Ortega látomása, a tömegek "lázadása" talán megrengette, de egyelőre még egyben hagyta a világot. A nagyon is valóságos lázadás tüze azonban több mint kétszáz esztendeje fel-fellobban, attól függően, hogy mikor kapják elő a gyutacsot az összeesküvők.

A felül lévők köntöse persze folyton változik, ahogyan az uralom eszközei is: a korbács vagy a törvény, a kenyér vagy a remény malasztja, de a kiválasztottak mindig megőrzik titkukat. S a titok letéteményeseiként mítoszokat gyártanak a tömegnek, és bálványokat adnak neki, amelyek egyre ízlésesebbek, egyre szalonképesebbek lesznek.

Menenius Agrippa még az emberi gyomor példázatával magyarázta el a rómaiaknak, hogy miért is van nekik szükségük a Vének Tanácsára. Manapság Európára meg a parlamenti demokráciára szokás hivatkozni, illetve égtájunkon speciálisan a költségvetési deficitre. Eközben a bálványok túlnyomórészt hollywoodi importból származnak, és elegendő felpillantani a bankok márvány-üveg portáljára, hogy világossá váljék, hol lakik ma az Atyaúristen.

A kiválasztottak azonban sohasem bálványimádók. Sőt, ők döntik porba a bálványokat, hogy helyettük újakat emeljenek, ha érdekük úgy kívánja. Ámde nagy botorság volna azt gondolni, hogy könnyű a dolguk. Mindig születnek összeesküvők, hasonlóan tehetséges mítoszkészítők, akik szívesen vállalják a kiválasztottság morális terheit, ha ezáltal az uralkodó elit tagjaivá, ezzel együtt pedig kiváltságosakká is válhatnak. Akik ellesik a kiválasztottak fortélyait, tanulnak hibáikból, pallérozzák elméjüket, és maguk is titkot tartanak. A titkos társaságok, szövetségek, lovagrendek, páholyok, kartellek, szindikátusok, maffiák, monopóliumok közös jellemzője a kiválasztottság-, az elit-tudat, a hatalom megszerzése vagy megtartása érdekében kifejtett külső elzárkózás, belső összetartás és a kirekesztés. Magától értetődően akkor is, ha formálisan mindennek semmi jelét nem adják. Igen, kirekesztés nélkül képtelenség volna titkot tartani.

Szociális érzékkel

Nem állítható, hogy az uralomra törő elit eleve megvesztegethetetlen lenne. Viszont a hatalom megragadásáért az erőszaktól sem szokott visszariadni. Ilyenkor aztán könnyen lángra kap a tömegek feje fölött a tető, és az utcára menekülők hirtelen felindulásukban lefejezik a társadalmukat. A franciák is lefejezték forradalmukban saját elitjüket, hogy aztán a megüresedett poszton megjelenő új elit szociális érzékenységét bizonyítandó eltörölje az addigi kiváltságokat -- és azonnal újabbakkal, számára megfelelőbbekkel helyettesítse azokat.

Ezzel el is érkeztünk az elit egyik legkényesebb pontjához, a szociális érzékhez. Nem önellentmondás ez egyáltalán? Nos, miközben a feltörekvő elitek bálványokat döntenek, egyúttal az uralkodó elit mögött álló értékrendet kérdőjelezik meg. Itt van jelentősége annak a Mills által feszegetett kérdésnek, hogy az elit (és hatalma) tulajdonképpen egy és oszthatatlan, függetlenül attól, hogy éppen uralmon van-e vagy sem. Mills elitista paradigmája (és számtalan szociológiai hálóvizsgálat tanulsága) szerint az elit életmódját, karriermintáit és származását tekintve is meglehetősen egységes, erős osztályöntudattal rendelkező társadalmi osztály. Emiatt civakodása is inkább amolyan úri passziónak tűnik, amelyhez nincs túl sok köze az alatta lévő tömegnek, függetlenül attól, hogy ez a civakodás a nemzetállamokon belül vagy világméretekben zajlik éppen.

Magas és mély kultúra

Azt gondolhatnánk, hogy a kulturális elit egyedeit tekintve nem feltétlenül azonos a gazdasági és társadalmi elithez formálisan is kötődő szellemi foglalkozásúakkal. Hiszen hol volna akkor a tudomány szabadsága és a mindenen felülemelkedő l'art pour l'art, a "magas művészet". Amikor Bourdieu feltárta a gazdasági, a kulturális, illetve a társadalmi tőke egymásba való átalakulásának törvényszerűségeit, meghökkentő megállapításra jutott: "Érdemes megjegyezni, hogy éppen azok a szellemi és művészi tevékenységek és javak kerülték el az önző számítás (és a tudomány) ťdermesztő lehelletétŤ, amelyek az uralkodó osztályokhoz tartozók kvázi-monopóliumai". Hasonlóképpen érdekes, hogy az ún. magas kultúra elefántcsonttornyaiban, a "kvázi-monopolisták" beltenyészetében születő gondolatok mennyire elkerülik viszont a valóság próbáját, a megmérettetést, és milyen gyakran válnak a sznobizmus táptalajává, ahelyett, hogy éltető erőként áramlanának széjjel a kultúrában.

Ezen elmerengvén időszerűnek látszik feltenni a kérdést: Mi is az elit szerepe a társadalomban? Bibó István szerint például éppen "az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon". No de hogyan teremthet kultúrát valaki pusztán a szellem erejével?

Igen kis hatásfokú volna az elit kultúrateremtő kapacitása, ha nem állnának rendelkezésére azok a legitim információs csatornák, amelyek felett az ellenőrzést a mindenkori társadalom uralkodó körei gyakorolják. Hogy ezt éppen hogyan teszik, arra a különböző goebbelsektől, agitprop-titkároktól kezdve a parlamenti pártok által kinevezett tanácsadókon át a tőkeerős reklámozókig és sajtócézárokig századunkban is számosak a példák. Arra már kevésbé, hogy a hatalmi elittől független gondolkodók, tudósok, művészek tartósan jelentős fórumot, vagy akár megszólalási lehetőséget kaptak volna bárhol is. (A látszólagosan független "odamondogatókról" most ne ejtsünk szót, őket az utókor szokta leleplezni.)

A kultúrának ez a hatalomba való beágyazottsága azonban előbb-utóbb magát az adott kultúrát sodorja veszedelembe, mivel túlságosan is kedvez az önelégültségnek és a kontraszelekciónak. (Hogy a három T, a Támogatott--Tűrt--Tiltott kategória nem kizárólag az ún. szocialista kultúrpolitika elhajlása, annak beszédes bizonyítéka az egykori támogatottaknak a "rendszerváltás" után is töretlen egyeduralma a művészet minden területén.) Egy ilyen módon elértéktelenedő kultúra valamennyi tünetét felfedezhetjük a mai, ún. nyugati világban, ahol a minél nagyobb nyereséggel, tehát minél tömegesebben eladható, következésképpen a lehető legkevesebb szellemi befektetéssel fogyasztható árucikkek kifundálásának irányát vette fel a gazdasági elit által megihletett kultúrateremtés. Az effajta tömegkultúra köztudottan nem reked meg a nyugati világ határain belül, hanem piacot keresve magának, a tőkeáramlás szabályait követve járványszerűen hatol be a világ legrejtettebb zugaiba is. Az ellene indított helyi jellegű lázadásokat éppen a világelitbe kényszerűen vagy nagyon is önként betagozódó helyi elit szokta leverni, többnyire gazdasági, ritkábban külpolitikai érdekekre hivatkozva. Vagy egyszerűen csak úgy -- l'art pour l'art.

Miközben a helyi kultúrák a szüntelen gazdasági növekedésben érdekelt elitláncolat hathatós közreműködésével elkerülhetetlenül a kivesző állatfajok sorsára jutnak, hangadó értelmiségi körök -- az efelett hullatott krokodilkönnyeiket buzgón törölgetve -- egyenesen demokratikus vívmányként dicsőítik a tömegkultúra terjedését. Ha igazuk van, akkor a létezett szocializmus romjain kapitalizálódó társadalmak különösen szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen évtizedek álltak rendelkezésükre az individualizmustól mentes tömegember, a tömegkultúra legfogékonyabb befogadójának a kinevelésére. Hogy ez a kultúra mennyire teszi számukra érdemessé és élhetővé az életet, arra viszonylag legsemlegesebben a lehangoló közvélemény-kutatási eredmények utalnak, de várjuk ki a végét. Jelenleg még zajlik a helyfoglalósdi az elitposztokon, bár a játék rövid távú kimenetelét illetően nem sok kétséget hagy az a tény, hogy némi vajúdás után az említett tömegtársadalmak szinte egyöntetűen visszasomfordáltak régi elitjük megreformált fennhatósága alá. Ez nem annyira az elit köpönyegforgatásának, még kevésbé a baloldali eszmék reneszánszának köszönhető, mint inkább annak a tömegidentitásnak, amelyet egy egységesülő, fundamentalizmus-ellenes világeszme: a határok nélküli fogyasztás eszméje kínált ezeknek a hirtelenjében hitetlenné vált tömegtársadalmaknak. És ki képviselhette volna hitelesebben előttük ezt a világeszmét, mint az a baloldali liberalista elit, amely már addig is tanúbizonyságot tett tömegkulturális jártasságáról és nemzetköziségéről.

Persze a régi köntöst újra kellett cserélni. Jöttek is a takácsok meg a szabólegények messze földről, jó üzletet szimatolva. Csakhogy, miként a közelmúlt példái is igazolták, világeszmékkel csupán ideig-óráig lehet irányítani a társadalmakat: az eszmék szimbolikus valóságának máza alól előbb-utóbb mindig felsejlik a nagyon is hétköznapi valóság. Hamar szertefoszlik a határtalanság illúziója, ha a forgalom egyirányú: ha áradnak befelé a nációk, a szegény ember meg a legközelebbi városig sem tud megvenni egy vonatjegyet. A reklámok optimizmusa sem leplezheti örökké a kiáltó testi-lelki szegénységet, ahogyan a fogyasztás mámorát áhító tömegek is felocsúdhatnak, ha rádöbbennek, hogy tulajdonképpen nincs is mit fogyasztani. Hogy amit lehetett, azt eladták, elkótyavetyélték, kivágták, elsorvasztották, megmérgezték, beszennyezték, felhígították, meghamisították, csak hogy elodázzák azt a napot, amikor -- mint a mesében -- egyszer előáll egy ártatlan, akinek ezúttal kénytelen-kelletlen, de hinni fognak a népek, amidőn azt mondja: "De hiszen a császár meztelen!"

Eszkimó-elit

Ha Szelényi Iván jól látta, és csakugyan eljött a történelmi pillanat, amikor az értelmiség veszi kezébe a társadalom irányítását, akkor most igazán időszerűvé válna a gondolkodók sokat emlegetett felelőssége. Tény, hogy a kelet-európai átalakulás felszínre emelt egy technokrata menedzser-elitet, amelytől csakugyan nem tagadható meg a gondolkodás képessége. Más kérdés, hogy ez az elit nem egy erőszakos fordulatot követően, mintegy a semmiből jelent meg a színen, hanem a létezett szocializmusban megszerzett társadalmi tőkéjének kamatoztatása révén. Az a kapcsolatháló emelte magasba, amely minden privilegizált csoport fennmaradásának előfeltétele. Itt ismét érdekessé válnak Bourdieu megfigyelései: "az egyén által birtokolt társadalmi tőke nagysága egyrészt azon kapcsolatok hálójának kiterjedésétől függ, amelyeket ténylegesen mozgósítani tud, másrészt azon (gazdasági, kulturális vagy szimbolikus) tőke nagyságától, amelyet azok birtokolnak, akikkel kapcsolatban áll. Tehát bár a társadalmi tőke nem korlátozható közvetlenül egy meghatározott egyén vagy akár a vele kapcsolatban állók összességének gazdasági vagy kulturális tőkéjére, azonban soha nem teljesen független ettől; hiszen a csereviszonyokban intézményesült kölcsönös elismerés feltételezi a résztvevők közötti ťobjektívŤ homogenitás minimumának elismerését; ezenkívül a társadalmi tőke multiplikációs hatást gyakorol a ténylegesen rendelkezésre álló tőkére. Egy bizonyos csoporthoz való tartozásból eredő profitok egyszersmind az ezen profitokat lehetővé tevő szolidaritásnak is alapjai."

Pontosan ez a szolidaritás és homogenitás utal arra, hogy a régi-új kelet-európai elit egy valójában nagyon is heterogén értelmiség azon részével lehet csak azonos, amely a csereviszonyai révén kamatoztatni, sőt multiplikálni tudta a rendelkezésére álló, tehát korábban felhalmozott társadalmi tőkéjét. Valahol itt rejlik az értelmiség kiválasztottait, a "szakértőket" körüllengő misztikum, mely e csoportot a titkos társaságokhoz teszi hasonlatossá. És éppen ez a titokzatosság adja meg az értelmiség diszkrét baját, amelynek fényében indiszkréciónak minősíthető minden további kérdezősködés. Ahogyan a feudális nemességen sem volt szokás számon kérni, ha ősei netán orvgyilkossággal szerezték a kutyabőrüket, a mai elittől sem illik megkérdezni, hogy vajon multiplikációs kapcsolathálóját nem az apuka hazaárulásának köszönheti véletlenül?

De a korszellemhez híven legyünk tárgyilagosak, maradjunk inkább a gondolkodóknál, a sokat emlegetett "szürkeállománynál", hátha csakugyan jó lesz valamire. Az igazi gondolkodó pedig arról ismerszik meg, hogy elfogulatlan. Ahogyan az igazi elit is. Elfogultan nem lehet sem gondolkodni, sem pedig hatékonyan irányítani. Még uralkodni se nagyon. Ha egy társadalom elitje részrehajló, ha ahelyett, hogy tenné a dolgát és gazdaságilag--erkölcsileg--szellemileg gazdagítaná a társadalmat, inkább a pozícióit erősítgeti, a kiváltságait betonozgatja, taktikázgat, elvtelen szövetségeket köt, az annak a jele, hogy valójában alkalmatlan a szerepére, amelyet előbb-utóbb már csak erőszakkal lesz képes betölteni. Bár a jelenkori válság-koreográfiák még forrásban vannak, azért egy erőszakos fordulat esélyei, különösen helyi kivitelezésben, eléggé csekélyek. Ilyen körülmények között egy értelmiségi elitre nézve meglehetősen méltatlan az a kiszorítósdi, amelyet például a médiumok egyetemes birtoklásáért folytat, még akkor is, ha -- túl sok az eszkimó és túl kevés a fóka. Mennyivel méltóbb "harcmező" volna számára az elpusztított vagy elsorvasztásra ítéltetett hazai kulturális értékek, felsőoktatás, egészségügy, színházak, a "turkálóvá" vált művelődési házak megmentése vagy új életre keltése, az életellenes környezetrombolás megállítása, a lakható emberi környezet megteremtése. Mindez olyan szép, hogy már csak ezért is érdemes elitnek születni.

A poklok kapui

Mert az elitbe születni kell. Ez természetesen nem genetikai kiválasztottságot jelent, hanem egy olyan szocializációs előnyt, amelynek elvesztéséhez általában kevés egy emberélet. Egy ilyen érzelemmentes ezredvégen talán nem egészen illendő romantikus felhangú példákat emlegetni, de ha már a születésnél tartunk, a kontraszt kedvéért idézzünk fel egy történelmi tényt: Magyarországot mégis csak az agyonkritizált magyar nemesség kormányozta el annyi balszerencse közt a huszadik századba. És 1848-ban még ez a konzervatív, rendi kötöttségekben élő uralkodó réteg is képes volt felismerni, hogy érdekei milyen sokban azonosak az alatta lévőkével. Hát persze, ahogy mondani szokás: a nemesség kötelez.

A mai magyar elitet elnézve feltűnő, hogy prioritásait mennyire a "gazdasági növekedés" szentsége körül helyezi el. (Ma ez az az oltár, amelyen bármi feláldozható.) Lehet, hogy csak jót akar? Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy a kelet-közép-európai országok nemzeti elitjei valamiért nem egyforma sietséggel és alázattal rohannak a forradalomba, illetve Európába. Akadnak, akik nemzetállamukat védelmezve vállalni merik még a nacionalizmus bélyegét, sőt a külföldi tőke haragvó megvetését is. Múlt századi szemlélet -- mondják véleményünk formálói. A mi elitünk lépést tart a korral. Csakugyan? Miközben a világtendenciákban csalhatatlan jelek utalnak rá, hogy a népességrobbanás és az energiaválság következményeként megjósolható végső összeomlás egyedül a növekedés korlátozásával, a fogyasztás csökkenésével kerülhető csak el -- Magyarországot a szabadversenyes kapitalizmus múlt századi lendületével fosztják ki utolsó tartalékaiból, és fűzik fel egy kimerülőben lévő fogyasztói világrend legaljára. A pokol kapuihoz vezető sztrádák is jó szándékkal vannak kikövezve.

Nem lehet pontosan tudni, mikor jön el az az idő, amikor a világelit rákényszerül, hogy a fogyasztás bálványait félredöntve "paradigmát váltson". Ha valamiért nem úgy dönt, hogy az általa tevékenyen előidézett ökológiai katasztrófa elől biológiai bunkerekbe menekítse az utódait, elképzelhető, hogy ezúttal a fenntartható fejlődés gondolatát tűzi majd zászlajára, és megpróbálja menteni, ami világunkból még menthető. Remélhetőleg az emberiség megéri ezt az új kort is. Hogy Magyarország megéri-e, ki tudja? Lehetséges, hogy Európa sem pont úgy fog kinézni, mint ahogy ma elképzeljük. Az is lehet, hogy a jövő század derekán a Duna kanyarulata alatt emelkedő metropoliszból fogják irányítani a kontinens tranzakcióit. Ám hogy ebben a metropoliszban éppen milyen nyelven fognak majd beszélni, ki jósolhatja azt ma meg biztosan? A környező nemzetállamok lakói, ha szóba kerül ez a szuperközpont, talán azt mondják majd a messziről érkezőknek: ne ennek alapján ítéljék ám meg Közép-Európát, ahogyan Amerikát sem lehet New Yorkból megismerni.

De ne fessük az ördögöt a falra, anélkül is megjelenik. Különben sincs még veszve minden. Hiszen: Egy értelmiségi elit ne tudná, mi lenne a dolga, ha történetesen abban volna érdekelt, hogy Magyarországot a poklok kapui se dönthessék meg? Különösen most, hogy a kozákok legalábbis mással vannak elfoglalva...