"Az erőszakmentesség éppúgy érvényes a természettel szemben, mint a népek és az egyes emberek között; ez az emberi nem túlélésének feltétele."

Egy öreg ház kísértetei

A politika tudománya egyben a politika "háztartásának" tudománya is: politikai ökológia. A kiterjesztett ökológia kényszeres jellemzője, hogy mindenütt ökoszisztémát lát, ahol valami rendszerűen működik, s ezért az analógiás, metaforáló kedélyért minduntalan magára is vonja az ökológusok haragját. De a különböző rendszerszintek között vándorló gondolkodás és tájékozódás aligha fojthatja el magában ezt a késztetést.

A lélekgyógyász betegének gyógyulása után a család más tagjainál találhat új munkára, mert a beteg családjában kialakult rendszerszerű kóros egyensúlyok terápiás megbontása a család más szereplőinek életében tünetteremtő lehet. A másik sajátos rendszerkényszer, hogy a család szerepháztartásából távozott személy helyére érkező új belépő gyakran örökli meg elődje szerepét, s nem ritkán sorsát is. A politika szerepháztartásában is ilyen kijelölt helyek ökoszisztémájára bukkanhatunk, mely kényszereivel, s a kölcsönhatások nyűgöző szövevényében leginkább e sajátos HÁZ életébe tévedőt lepheti meg. Mert a politika e "házak" nyilvános és rejtett belvilága, az érdekek képviseletének háztartása. Legyünk azonban gyanakvóak, hátha ezt az ökoszisztémát nemcsak a mindenkori érdekek felől lehet csak átvilágítani, hanem ez a ház a politikai szerepek archetípusaival, kísérteteivel is telve van, és a valódi szereplők e szerepszövedékbe lépve ezen árnyak és érdekek közös túszaivá válnak a lehetőségek és lehetetlenségek világában.

A politika házának szerepkísérteteit Hamvas Béla segítségével idézzük meg, aki a személyesség és az áttetszően tiszta emberi létezés mértékével mérte fel ezt az árnyék ökoszisztémát anti-Machiavelliként, és egyben az élet feltétlen tisztelőjeként, így igazi humán ökológusként is.

Ennek az ökologikának a titkát már Goethe felfedte: "Minden teória fakó, csak a lét aranyló fája zöld." Vagy ahogy Hamvas fogalmaz, Hegelre neheztelve leplezetlenül, aki szerinte "azt tanította, hogy a szívre, vágyra, az érzelemre nem szabad hallgatni, az Élettel való szenvedélyes szerelmi házasságot ki kell küszöbölni, és az embernek, ha azt akarja, hogy dolgai rendben menjenek, érdekházasságot kell kötnie az eszménnyel.

Tény, hogy az összes államok és hatóságok, iskolák és egyetemek, akadémiák és részvénytársaságok, pártok és egyházak az ő nyomán az élettel kötött szerelmi házasságot üldözni kezdték, majd érvénytelenítették, és az Eszménnyel kötött érdekházasságot törvénybe iktatták."

Ha hihető, hogy az így berendezett házban a személyes, életes bizonytalan még inkább hátrább szorul, s az árnyaknak nagyobb tere van, kiket idéz hát meg az életbölcselet, a vallások és a filozófiák posztmodern archeológusa: a nagy neurotikust, Chanant, az SS-t, a politique macabre-t, a publikot, a fürge huncutot, a planktont.

A nagy neurotikus az élethez való ragaszkodással nem veszi tudomásul az Eszmény, vagyis az intézményesült konstrukciók uralmát. Hamvas a desperát prófétáló és a hülye mártír árnyékát látja keveredni a nagy neurotikus archetípusából részesedőkben, akiknek "semmi érzékük sem volt a magasrendűen immorális élet bizantinikus komplikáltsága iránt". Hogy a politika felett ítélkező ökológiai gondolkodás mennyiben részesedik a fenti ítéletből, önismeret és ama áttetsző "fehér" derűre való képesség függvénye. De egyben a nagy neurotikus nem marasztalható el, tudja, hogy az "Élet őnagysága nagy hatalom és csak egy módon lehet vele békében élni, ha az ember szerelmes beléje és udvarol neki".

Hamvas szerint valójában a nagy neurotikus "életszerelmében" is ott az individuális önzés, az a gondolat, hogy mindenki saját őrültségével lehet és legyen boldog, míg a hegeliánus eszmény- és intézménykonstruktőr úgy gondolja, mindenki az ő megoldásával boldogulhat. Két elv, individualizmus és kollektivizmus, mely a politikum kognitív térképein mindig szemben áll egymással.

Ki lehet vajon a rejtőző rendező, a csendes hangú hatalmas, aki -- mint Hamvas mondja -- Jézus valódi gyilkosa, a visszavonult főpap, a harminc család feje, a gáláns, illatos, halk szavú: Chanan. "Ami a prófétában a szenvedély és igazság, harag és átok, alázat és aszkézis, az benne a parfőm és elegancia, rideg ész és distancia, dogma és kegyetlenség." Hamvas szerint a chananizmus ma világhatalmi tényező. Chanan az érzéketlen, rejtőző erős ember, a szalonképes ökocid döntéshozó.

Chanan ellenpólusa, társkísértete az állati és növényi létezés közti hínárlény, a rövid életű plankton, a tömeg. "A plankton nevű kísértet akkor jelentkezik, ha az emberben felébred a kívánság a szabadság meg nem engedett feladására." Ez az állapot egyenesen feltétele a chanani hataloméhség felébredésének. A plankton és Chanan szimbiózisa a század politikai ökológiájának egyik kulcsköve. A kollektivista vagy a konzumista plankton-létbe süllyedés feléleszti Chanant. A tömegek lázadása, a természetes és ökoérzékenység formáló környezetet maguk mögött hagyó, a városokba özönlő népvándorlók kettős útja az izoláció és a planktonizmus felé az ökológiai válság egyik vezető mozzanata. A tömegek lázadása valójában a személy, az egyedüli és így mindig kicsit arisztokrata személy önfeladása. A plankton mindig a legkisebb ellenállás, a reklám és a propaganda irányába mozdul el, és így az ökokalipszis lovasainak hatalmas szövetségesét tisztelhetjük benne.

A tömeg kegyeiért van versenyben a diktátor, a publik, és a tömeg által jut esélyhez a desperát SS kísértet is. A diktátor a regresszióba vonult sokaság előtt sajátos, általában tragédiába forduló komédiát, színjátékot művel, melynek a bírálatáról a sokaság egyedei a helyzetbe merülés, a közös helyzet- és kísértetidézés állapotában lemondanak. A publik szinte minden politikus lehetséges kísértete, mert igézetében a politikus egy fordulat csapdájába kerül, már nem választóinak képviselője, akaratközvetítője, hanem egy világnézet fogja lesz. És ennek a rész szerinti szemléletnek -- mely a teljesség élményét, a szívekben lakó óceáni érzületet helyettesíti -- válik képviselőjévé az őt megválasztó személyek képviselete helyett; a publik a politika házában a pódium túsza lesz. Az ökologikus politikum üdvtani tétje, hogy benne a teljesség igézete a szív érzületeként, személyes tartalomként, s ne csak mint világnézet, propagandaszöveg jelenjen meg.

Hamvas a világnézet gonosztevőjének nevezi az egyik legszomorúbb és legelvetemültebb kísértetet, az SS-t. Az SS archetípusa sem történeti korszakok zárványa, nem náci magánügy, hanem a világnézet börtönébe zárt desperát kísértet visszaút nélkül, aki tudja, hogy vége, de mégis végigcsinálja.

A hamvasi szöveg ökopolitikai kiterjesztését illetően látnunk kell, hogy az ideokraták szélsőségesei mellett a politika házának eme kísértetei közé a desperát profitmaximálókat is meghívhatjuk, a profitmaximálás is a világnézet egy neme. Az SS önkénye az ideokratikus különítményes szerepében a megtévesztő hivatkozások ellenére vadul hagyományellenes. A zubbonyszerűen viselt ideológia csak a létezővel és a személyessel, a hagyományban foglalt szellemi vagy kézzelfogható természeti ökoszisztémával való égető nem-azonosulás neurózisának köntöse. Az ökológiai szemlélet személyességének, rugalmasságának, szelídségének fenntartása és az embertelenségtől való tartózkodása segíthet ennek a kísértetnek a távol tartásában.

Ha a hamvasi metaforaszövedékben a szív érzületéről esett szó, Saint-Exuperyvel egyetértésben kövessük a szív tisztánlátó tekintetét. Az együttérzés határainak feltérképezése segíthet bennünket az eligazodásban. A csoportszolidaritás minden politika alapja, s általa az Én kiterjesztése is. Az ökopolitika az Én határait kitolja a bioszféra határáig is, mely ama óceáni érzület alapja lehet. A bioszféra válságának átélése az empátia óriásivá növelését igényli. A Hamvas által megidézett kísértetekkel szemben ez az együtt érző képesség tesz védetté; az empátiára képes politikusban a határozott világnézet sem fajulhat el, mert az empátia képessé tesz az együttlétezésre. A saját világnézet és én-azonosság reflexív megélése pedig segít a másik ember világnézetével való ökologikus illeszkedésre, szimbiózisra vagy szervesítő versenyre. Az Én ökologikus kiterjesztése magában hordozza a bennfoglaltság megvilágosító élményét, a Minden Egy, a Másik is Én vagyok érzületét, mely nélkül valódi ökológiai felelősségérzet aligha ébredhet fel a politikai közgondolkodásban.

A világnézetek szerteágazó volta éppen olyan rugalmasságot biztosító tényező a politika ökológiájában, mint amilyen szerepet a biodiverzitás játszik a természetben. A világnézetek klónozott egyneműsége, a plankton, Chanan, a politique macabre, az SS közös illúziója, vagy célképzete: lehetetlenség. A médiavilág felelőssége, hogyha a politikai ökoszisztémában egyneműsítő, tudatklónozó igénnyel lép fel. Ha ez sikerül, a tudatszabász személyében újabb kísértet jelentkezik öreg házunkban, akit Chanan és a többiek szívesen fogadnak, és akinek a plankton is megköszönheti létének tartós fennmaradását. A sajtó másik politikai környezetszennyező bűne a kísértetidézés, a politikai játékok démonizálása, az egyébként szándékolatlan magatartásokra szabott kísértetköntösök kirekesztő felruházása, s hihetjük, maga a sajtó is vonzó niche lehet e kísértetek számára.

A világnézet-nélküliség ugyanilyen fenyegető csapdákat állít az ökopolitika munkásainak.

Végül a kantinos, a fürge huncut, a minden kurzust kiszolgáló és sértetlenül megúszó, esküszegő kísértet e panoptikum igen fontos szereplője. Ő egyben az SS ellentéte és édes párja is, mert érintetlen a világnézetektől, és kritikátlan irányukban, bár azok árfolyama felől mindig jól tájékozott. Igazi arca ismeretlen, mert valószínűleg nincs is, de minden környezetvédő találkozhat vele, ha a hivatali, döntéshozó színterek áthatolhatatlan falaiba ütközik.

Így látja Hamvas Béla a politika házának kísérteteit, és így néznek vissza azok ránk az ökopolitika tükréből.

A fenntartható politika esélye

De létezik-e valóban a politika ökológiája és az ökopolitika, vagy mindez csak az analógiás gondolkodás illúziója? A politikának a társadalom ökoszisztémája bonyolult érdekrendszerét kifejező összetettsége igazolni látszik a politika ökológiájának létjogát a többpárti ökorendszerek esetében éppúgy, mint a nemzetek együttélésének bonyolult geopolitikai beágyazottságában is. Másfelől pedig az ökológiai szemléletmód és akaratérvényesítés jelenhet meg a politika teljes színképében, mint ökopolitika. Az ökopolitika az ökofilozófia normatív és átfogó világképe alapján a részleges reformok helyett általános szemlélet- sőt világélmény-váltást sürget, mely a környezet rendszerszerű működéséről megszerzett ismeretek alkalmazásán alapul, mélyen tudományos alapzatú, de a hagyományokból táplálkozó, költői ihletésű is. Bár nem antropocentrikus szemléletű, hiszen éppen az ember természet fölé rendeltségét bírálja, mégis éppen a fenntartható környezet eszméje révén humánus politika.

Az ökopolitika fájának gyökerei

Az ökopolitika korai csírái Haeckel szellemi faültetését kísérő közéleti tevékenységéhez kapcsolódnak, ez tükröződik a Monista Liga gyakorlatában is. A Gartenlaube című folyóirat a politikai spektrum széles körében talált fogadtatásra, jobboldali követői éppúgy adódtak, mint ex-marxisták, szociáldemokraták, mint Karl Vogt, vagy Ludwig Woltmann, és ennek a korai baloldali ökopolitikai szellemiségnek a nyomait máig felfedezhetjük a német ökoszocialisták optimista, progresszív baloldali irányzatában. Vajon Marx megelőzte-e az ökopolitika korai, haeckeli kezdeményeit? Fel kell tennünk ezt a kérdést, mert van olyan szerző, H. L. Parsons, aki Marx műveiben az ökopolitika előzményét látja. Bár a korai Marx valóban felhívta a figyelmet az ember-természet kapcsolat szerepére, és a rövid távú érdekek mentén szerveződő gazdasági magatartást fenyegető természeti revansra, mégis nehezen fogadható el ez a felvetés. A gazdaság valóban materializált és egységes viszonyt teremt ember és természet között, azonban az ökológiai értékrend ehhez az egységhez kritikai (és prioritásaiban eltérő) módon viszonyul. Az ökologizmus nem antropocentrikus, Marx az. Bramwellnek igaza van akkor, amikor azt írja: Marx nem szerette a természetet, és nem szereti a természeti embert, ahogy nem akarta a paraszti világ fennmaradását sem. Marx a (fosztóképzős) ökonomista antropológiát, és nem az ökológiai emberképet alkotta meg. Az eredmény ismert...

Másfelől a képviseleti demokrácia résztvevőivel, a képzetlen és az ember és természet viszonyrendszerének ismeretében járatlan képviselőkkel szemben a monisták csakúgy bizalmatlanok voltak, mint a mai ökologisták. Mindezt a természetről való tudás elsődlegességének hangsúlyozása rokonítja a platóni állameszmével, azaz a társadalom reformjához ökológiai kompetenciájú politikai résztvevők (természetfilozófusok?) szükségeltetnek. Mindezek alapján és mindezek ellenére máig kísért az ökopolitika színtévesztő bíráló értelmezése, mely a zöld színt keveri a barnával, vagy a vörössel, elegyítve a totalitarizmusok vagy az anarchizmusok környezetszemléletét az ökopolitika beállítottságával. Ennek hátterében sokszor rejtett vagy leplezetlen diszkvalifikációs szándékok is felismerhetők, mint azt Anna Bramwell vagy Luc Ferry könyvéből helyenként kihallani.

A természetelvűség a természet szépségének igézetében valójában a szennyezés, a források kimerítése, a termőtalaj elvesztése ellenében megtett gazdasági, politikai reform lépéseit jelenti, és igen gyakorlatias politikát igényel. A környezetvédő alapállás egyben a párbeszéd és a konfliktus oldalait is kijelöli. Az egyik oldalon a környezetét és jövőjét veszélyeztetve érző "civil" adófizető foglalkoztatott, a másik oldalon pedig az adófizetők nagy részét foglalkoztató ipari-szolgáltató munkaadói kör érdekcsoportjai állnak. Persze az ökológiai felelősségérzet tekintetében gyakran szerepcsere történik. Sőt a környezet iránt felelőtlen konzumista "plankton" és a profitmaximálás Chananjai, politique macabre és SS kísértetei egyaránt veszedelmet jelentenek a bioszférára.

A politika képviselői felhatalmazással járó szerepeit a polgárok szavazatai szentesítik, de a politika gépezetét a civilek és a munkaadók adószolgáltatásai közösen működtetik. A többpárti politikai véleményrendszer önmagában a társadalmi modellek, érték- és célképzetek ökorendszerének köszönhető, melyet saját történetisége, a társadalomban uralkodó gazdasági-hatalmi viszonyok energia-, anyag- és információáramlási jellemzőkkel is leírható módon határoznak meg. A politikai érdekérvényesítésben a pénzügyi körök, ipari lobbik, munkaadói csoportosulások erőfölénye aligha kérdőjelezhető meg. A véleményalakítás rejtett és fedetlen hatásmezői a polgárok állásfoglalását is ezen erőközpontoknak megfelelően alakítják, így a környezet sorsát illető általános szorongás ellenére a zöld politikai erők csak csekély mértékben befolyásolják a többpárti politikai ökoszisztémát.

A nézetek ökogeometriája és a dialógus hídja

A fenti ellentmondás tisztázásához, illetve az ökopolitika saját érték- és célvilágának, taktikájának és stratégiájának tisztázása végett elengedhetetlennek tűnik a politikai ökoszisztéma vizsgálata. A többpárti ökorendszer jellemző módon a természeti bennfoglaltságból való kihéjazódás, a szekularizáció és racionalizmus kialakulásával párhuzamosan a rendi társadalmak felbomlásával, a polgárosulással alakul ki. Az érdek- és értékszerkezetükben is az átalakulástól fenyegetett társadalmi szerkezetek, illetve a hatalmi, tulajdoni előny iránti értékkötődés, és a helyzet ellenőrzésében alávetett és változásban érdekelt rétegek konfliktusa, a szimbolikus tőke, a tulajdon és a bérmunka feszültsége teremti meg a konzervatív, a liberális és a szociális politikai pólusok kialakulását.

A nézetek és érdekek ábrázolásának dimenziói növelhetők. A (közkeletű) egydimenziós megjelenítés az archaikus dichotómia jobb-bal megosztásának parlamenti hagyományát is leképezi.

A jobbhoz a konzervatív, a társadalmi tagoltságot, vagyoni és státuskülönbségeket, érdek- és értékrendi viszonyokat konzerválni kívánó erőket szokás felrajzolni, a szélső, illetve középhelyzetet az alku-, illetve tárgyalóképesség foka jelzi. A konzervativizmus az egyénnel szemben az organikus közösségekre és intézményekre épít, és szükségesnek tartja a hierarchiák létét. A burke-i konzervatív gondolkodási hagyományt valóban a tradicionalizmus, organicizmus, sajátos ideológia-ellenesség és az egyenlőtlenség elvének vállalása jellemzi. A neokonzervatív irány azonban az egyéni és közösségi felelősséget, a szociális piacgazdaság elvét is magába foglalja, tehát old saját hagyománya rigid keretén.

A bal oldalon az emancipációs elv alapján egyenlősítő eszmeiség, a társadalmi tagoltságot deklaratíve szüntetni szándékozó (a valóságban másikkal behelyettesíteni kívánó) magatartás jelenítődik meg. A szociáldemokrácia a társadalmi igazságra hivatkozó egalitarizmus ellenére mai formájában hitet tesz a magántulajdon és a belőle fakadó társadalmi tagoltság mellett, éppúgy, mint jobboldali ellentettje, mely épp a szociális piacgazdaság felvállalásával mutatott konvergens hajlandóságot e pólusok közelítésében.

Ha a hatalommegosztás szerint vázolom fel két pólus, az anarchia és a totális állam között a politikai színképet, akkor az egydimenziós ábrázolásból egy kétdimenziós képletbe lépek át (1. ábra). Így a hatalommegosztás pólusain akár egymás mellé kerülhet szélsőjobb és szélsőbal, míg a hagyományos jobb-bal tengelyen szélsőséget, középbal és jobb, illetve centrumpozíciókat jelölhetünk ki.

1. ábra. A hatalommegosztás síkja
Forrás: Mi a politika? (Bp.: Századvég, 1994.)

A két pólus közé szorított politikai modellezés geometriájának kritikáját -- mellesleg a liberális álláspont egyenrangúsításának gesztusával -- F. A. Hayek adta meg: "Rendszerint egy vonal különböző pontjaiként ábrázolják őket, ahol a szocialisták állnak a bal oldalon, a konzervatívok a jobb oldalon és a liberálisok valahol középen. Mi sem félrevezetőbb ennél. Ha már mindenképpen ábrát akarunk, helyesebb volna egy háromszögben rendezni el őket, ahol egy sarkot a konzervatívok foglalnak el, a szocialisták a másik, a liberálisok a harmadik sarok felé húznak." A háromszög-szerkezetbe foglalt képlet e nézőpontok koalícióképződési hangsúlyairól, összhangzásáról is sokat elárul (2. ábra), ahogy a politikai sarkok kizárólagosságából is megjósolhatók a kirekesztett pólusokat illető nyelvpolitikai szómágiák címkéi. Ilyen az, ha a győzedelmesnek kikiáltott liberalizmussal szemben a másik két pólust, és alternatívaként az államszocializmus, illetve a totalitáris nacionalizmusok fenyegetésétől terhes választást mutatják be. Ha ezzel a logikával lépünk tovább a háromszög következő csúcsára, akkor a konzervatív szempontból látszik közösség- és nemzetellenes veszélyekkel telinek az egyéni szabadság túlhangsúlyozásával jelölt liberalizmus, vagy az egyéni szabadságot alárendelő, centralizáló etatista szocializmus.

2. ábra. Politikai háromszög
Forrás: Körösényi András: Liberális vagy konzervatív korszakváltás? 
(Bp.: Magvető, 1989.)

A konzervatív, szociális és liberális nézőpont trialógusa lehet konvergens, de láthatóan nélkülözi a transzcendens elemet. Ezt az áthidaló, kimozdító, egyben a saját szerves nézőpontjából közvetítő szerepet a háromszög alapú gúla csúcsába helyezett ökológiai nézetrendszer kínálhatja. Ha a háromszög alapzat politikai gravitációját, a csúcson vizsgált ökologikus politikára vetülő hatásokat figyelembe vesszük, akkor az ökopolitikában résztvevőket is kevesebb meglepetés érheti.

Valójában ez a változó résztvevőkkel szerveződő viadal az ökopolitika számára többdimenziós szövetségi lehetőségeket nyújt, mint az ipari társadalom politikai háromszögén kívül helyezkedő negyedik pólus. A konzervatív politikával éppen a Garrett Hardin által megnevezett forradalmi "konzervativizmus" köti össze, azaz a szervesen kialakult ökoszisztematikus rendszerek iránt érzett óvó felelősségérzet. Ez a környezet, a biodiverzitás, sőt a család, a nemzet, a kulturális értékek tekintetében is közös értékirányultságot jelenthet, szemben a piaci automatizmusokat fetisizáló és védő liberalizmussal, vagy a szocializmus modernizációs racionalizmusával, melynek a létező szocializmus néven megtapasztalt valósága környezetrombolás példatára.

Ha a létező ökopolitika forrásvidékét vizsgáljuk, a viszonyrendszer eltérő képet mutat, a hetvenes években kialakult zöld mozgalom, ugyanis mint újbaloldali mozgalom a konzervatív értékrenddel szemben nyert megfogalmazást, és a kialakult alternatív mozgalmak is a liberális szellemiség, a szociális gondolat és az ökológiai elv összeillesztésével kísérleteztek. Ebben talán a legfontosabb tényező az a felismerés lehetett, hogy a szabadpiaci gazdaság társadalmát, magukat konzervatívnak nevező és a gazdasági hatalom fenntartását képviselő politikai erők vezették az adott országokban, mellyel szemben az alávetett, vagy közti állapotban levő társadalmi rétegek (diákság, nők, kisebbségek, munkavállalók) megszólítása volt a cél. A liberális politikával való elvi szövetség feltétele a szabadságjogoknak a természetre való kiterjesztése lenne, melyet a szabadpiaci gazdasági és politikai gyakorlat jelenleg nem biztosít. Sőt ha komolyan vesszük Francis Fukuyama számunkra nem sok jót ígérő, komor jóslatát a globális szabadpiaci gazdaság útjában álló család és nemzet történelmi sorsát illetően, akkor még az emberi nem szociális ökorendszerei számára sem találunk biztató szavatosságot eme gazdasági emberkép keretében. A szocialista irány alapjait képező marxizmus gazdaságantropológiája szintén fosztóképzős módon rendelte alá a humán ökoszféra és a környezet érdekeit a gyakorlatban, jóllehet éppen Marx figyelmeztetett oly élesen a gazdaság és a természet viszonyában a természet kései megtorló viszontválaszára. Ennek ellenére a gazdaságot a szociális és a természeti értékek és érdekek figyelembe vételével kontrolláló ökoszociális politika az ökológiai és szociális szemlélet illeszthetőségére utal. Mindebből azonban egy sajátos elméleti következtetés is adódik: a feloldhatatlan ellentmondások csapdájában rekedt analitikus (a társadalom egészét megosztó pluralitás) számára az ökopolitikai szempont áthidaló párbeszéd alapját kínálja, melynek révén a konzervatív, a szabadelvű és a szociális álláspont egészleges, szerves politikai társadalomfilozófiát építhetne. A gyakorlatban ezt természetesen éppen a környezetromboló hatalmi koncentrációk és a gazdasági erőkomplexumok hiúsítják meg.

A fenntartható politika reménye

Hazel Henderson a hagyományos bal-jobb politikai tengelyt egy körkörös modellel cseréli fel, melynek egyik félkörét a központosító korporatív, keynesiánus, vagy monetarista, újraelosztó, bürokratikus, korporatív liberális, monopolista, protekcionista stb. politikák gazdag választéka alkotja, amely az egyik oldalon a közepes vállalkozások, a családi farmok, a deregulált üzletvilág politikájának tartományában megy át a tradicionalista decentralizmus, az önigazgatás, önkormányzatiság, az ökológiai érzékenységű anarchia vagy polyarchia politikájának, illetve a biodinamikus mezőgazdaság, environmentalizmus, a humán potenciál mozgalma, a közérdekű (public interest) mozgalmak, a megújítható források, reciklizáló technológiák politikájának világába, hogy aztán a kör a kisebbségi jogok, a fogyasztói érdekvédelem, a munkajogi mozgalmak mentén térjen vissza a centralizáció félkörtartományába. Visszatérve geometriai metaforánkhoz, valójában egy ilyen kör megfelelő nyitottság és ökopolitikai empátia esetén, a gömb felületén biztosít bonyolult átbeszélési szabadságot a politika szereplőinek.

Különös, hogy az óceánon túlról hallani a figyelmeztető szavakat: "Az indusztrializmus logikája éppen a legfejlettebb országokban mutatja sajátos ťstagflációjátŤ, és a szabadpiaci nyugati társadalmak, de a kelet-európai központosított tervgazdaságok is a problémák és tünetek hasonló szindrómáját eredményezték: Katasztrófaszerű urbanizáció, fenntarthatatlan, forrásigényes termelési módszerek, költséges centralizált bürokrácia, technológiai függőség, az élelmezési önellátás függetlenségének elvesztése és a saját kultúrák szétesése."

Hazel Henderson szemszögéből az összes keyenesiánus, monetarista, marxista, laissez-faire, neoklasszikus és "supply side" gazdasági gondolkodásmód közös válságjegye, hogy a pénz hipnotizáltjaiként a gazdaság monetizált felét azonosítják a gazdaság egészével, pedig nem lehet pénzügyi számszerűsítéssel leírni a gazdaság háztáji, önellátó tartományait, a reciprocitás és nem pénzügyi csere alapján zajló folyamatokat (például a kalákás házépítést, a családi-ismeretségi termelő--terjesztő--adminisztráló hálózatokat stb.).

Vizsgáljuk meg, hogy az alternatív ökopolitika milyen értékpárokban fogalmazza meg a saját társadalomképét. A létező ipari-posztindusztriális társadalomban uralkodó technológiai és gazdasági racionalitás és társadalmi szervezet olyan technikát, technológiát hozott létre, mely veszélyezteti a társadalmi együttélést, a természet és társadalom egyensúlyi viszonyát, az ökológiai értékeket. Ezzel szemben az ökopolitika értékelve szerint a forrásokat úgy kell felhasználni, hogy az lehetővé tegye a természet és az emberi társadalom fennmaradását az ökológiai és társadalmi egyensúly állapotában.

Valójában tehát a fenntartható fejlődéssel (növekedéssel!) szemben a fenntartható környezetet szavatolja a következő nemzedékek számára. Profitmaximálás helyett a nyereség kiterjesztett és optimalizált fogalmát követeli ez a gondolkodásmód, mely a politikát mozgató gazdaságban a morális ökonómia fogalmát vezeti be.

A gazdaság ökoetikája

Ez a moralitás nem szükségszerűen foglalja magába a természetet mint az emberi erkölcs tárgyát. Ehhez a környezetetika fordulatára van szükség, és a Gregory Bateson által "résztvevő tudatosságnak" nevezett szellemi alapállás felvállalására, melyben az ember mint gazdasági szereplő is tudatosítja, hogy csak egy része egy nagyobb befoglaló egésznek.

Schwarz és Thompson szerint a gazdasági szereplők négy nagy "természetmitológia" szerint szervezik magatartásukat. A "jóindulatú természet"-ről alkotott individualista beállítódás alapján a természetet egy mindent kibíró, önmegújító közegnek látják, mely laissez-faire módon válaszol az ember gazdasági magatartására. Az "ideiglenes, efemer természet" fogalma arra utal, hogy a természet hamar bosszút áll már kisebb behatásokra is, így a gazdasági szereplőknek a legnagyobb óvatosságot kell tanúsítaniuk. Ezt a környezetszociológusok a bázis-demokrata, egalitariánus beállítódáshoz rendelik hozzá. A "szeszélyes természet" a természet kiszámíthatatlanságát jelenti, mely a fatalista, anarchikus beállítódásra utal. A "csökönyös, toleráns természet" egy pontig mindent elvisel, csak az igen nagy behatásokra üt vissza. Tehát biztonsági kritériumok betartása mellett a szabad gazdasági akarat érvényesülhet. Ez a bürokratikus gazdasági szemlélet sajátja.

A gazdasági döntések hátterében is világszemlélet és természetkép rejlik. Egyik oldalon a kimeríthetetlen vagy legyőzendő természet képzete áll, a másik oldalon a természet partnerként szerepel. Herman Daly továbbmegy ennél, és azt állítja, hogy a gazdasági folyamatok teljes egészükben a totális ökológiai életfolyamat részét képezik. Míg a termelői oldal a fotoszintetizáló növényzethez kapcsolódik, a gazdasági folyamatok a fogyasztási oldalon találhatók.

Az ökológiai közgazdaságtan a társadalom és az ökoszféra közötti cserefolyamatokkal foglalkozik. Az ökológiai megközelítés fordulatot okozott a gazdaság önszemléletében is a gazdasági növekedés tekintetében, mert egy véges ökoszférában elméletileg képtelenség a végtelen növekedés. Ezt a fogalmat váltotta fel a fenntartható fejlődés fogalma, amellyel szemben az ökológusok a fenntartható környezet elsődlegességét hirdetik. Ehhez azonban zárt ökológiai gazdaságra lenne szükség, mely a környezet keringésrendszerében visszaforgatja, újraemészti hulladékait, saját nyersanyagát termelve ki. Persze teljesen zárt nem lehet, de a nyitott ökorendszer forráskimerítő, környezetszennyező működésmódjától ebbe az irányba kell elmozdulni. Kenneth Boulding nevéhez fűződik e kettős alternatíva kidolgozása. Az ökológiai érdekeltség kialakításához Dolan szerint szükség lenne a GNP-ből mint a társadalmi összköltségből egy GNC1 és egy GNC2 rész leválasztása. Az előbbi tartalmazná az újratermelhető erőforrások fölhasználását a visszakeringetett hulladékok mellett, míg az utóbbi a nem újratermelhető erőforrások használatát összegezné megsemmisíthetetlen hulladékképzés mellett. Ha a GNC1 egyenlő a GNC-vel, akkor ökológiailag zárt a gazdaság, ha GNC2=GNC, akkor ökológiailag teljesen nyitott. Célunk, hogy a GNC>GNC1>GNC2 helyzet előálljon.

Egyébként a pénzgazdaság értelmezési tartományából kiesik a pénzügyileg leírhatatlan társadalmi jelenségkör, jogok, szokások, környezeti kölcsönhatások, munkacsere, társadalmi szerepek értelmezése is. Ahogy itt kell említeni a rejtett szociális költségeket, infrastrukturális költségeket is. Pontosan ebben az övezetben alakul Henderson szerint a polgárok ellengazdasága, mely a makrogazdaságtól a figyelmet a "kisvalóságok" jövőképe felé fordítja. Az energia-megtakarítás, a szennyezés csökkentése, a hobbi szintű reciklizálás, a barkácstevékenység, a biogazdálkodás, a termelői piacok együtt jelzik: van kiút a leszakadó intézményes gazdasági mennyezet alól.

A technológia önállósodása az ember felett azt jelenti, hogy az eszközök kiszabadulnak az egyéni, közösségi, illetve társadalmi ellenőrzés alól, gátolják az ember természetes képességeinek kibontakozását, és elválasztják az embert természetes környezetétől, miáltal a belső és a külső környezet összhangja, kapcsolata sérül. Mindez végső soron degenerációhoz, civilizációs betegségekhez vezet. Az eszközök uralma valójában a technológiai-gazdasági racionalitást jelenti a humán-társadalmi-ökológiai ésszerűséggel szemben. Ezek a racionalitások, vagy logikák nem összemérhetők, ahogy ezt a formális (a nyereségmaximálás érdekében felépített elvont logikájú) és a materiális (itt: a természet és a társadalom optimális viszonyát is figyelembe vevő) logikák különbségét illetően Max Weber kimutatta.

Az ökopolitikai gazdaságtan tehát olyan gazdaság-modellt részesít előnyben, mely az ipari létesítmények hosszú távú veszélyeivel számol, a természeti körforgásba illeszkedő decentralizált erőforrásokat, újrafelhasználható nyersanyagokat alkalmaz, és az ökológiai ésszerűség jegyében, az emberi közösségi értékek, az emberiség tartós fennmaradása érdekében szakít a technológiai és gazdasági racionalitás ma uralkodó formájával. Ez nem jelent technikaellenességet, a cél a technika természetesítése (reciklizálás, környezetbarát anyagok stb.). Ennek a gazdasági-politikai szemléletnek a munkához való viszonya is más. Marion-Maren Griesebach szerint: "Az erőszakmentesség társadalmi mozgalma összekapcsolja az embereket és a természetet. Az erőszakmentesség éppúgy érvényes a természettel szemben, mint a népek és az egyes emberek között; ez az emberi nem túlélésének feltétele. A munkát mint a természettel való anyagcsere-folyamatot a jövőben abból a szempontból kell vizsgálni, hogy vajon erőszakot gyakorol-e az emberen kívüli természetre, az állatokra, a növényekre, a földre, vízre, levegőre."

A fentiek alapján körvonalazódó politikai értékek alapján az ökopolitika a következő politikai ellentétpárokat képzi:
 

gazdasági növekedés	ökológiai és szociális szempontok által vezérelt gazdasági fejlődés
ökológiai veszélyeztetés	ökológiai egyensúly
környezetszennyezés	környezetbarát anyagok, reciklizálás
magas energiafogyasztás	alacsony energiaigényű technológiák
nyersanyag és energia egyszeri felhasználása	nyersanyag és energia újrafelhasználása
világkereskedelem tömegtermelés	helyi kereskedelem, csere minőségi termelés (kézműves munka felértékelése)
központosítás	decentralizálás
szervezetrendszerek	hálózatok
bürokrácia, képviselet	önigazgatás
dominancia	szubszidiaritás
helyi kultúra felszámolása	helyi kultúra fenntartása
a passzív tömeg politikája	közéleti szellemű demokratikus politika
képviseleti demokrácia	bázisdemokrácia
szakértői elem	laikus elem

A látszólag sematikus ellentétpárokból kirajzolható az a politikai filozófia, mely sajátos kétértelműséggel keres alternatívát a modern társadalom meghaladásához.

Logikája magában foglalja a technológia ökológiai irányú fejleszthetőségének (organikus) posztmodern reményét és a jobb ökológiai egyensúlyokkal jellemezhető premodern társadalmak tapasztalatának hasznosítását, a társadalom sajátos "reprimitivizálásának" gondolatát.

Tehát a nyereségmaximáló racionalitással szemben a gazdasági növekedést ökológiai és szociális értékszempontok alá kell rendelni. A technológiának alkalmazkodnia kell a természeti és kulturális környezethez, ami az ipar-tudomány-technológia komplexum társadalmi és környezeti kényszereknek való alárendelését jelenti. A modern társadalmakban differenciálódott tevékenységrendszerek egységének, harmóniájának megteremtése fontos hangsúlyt kap az egyéni és a társadalmi szerep szerves összhangjának biztosításában. A tekintélyelvű, elidegenedett, hierarchikus és bürokratizált intézményrendszer helyébe a bázisdemokrácia, az önigazgató kisközösségek létkerete lép.

A bázisdemokrácia a fenntartható kisközösségek otthonos világa.

Mindez hozzájárulhat az ember-természet, ember-ember, és az ember és önmaga közötti elidegenedés megszüntetéséhez és a társadalmi erőszak formáinak felszámolásához. Az erőszak formái között kell említenünk a környezeti fenyegetettséget, a gazdasági-társadalmi kizsákmányolás, a "strukturális erőszak" kereteit is.

Mindebben a másként való előrelépés és a visszatérés kettőssége elegyedik, mely megnyilvánul a modernizáció által megrendített én-azonosság politikai rehabilitációjában is. Ezt a politikai attitűdöt táplálja László Ervin modernitást illető ökofilozófiai kritikája. Valójában az ökopolitika a maga sajátos harmadik útját keresi a konzumista és a kommunista gazdaságtársadalmak között.

Udvarház-Magyarország

Nem véletlen, hogy a magyarországi felemás és többé-kevésbé gyarmati modernizációra adott válaszok között markáns helyet foglalt el Németh László harmadik út elgondolása. A minőség forradalma az ökopolitika számos gondolatát előlegezte meg, mint a minőségelv, a mezőgazdálkodó önellátó kisközösségeknek a Kapások című novellájában megjelenő látomása, a kismesterségeknek, a kisvállalkozásoknak a schumacheriánus gazdaságfilozófiát előrevetítő hangsúlyozása, a tájhazák ökoregionalizmust magában rejtő gondolata. De Karácsony Sándor pedagógiájában, Jócsik Lajos munkáiban is a magyar harmadik út -- korukat megelőző -- hangsúlyait tapinthatjuk ki. Sőt a harmadik út filozófiájától független gondolkodóknál, mint Hamvas Bélánál is, felfedezhetők e szellemiség társadalomkritikai súlyú szempontjai. Mindez érthető, hiszen a megkésett hazai modernizáció egyszerre váltott ki érzelmi távolságot és biztosított rálátást e folyamatra.

Azonban a Kert-Magyarország számára a történelem csak a szocialista Zártkert-Magyarország útját engedte meg. Egy a saját műveltségéből kirekesztődő, vedlő társadalom menekült a kertekbe, mely sok hétvégi nomadizáló számára az egykori paraszti létet biztosító birtok tárgyiasult emléknyoma maradt, a földközeli magyar társadalom helyi emigrációjából kimaradt hűségesek magánrezervátuma. Minden széptani foghíj ellenére ez a táj ínségoldó gazdasági hátteret kínált, és megtartó héjazatot, afféle hétvégi létfülkét, az ortegai, vertikális népvándorlás által a civilizációs (zajos, időzavaros, mozgásszegény, stresszes) városi létkeretekbe sodort hajdani falulakók számára. De Zártkert-Magyarország nomadizáló családjainak lassan kifogy a benzinkerete is, a családi éden elérhetetlenné és elidegenítendővé válik. Átfogóbb metaforára van szükség, mely magába foglalja a gazdasági szabadulás ígéretét, a magányos kiscsaládok kiterjeszthető családi, ismeretségi kapcsolatrendszerére épülő vállalkozások láthatárát.

A kert és az udvar közepén immár a ház, a benne foglalt történelmi tudással és emberi viszonosságokkal -- a kint és a bent kölcsönösségével ígérhet egészség-lélektani biztosítékokat a külvilág érvényének gyorsuló felezési idejével szemben. A család és társas rokoni-ismeretségi kapcsolatrendszere, udvartartása, udvarnépe az emberi kölcsönösségek szerves és szervezett létmódja, mely egyszerre létezik az emberi megbecsülés és kölcsönösség mellérendeltségében, és a hatékony, tagolt rendszerszerűség organicitásában. A ház egyben -- a jungi metafora szellemében -- a múlt jelenléte, az időrétegek egymásba simuló szervessége, a ház fogalmába illeszkedik a könyvtár mint archívum, a család létmódjának tagoltsága és illeszkedése, a tér és idő jelképi folytonossága. Az udvarház kisvilágának közösségi szervessége a kiszolgáltatott és kiszámíthatatlan tömegessel, ha tetszik, a plankton kísértetével szemben védelmet, kognitív távolságot teremto magánvalóság. A szociális, konceptuális és gazdasági ökologikum biztonsága, dinamikus állandósága maga a háztartás logosza, oikosz-logosz.

A házat övező természetes világ, az udvar kiterjesztett értelemben -- biokert, szántó, az alapvető szükségletek független biztosítékát ígérő zöldséges, vetemény, gyümölcsös, baromfiudvar, tejet adó kecskepár, méhes, és saját kút -- mindez az inflálódó pénzügyi költségekkel szemben, s végső esetben a (virtuális) gazdasági valóság megrendülése esetén nyújthat védelmet, hacsak az ökológiai eszkatológia el nem lehetetleníti ezt a menedéket is. E szintén létező gyakorlat -- gondoljunk az ormánsági dinnyések világára, vagy a sokféle társadalmi létet összeillesztő, határok által széttagoltan élő, mégis egymást kereső, segítő nagycsaládok példáira -- valójában Kert-Magyarország helyett Udvarház-Magyarország. A kiterjesztett családi vállalkozások világában a csúcstechnológia és az archaikus szocialitás találkozik. Az internet kínálta kommunikációs hidak legyőzik a távolságot és épp a hajdani hely, haza, otthon számára gyűjtik össze néha csak lélekben a szétszakadottakat. A határokat nem ismerő pénz, az ismeretség, a nemzetközi befolyás, és a családi, baráti összetartozás tőkéje megsokszorozza a vállalkozások versenyképességét is. A kalákás építkezés, a babaruhák cseréje, a különböző archaikus csereviszonyok feléledése, a családi gazdaságok munkaerő-felszívó képessége nem ökológiai utópia, hanem társadalmi valóság.

E metafora segít nekünk, hogy az alkalmi hétvégi kivonulás helyett olyan fenntartható, helyi, társas, gazdasági, szociális és természeti létfülkéket hozzunk létre, melyek a válságérzet folytonos fenyegetését oldják, és tartós anyagi és lelki biztonságérzetet, az otthonlét élményét kínálják. Az Udvarház olyan fenntartható rendszer, mely nagy felületen teremti meg a tartós létét biztosító független forrásokat. Az Udvarház valójában térben s időben szétválasztható, de a kapcsolatok szálaival összefűzött alkotóelemek rendszerhalmaza. Ebben a rendszerben a saját műveltségbe foglalt', saját gazdasági teljesítmény öntörvényűségén nyugvó életvilág autonómiája, a lét végső kérdéseiben és az emberlét transzcendenciájában központi jelentőségű spiritualitás teonómiája társul a környezettel való kölcsönösséget és bennfoglaltságot a legmegfelelőbben megteremtő oikonómiával. A teonómia a Teremtővel és a teremtett-teremtődő világgal szembeni ihletett alázat és sáfárkodó felelősség mellett az emberi segítő kölcsönösség, a reciprocitást el nem váró segítő magatartás udvarháznépet összefogó voltában is megjelenik, és hatalmas lelki tőkét teremt, halmoz fel. Az udvarház-modell egészség-lélektani nyeresége, hogy a saját kontroll érzetének növelésével, az énerő, autonómiaélmény fokozásával, a szétverődött, szétszóródott, elidegenedett családok helyreállításával, a szociális támogatottság élményének kiterjesztésével, a tanult tehetetlenség élményének kizárásával, az Udvarház saját normáinak anómiákat kizáró rendjével, a kötődésképesség, a szeretetkapcsolatok helyreállításával és az érdekviszonyok humanizálásával védelmet nyújt a legrombolóbb hatásokkal szemben.

Az Udvarházlét a tulajdonló polgár, mint burgeois, fosztóképzős állapotát kiegészíti a hely, a közösség, a történelmi és a szellemi örökség héjaival.

Mert ahogy Benedetto Croce fogalmaz: "A polgár nemcsak bourgeois-t jelent, hanem cívist, a civilizáció letéteményesét és citoyent is: a szabad állam szabad polgárát és a közjó katonáját". A szabadság azonban ökológiai és ökonómiai öntörvényűség, és biztosítékok nélkül éppúgy szólam, mint ahogy semmilyen közjóról nem beszélhetünk a fenntartható környezet kritériuma nélkül. A polgár tehát a fentiek értelmében, vállalva az udvarházi organikus mikrotársadalom befoglaló tagoltságát és hierarchiáját, ellenőrző erkölcsiségét és intimitását is, a parttalan egyéni érdek és individualitás világából visszahelyezkedik a közösség, a szellemi örökség létfülkéjébe. A kihéjazottságot a bennfoglaltság állapota váltja fel, az Udvarház a létfenntartási biztonság, az ökológiai, szociális, történelmi, szellemi otthonlét állapota. Az elvont és mámorító szabadságígéretet a szabadságok ökologikus rendszere váltja fel.

Az Udvarház gazdasági autonómiájának alapvető elemi mozzanatát alkotja azoknak a feltételeknek a megteremtése, melyek kikapcsolt központi vezetékek esetén is biztosítják a folytathatóságot. A függetlenséget és az ökologikumot sokban segítheti, ha egy ilyen segítő közösség több csomópontján van független vízforrás, lerövidített és független energiaút: ahol a bejutó szoláris energia a legrövidebb úton jut el a "ház népéhez", legyen az biokertészet, legelőtehén, kecske-tej út, vagy az autonóm napelemes fűtési energiarendszerek alkalmazása. Valójában nincs másról szó, mint a szerves fejlődés rétegeinek együttes létmódjáról, mely egyszerre optimalizálja e rétegek kölcsönös szervességét, a fejlettebb és centralizált forrásokhoz integrált létmód ellehetetlenülése esetén az archaikusabb létszint is optimális túlélést biztosíthat. Mindez megfelel az ökológiai gondolkodás "paraprimitív" logikájának.

. Az Udvarház a kommunikációs rendszerek autonómiájának gondolatát is magában foglalja. A szimbolikus ökoszisztéma helyreállítása és a helyi műveltséget hordozó video-, illetve számítógépes multimédia-archívum védelmet, értékőrző ernyőt nyújthat az "égi csatornák" információs savas esője ellen.

A saját családi, "udvarházi" archívum családtörténeti és saját "privát" történelmi ismerettárát és látásmódját az elektronikus információrögzítés (video-, hangszalag, számítógép, nyomtatott dokumentumok) révén egyenrangúvá teheti a központosított történeti, esztétikai és morális diktátumokkal. Az Udvarház védelmet nyújt a chanani; politique macabre-i túlhatalommal szemben, s megvéd a plankton létbe süllyedéstől is. Nyitott kapukkal fogadja a más Udvarházakból érkezőt, egyszerre nyújt szellemi és életviteli frissülést. Ezeknek az Udvarházaknak, kisvilágoknak a személyesség és a kölcsönös felelősségérzet végváraivá kell válniuk, melyekben a történelem és a táj is visszanyeri személyességét. Az Udvarházak a történelmi és tájhazák kognitív újratérképezését is jelentik az élet és az életkedv visszahódításának igézetében.

Mindez találkozik a hazai ökológiai gondolkodás útkeresésével. A közelmúlt és a jelen magyar társadalmi folyamatai újra felvetik az (ökológiai) harmadik út kérdéseit. György Lajos írja: "A jövő a kis területi egységek önállósodása, ha úgy tetszik, a városállamok felé mutat. Ebből az következik, hogy a lehető legnagyobb mértékig törekedni kell a kis területi egységek önálló termelésére, a helyi mezőgazdaság, ipar, kereskedelem fejlesztésére, meg kell akadályozni azok leépítését. Ezért sem adhatjuk föl sajátos nemzeti arculatunkat, a földrajzi és kulturális hagyományokból folyó termelési módunkat, terményeinket, növény- és állatfajainkat, vendéglátási szokásainkat, nemzeti azonosságunkat. Fontosak a helyi tejüzemek, vágóhidak, füstölők, pékségek, sörfőzdék, vagy a helyi energiatermelés. A helyi lehetőségek fejlesztése sokkal több munkaalkalmat teremt, mint például egy nemzetek fölötti vállalat automatizált gépkocsi-összeszerelő részlege! A helyi fejlesztés együtt kell hogy járjon a központosítás csökkentésével, a jobban érvényesülő részvételi demokráciával."

Ez a mindennapi politizálás tekintetében a helyi kisközösségi törekvések önszervező gyakorlatában is tükröződhet. Természetesen az ökopolitika markáns képviselői a környezetszennyező nagyberuházások elleni tiltakozásokat szervező csoportok, mozgalmak is, de itt kell megemlítenünk az olyan önszervező érdekcsoportok létrejöttét, mint az egészségpénztárak, vagy a HMO (Health Maintenance Organizations) rendszerek, ahol a nagy, központi újraelosztást szervező biztosítási társaságok helyébe az egészségügyi ellátást kisközösségi alapon szervező polgári közösségek lépnek. Itt az orvos a megelőzésben, a szűrésben érdekelt, mert rendszeresen befolyó "biztosítási" díjak optimális felhasználása is ezt követeli meg.

Mindez jelzi, hogy a wittfogeli metafora a hatalom és az öntözőrendszerek viszonyáról nem csak ökológiai, de ökoszociális jelentést is hordoz. Az áramló víz, információ, pénz központi zsilipeit ellenőrző fegyveres, sajtós centralizált hatalom szabadságelvonó, kísértetidéző kényszereivel szemben a sokszor kedvezőtlen adottságú vízszegény helyeken létrehozott oázisok, a "hidrogenetikus" folyamatok révén a kevés vizet is megtartó szívós kisközösségek jelenthetnek egérutat, ahogy azt Mezopotámiában vagy az Indus-völgyi civilizáció tragédiáiban, és Matera vagy Petra fennmaradásában láthattuk.

Az Udvarházak az oikonóm létmód "hidrogenetikus" öntörvényűségének, megmaradás-képességének és fenntarthatóságának példái. A trenddel szemben ellenállóak, de fejlődésképesek, a technológiai fejlődés vágtáját saját javukra hasznosítani tudók.

A nagy, ún. hidraulikus kultúrák nehézkessége és törékenysége, ökológiai krízisei és a kisközösségi, ún. hidrogenetikus kultúrák szívós túlélőképessége jelzi, hogy az ökopolitika organikus autonómiát célzó szellemisége a képviseleti demokráciákban tapasztalt kicsiny parlamenti részesedése ellenére is a jövőt illetően beszámítandó tényező. A túlélés kegyelmi állapotában mindenképpen.