A tudósnak pedig immár nem az a feladata, hogy az igazságot kutassa, vagy istent dicsérje, vagy megfigyeléseket rendszerezzen, vagy előrejelzések javításán fáradozzon. Ezek mind melléktermékei csak annak a tevékenységnek, amelyre elsősorban összpontosítania kell, nevezetesen, hogy a gyengébb ügyét erősítse, ahogyan a szofisták mondták, s ezáltal az egészet mozgásban tartsa.
(Paul Feyerabend: A módszer ellen[1])

Hogy mi számít haladónak s mi nem, az legalábbis vitatható. S általában a haladás tényéről megbizonyosodnunk sem egyszerű. Talán épp a pontról pontra való akkurátus megfigyelés, azonosítás, elemzés vezet eredményre, a fejlődés tettenérésére, de lehet, hogy éppen a nagy távlatokba pillantva járunk inkább sikerrel, ha különböző korszakokat tekintünk folyamatosságukban. (Máris kérdés lehet mindkettő mértéke: másodpercek vagy évmilliárdok?)

De vegyük például a haladás nagy vívmányait, amelyek egyrészt konkrét tárgyakban, másrészt az éppen aktuális közelítési módokban, módszerekben, megoldásokban nyilvánulnak meg. Pillantsunk rájuk, mennyiben hasonlíthatók, mérhetők egymáshoz, azonosítva és egyben megkülönböztetve számunkra a bennük rejlő tudástartalmakat. Feltételezéssel élve tehát, a haladást egyfelől a nagyobb tudás ideálképével is meghatározva.

TÉNY: TUDOMÁNY NÉLKÜL, NEM LENNE SZÍNES TÉVÉ. AZ EGYHÁZ EZZEL SZEMBEN LELKEKET MENTETT MEG. AZ, HOGY MI SZÁMÍT EREDMÉNYESNEK ÉS MI NEM, AZT A TRADÍCIÓ SAJÁTOS NÉZŐPONTJA HATÁROZZA MEG. A TUDOMÁNY CSAK A TUDOMÁNY SZEMSZÖGÉBŐL EREDMÉNYESEBB A VALLÁSNÁL VAGY A MÁGIÁNÁL. [2]

Ha a morzsaporszívót, a négyökrös szekeret és a cipőkanalat próbáljuk egymáshoz mérni, még talán juthatunk valamiféle eredményre (bár elég általános s így kétes értékű eredményre is egyben), hiszen valamennyi egyfajta tárgyi valóság eleme.

No megállj csak, mondja rögtön valaki, hogyan is lehetne összehasonlítani egymással teljesen különböző funkciójú megoldásokat, hasonlítsd össze inkább az azonos célból működőket! Lássuk csak, mire jutunk így? A négyökrös szekér például talán a teherautó egyik előzményének tekinthető, s az utóbbi mint korszerű szállítási eszköz, teljes egyetértéssel bólinthatunk rá, fejlettebb, mint korábbi társa volt. A kérdés, amely rögtön bujkálni kezd mégis, hogy a mindenkori fejlődési tényezők mögött milyen feltételeket kell összevetni, és mi dönthet, hogy egyik vagy másik lesz-e a fontosabb. Például elképzelhető olyan életkörnyezet, ahol nincs benzin, vagy bűnnek számít a gépkocsivezetés, vagy nincsenek utak, sőt szárazföld sincs, amely megfelelően járható lenne. Ilyen körülmények között is fejlettebbnek tekinthető-e a példaként emlegetett autó? Egyáltalán fejlett lehet-e valami önmagában, vagy csak egy bizonyos tárgyi/társadalmi/ideológiai közegben értelmezhetjük így?

Hasonló példával élve, mégis más oldalról közelítve: mondjuk az agykontroll technikák, a gyónás, vagy a tudományos megismerés megközelítési módjainak összevetésével már sokkal nehezebben boldogulunk, valószínűleg már rábólintani is nehezebben tudunk, különösen, ha komolyabban meg is kell indokolnunk döntésünket. Ez már hitbéli kérdés, mondhatnánk, és mondjuk is; valaki számára teljesség és a legjobb megoldást kínálja, míg másvalaki elvetve azt, a maga megoldását tekinti jobbnak. A jobb, az persze fejlettebbnek, alkalmasabbnak, tökéletesebbnek is tűnik. Ha azonban közelebbről figyeljük az egyes megoldási változatokat, gyakran szembesülünk az egyedül üdvözítőnek kikiáltott magyarázat vagy megoldás fogyatékosságaival.

ÚGY GONDOLTAM, HA MINDEN EREDMÉNYT IDEIGLENESNEK, KORLÁTOZOTTNAK ÉS SZEMÉLYESNEK TEKINTÜNK ÉS MINDEN IGAZSÁGOT ÚGY FOGUNK FEL, MINT AMI AZ IRÁNTA VALÓ SZERETETÜNK ÁLTAL TEREMTETETT. NEM PEDIG KÉSZEN TALÁLTATOTT, AZ MEGGÁTOLHATJA AZ EGYKOR ÍGÉRETES MESÉK DEGENERÁLÓDÁSÁT.[3]

Vegyünk egy egyszerű példát: a -- ma legfejlettebbnek tartott -- tudományos közelítésmód szerint a tűz nem más, mint az oxigénatomok szénatomokkal való egyesülése magas hőfokon. Idáig a kissé talán szabadon idézett tankönyvi leírás. Ami talán így is van, a tudósok véleménye szerint. Az egyszerű lélek mégis tiltakozni kezd, és a valóság gazdag pompájának durva, megbocsáthatatlan kirablásával meri gyanúsítani a tudományt. No de hogyan lehet eztán a tudományt a legfennebb valónak elfogadni, töpreng tovább hősünk a tudás hétköznapi templomának padjában szorongva.

A megvádolt tudomány persze állja a sarat, jó hogy elvette az emberektől a való világ gyönyörűségének misztériumát és egyszerű képletekké fabrikálta, de gyermekeket mentett meg penicillin-injekcióival...

RITKÁN ESIK SZÓ A DEMOKRÁCIA EGYIK LEGFONTOSABB FELADATÁRÓL, ARRÓL, HOGY VÉDELMET KELL NYÚJTANIA TAGJAI SZÁMÁRA MINDEN IDEOLÓGIÁVAL SZEMBEN.[4]

Igen ám, de akkor hogyan lehet a tudomány fennebbvalóságát hirdetve vallásokat üldözni, évszázados társadalmi szokásokat semmibe venni?

A haladás a kor szüleménye is egyben, egyes fejezetei a korszerűség épp adott korszerű, ami persze, tegyük hozzá, nem feltétlenül jobb vagy rosszabb, a korszerű jelző inkább tekinthető a divatos vagy épp felkapott minősítések szinonimájának. S ha így tekintjük, a korszerű nem feltétlenül meghaladása az előzményeknek, bár leginkább így szeretjük érteni.
 
 

S hogy mégis a korszerű egyben a leghaladóbb is lesz hirtelenében a jelen pillanatban, az abból a hitünkből eredhet, hogy a haladás folyamatát pillanatról pillanatra véljük átélhetőnek, amely soha meg nem áll, amely valami bűvösen lineáris folyamat, tehát e pillanatban áll a legmagasabb szinten, de még ennél is figyelemre méltóbb lesz mindjárt holnap. S hogy ez csak érzéki csalódás? Sebaj.

AMIKOR GYEREK VOLTAM, SOKKAL FINOMABB VOLT A VAJ. A NOMÁDOK VAGY AZ INDIÁNOK EGYKOR REMEKÜL ELLÁTTÁK MAGUKAT ÉLELEMMEL.
AZ EURÓPAI EMBER UGYANOTT CSAK SIVATAGOT TALÁL, ÉS NEM ÉRTI. HOGY LEHET ITT ÉLNI: EGY RENDES EMBER NEM NOMÁD... DE VEGYÜNK EGY TÖRZSET VALAHOL, AHOL AZ EMBEREK CSAK HARMINC ÉVET ÉLNEK, A GYERMEKHALANDÓSÁG NAGYON MAGAS. DE AZ EMBEREK EZT A HARMINC ÉVET BOLDOGAN ÉLIK LE. ŐK EHHEZ HOZZÁSZOKTAK... ÉS AKKOR JÖNNEK A HUMANISTÁK, ÉS AZT MONDJÁK, BOTRÁNYOS. A GYEREKEKNEK NEM SZÜKSÉGES MEGHALNIUK, SOKKAL TOVÁBBÉLHETNÉNEK... ÉS MEGÉRIK A HARMINC ÉVET, ÉS A HARMINCÉVESEK HATVAN ÉVIG ÉLNEK. ÉS SOKKAL NAGYOBBAK A SZÜKSÉGLETEIK, MINT KÜLÖNBEN.
KÉRDEZEM: MIFÉLE HALADÁS EZ? EZ NEM HALADÁS. EZ EGY NAGY KEGYETLENSÉG.[5]

A haladás feltétlen dicsőítésekor lényeges annak költségeire és tágabb, áttételesebb hatásaira is odafigyelnünk, hiszen a fejlődésnek ára van, sőt időnként óriási ára. Az ár, amely persze kalkulációs módszerének megválasztásakor már el is dől, többnyire annál inkább mellékesnek mutatkozik, minél nagyobb és teljesebb a megcélzott előrelépés, a haszon. Miközben a bukás veszélye óriási, hiszen a következményeket és/vagy költségeket figyelmen kívül hagyó fejlődés ijesztő, inkább az elszabadult, törni-zúzni, ölni indult bika vízióját idézi, mintsem az emberiség boldog kiteljesedésének képét.

A haladás víziója természetes módon összeforr a bukás riogató fenyegetésével, nevezetesen is a visszaesés, vagy esetenként a világvége képével, ami egyfajta véges-végtelen kettősség feloldatlanságában is rejlik. A fejlődés ugyanis végtelennek tűnő, amivel az emberi lépték nem boldogul, a véget érő fejlődés viszont maga a világvége.

Korszakunk túlfűtött gazdasági fejlődés ígéretei, a felfokozott gazdasági verseny jegyében, vajon nem emlékeztetnek-e túlságosan e pusztítani induló bika képére? Ma, amikor az emberiség a legnagyobb haladást érte el, s újabb és újabb csodáival kápráztatja el a halandót a tudományos fejlődés, a természeti környezetünk végső veszedelembe sodródik, a természeti erőforrásaink és ezzel jövőnk reménye is kimerülőben vannak, gigantikus méretűre növő szeméthegyeink, szemétvárosaink és szemétországaink eltakarják szemünk elől a napot, miközben óriási tömegek munkától és természetes tradíciójuktól megfosztva, emberségükben sérülve remélik (?) a jobb jövőt...

Eközben túldoppingolt versenyzőink pillanatról pillanatra megdönteni készülnek minden felállított rekordot. S mindezt a haladás mindenkori reményében. Követeli a kor, a fejlődés kényszere, a siker, a megbecsülés vágya. S az idő valami különös relativitás nyomán felpörgött, minden felgyorsult, azonnal kell minden, egy pillanat múlva már tárgytalan... Lehet-e mértéket szabni (és kell-e) a fejlődésnek?

Megválasztható-e a fejlődési irány? Felelősséggel kijelölhetőek lennének-e ilyen irányok? Lehetséges-e egyéni fejlődési utak választása? Mennyiben mérhetők egymáshoz az egyénileg választott fejlődési pályák?

Van-e fejlődés egyáltalán, ha igen, mi munkál mögötte?...

AZ EMBERISÉG ÁLTALÁNOS FOGALMA ÉPPOLY TÁVOL ÁLL AZ EMBERISÉG VALÓSÁGÁTÓL MINT A TOTALITÁRIUS FILOZÓFIÁK.
MERT Ml MINDANNYIAN KÜLÖNÖS EMBEREK VAGYUNK, AKIKRE AZ ÁLTALÁNOS FOGALOM NEM PASSZOL.[6]

MIT JELENT MINDEZ A TUDOMÁNYRA VONATKOZTATVA? EGY BIZONYOS TRADÍCIÓVAL VAN DOLGUNK. AMELY EGYENJOGÚAN MÁS TRADÍCIÓK MELLÉ LÉPETT. EREDMÉNYEI EGYES TRADÍCIÓK SZEMSZÖGÉBŐL SZINTE ISTENIEK, MÁSOK szemszögéből FÖRTELMESEK, MEGINT MÁS TRADÍCIÓK SZÁMÁRA ALIG EGY ÁSÍTÁSNYIT ÉRNEK. JÓL TRENÍROZOTT MATERIAUSTA KORTÁRSAINK MAJD SZÉTPUKKADNAK
A LELKESEDÉSTŐL, HA OLYAN DOLGOKRÓL ESIK SZÓ, MINT A HOLDUTAZÁSOK. A KETTŐS SPIRÁL, AZ EINSTEINI TÉRIDŐTAN.
DE NÉZZÜK E DOLGOKAT EGY MÁSIK NÉZŐPONTBÓL, ÉS NYOMBAN NEVETSÉGES HASZONTALANSÁGOKKÁ VÁLNAK. DOLLÁRMILLIÁRDOK. ÉVEK KEMÉNY MUNKÁJA, JÓL KÉPZETT ASSZISZTENSEK EZREI KERÜLNEK BEVETÉSRE, HOGY EGY PÁR NEM TÚL INTELLIGENS ÉS ELÉGGÉ KORLÁTOLT KORTÁRSUNK GYÁMOLTALAN UGRÁSOKAT VÉGEZHESSEN EGY OLYAN HELYEN, AMELYET EGYETLEN ÉRTELMES EMBER SEM KÍVÁNNA VALAHA IS FELKERESNI. EGY KISZÁRADT, LEVEGŐ NÉLKÜLI, FORRÓ SZIKLÁN. A MISZTIKUSOK AZONBAN PÉNZ, ASSZISZTENSEK ÉS TUDÓSOK STÁBJA NÉLKÜL, EGYEDÜL SZELLEMÜK SEGÍTSÉGÉVEL BEUTAZTÁK AZ UNIVERZUMOT, MÍG VÉGÜL LÁTTÁK MAGÁT ISTENT TELJES FENSÉGÉBEN, ÉS NEM SZÁRAZ KÖVEKET HOZTAK VISSZA, HANEM VIGASZT AZ EMBERISÉGNEK.[7]

Jegyzetek:
[1] P. Feyerabend: A módszer ellen. Replika 1994. június 13/14., 34. o.
[2] Forrai G.: Paul Feyerabend. Uo. 11. o.
[3] P. Feyerabend: A tudomány egy szabad társadalomban. Uo. 30. o.
[4] P. Feyerabend: Milyen lesz a tudományfilozófia 2001-ben, 2000. 1994. január, 47. o.
[5] Zürichi beszélgetés Paul Feyerabenddel / Miklós Tamás, Medvetánc 1985/4., 1986/1., 62. o.
[6] Uo. 62. o.
[7] P. Feyerabend: A relativizmus elemei. Uo. 51. o.