Könyvespolc

 
 Rupert Sheldrake: Hét kísérlet, amely megváltoztathatja a világot
(Seven Experiments That Could Change the World. 
A Do-It-Yourself Guide to Revolutionary Science. 
London : Fourth Estate, 1995.) 
 
Sheldrake a cambridge-i egyetemen végzett biológusként, majd a MIT-n hallgatott filozófiát. A homeomorfikus mezők elméletének megalkotásával vált világszerte ismertté. (R. Sheldrake: The Presence of the Past) 
Elmélete szerint létezik egy olyan - talán az elektromágneses mezőhöz hasonló - láthatatlan hálózat, mely egyes pontjait - a "háló csomóiként" - az élőlények alkotják. Így minden élő minden más élővel minden pillanatban láthatatlan kapcsolatban van. Az összeköttetés az élőlények belső, lényegi formáján alapul (a görögök ezt nevezték entelekheiának, megkülönböztetve a külső formától, a morphetól). A háló elsősorban a hasonló (klasszikus fogalommal: az azonos rendszertani egységbe sorolható) élőlényeket köti össze (innen a neve: homeomorfikus). 
Az elmélet nehezen - egyesek szerint egyáltalán nem - cáfolható, a belőle következő predikciók pedig (talán) másképp is magyarázhatók. Így aztán az akadémiai tudományok letéteményesei csak elnézően mosolyognak az elmélet hallatán. Hiszen amennyiben az elmélet bizonyítást nyerne, egészen más megvilágításban helyezné az evolúció történéseit. 
Ugyanakkor - az elképzelés erejét mutatva - már létezik olyan evolúciós elmélet, amely felhasználja a homeomorfikus mezők gondolatát. 
Ez a kis alakú, 200 oldalas könyvecske végig három síkon mozog. Talán a legizgalmasabb szint annak a hét kísérletnek a leírása és elemzése, amellyel ,házi körülmények' között is bizonyíthatóvá válik a sheldrakei elmélet igaza. 
"A legszebb ebben a könyvben, hogy a címe igaz. A legkevesebb, amivel a könyv kecsegtet, hogy a hét kísérlet a kísérletező világról alkotott felfogását változtatja meg. Amiről azt gondoltuk, hogy természeti törvények, azokról kiderül, hogy nem egyebek, mint egyszerű elméletek. Amiről azt hittük, hogy a tudósok tudják, arról kiderül, hogy ők is csak úgy hiszik" - írja a Sunday Times. 
A könyv végigolvasása persze nem nyújthatja a "csináld magad" kísérletezés örömét, mégis elgondolkodtató módon vezeti végig az olvasót azokon az egyszerű kísérleteken, amelyeket a szerző elvégzett, és mutat rá azokra a homályos kérdésekre, amelyekre a hivatalos tudomány egyelőre nem tud és nem is akar választ adni. 
A kísérletek ismertetése mellett a szerző választ keres arra a kérdésre is: Miért nem vesz tudomást a "tudomány" mindezekről a jelenségekről és az ezekből levonható következtetésekről. hiszen ezek a jelenségek jórészt mindenki által ismertek, nyilvánvalóak - ugyanakkor mivel nem tudományosak, tehát nem is lehetnek nyilvánvalóak. 
A kísérletek ismertetésével párhuzamosan Sheldrake elemzi azokat a tudományszervezési, tudománytörténeti, tudományelméleti jelenségeket, melyeknek eredőjeképpen jól megtervezett, ellenőrizhető és reprodukálható kísérletek megszervezése helyett a tudomány elhallgatja, szőnyeg alá söpri a könyvben ismertetett tényeket. Szóba kerülnek elfeledett, válasz nélkül maradt cikkek, magukra maradt kísérletek, el nem fogadott eredmények. 
Galilei óta tudjuk: a természet válogatós, de őszinte. Csak a jól feltett kérdésekre hajlandó válaszolni, azokra azonban mindig. És ahogy a könyv ezt reprezentálja, a jól feltett kérdésnek nem ismérve, hogy mennyi pénz és milyen szervezeti háttér áll mögötte (persze néhány nyilvánvalóan eszközigényes területet kivéve). A könyvet olvasva az ember egy-egy pillanatra megérzi az emberléptékű tudás rég elfeledett légkörét, amikor a kíváncsiság és a rácsodálkozás képessége volt az eredmény fő letéteményese. 
A könyv harmadik rétegként Sheldrake az eredmények értékelésével a homeomorfikus mezők létét bizonyítja. Az eredmények mögött meghúzódó általános törvényszerűségek elemzése közben szó esik a "kiterjesztett tudatosság" jelenségéről, az érzékelési folyamatoknak az eddigiektől eltérő magyarázatáról és más, a tudomány határain fekvő elméletekről. 
Végezetül a hét kutatásra javasolt téma: 
    a háziállatok kapcsolata gazdáikkal és otthonukkal,
    a postagalambok tájékozódási képességei,
    a termeszek szerveződésének kérdései,
    a megbámult emberben jelentkező érzések elemzése,
    a fantomfájdalmak kérdése,
    az alapkonstansok kérdése,
    az előzetes elvárások és a kísérleti eredmények összefüggései.
Sheldrake nem hagyja egyedül a vállalkozó kedvű kísérletezőt, felhívja a figyelmet az elemzési, statisztikai lépések szükségességére, és konkrét módszereket javasol. Végezetül megadja azokat az angliai és egyesült államokbeli címeket, ahol az eredmények további értékelése és feldolgozása folyik, illetve ahol további információk beszerezhetők. 
Jó kísérletezést! 
Régheny Tamás
 
  
 
 

David Vital: A zsidók jövője. Nép válaszút előtt?
(The Future of the Jews. A People at the Crossroads? Cambridge, MA; 
London : Harvard University Press, 1990. 161 p.) 
 
David Vital a cionizmus történetének vezető izraeli kutatója. Művében a cionizmus sikerének természetét és következményeit kutatja. 
A zsidóság hagyományos, közép- kelet-európai szívében végzett náci pusztítást követően, a cionizmus sikereként létrejön Izrael, az önálló zsidó nemzetállam. Ezekkel az eseményekkel ér véget a történelemnek az a majd kétezer esztendeje, mialatt a zsidók távolmaradtak a politikai színtérről, és mégis megmaradtak. Az Izraelen kívül élő zsidóság gondjai azonban súlyosbodtak ezzel a fordulattal. Vital professzor szerint a diaszpórának nincs jövője. Elszigetelt közösségek sorát látja, amelyek tagjait inkább a befogadó országok határozzák meg zsidóként, és nem a maguk eltérő örökségen alapuló öntudata. E megállapítások alól csupán az ortodoxia néhány szigete jelent kivételt. 
A szerző következtetéseit nehéz elfogadni, ám a történelmi tudásanyag és az érvelés hajthatatlan következetessége zsidók és nem zsidók számára egyaránt megkerülhetetlenné teszi ezt a szenvedélyes hangú, jelentős művet. 
 
 
 
 

W. D. O'Flaherty: Mások mítoszai. A visszhangok barlangja
(Other People's myths. The Cave of Echoes. Chicago, IL ; 
London : Chicago Univ. Press, 1995. 226 p.) 
 
Nietzsche írja: "A mítosz nem valamely gondolatot vesz alapul, ahogyan egy elműviesedett kultúra gyermekei gondolják, hanem a mítosz maga a gondolkodás." A chicagói egyetem vallástörténetet oktató professzorának jelen - immáron hatodik - a mítoszokkal, a mitológiával foglalkozó - könyve e gondolat jegyében született. 
A könyv nem egyszerűen egy a manapság divatos mitológiai témájú könyvek közül. Egyszerre mozog egy tárgyi és egy metasíkon. Miközben szerzője a mítoszokhoz való kapcsolatainkat vizsgálja, magukat az ismert és kevésbé ismert mítoszokat használja fel arra, hogy gondolatait, elképzeléseit kifejtse. A mítosz egyszerre tárgya, eszköze és befoglaló világa a könyvnek. 
Nem tudományos érvek egymásra épülő rendszerével, hanem mitológiai történetekkel, metaforákkal segít a szerző megérteni a másság kérdését, a befogadás és az elfogadás aktusát. ("...Módszertani történeteket mesélek azokról a történetekről, amelyeket elmesélek. A módszertanok önmaguk is történetek, és minden történetmesélő módszertani szakember is...") A történetmesélés egyike a kevés valóban univerzális emberi tevékenységnek. A történetek, a történetmondás a könyv módszere is, nem csak tárgya. A mítoszok tanítanak a mitológiára, a mitológiai történetek fejtik fel a mítoszok értelmezésének lehetőségeit, és nem utolsósorban válaszolnak kérdéseinkre. Tehát: "A könyv történetekről szól, ahogy azokat az emberek elmondták más embereknek. Illetve nem is igazán magukról a történetekről, mint inkább olyan történetekről, amelyek magukról a történetekről szólnak, azaz metatörténetek, az adott helyzetben metamítoszok." 
De hát mit tanulhatunk azokból a történetekből, amit emberek mesélnek egymásnak állatokról, istenekről, idegenekről és gyerekekről? A mítoszok magukban foglalják a humán lét minden olyan kérdését, melyben mind a hatmilliárdan osztozunk: megteremtik, magyarázzák és elbeszélik a születés, a szeretet, a gyűlölet és a halál világait. 
A könyv fő kérdése: Hogyan viszonyuljunk a mítoszokhoz? Kiknek és kikről szól a Mahabharata és Zeusz története? Hogyan érhetjük el, hogy a mítoszokban rejlő világok megnyíljanak előttünk és a bennük felhalmozott tudás hasznunkra legyen? Miképp tanulhatunk történeteikből, és hogyan segítenek mindennapi életünkben eligazodni? 
A könyv egyszerre keresi a választ túlnépesedett korunk talán legfontosabb kérdésére: mit is jelent az, hogy én, ki az a mi, és kik azok az ők, valamint a mitológia, különböző korok és kultúrák mítoszainak helyes befogadására. 
Ezeket a kérdéseket a szerző hét központi mítosz alapján tárgyalja a könyv hét fejezetében: Az első fejezetek a vadász és a bölcs indiai történetén keresztül a tudomány, a vallástörténet és a mítoszok kapcsolatát ismerteti. Miképp integrálódik a kutató saját mítoszai, gondolatai közé a megismert új világ? Elemzi Greetz, Levy-Strauss, Eliade és mások gondolatait. 
Demitologizált kultúránk és a mítoszok kapcsolatáról a barlang és a visszhang mítosza beszél. Mi történik, ha az ember belép egy másik közösségbe? Milyen veszélyekkel kell számolnia? A hallá változás történetére és metaforájára építve az idegen és saját énünk kapcsolatának rejtett oldalaira derül fény. 
A könyv utolsó, hetedik fejezete - most már a több száz oldalas tanséta után - visszatér az alapkérdéshez, és sorba veszi mindazt, amit a mítosz nyújthat a hozzá forduló embernek. Megismerhetjük a másik világát, közelebb kerülhetünk gondolataihoz ("útleírási szint"), felhasználhatjuk a mindannyiunkra jellemző általános emberi mélyebb megértésére ("deskriptív szint"), de ha igazán feloldódunk a történetekben, felhasználhatjuk kimeríthetetlen világukat saját mindennapi életünk bölcsebb átlátására és irányítására ("irányjelző szint"). 

Régheny Tamás
 

John D. Barrow: Tudomány, művészet és az univerzum törvényei(The Artful Universe. Oxford : Clarendon Press, 1996. 274 p.) 
 
 

Miért épp így alakult ki az ember zenéje, s alakulhatott volna-e másképpen is? Miért tetszenek bizonyos dolgok szinte minden embernek? Hogyan jöhettek létre hasonló mítoszok a világ távol eső pontjain? Miképpen befolyásolja a tér és az idő szerkezete a gondolkodási folyamatainkat? Mi az összefüggés elménk felépítése és az embert foglalkoztató filozófiai problémák között? 
Ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre keresi a választ a könyv nemzetközileg ismert és elismert csillagász szerzője. 
Az ember-környezet kapcsolat értelmezésekor jobbára szűkebb és tágabb társadalmi, természeti környezetünkre gondolunk. A szerző véleménye szerint, mint minden élő, az ember is az Univerzum speciális szerveződéseként jött létre, s élete az Univerzum keretein belül zajlik. Tehát ez a térben és időben legtávolabbra vezető, ugyanakkor törvényei által bennünk munkáló legátfogóbb környezet közvetve és közvetlenül is hatást gyakorol ránk, befolyásolja gondolkodásunkat, mindennapi döntéseinket, választásainkat. 
A szerző ennek alátámasztására a tudomány és művészet szerveződését, alkotásait sorakoztatja fel. A tudomány és a művészet talán az ember leginkább emberre jellemző sajátossága, eszközei az ember azon örök kívánságának, hogy a látható világ mögé pillantson. Miközben mind a két szerveződési forma azonos forrásból - a dolgok figyelmes megfigyeléséből - ered, különböző pályát írtak le az emberi történelem folyamán. A tudomány a világ objektív, realisztikus leírására, míg a művészet a szubjektív, metaforikus megragadására törekszik. 
A szerző szerint esztétikai élményeink csakúgy, mint tudományos eredményeink, az Univerzum szerveződéséből következnek. Amellett érvel, hogy az Univerzum alapvető tulajdonságai kulcsszerepet játszanak a legemberibbnek tartott folyamatokban is. A kozmikus környezet lenyomatot hagy testünkön és elménken, alakítva szerveződését, működését. 
Tudatában vagyunk annak, hogy szeretünk egy festményt vagy élvezünk egy zeneművet, de átsiklunk azon, hogy mindezen tapasztalatok olyan mélyen nyugvó kapcsolatokat idéznek meg, melyek évmilliókon át öröklődtek élőről élőre, hordozva a kozmikus környezet esetleg már rég letűnt sajátosságait. 
A könyv célja, hogy e régen elfelejtett kapcsolatok jelenlétét bizonyítsa, feltárja az Univerzum lenyomatait gondolatainkon, szellemi teljesítményeinken. Ezen összefüggések alapján felderítse a tudomány és a művészet mélyben meghúzódó kapcsolatait. 
A válogatott és élvezetes írások olyan témákat érintenek, mint a nyelv eredete, a természeti színek és formák meghatározottsága, a tájfestészet esztétikai kérdései, a kozmológiák művészete stb. 
Régheny Tamás
  
 
A RÉGI VILÁG FALUN
A századfordulót követő évtizedek fotográfiái
(a fotókat válogatta, a bevezetőt és a képszövegeket írta Fogarasi Klára, 
Budapest: Helikon Kiadó, Néprajzi Múzeum, 1996. 165 p.) 
 
Magyarország lakosságának 74 százaléka a századfordulón falun, mezővároson élt. A parasztság korabeli hétköznapi életét ugyanakkor csak írásbeli forrásokból ismerjük, noha Bartók népzenei gyűjtéseivel egyidőben fotográfiák is készültek. Ez az anyag azonban a nagyközönség előtt máig ismeretlen, holott a fényképek jelentőségére, művelődésben betöltött sajátos szerepére már annak idején figyelmeztetett néhány jó szemű kritikus, esztéta, néprajztudós. 
Miért olyan fontos, hogy a fényképeket is megismerjük, ne csak a népdalt, a viseleteket és a parasztzenét? Mert a "fényképfelvételek mindent magukba foglalnak..., úgy az antropológiai típusokat, mint a tárgyak használatát...a népek életének természet adta kereteit" mondja Jankó János néprajztudós a múlt század végén. Egy Divald Kornél nevű fotográfus kortárs pedig így válaszol erre a kérdésre: mert "nincs mester, aki a fotografáló géppel tárgyilagosság és hűség dolgában mérkőzhet..., feljegyez mindent, ami szavakba foglalva homályos, amit rajzban vagy lefestve napokig tartó munkában örökíthetnénk csak meg, s akkor sem tökéletesen." A kép, a látvány tehát önálló kifejezési forma, a fénykép pedig olyan hiteles dokumentum, amely mással nem helyettesíthető vagy pótolható. 
A falu, a falusi témák a fotóművészetben a század folyamán  - eltérő hitelességgel ugyan, de - mindvégig jelen voltak. Ezen belül is a "magyaros stílus" a két világháború között teljesedett ki, s hozott világhírnevet fotográfiánknak. A sajtóban megjelenő fényképek azonban többnyire nem a parasztság valóságos életét mutatták be, hanem egy hamis, idealizált faluképet. Jól ismerjük a jellegzetes témák programszerű ábrázolását, amikor a parasztság "nem mint emberi sors jelenik meg..., hanem mint néprajzi különlegesség, mint különös és festői ruhák viselője, mint érdekes és tüzes táncok eltáncolója, népdalok éneklője...Így látják őket: vasárnapi pompában és ünneplő díszben (örökké), tarkán kiöltözötten" - írja Szabó Zoltán a Cifra nyomorúság című művében 1937-ben. Ezt a kialakult látszatképet fényképek serege erősíti még ma is. 
Ennek ellenében próbál szólni a Néprajzi Múzeum 300 archív felvételén megelevenedő paraszti világ, ahol a hétköznapok és az ünnepek természetes pillanatai láthatók egy mára szinte teljesen eltűnt világ különösen sajgó jelenéseként, nagyapáink, szépapáink Magyarországának felvillantásával - mindannyiunk emlékezetében. Ezt az emlékezést az egyes fotókhoz fűzött részletes magyarázatok is jelentősen segítik, hiszen a képeken látható szokások, mozdulatok, helyzetek ma már sokszor nehezen értelmezhetőek. A magyarázó szövegek alaposságának köszönhetően e kötet nemcsak láthatóvá tesz egyes jeleneteket, de kiegészítéseivel egyetemben a paraszti élet egyfajta lapozgatható, az életmód sajátos mértékrendszerével tagolt lexikonává is lép elő. 
Mitró Katalin
 
    
 

 

 

David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma
(Budapest : Kapu Kiadó, 1996. 449 p.) 

 
Az ÖKOTÁJ az elsők között hívta fel a hazai olvasóközönség figyelmét Korten művére. A "Tőkés társaságok" veszélyes olvasmány, mint szinte minden, ami a szelávík és a vatvillbívillbík első ízben történő újragondolására késztet. 
Abban a tekintélyuralmi rendszerben élünk valamennyien, amelyet a Földet kísértetként bejáró tőke kényszerít ránk pénzzel (vagy pénzhiánnyal), szaktudományos és technológiai segédlettel, divattal, véleményterrorral, kristálykék rábeszéléssel (Crystal Blue Persuasion) - "szép szóval" - vagy fegyverekkel. A valamikor emlegetett gazdasági kényszer jelentősen kiegészül minden más szféra erőszakos módszereivel, tehát a pszichikaiakkal és a szocializációs rendszertechnikákkal is, amennyiben egy sajátos irányban elkötelezettek: az erőltetett globalizálódás alkalmazottaiként Az összeesküvés-hisztériák sok mindent felfedezhetnének a turkálóban a maguk igazolására, a könyv mégsem erről szól. 
Avval a szélsőségesen dogmatikus ideológiával foglalkozik a szerző, amely saját kiinduló tételeinek felhasználásával véli bizonyítani, hogy a transznacionális cégek érdeke megtestesíti az emberiség érdekét, és ezért világméretű térhódításuk minden áldozatot megér. Ha ez így volna, akkor is kétséges lenne, hogy ki és milyen arányban viselje a terheket, miután a világ társadalma nem egységes és egyetlen társadalom sem állíthatja magáról, hogy "egy test és egy lélek". Úgy tűnik, a valóságos érdemek egyre irracionálisabban kötődnek a pénzhez mint mértékegységhez, a kétségbe nem vonható értékek jelentős része iránt egyszersmind nincs igazi kereslet. Akkor ki és milyen tevékenységgel szolgálja a legnagyobb közösség érdekét, és ki mi által és miért hoz áldozatot? Mások miért vállalnak kevesebbet, miközben több jut nekik a javakból több jut nekik? Az ideológia visszaigazolja a fennállót: "aki többet kap, azért kapja, mert többet is ad". Ez azonban még tendenciájában sincs így, csak a kommentárokban, amelyek tipikusan rendelésre készülnek korszakról korszakra. 
Korten erre az unott, régi világra tekint, amikor a legújabb gazdasági világrend jellegzetességeit veszi számba. A tendenciák közül elsősorban azokat vázolja fel, amelyek elválasztják a hatalomra törő világgazdasági elitet saját, illetve nemzetközivé tett tömegeitől. A piaci "fejlődés" nyilvánvalóan komoly érdeksérelmekkel jár, egyenetlenségei szembeszökőek; felsejlik, hogy a polgárháborúknak is köze van a folyamathoz. Mindenki rengeteg példát tud saját életéből, hogy mennyire nem ésszerű gazdálkodás folyik még piacosítás címén is, s hogy milyen ravasz formákat ölt a kontraszelekció. Eközben a piacinak titulált elméletek zavartalanul árusítják a bóvli hitegetést, magas szakértői csoportok tüntetik ki egymást elismerő jelzőkkel az adófizető polgárok pénzén egymásnak nyújtott szolgáltatásaikért. Tárgyi bizonyítéka a világtársadalom számára egyszerűen nincs e felfogások helyességének. Gyakorlatilag mégis kötelező hinni bennük. 
A szerző példái gyakran magazinszerűek, de semmivel sem kevésbé meggyőzőek, mint az eszmei ellenfelekéi, sőt hihetőbbek és szerteágazóbbak azoknál. Ezzel együtt is csak a valamikori átfogó kritikai elmélet kiindulópontját alapozhatják meg, nem helyettesíthetik az okszerű kifejtést. Az anyag jelen állapotában is több azonban hipotézisnél vagy bíráló megjegyzések viszonylag sokoldalú és alapos gyűjteményénél. A valóságból vett minták nagyon életszerűek és lényegiek, az elemzések elfogulatlan árnyaltsága ritkaságszámba megy. Kirajzolódik egy tüneteiben kissé félelmetes, de nem tapasztalati előzmények nélküli jövőkép, amelynek logikáját mindenki érzi, de eddig senki nem írta le így. A végeredményt senki nem tervezi be, de katasztrófával fenyeget, amint a helyi közösségek hírmondói a részeredmények ismeretében tanúsíthatják, és ezt józan pillanataiban már senki sem veheti félvállról. Meghazudtolva a klasszikus piaci közgazdászok munkásságát, korunk gyakorlata nem csupán a termelés-szolgáltatás-pénzügyek szféráit monopolizálhatja, hanem maga alá gyűrheti a sajtószabadságot, a kultúrát, a környezetet, végső soron a társadalmat, és ez idő alatt feléli a jövő tartalékait anyagi és erkölcsi értelemben. A közösségek, az alapértékek, a természet látja kárát már jó ideje ennek az "önszerveződésnek", amely magát tételezi objektív, feltartóztathatatlan haladásként a világban, és ezért megköveteli a tiszteletet - a Piac alattvalóitól. Micsoda paradoxon! 
A totalizáció e talán birtokosai által sem szándékolt elhatalmasodásával szemben Korten nem javall kiforrott recept szerint készült gyógyszereket, nincsenek is még ilyenek. De van betegség és van felismerés. Ha van közönség is, mely hajlandó alávetni magát e szűrésnek, onnan indul az óra. 
Gyanús olvasmány lehet a Kortené azok számára, akik épp mögötte sejtenek valamiféle összeesküvési kísérletet. Mégsem fog indexre kerülni, legfeljebb néhány távoli darázsfészekben, ha a helytartónak úgy tartja a kedve. Lehet azonban üldözni is könyveket, tabuként kezelni, elhallgatni, ez esetben a zúzdák kapacitásai célszerűen átirányíthatók. Különben - mint tudjuk - a könyvégetőknek is megvan a maguk sorsa. 
Várady Csilla