Tulok Gábor Mángorló

ELITÓVODA
(GYEREKEK MELEG TEREPEN)*
* Elnézést kérünk olvasóinktól, hogy lapunktól szokatlan stílusban
a Magyar Narancs stílusában jelentetjük meg az alábbi írást.

E szám szimbolikus fejlécére az elit szó került, hadd legyen itt szó egy elit (ismert, vagy nem ismert, vagy félreismert) új generációjáról, fiairól. Nevezetesen a szellemes című Magyar Narancs (MaNcs) hetilapról, amit anno az SZDSZ einstandolt a fidesztől.

Apukák rémálma, hogy a homokozóban játszó gyermekük kislapátjával a dolgok mélyére túr és kutyagumit talál, esetleg a saját kutya gumiját. Mint gyerek, ezt is egyből a szájába veszi, és az ismert okoknál fogva kiköpi. A Narancs többször is ráakadt ilyen kisebb vagy nagyobb "gumira". Amitől a fiúk igazán népszerű tökös gyerekek lettek. A saját túlméretezett hatalmába ájult média sztárjai. Az első pápalátogatás kapcsán volt egy elhíresült reflexiójuk: kvázi a pápa a saját kezébe "gumizik". Azután maradva ezen egyházi főméltóságnál, föltalálták magukat, és az ősi elsőbetűs szójátékot cápa lett a pápa, II. János Pál. Igazán szellemes, bátor és egyensúlyos persze az lett volna, ha most látva, hogy Szenes Andrea áttért a szexuális műsorról a politikára, mondjuk ilyen feature-ral és kettős fotóval jelennek meg, hogy Petting Ivánnal. Szenes Andrea tehetségtelenségében véletlenül leleplezte azt a szinte imaginárius belső kört, nevezzük így: elitet, amelyet éppen menedzselni hivatott, Alkotott egy új belterjes műsort, a tegeződő politikai pettinget. Sugallva, hogy itt mindenki mindenkinek a cimborája. Ha néha össze is marakodnak, a véd- és dacszövetség soha sem bomlik fel.

Egyszer a Narancs is rájött erre. Egyszer előjött a független énje. Tavaly május idusán robbantott a MaNcs. Megjelent Galotti-Weyer és Kóczián cikke "A mérleg utca nyelvéről". Na ez igazán belevaló kis újságíró-palánta "eposz" volt, amely azóta sajtótörténetté nőtte ki magát. Zengett. az egész magyar sajtó, a nemzetieknek nevezettek örömködtek, bár gyanús volt nekik -- mint minden a másik oldalon --, hogy az elitóvoda ilyen keményen odavágott a szülőknek. A cikkírók által csak "a fiúk"-nak titulált szűk elit első megdöbbenéséből ocsúdva, a néha sznob, néha skizofrén, egy kicsit ilyen, egy kicsit más, külsőségekben-elit Gazsit uszította rájuk. Ha egyáltalán kellett uszítani. TGM írása a szülői munkaközösség válasza volt a csúnya fiúcskáknak. Nevezetesen: a cikk írói "bértelmiségiek" és a médiacsőcselék tagjai. Gatottiék megpróbáltak kitörni abból a stílusból, amit joggal nevezhetnénk bértollnokságnak, "bértelmiség"-nek. Így, amikor végre igazán vagányan, szemtelenül odavágtak az SZDSZ-nek is, pont ezt a megjelölést vetkőzték le. Majd György Péter, az óvó- és védőbácsi kifakadt Tamás Gáspár ellenében, és védőszárnyai alá vette a kicsit túl hangosan felbátorodott, a minden irányú függetlenséget komolynak képzelő ovcsisait. Gatottiék úgy hitték, hogy itt tényleg szólásszabadság van, és ők mint médiaszakos hallgatók kamatoztathatják a tanultakat, hogy a hír szent, meg hogy csakis az igazat, csak objektíven. Hiszen nem titkoltak el semmit abból, amit megtudtak. Erre rögtön hazudozók lettek, hiába állt ott mindegyik rész elején kis keretben, hogy minden információt két forrásból ismernek. Lehet, hogy az informátorok nem jól tudtak dolgokat. Emiatt nem körmöst kellett volna adni Kócziánéknak, hanem kijavítgatni a pontatlanságokat. A két szerző, miközben szemét az igazságra függesztette, nem vette észre, hogy meleg ingoványra tévedt. Általuk végre az lehetett volna ez a lap, ami már évek óta szeretne lenni: vagány, odamondogató, mindenkitől független, vagabund bátorságáért tisztelt fórum. Joggal tetszeleghetett volna az örök ellenzékiség mitikus farmerdzsekijében. Elérték volna azt a szintet, amit akkor egy varázsos pillanatban megpedzettek, amikor is összeállították az SZDSZ vezetőinek tablóképét. Hogy ez igazából görbe tükör vagy sem, azt csak az érintettek tudják eldönteni. Legyünk annyira jóhiszemű olvasók, hogy elhiggyük: a szerzők ezeket nem maguk találták ki.

Közben az elitnek titulált "budai zsúrfiúk" (Solt Ottília) hallgattak. Hallgatnak máig is, ahogy Weyer-Galotti és Kóczián írta: teszik a dolgukat. Az óvoda lázadása leveretett. Minden visszatért a régi kerékvágásba, teltek-múltak a hónapok nagy csöndben. Vihar előtti csönd volt ez. A "tisztító" eső 1996 tavaszán ért a Narancs fölé. Márciusban kimosták a Narancsot, alakilag és szellemileg is összement az újság. Eltűntek a MaNcs vagányabb énjének újságírói: Weyer (Galotti), Koczián és az ifjú Simó. Könyvet írnak, tanulnak -- volt a magyarázat --, nem érnek rá teljes idejüket a Narancsnak áldozni.

A furcsa csak az, hogy ezen ifjak utána más lapoknak tudták az idejüket és energiájukat szentelni. Igencsak fájdalmas dolog történt itt: az óvoda kirúgta a jobbik énjét, kasztrálta saját magát. Az ovisok elvégezték magukon, amit megkövetelt a szülői elit. Most már tárt kapukkal áll előttük az elit-élet elit-iskolája.