Transzkultúra a lagúnában

A velencei Palazzo Giustinian Lolin előtt kétszáz éves, korhadt fabárka vesztegelt az elmúlt nyáron. Ezúttal nem jelkép, hanem virtuális szállítóeszköz. Hasonló lélekvesztőkön hozta-vitte évszázadokon át Európa kultúrájának jó és rossz származékait Ázsia, Afrika és az Újvilág felé. A nyugati civilizáción túl eső népek most visszaküldték a hajót, és vele néhány ragyogó ötletet a művészet szférájából arra, hogyan cseréljük (le) a sugárhajtású repülők korában kultúráinkat. "Transz", "inter", "intra", szubkultúra, közösség és kulturális háttér a hívószavai ennek a kiállításnak, amely a százéves Velencei Biennálé elegáns kavalkádjában mintha egy kicsit kikerült volna az érdeklődés fő sodrából. Szerintem érdemtelenül, mert annyi elfogulatlan művészi szabadságot, sémákat kerülő eredetiséget vonultatott föl az itt kiállító tizenvalahány művész, amennyit az egész, amúgy nem teljesen színvonaltalan idei Biennálén együtt sem találtam.

Ezek a művészek ugyanis az ezredvégi földi élet (és halál) reáliáit közvetlenül kapcsolták össze a vizuális művészetek nyelvével. Ha az egymástól teljesen eltérő kulturális hátterű művekre bármilyen közös jellemzőt keresnék, talán a frissesség és a dokumentativitás segíthetne. Ezt a világot dokumentálni tárgyak és képek által számukra egyben azt is jelenti, hogy az alkotók a túléléshez keresnek kapaszkodókat. Akár paradox, akár közvetlen módokon. A palota előcsarnokában például egy látszólag egyszerű automata állt. De ha a nyármelegtől eltikkadt látogató odalépett, hogy pénzt bedobva valami hideg frissítőt csikarjon ki a gépből, egy pillanatra megzavarodott. Az automata minden polcsorán ugyanis furcsa tárgyak, anyagok voltak. A használati utasítás szerint a keleti eredetű narkotikumok alapízei ezek, kis zacskókba csomagolva, mellettük részletes magyarázattal. Alattuk és fölöttük pedig kis üvegekben az Ellenszer, az Élet Vize, amely megszabadít a halálos mániától. Az automata vállalta, hogy elindítja a gyógyulni vágyókat a tisztulás útján. Elixírt a géppel szemközt is találtunk, egy kedves hölgy meregette nagy rézüstből. Kultúra-átömlesztés volt ez is: a keleti gyógyító tudományok ősi párlata (kétféle ízben, ginzeng- és szőlőváltozatban -- a gyógyítás és a mámor legősibb szörpjei -- kicsit gyanús, hogy mindjárt kettő is volt belőlük). Egy pillanatra megsokszorozta a nyugati kultúrából táplálkozó nézőt is -- vagy legalábbis párlat volt, művész és néző-fogyasztó egyformán ezt mímeli. Mert ezek az átjárások ma, az internacionális kultúrmassza korában szinte teljesen bedugultak, a virtuális aktus szintjére redukálódtak.

A Kelet demográfiai robbanásban él. Az "üres tér" színházi magyarázata itt nehezen értelmezhető. Az a több szobát is betöltő, szereplő nélküli néma jelenet -- jobb híján mozdulatlan performance-nak nevezhetnénk, akár van benne látogató, akár nincs --, amely öt művész munkája, és a címe: "World Tea Party", fura színház. Öten teszik ki a semmit. A szobák a teaivás hagyományát történeti, hangulati és metafizikai tartalmában szembesítik a mindig rohanó tömeg-jelennel. Megállítják a hajszát, ha nem is egy teaivásnyi meditációra, de legalább egy rövid kóborlásra a kannák, csészekészletek, szervizasztalok és teacímkék között. A (tea) szertartás spiritusza a lényeg, nem a résztvevők léte-száma.

Általában embernélküli, némaságra ítélt kultúra a jelenlegi nyugati (és immár egyetemessé tágított) kultúra, és ez az impotencia a "transz" hevületében még inkább kitűnik. Az egyik emeleti terem a szótárkészítés zérófokát jelenítette meg. Olyan szótársorozatok álltak itt, számítógépek és nyomtatókból kiperdülő teleírt lapok kíséretében, amelyek semmilyen emberi nyelven érthető szót nem tartalmaznak. Csupán matematikai betűkombinációk, a valószínűség-számítás és az újbábeli értelemzavar közös termékei. Faktoriálisok kommunikációja a semmibe. Latin, kínai és egyéb ábécék nyelven kívüli álrendszere. Áttételesen ugyanaz a logika szervezi ezeket a bőrbe kötött szótárakat, mint azt a leleményes infúzió-gyűjteményt, amelyet alkotója vér, érzelem, gén és partnerek adatlap szerinti cseréjére szánt. Csak ki kell tölteni a megfelelő űrlapot, és a betáplált listáról kiválasztani, kinek a vérét, feleségét stb. szeretnénk, milyen mennyiségben és időtartamra. Az AIDS korában ez a perverz humorú társasjáték maga a művészet lényege: az ironikus-fájdalmas tükör, űrlappal és fényképes igazolással hitelesítve. Akárcsak a napi valóságunk.

Személyesebb hangok is megszólaltak a Transzkultúra jegyében. Például az amerikai színház- és képzőművész Ping Chong installációja, egy kőtáblaszerű üveglap, rajta a kínai filozófia világjele és mai vallomás-töredékek. Gyerekek szövege: a háborús Szarajevóból, egy bejrúti arab kislány története a kiirtott családjáról, egy zsidó fiúé, otthonról elköltözött gyerekek, vádiratok a huszadik század barbárságának áldozataitól. Ezek szintén lehetséges betűkombinációk, amelyeket, noha ezúttal minden nyelven értelmezhetők, mégsem akarnak sehol sem megérteni. Siratófal securitüvegből, az Isten nem veszi észre és belegyalogol.

Személytelenségében is antropomorf fájdalmat hordozott a folyosó végén a tengervíz koptatta üvegcserepekből épített kis halom is, Symrin Gill munkája. Vagy az a fotósorozat Shirin Neshattól, amely arab írással teleírt felületeken női testrészeket, virágtetoválásokat, lábakat és combokat ábrázol -- mindegyiken feltűnik egy fegyver is. Mintha Robert Mapplethorpe pénisz-pisztolyai bújnának ki az iszlám kultúra tiltásai alól... Archaikus világokat puffant le a hatlövetű. Ahogyan a Nyugat--Kelet--(Nyugat)--Transzkultúra hajói sem lélekhajó tákolmányok ma már, hanem százhúszezer tonnás pokoli olaj-tankerek és nem kevésbé sátáni internet-hálózatok, bennük receptek a tokiói metrón használható még újabb Cyklon-B-k olcsó, konyhai előállítására.
Sz. Gy.