illúzióba, hogy a szabadság mint olyan abszolút fogalom. Fel kell ismernie, hogy az emberek a többi halandóhoz hasonlóan a függő teremtmények, vagy ahogy a buddhisták nevezik, pratitya-samutpada kategóriájába tartoznak. Ez annyit tesz, hogy történeti lények vagyunk, a jóra vagy rosszra indító tradíciók által formálva. Nem függetlenedhetünk szabadon a világtól, szabadságunk inkább a világhoz való kapcsolódás lehetőségeinek gazdagságában rejlik. A szabadság, amit magunk és mások számára kutatunk, és ami iránt a benső Lélek által is hivatottak vagyunk, azt jelenti, hogy minőségi és jelentőségteljes módon lehessünk saját sorsunk részesei, sokkal inkább alanyai, mint tárgyai a történelemnek.

Gondoljunk azokra, akik képtelenek minőségi módon jelen lenni: például az asszony, akivel Cubataóban találkoztam. A szennyezett víz és levegő okozta halálos kórban szenvedve ő aztán tényleg a szociális és környezeti létezés hálójához kötődik. Az élete élénken illusztrálja a pratitya-samutpada fogalmát. Ő is kapcsolódik a világhoz, de ez a kapcsolat romboló és méltatlan. Pusztán a lélegzés egyszerű aktusán keresztül, miközben a nemzetközi vállalatok tulajdonában lévő petrolkémiai gyárakból gomolygó mérgező gázokat szívja a tüdejébe, a földhöz kapcsolódik. Az éghez kötik gyermekéért érzett fogyó reményei, az istenekhez az isteni Atya képe, aki (ahogy azt mások elmagyarázták neki) hite bizonyítékaként kívánja az ő szenvedését, a többi halandóhoz pedig a közös sors fűzi.

Vagy vegyünk példának egy az Egyesült Államokban élő farmert, akit kicsiny, belterjes, kemény munkával termelő farmjáról kiszorított a szervezett gazdaság tőkeorientált monokultúrája, és aki így munkanélkülivé vált. A cubataói asszonyhoz hasonlóan őt is szoros kapocs fűzi a szociális és társadalmi hatások hálójához, amelyek a legszorosabban vett létének részévé váltak. Ő is kötődik a földhöz, az éghez, az istenekhez és a halandókhoz. De kettőjük közül egyik sem vesz részt a sorsukat formáló körülmények alakításában. A történelem áldozatai, a sors tárgyai mind a ketten, ahelyett, hogy az alanyai lennének. Az ökológiai hit különösen ráhangolódik arra az emberi igényre, ami arra törekszik, hogy mindenki alanya lehessen a saját életének, és így a többi emberrel, a természettel és Istennel közösen az élet társ-teremtőjévé válhasson.

Ökológiai szempontból minél igazságosabb és állandóbb társadalomban él az egyén, annál nagyobb lehetősége van a társ-teremtésre. Persze időnként egy adott társadalomban él az egyén, annál nagyobb lehetősége van a társ-teremtésre. Persze időnként egy adott társadalomban összeütközésbe kerülhetnek a társ-teremtők céljai. Ez nem feltétlenül rossz. Előfordul, hogy azokban a társadalmakban, amelyek szociálisan igazságosak, ökológiailag állandóak és lelkileg kielégítőek, az emberek nem értenek egyet, de a nézeteltérések egy része a béke gazdagságához tartozik. Ugyanakkor az ökológiai spiritualizmus azon a gondolaton alapul, hogy alkotókedvét senki ne a többi ember kárára élje ki, hanem velük együttműködve. Egy őszinte társadalomban kreatív módon választjuk és fogadjuk el a többiektől való függést, tudomásul véve korlátainkat ugyanúgy, ahogy erősségeinket is. Ahogy M. Scott Peck a minden emberben ott rejlő, individuációra való hívást tárgyalja: "Ebben az individuációs folyamatban megtanulunk felelősséget vállalni önmagunkért... Mégis a valóság az, hogy van egy pont, amin túl függetlenedésünk nemcsak hibává és gőggé válik, hanem rendkívül önpusztítóvá. Tény, hogy mindannyian egyedülálló személyiségnek születünk. Mégis az az igazság, hogy elkerülhetetlenül társadalmi lények vagyunk, akiknek rendkívül nagy szükségük van egymásra nemcsak a fajfenntartás érdekében, nemcsak társaság szempontjából, hanem mindahhoz, aminek az életben értelme van. Ezek azok az ellentmondásmagok, amelyekből aztán egy társadalom kifejlődhet."

Peck fontos megállapítását az ökológiai spiritualizmus még kiegészíti azzal, hogy a közösség, amely után leginkább vágyakozunk és amelyben a béke a legteljesebben megvalósul, nemcsak az emberek között, hanem a Földhöz és más élőlényekhez való viszonyukban is egységet hoz létre.

De még ez sem elég. Szívünk leginkább egy olyan közösség után vágyik, amely nemcsak a Földdel és az élőlényekkel áll egységben, hanem az éggel is. A kitáruló Univerzummal kívánunk egységben lenni, aminek részei vagyunk, valamint a földi és Földön kívüli élet számtalan reményteljes lehetőségével, amelyeket képzeletünk tár elénk, amikor az egeket fürkésszük. Egy közösség, amely kizárja a földi létezés kozmikus összefüggéseit, amely elfelejtkezik a fölöttünk lévő csillagokhoz és egekhez való kapcsolatunkról, megint csak nem lehet teljes.

És még ez sem elég. Szívünk a lelkek világával is egységbe kíván kerülni. A földtekén már sok ember kutatta, és kutatja ma is az elhalt ősökkel való egységet. Az ő "közösségük" magában foglalja a holtakat és az élőket egyaránt. Az elődök tisztelete különösen jellemző Afrika és Ázsia ősi vallásaira. A nyugati keresztények gyakran illették ezeket a babona vagy még inkább a bálványimádás vádjával. Az ökológiai hangoltságú kereszténység elutasítja az ilyenfajta érzéketlenséget. Tolerálja a tényt, hogy az elhalt ősök feltétlenül "valósak" annak, aki tiszteli őket, még akkor is, ha tudományos szemmel láthatatlanok. Nyitott a lehetőség iránt, hogy az ősök tovább léteznek egy szellemi világban, beszélni lehet velük, tagjai lehetnek egy élő közösségnek. Felismeri, hogy egy közösség sok emberi tagja láthatatlan, de ettől nem kevésbé jelenlévő, mint a láthatóak.

Egyszóval a közösség amely felé emberként törekszünk, a föld, ég, istenek és halandók, vagyis a négyesség közössége. Ökológiai nézőpontból tekintve akkor találjuk meg Istent és helyünket Isten életében, ha ebben a négyességben megtaláljuk a helyünket. A legtöbb embernek otthonra lelni Isten életében folyamatos zarándoklatot jelent. Ha elfogulatlanok vagyunk az emberekkel, akkor nyitottak vagyunk a lehetőségeikre, amelyek segítségével nyugalmas, nekik megfelelő otthonra lelhetnek az említett négyességben. Ez azt jelenti, hogy élvezni engedjük a gazdag kapcsolatrendszert, amely saját földjükhöz, égi látomásaikhoz, isteneikről alkotott felfogásukhoz, valamint barátaikhoz, rokonaikhoz, emberi és nem emberi lényekhez fűzi őket. Azt is jelenti, hogy könyörületességre buzdítsuk őket a többi érző lény iránt, és arra, hogy legyenek nyitottak az isten sugallta lehetőségekre, amelyek jólétükhöz vezetnek. És azt is jelenti, hogy rá kell jöjjünk: ők ezt nem ugyanúgy csinálják, mint mi, de ez nem baj. Ha az embereket úgy szolgáljuk, hogy segítjük őket a négyességben elfoglalt helyük megtalálásában, akkor azt a szellemet szolgáljuk, amelybe keresztényként legerősebb reményünket helyezzük: az élő Krisztust. Ha így teszünk, keresztény voltunk nem dogmáinkból vagy arroganciánkból, hanem elfogulatlanságunkból, gondoskodásunkból és örömünkből viráglik elő.

Fordította: Tolnay Katalin

Részlet a szerző Earth, Sky, Gods and Mortals, 
Developing an Ecological Spirituality. 
(Föld, Ég, Istenek és Halandók. 
Egy ökológiai szellem kifejlesztése) című könyvéből. 
(Mystic, CT: Twenty-Third Publications, 1990)