Zen-kilátás

Hogyan kellene a legjobb kilátást biztosítani? E mintából az derül ki, hogy nem egy épület helyiségein és ablakain múlik a megoldás, hanem az átmenetként szolgáló tereken.

A zen-kilátás őstípusa a híres japán építkezésben lelhető fel, onnan vettük az elnevezést is.

Egy buddhista szerzetes fent élt a magas hegyekben, kis kőházban. Messze távol, de a hegyről jól látható volt az óceán. A szerzetes házában azonban mégsem nyílt rá kilátás, sőt még a házhoz vezető útról sem. A ház előtt vastag kőfallal körülkerített udvar volt. Aki a házba érkezett, egy kapun áthaladva jutott be az udvarra, s az udvaron átvágva ért a bejárati ajtóhoz. Az udvar szemközti, távol eső oldalán a fal teljes vastagságát átvágó keskeny és rézsútos nyílás volt. Amint érkezőben az ember áthaladt az udvaron, egyetlen pontból, ahol éppen a vágat vonalába került, egy pillanatra megláthatta az óceánt. Aztán továbbhaladt és bement a házba.

Mi is történt ezen az udvaron? A távoli tenger látványa olyannyira szűkre szabott volt, hogy örökké élő maradt. (Aki mindig láthat valamit, az mindig el is felejtheti?) Az ereje sohasem halványul el. Még ha az ott élő ember nap nap után látja is, akár ötven éven át, az mégis élő marad a számára.

Bármely kilátás esetében ez a probléma lényege: Csodálatos a panoráma, az ember nagyon élvezi és nap nap után issza magába. De minél kitárultabb, minél nyilvánvalóbb, minél erősebb a hatása, annál hamarabb avul és erejét veszíti. Fokozatosan a környezet része lesz, mint egy poszter vagy tapéta, és az ott élők számára szépsége egyre felfedezhetetlenebb lesz!

Tehát: Ha csodálatos a kilátás, ne ragadjuk be a házba hatalmas ablakokon át, ahol unalomig bámulhatjuk. Hanem az átmenő szakaszokhoz tegyük a kilátásra nyíló ablakokat - ösvények mentére, az előszobába, a bejárathoz, a lépcsőhöz, a helyiségek közti átjárókhoz. Ha jól helyezzük el a kilátásra nyíló ablakokat, az emberek az ablak mellett elhaladtukban vethetnek egy pillantást a távoli látványra, de az sohasem látható onnan, ahol folyamatosan tartózkodnak.

Helyezzünk el természetes ajtókat és ablakokat, amelyek nem a közvetlen kilátást szolgálják. Kialakíthatunk olyan külön (értsd: nem az élet normál folyamataiba tartozó) ülőhelyet, ahonnan élvezhető a kilátás (ablakmélyedés). Ha a kilátást egy szobából is láthatóvá kell tenni, speciális sarkot alakítsunk ki, ahonnan rá lehet látni, de ezzel a gyönyörködés így is megőrzi külön figyelmet és odaszánást kívánó jellegét, meghatározott időtöltés lesz.


Rovatunkban folytatjuk a "Pattern Language" című (Christopher Alexander és mások: A Pattern Language: Towns, Buildings, Contruction. New York: Oxford University Press, 1981. 1171. p.) lapunk választott témájára vonatkozó részleteinek közlését.