Előre elnézést kérek, hogy a téma tárgyalása során sokszor hivatkozom a magam élményeire, tapasztalataira. Ezt azzal mentem, hogy a tudományban még alig találtam arra vonatkozó anyagot, hogyan fog hatni az emberek tudatára, idegrendszerére a természettől való elszakadás.

A tudomány és az urbanizáció olyan viharos gazdasági változást hozott az emberiség életébe, aminek a megemésztése az elkövetkező évszázadok egyik nagy problémája lehet. A sikerek mámorában nem tudatosult, hogy a modern ember a sok százezer éves történelméhez képest mennyire más körülmények között él, hogy ez a változás milyen óriási tudati adaptációt igényel, hogy ez az adaptáció mennyi időt és tudatos segítséget kíván majd meg.

Az ember eddigi történelme során a természet gyermeke volt. A természettel együtt élt, otthon érezte magát benne, szinte mindent tudott róla, amire szüksége volt. Csak az maradt életképes, aki otthon volt a természetben. Most a modern ember a természettől függetlenül élhet; amire a természet világából szüksége van, azt a piacon veszi meg, azt mások készen szállítják neki. Fogalma sincs, hogyan termelik meg az élelmiszereket, mi ehető, mi hasznosítható abból, amire a természetből szüksége van. Amióta ember él a Földön, a természetben idegenül mozgók életképtelenek voltak, ma azok élnek a legjobban, akik a legtávolabb kerültek a természet világától.

Mindezt a modern ember természetesnek tarja. Pedig nem az. A legutóbbi száz esztendő viharos fejlődése, az ember elszaporodása, meggazdagodása, urbanizációja ugyan példátlan eredmény, de nem a természetes fejlődés következménye. Ez nem azt jelenti, hogy lehetett volna más, természetesebb, "természetbarátabb" utat járni, hanem csak azt, ha mint minden sikerben, ebben is rejlenek negatívumok, amelyeknek az elhárítására fel kellene készülni. Most csak a modern embert fenyegető két legnagyobb veszélyforrást említem és az alábbiakban csak ez elsőt tárgyalom:

1. Elszakadt a természettől.
2. Urbanizálódott.

A természettől való elszakadás látszólag nem okoz különösebb problémát. Mint már utaltunk rá, azok a népek és azokon belül is azok az egyének élnek jobban, akiknél ez az elszakadás már máig is a legmesszebb ment. Az a tény, hogy az első generációkban jelentkező problémák még nem jelentősek, nem jelenti azt, hogy nem származnak ebből később tragikus konfliktusok. Az ember génjeiben hordja a természethez való kötődést, annak megsemmisülése minden bizonnyal nem fog simán menni. Meggyőződésem szerint az embernek ahhoz, hogy szellemileg egészséges maradjon, szüksége van és lesz a természettel való bensőséges viszonyra, az abból fakadó élményekre.

A sorsom különös szerencséje, hogy nekem nemcsak az adatott meg, hogy a jelenkor modern világát látott, magasan képzett és a technika vívmányait élvezni, hasznosítani tudó ember lehettem, hanem ugyanakkor megmaradt a természettel való bensőséges kapcsolatom is. Ez döntően nem az én racionalizmusomon, hanem a szerencsés körülményeken múlott.

Apámnak sokkal jobb volt az állatokhoz, mint az emberekhez való viszonya. Az állatok között mindig otthon volt, az emberi társaságban azonban soha nem találta fel magát, menekült belőle. Tőle tanultam meg a növények és állatok szeretetét, a természettel való kapcsolatteremtést. Ugyanakkor az ő keserves tapasztalatai tanítottak meg arra, hogy a másoktól átvett tudás, a milliós nagyváros, a modern technika jelenti a fejlődés, azon belül az egyéni szellemi és anyagi boldogulás útját.

Apám mellett tanultam meg, agy az állatok nemcsak a szeretetet és bizalmat érzik meg, de azt is, mit várunk el tőlük. Ennek köszönhetem, hogy a kutyák soha nem haraptak meg, hogy nem dobtak le a lovak, hogy nyugodtan bemehettem a tigrisek közé a ketrecükbe. Mint vadász és sokat kiránduló ember sokat tanultam a természettől. Kiderült, hogy az állatok érzékszervei egészen mások és főleg másként működnek; illetve számukra más érzékelési képességeik a fontosak. Rájöttem, hogy az állatok szeretik a jó embereket akkor is, ha nem hízelegnek nekik.

Az ilyen irányú tapasztalatok hívták aztán fel a figyelmemet arra, hogy milyen fontos volt a nyugat-európai kereszténységben a természettel való kapcsolat jelentőségének a felismerése. A zsidó-keresztény kultúrában a természet nem kapott fontos szerepet. A szemita karakterű kereszténység csak a nyugati, főleg kelta hatás alatt formálódott át természetbaráttá. A nyugati kereszténység abban különbözik a zsidó vallástól és a többi keresztény felekezettől, hogy fontosnak tartotta a természettel való kapcsolatot. A nyugati szerzetesek vidékre települtek, erdőt irtottak, földet műveltek, szőlőt telepítettek. Ezt jól tükrözi nagy szentjeinek az állatokhoz való bensőséges viszonya. Szent Gál azért települt le, és remetéskedett egy medvével közös barlangban a mai Svájc terültén, mert megsajnált egy lesántult medvét. Szent Ferenc a madarakkal beszélgetett. A mi Szent Gellértünk a monda szerint szarvastehénnel és farkassal barátkozott össze.

Mindezt azzal magyarázom, hogy az állatok megérzik az ártatlanságot. Ezért nem bántják például a gyerekeket. Bábolnán láttam, hogy a kezelhetetlenségig elvadult mén óvatosan lépkedett, amikor a ketrecébe egy kisbárányt tettek. Úgy összeszoktak, hogy évekig csak a birkával volt hajlandó kimenni a bemutatókra. A lovászok tudják, hogy a nemes paripa elvadul, ha nincs társa, ha magányra kárhoztatják. Mikor ismerik fel ezt a tudósok és a politikus emberek?

A Biblia szerint Dániel prófétát azzal teszi próbára a király, hogy berakatja az oroszlánok közé. Azok azért nem bántják, mert tiszta a szándéka. Ezt a célt szolgálták évezredeken keresztül az uralkodók környezetében tartott nagy macskák. Azok elől ugyanis nem lehet elrejteni a gyilkos szándékú tőrt vagy mérget, mert ők nem a tárgyi jelekből, hanem a szándékból olvasnak és ítélnek. Ezt minden kutyatartó bizonyíthatja, mégsem hasznosítja a modern ember. Pedig nem ártana. Csak egy példát: Egyszer egy baráti családnál vendégeskedtünk. A kutyájuk viselkedése alapján mondtam a felségemnek, hogy valami baj van a családban. Hónapok múlva tudtuk meg, hogy a férj depresszióba esett, azóta orvosokhoz jár, mert a felesége nagyobb karriert csinált, mint ő. Ezt a kutyájuk előbb megérezte, mint maguk az érintett személyek, illetve az orvosuk.

Az erdőben sokszor csak sétáltam, nem volt szándékom lőni. Ilyenkor akár verseket mondhattam a vadaknak, bevártak, közelemben maradtak. Egyszer Szentendrén ebéd előtt egy órára kimentem az erdőbe. Messziről láttam, hogy négy süldő sétál egy sűrű felé. Elébük vágtam, és felmásztam egy a fiatalosnál jóval magasabb berkenyefára. A négy disznó odajött felszedni a lehullott berkenyét. Aztán nyugodtan lefeküdtek. Egy óra múltán sok volt már az ágakon ülés, várt az ebéd, hát először dobáltam a disznókat a berkenyével. Ez nem hatott. Aztán egyre hangosabban beszéltem hozzájuk. Erre sem keltek fel. Később már hangosan szóltam rájuk. Ez sem hatott. Kénytelen voltam hangosan beszélve lefelé mászni. Már két méterre sem voltam az egyikhez, amikor utálattal feltápászkodtak és vagy húsz méterre odébb megálltak, onnan nézték, hogy leugrok és elmegyek.

A ragadozó madarakat is azért nehéz lelőni, már amelyiket szabad, mert megérzik a szándékot. Még a vadászok is azt hiszik, hogy jó a szemük, azért. Sok esetben kipróbáltam, hogy nyugodtan rájuk foghatom a puskát, ha nem akarok lőni. Ők nem engem, vagy a puskát látják, hanem a szándékomat érzik meg. Hogyan? Azt csak ők tudják. Arról is meggyőződtem, hogy a rádió hangja egyáltalán nem zavarja a vadakat, ahogyan a favágók, a gombaszedők beszéde sem. Még a hivatásos és profi vadászok is azt hiszik, hogy a turisták nagyon zavarják a vadakat. Az ugyan igaz, hogy az emberi hangra és szagra felfigyelnek, de arra csak akkor reagálnak, ijednek meg, ha mögötte zsákmányolási szándékot sejtenek. Az állatokban erős veszélyérzet van. A szag, a hang és a látvány csak arra szolgál, hogy felkeltse figyelmüket arra, hogy fenyeget-e veszély.

A bajba jutott állat szinte keresi az ember segítségét. Ezen az alapon jöttem rá, hogy nem az ember domesztikálta az állatokat, hanem az életképtelenné vált állatok keresték az ember védelmét, segítségét, szelídültek hozzá. Nem az ember szelídítette meg a kutyát, hanem a kutya vált önmagában életképtelenné és szorult a fegyverrel vadászó emberrel való kooperációra. A többi domesztikált állat is előbb vált életképtelenné, aztán kereste az ember segítségét. Olyan környezetben, ahol az állat megél vadon, még nem történt domesztikáció.

Az már külön szerencsém, hogy nem szeretnek a rovarok, a csípésük nem hagy nyomot rajtam, hogy még nem mérged el egyetlen sérülésem annak ellenére, hogy gyakran megesett, hogy nem volt alkalmam még a sebek kimosására sem. Ebben is azt tapasztaltam, hogy a természet azon része is kegyeibe fogadott, amelyiknél a tudomány mai állása szerint nincs helye az ilyen logikának. Nincs abban sem logika, hogy soha nem tévedtem el. A korom sötétben és a sűrű ködben is mindig célhoz értem. Erre azt mondom, hogy az ember ösztöne ma is jó, ameddig nem esik pánikba, amíg bízik benne. Ez áll az időérzékemre is. Sokszor magam is zavarba jöttem, amikor kiderült, hogy a rossz óránál jobban tudom az időt. Igaz, hogy sok erdei lesen a hold és a csillagok állásából mértem az időt, s az órámon ellenőriztem megfigyelésen pontosságát. Érdekes módon tájékozódási ösztönöm Ausztráliában mondott csődöt. Nem tudtam megszokni, hogy más csillagokat látok, hogy délben északról süt a nap.

Korán észrevettem, hogy bizonyos képességekkel csak az öreg állatok rendelkeznek, vagyis azok közül sokat, amit mi, emberek ösztönnek nevezünk, csak a hosszú élet során szerzett élmények érlelik meg. Ezt öregkoromban magamon is egyre inkább tapasztalom. Az ember szeme kifejlődik a vadászathoz. Azt csak a vadász szeme sajátítja el, hogy oda nézzen, ahol valami mozdul, hogy ne csak a képet lássa, hanem a legkisebb mozgást is. Az állatok számára ez a látásmód a döntő. Az ölyv csak a mozgó egeret látja meg. A döglött egeret az orra előtt sem veszi észre. Ez a házi macskáknál jól megfigyelhető. A csecsemő is így lát. A mozdulatlan embert jó szélben tíz méterről sem ismeri fel a vad. Az emberi szoborra sem reagál. A parasztok tudják, hogy csak az a madárijesztő jó amelyiket mozgatja a szél.

A vadász élményeinél is sokkal ősibbek, sokkal genetikailag sokkal jobban kódoltak a keresés és találás képességei. Az emberiség története máig 90 százalékban gyűjtögetésből állt. Az őskor történészei sem ismerték fel a gyűjtögetés jelentőségét, pedig még a vadász és halász népeknél is ez volt a fő foglalkozás, megélhetési forrás. Ezekben a korokban is többször annyi időt töltöttek gyűjtögetéssel, mint a halászattal vagy vadászattal. Ehhez járul az, hogy a gyűjtögetésben a gyerekek, a nők és az öregek is részt vehettek, a halászat és még sokkal inkább a vadászat azonban a lakosság elenyésző kisebbségének a munkája maradt.

Ez ad magyarázatot a barlangrajzokra is. Az ember mindig csak azt ábrázolta kultikus célokból, ami ritka események, szinte csodának számított. A kőkori vadászok számára nagy és ritka esemény volt egy nagyvad elejtése. Azt nem ábrázolták, pedig sokkal gyakrabban megesett, hogy futásra még nem képes újszülött vagy beteg állatot ejtettek el. A vadászat egészen a legutóbbi időkig a legnagyobb urak sportja volt.

A találás ösztöne is kifejlődik. Sokan nem hiszik el, hogy meg lehet érezni a keresett tárgy közelségét. De ezt csak érezni lehet, nem lehet mások számára produkálni. A tudatosság mindig elnyomja az ösztönt. Számos esetben előfordult, hogy mondtam: Itt gombának kell lenni. Volt, amikor az ország ismeretlen tájain autózva álltam meg, hogy itt keressünk gombát, és életem legnagyobb gombaszüreteit ilyen megérzéseknek köszönhettem. Mivel lehet magyarázni, hogy a pilisi erdőjárás közben vízkővel bevont római pénzt találtam, pedig nem is kerestem a földön semmit. Így találtam a Pannon-tengerből maradt koralt a Bakonyi Som-hegyen, megkövesedett, 30-40 ezer éves kapitális szarvas agancsmaradványát a Pilisben.

Az állatoktól tanulni is lehet. Észrevettem, hogy a hollók csak kimúlott vadra jönnek feltérképezni azt. Esti lövés után csak akkor kezdtem el a vad azonnali keresését, ha jött a holló, mert csak akkor biztos, hogy már dögön fekszik. Azt színre el sem merem mondani vadász barátaimnak, hogy a lesen nyugodtan elalszom, mert a vad közeledésére felébredek. Nem a zajára, mert azt még ébren sem hallom, hanem a közeledésére. Nyilván az állat is így alszik. Ezért nagyon ritkán lehet vadat alvás közben találni. Ilyennel csak a bőgés során kimerült bikával találkoztam.

Van a gyűjtögetésnek egy számomra sorsdöntő hatása. Gombás vidéken voltam kisgyerek, 5-6 éves korban jártam a gombázókkal. Ott tapasztalhattam meg, hogy a gombaszedés olyan megélhetési forrás, amiben a gyerek teljesítménye megelőzheti a felnőttekét. Ennél fontosabb gyermekkori élményt ma sem ismerek. Ha egy gyereknek mindig azt kell tapasztalnia, hogy a felnőttek mindenben többre képesek, soha nem lehet kellő önbizalma. Márpedig ez mindig nagyon fontos volt, és egyre fontosabb lesz. Nincs hasznosabb szülői feladat, mint a gyerekekkel gombát, gyógyfüvet keresni.