Különös tükre a gazdagságnak az a nyomor, amit a hajléktalanok piaca áraszt Budán. Ez az összeguberált kacatokból rendezett kirakodó vásár önmagát is tükörként határozza meg: mintha határon állna, mintha a teljes nincstelenség, a még-épphogy-életben-maradás állapota lenne a foncsor, amely a fényt visszaveri, hogy a mindenek feletti vagyon szemlélhesse benne önmagát.

Talán nem véletlen, hogy épp a Batthyány téren jött létre. Mintha ez lenne a végállomás, ahol az egyformává és tömegessé tevő város véget ér, és innen kezdődik a felemelkedés, a Viziváros, Bel-Buda és a Rózsadomb. Talán az sem véletlen, hogy Buda másik önszerveződő piaca, a munkaerőpiac, ahol alkalmi munkára várakozó munkanélküliek ácsorognak, a Moszkva téren van. Ez a tér is mintha a város határát jelentené, a tömegember és az elit kasztjának mezsgyéjét.

Mindkét piac különös jelentőségű a főváros életében. Itt a valódi kereskedésnek egészen más, rejtett értelmével találkozni, azzal, hogy az árusított tárgy azonossá válik az árus élethelyzetének lényegével, így magával az emberi élettel.

A hajléktalan-piacon olyan tárgyak kerülnek eladásra, amelyek a tárgyak hierarchiájának ugyanúgy a legalját képviselik, mint az a léthelyzet, amelyben az azokat árusító emberek élnek. A hajléktalan-piac alapkérdése, hogy mi a különbség a szemét és a valamire-azért-használható tárgy között, az értéktelen kacat és a felhasználható apróság között, vagyis a semmi és a valami között. A lét határáról vallanak a tárgyak, és az e határra irányuló figyelem azonosítódik az emberi élet határával. A szemét és az épphogy-tárgy úgy viszonyul egymáshoz, mint a halott és az épphogy-élő. A lét legalja a tárgyakban és az emberi életben azonos: egyaránt az értéktelen világ határán állnak, épp ez teszi az életet a tárgyakkal azonossá. A hajléktalan-piac üzenete -- ha van egyáltalán ilyen -- az értékek viszonylagosságába vetett hit, mely az épphogy-létet talán éltetni képes.

A kirakott tárgyak a kukákból, szemétládákból kerülnek elő, eladásra felkínálva. A teljes megsemmisülésből egy időre megmenekülvén arra várnak, hátha adódik más értékszempont, melynek fényében új életet élhetnek, mégpedig más minőségben. Ami valakinek szemét, az talán másnak emlék. Ami valakinek használhatatlan, azt más meg tudja javítani. Ami másnak romlott, az valakinek még ehető. Amiről valakinek eszébe se jut, hogy mire lehet jó, az másnak gyűjteménye legszebb darabja lehet. Amit valaki már nem hord, azt más felveszi magára, talán, mert tetszik neki, talán mert ezzel divatos, egyéni lehet, de vagy csak azért, mert rá van szorulva, hogy innen öltözzön, hiszen ő is a lét határán él. Csak egy kicsivel van feljebb a semmi és valami határánál, épp csak annyival, hogy vásárló is lehet itt, nem csak eladó.

Egyik alkalommal, amikor eleredt a záporeső, sokan nem mentették portékájukat, hanem otthagyták az utcán, a földön elázva: rég megromlott gyógyszerek, összekarcolt hanglemezek, fogatlan ezüstvillák, törött villanykapcsolók maradtak egy ócska takarón. Szertefoszlott az illúzió, a tárgyak újra azzá lettek, aminek szánták őket, újra szemét lett belőlük. Vajon összeszedi-e ezeket valaki a jó fogás reményében? És használná-e őket, vagy újra eladni próbálná? Meddig űzheti játékát a remény, amíg valami végleg reménytelenné válik? Meddig tart a tetszhalál, ami az életnek tűnik, és mikor lesz a halál igazi? A piac egyértelműen az élet és halál választóvonalát közvetíti az arra sétálóknak. Ebben áll rendkívüli egyedisége. Ezért más, mint egy használtcikk-piac, ahol eleve értékesnek tartható cikkeket kell árulni egy gazdag vevő reményében. Egy KGST-piacon is az olcsó praktikum a védjegy, az árus és az áru léte nem azonosítódik, a kereskedelem nem feltétlenül az életben maradás eszköze, lehet akár az okos ügyeskedéssel elérhető könnyű haszonszerzés lehetősége is. A hajléktalan-piac tárgyainak zöme azonban egyértelműen szemét. Ebből kell a vásárlóknak kiguberálni a még használhatót. Vagyis a vevőnek ugyanazt kell tennie, mint a hajléktalannak, aki kukákból kitúrta ezeket a kacatokat. Vajon ki vásárol szakadt pánttal fél szandált? Aki megveszi, annyira szegény, hogy újraértékeli azt a szabályt, hogy mindkét lábra egyforma cipőt kell venni? Lehet élethelyzet, amiben ez végül is mindegy. De lehet, hogy valakit ez a szandál emlékeztet valamire, saját anyjára, nagyanyjára vagy önmaga fiatal korára. Mivel ilyen szandált már sehol se találni, húsz éve nem is látni, egy egész élet múltja benne lehet e tárgyban. De az is lehet, hogy aki megveszi, egyszerűen csak megszánja az eladót. Alamizsnaként fogja fel az árat, és azt, hogy valaki szakadt fél pár cipőt árul, a koldulás szemérmes álcázásának. Aki idevetődik, akár vásárol, akár nem, valamilyen viszonyba kerül azzal a lényeggel, amit ez a piac magába foglal: a nemlét és a pusztán önmagában értékes lét határához kénytelen viszonyulni.

Mágikus tevékenység az árusítás ezen a piacon: megmutatja, hogy a nemlétben meglátni az életet annyi, mint a puszta létnek örülni. És ehhez nem fölemelkedni kell a birtoklás magasába, hanem lesüllyedni a nincstelenség mélyére. Ezért tükör e piac. Olyan hely, ahol a létnek eme igazsága az eladó árucikk. És a hajléktalan, aki a kacatok árusításából él, médium, közvetítő a létszférák között, a magáért való lét és a teljes semmi között. Épp az álcázásban rejlő illúzió miatt több e tevékenység, mint koldulás.

A koldus a reménytelenségét viszi vásárra. Szánalomra építi megélhetését, nyomokban fellelhető nem-anyagi értékeket -- szolidaritás, együttérzés, sajnálat -- cserél anyagiakra. A hajléktalan-piacon nem a nyomorultságot kell megszánni, hanem a kicsorbult rozsdás ollót kell megvenni. Játszani kell. Az eladó úgy csinál, mintha nem koldulna, a vevő pedig úgy, mintha üzletben vásárolna. Alkudoznak egy olyan tárgyra, ami nem is tárgy, hanem szemét. Az adok-veszek játék játékosságában van itt a nem-anyagi érték, ami pénzt ér. A hamis illúzió-játékban rejlik az emberi méltóság. Az, hogy aki itt kényszerül vásárolni, mert máshol nem telik neki semmire, azt itt mégis vevőnek tekintik. Az eladót sem nézik koldusnak, hanem kereskedőnek, ügyes üzletembernek, akinek kiterjedt vevőköre és állandó standja van.

Az árusított tárgyak nem kizárólag szemétből kitúrt dolgok. Keverednek azokkal, amelyeket az eladók saját kacatjaikból hoztak ide. Ami másoknak szemét, az itt épp olyan, mint sokak mindennapos használati tárgyai. Az ilyen emberi élet is olyan, mintha mások által eldobott lenne. Ezért mindenképpen lesüllyedésnek tűnik itt árulni. Aki ide kiáll, arra mondható, hogy "végül ide jutott". Ezt a szégyent fedi el az a játék, hogy itt kereskedelem zajlik. Ez a mintha-játék ad keretet az olyan megnyilvánulásokhoz, amelyek még ebben a lesüllyedésben is az emberi élet értékeit képesek felidézni. Olyan értékeket például, mint az igazmondás, az őszinteség, a becsület. Az árusok java része részletesen elmagyarázza, hogyan működik, ami nem működik, és garanciát vállal érte. Megmutatja, hogy ő nem csaló, nem szélhámos, visszaveszi a hibás árut, itt minden nap meg lehet őt találni, ő is azt szeretné, ha törzsvevői elégedettek lennének. Mindez hosszú szöveg kíséretében, a komoly vásárlás játékának keretében zajlik, miközben az alku tulajdonképpeni tárgya például egy törött, lyukas kukker.

Itt, ahol értéktelen tárgyak cserélnek gazdát, a kereskedelem rejtett lényege, a csere válik abszurddá. Aki értéktelen dologért értéket, vagyis pénzt ad, az ezzel vagy azt állítja, hogy minden lehet (valamennyire) értékes, vagy azt, hogy minden egyformán értéktelen. Végül is azáltal, hogy ilyenformán a csere abszurd, mindenféle kereskedelem, csere lényegének az analógia-teremtés látszik. Esetünkben a tárgy és az emberi élet értéktelenségének, becserélhetőségének analógiáját teremti meg a kereskedelem.

A Moszkva téri munkaerőpiacon az ember és gép analógiáját teremti meg a csere, vagyis az adásvétel folyamata. (Nem véletlenül hívja a köznyelv az innen napszámos munkára, építkezésekhez felfogadott emberek csoportját "brazil gépsornak".) Aki itt napi munkára embert vásárol, azért teszi, mert így olcsóbban végez egy feladattal, mintha géppel csináltatná. A munkaerőpiacon az emberi lét értéke a gép értékéhez viszonyul.

Alapvetően minden kereskedelem értékekbe rejtett szellemi tartományok közti analógia-teremtés. A budai Marcibányi téren minden évben kutyavásárt rendeznek, ami a híres ebtenyésztőknek nyújt árusítási lehetőséget. A kutyáknak árfolyama van, ez a budai tér számolhat a rózsadombi elit tőkeerős vásárlóinak kutyatartási divatjával, az állatok státusszimbólum értékével. Vannak itt drága és még drágább fajkutyák. A menhelyi, kidobott kutyákat a téren található mozgássérült otthon kerítéséhez kötik ki ilyenkor, hogy ne a státusdivat érzületét, hanem a szánalmat keltsék fel a látogatókban. Ilyenformán itt sem a gazdagság és a szépség, a báj és a fiatalság mutatja a kereskedelemben rejlő lényegi analógia-teremtő erőt, hanem a számkivetettség, reménytelenség és értéktelenség szférája. Ami az emberi életben a nyomoréksors, az az állati létben a kutya gazdátlansága. Itt ezzel a teremtett analógiával reklámozza magát az áru. A menhelyi kutya a tárgyak szintjén analóg a szeméttel, az emberi élet szintjén a nyomoréksággal, hajléktalansággal, menekültsorssal és munkanélküliséggel. A menhelyi kutyák kiállítása a mozgássérültek otthonánál, a kutyavásár keretében, az emberi létben rejlő értéket és értéktelenséget, a lét és nemlét határát az állati lét analógiájába helyezi, mint a tükörbe, hogy ebben is látsszék: az eladás és vásárlás nem más, mint választás az élet értékei mellett, szellemiségek közvetítése, elfogadása vagy elutasítása. Egyben ez is jelzi, hogy valóban minden csere, kereskedés: analógia-teremtés, az emberi létezés határának megalkotása a tárgyakban, gépekben, állatokban, mindenben, ami eladható. És amennyiben minden kereskedelem analógiák teremtése, úgy az ember legősibb analógiás gondolkodásában gyökerezik, az emberiség mágikus tudatában.

E mágikus tudat fedezhető fel a hajléktalan-piac tárgyaiban is. Azáltal, hogy a tárgyak az emberi élet metaforáját jelentik, a kereskedelem folyamatában két alapvető igazságot mutatnak fel: egyneműsítenek és öröklétet sugallnak. A takarókra kirakott tárgyak azáltal, hogy van bennük egy közös érték, nevezetesen az, hogy egyaránt értéktelenek, éppen ezáltal tűnnek úgy, mintha mindenben egyformák lennének. Ez az egyneműség az, ami az értéktelenség rendkívüli pikantériája, ez az a létszféra, ahol például a szentség és a pornográfia egyenrangú minőség. Valóban, az itt árusított tárgyak jelentős csoportját teszik ki egyrészt a pornográf kiadványok, másrészt a szentképek, könyvek, vallásos relikviák, mégpedig egymás mellett árusítva.

Minden adásvétel, kereskedelem két szélsősége az, amikor a legtestibbnek és a legszellemibbnek tartott szféra kerül egyaránt csere tárgyává. Ilyenformán az isteni lét, a hitélet, a vallás rekvizitumaival való nyerészkedés egynemű módon tűnik profánnak azzal, amikor az ember saját testét bocsátja áruba. Az értéktelen tárgyak vására a lét e két, szélsőségesnek érzett szféráját, a testit és a szellemit, az emberit és az istenit, a szentséget és a profánságot szétválaszthatatlanul azonosnak, egyformának mutatja, mint a lét alapigazságát, melynek tükrében e két szélsőség, szentség és profánság csak két fénytörése az egységes fehérnek, a minden dolgok egyformán értéktelen vagy értékes fehérségének.

A kirakott tárgyak az egyneműsítésen túl az öröklét felé hatnak. Az emberi lét és az értéktelen tárgyak analógiája úgy működik, hogy az élet mechanizmusává teszi azt a történést, amit az idő a tárgyakkal művel. Ahogy egy új tárgy csillog, divatos, tiszta, elérhető vagy elérhetetlen, azután karcolódik, kopik, törik, használódik, kimegy a divatból, végül eladják, kidobják, csúszik lejjebb és lejjebb, szemét lesz belőle, összetörik, bedarálják, miegymás, éppen így analóg az idő eme mechanizmusa az emberi élettel is. Úgy végzi az ember is, ahogy egy tárgy. A vég szempontjából élő vagy élettelen egyforma. A tárgyban nem a halál által tárgyiasuló élet rejlik, hanem az idő erejének azonos működése az, ami mindenből ugyanazt az értéktelenedést hozza elő. De ahogy ez a piac az értéktelen tárgyaknak esélyt ad az újra értékessé válásra, úgy ad esélyt az életre. A piac alapkérdése a tárgyakra nézve, hogy létezik-e egyáltalán olyan tárgy, amely tényleg értéktelen. Föl lehet-e öltözni tetőtől talpig csak innen, erről a piacról? Lehet-e egy teljes vagyontalanságból, amikor az ember semmit sem birtokol saját életén kívül, mégis tárgyakra szert tenni? Mi a vagyon minimuma, ami már nem puszta lét? És ha valakinek csak a puszta léte van, fenntarthatja-e csak efféle értéktelenségek értékesítéséből? Ha a szemétbe került tárgy mégse végzi a szemétben, sőt nem végzi sehol sem, mindig van olyan szempont, ami értékké teszi, vagyis életben tartja, akkor az idő mechanizmusa a tárgyakban nem a szüntelen romlandóság felé mutat, hanem a lét minimumán tartott öröklét megvalósulása felé. A hajléktalan-piac újabb mágikus cselekedete az élet és tárgy analógiájának megalkotása révén az, hogy ha a tárgyakat kiragadjuk az időből, az élet elmúlását is megállítjuk.

A piac a semmi határán megtalált valami tükrében az örök élet elixírjét véli felfedezni. Ahol lenni vagy nem lenni mindegy, ahol az ócska szép, a fölösleges hasznos, az értékes értéktelen, test és lélek egynemű, hamis, ami igazi, igazi, ami csak játék -- ott rejlik az örökkévalóság.

A hajléktalan-piac valóban az elit tükre. Nem a társadalom elitje a kiválasztott kaszt, mert az övé az idő és a múlandóság birodalma, tagjainak a legnehezebb átmenni a tű fokán. A megvilágosodott kaszt, amely legmélyebbre süllyedt: övé a mennyek országa. A hajléktalan-piac brutális valósága szembesít az őskeresztény metafizikával, a zen-buddhizmussal, a minden emberi társadalom hierarchiájának modelljéből eredő megvilágosodás-eszmékkel.

A hajléktalan-piacot egy idő után a Batthyány térről átköltöztették a tér Duna felőli oldalára, a felső Duna-parti sétányra. A piac által árasztott létszemlélet túl erősen ütközött a hétköznapi tudattal, vagyis a valóságos forgalommal, felzaklatta a járókelőket. Az átköltözéssel a piac szimbólum-rendszere térben még gazdagabb lett, nem csupán a hegyvidék aljához viszonyul, hanem a vízhez is. Nem csak a fönt-lent képzeteihez kapcsolódik. A tárgyak nem pusztán a fönt lakozó elittől csúsznak le idáig, hogy újabb fölemelkedésükre várjanak, hanem a folyóvíz háttere által felkeltett időszimbólumhoz is igazodnak. Minden kacat hordalék. Az idő, akár a folyó árja egyformán sodor értékeset és értéktelent, de értékessé is az idő képes tenni őket. Tárgyak, divatok, ócskaságok, emberek, életek jönnek-mennek. az idő az egyetlen örök. Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, de a folyó folyik, ugyanott, örökké.

A földön, a pokrócokon, a tárgyakban úgy tűnik el szemünk előtt a közelmúlt, a jelen, a nemzeti történelem és a közös jövő, a hit, remény és szeretet, ahogy a Dunán úszik el a dinnyehéj.

A cikk fotóit Balázs Sándor készítette.