Götz Eszter

Gondolatok a beavatásról

Az ókori görögök szellemi életében a legnagyobb bűn a hübrisz, a gőg volt: annak vétke, hogy az ember elfeledkezik a fölötte lakó istenvilág elsőségéről, és önmagát hiszi mindenhatónak. Aki a hübrisszel telt el, azt iszonyatos kínokkal sújtották az olümposziak: ha megtagadta az ember biológiai létéhez szükséges emberi szerelmet, őrjöngő szerelemféltéssel pusztították el, ha gyermekeit hazudta mindenek fölé, kíméletlenül megölték azokat a haragvó istenségek. Senki sem kerülte el a hübrisz következményeit, és ez így volt rendjén: ember csak ember lehet, kötelessége beteljesíteni a fajával, nemével együtt járó tulajdonságokat. De egy kis rést meghagytak számára az istenek: szelleme, tudata révén kapcsolatot tarthat a föld alatti és feletti erőkkel, hitvány kópia-világából, a relativitásból mindig kiláthat egy szűk folyosón az abszolútum felé.

Most, amikor a Föld és az ember viszonya bizonyos szempontból túlöregedett, amikor az ember még őrzi a kitekintés eszközeit, de lassan egészen elhomályosodik, hogy mire való is az egész kukucska, amikor már semmi sem azt jelenti a gondolkodásban, mint sok ezer évig ezelőtt, amikor tudás és tapasztalás helyett az információ lett az új istenünk -- most is ugyanúgy virágzik a kert. Ha kinézek az ablakomból, alighanem ugyanazokat a fákat látom, mint amiket Platón láthatott. De már nem tudom, hogy azok a fák puszta létükkel hogyan befolyásolják az enyémet. Tudom, hogy ha kivágják őket, kevesebb oxigén jut nekem, ha nem kötik meg a talajt, pusztaság lesz itt. De egymáshoz kötözött életünk közös problémája ennél sokkal összetettebb, benne a teremtés ősi enigmája kódolódik generációról generációra. A fák még látnak engem, de én már nem tudom, milyen hatalmak is laknak bennük.

Az emberiség sokáig álmodott valamiféle titkos társaságról, kiválasztottak elitjéről, akik a tömeg helyett a teremtés titkait őrizhetik. Szertartásokat komponált ehhez a kiválasztáshoz minden vallás vagy szellemi irányzat. Aki a kis csoporthoz kívánt tartozni, annak eleinte rendkívül szigorú, minden ízében meghatározott misztériumokon kellett keresztülmennie. Ekkor lett beavatott. Ismerte a helyét a földi és azon túli létezők között, tudta, mit kell tennie, hogy a küldetését tökéletesen betöltse, és tudta, hogy egyedül, az isteni erők nélkül csak nedvedző rongycsomó lehet. Róla is tudta ugyanezt mindenki. Becsülete és hitele volt. Kapott egy feladatot a közösségen belül, amit csak ő teljesíthetett, ami a szellemvilágból egyenesen az ő felelősségére lett bízva. Mint ahogyan az ősmagyar hitvilágban a leendő sámánnak az avatáson föl kellett másznia a jelképes életfájára, az északi népek sámánnőjét kikötözték és megkövezték, hogy egészen közel kerüljön a halálhoz, a beavatás minden esetben rituális halált jelentett. Az előző életnek meg kellett halnia ahhoz, hogy egy Új, magasabb szintű születhessen.

Ma -- ez a hanyag időhatározó nagyjából az utolsó kétszáz évet jelenti -- az elit, a szellem ereje által kiválasztottak csoportja, rejtőzködő magatartást vett föl. Velük szemben a tömeg önkényesen kiválaszttatta önmagát, ő uralkodik, ízlése, szokásai, magatartása a mintaadó. Tudás és nem tudás helyet cserélt, a beteljesülés vágyának iránya megfordult: már nem alulról fölfelé, hanem felülről lefelé hat. A beavatottak pedig rejtegetik tudásukat, nehogy kiderüljön róluk: van valamijük. Mert abban a pillanatban a tudás tárggyá materializálódna, és elvehető, birtokolható, szétdarabolható és végül kiirtható lenne. Az az értelmiségiekből és művészekből álló csoport, amelyik 1977-ben letelepedett az itáliai Valchiu-sella környékén és ásni kezdte a földet, nagyon is tisztában volt ezzel. Labirintust vájtak a sziklába, hogy felépítsék az emberiség spirituális tudásának templomát, s ezzel létrehozzák Damanhurt, az "Ember Templomát". Nem vallási szektáról van szó, csupán a mágia, a művészetek és az ezoterikus tudományok iránt vonzódó közösségről, akik a föld alá rejtve menekítik meg az emberiség ilyen jellegű tudását az értetlen jelen szeme elől. A templom, sok ezer év kultúrájának esszenciája, azóta is épül az Alpok lábánál.

A kiválasztás magasabb rétegeit teljesítik be a különféle vallási funkciókhoz kötődő avatások, a papok, apácák kivonása a világi életből, egy vallási elit számára. Később a beavatás szertartása is profanizálódott, kevés kiválasztott helyett sokak számára nyújtott működőképes etikai vezérfonalat, és a közösség számtalan szférájának kedvelt rituális szórakozása lett. A közösség átvette, hogy önigazolását valamiféle archaikus rítussal is megtámassza. Avatáson vett részt nem is olyan régen a kisdobos és az úttörő, kék vagy piros nyakkendőt kapott, hogy vigyázzon rá és teljesítse a hozzá fűzött elvtárspajtási elvárásokat. Avatják az orvost kétezer éve, hogy esküjét megtartva gyógyítson és ne öljön -- mert az emberi test ismeretével mindkettő hatalmában áll. Avatják a jogászt, hogy igazságosan döntsön, a felsőfokú iskolákat elhagyó diákokat, hogy a tanulás után immár használják is megszerzett tudásukat. A katonákat, hogy a kezükbe adott fegyvert ne egymás ellen fordítsák.

A zsidó és a keresztény vallásban még az eredeti funkció is működik: tavasz táján avatják felnőtté a fölserdült gyerekeket, a zsidóknál fiú- és lányavatás, a keresztényeknél bérmálás vagy konfirmáció a szertartás neve. Ekkor lesznek a gyerekek a felnőtt közösség tagjai -- teljes joggal, de egyelőre csak figyelve a többieket, tanulva a dolgukat. A mintát itt is az ókor adja, sokat tudunk például az attikai Braurón Arternisz szentélyében szolgáló leányok résztvevővé avatásáról. Maga a természet megújulása, a minden évben bekövetkező tavasz, minden beavatás archetípusa. Aztán, egy következő életkori periódusban, ugyancsak archaikus beavatási rítussal, házasság avatja potenciális anyává az asszonyt és nemzővé a férfit. A beavatás aktusához fűzzük a reményt, hogy az isteni rend híján maradt ember mégis megtartja az ősi törvényeket, hogy nem öl, nem rabol és nem gátolja meg a következő nemzedékek útnak indulását. A felelősség, akármennyire szörnyű is belegondolni, az emberen van.

Az ókorból öröklött misztériumok, a beavatási rítus-sorozatok, nem egészen úgy működtek, mint a törzsi szokásokban vagy a mai társadalomban előforduló avatások. Nem csupán a betagozódást voltak hivatva elérni, de egyszerre a kiválást, az elitizálódást is. A Keletről hozott misztériumok, Atüsz és Kübelé véres szertartásai a római császárkorban már nem bírtak valós közösségteremtő erővel, Hadrianus császár mégis fontosnak találta beavattatni magát a helyi elit vallásába, hitvilágába -- elfogadtatni saját birtokjogát a vallási aktus által is. Mert a beavatás mindig minden társadalomnak belső késztetése, és az egyénnek ugyanúgy. Jung az ember szimbólumaival foglalkozva több olyan pszichoanalítikusi szemszögből elemzett álmot ír le, amely világosan beszél arról, hogy a valódi beavatás -- általában férfivá vagy nővé, esetleg anyává vagy házastárssá válás -- hiánya neurózist okoz. Az emberi test az egymást követő életkorokat csak úgy képes akadálytalanul váltani, hogy drasztikusan szakít az előzővel és egy újat kezd el: példa erre a női nemi éréskor a menstruáció megjelenése. A tudat ezzel párhuzamos változásai nem átmenet nélküliek, igénylik a rituális halált és születést, a beavatást. Amelyik társadalom nem elégíti ki ezt az egyéni pszichés igényt, az fiatalkorú tömeggyilkosokat nevel ki magából, mert az életkorváltók, a maguk tudatlan módján, a lehetőségükre álló eszközökkel önmagukat "avatják be".

Nem véletlen azonban, hogy az eleusziszi misztériumok, az egyiptomi Ozírisz-szertartások és a hozzájuk hasonló teremtés- és termékenységmítoszt őrző rítusok titkosak voltak. Nem mindenki alkalmas a beavattatásra, és nem történhet ez előképzettség, a hozzá szükséges szellemi tudás megszerzése nélkül. Tudni is, nem tudni is: veszélyes dolog.

Ma -- ezúttal az utolsó fél évszázadról van szó -- a modern társadalomban a beavatás csak külsőségeket jelent. A mitikus egyesülés a természet erőivel elmarad, a teremtés titkának folytonosságát társadalmi szinten senki és semmi nem őrzi -- nem tartja fontosnak az információ százada. De azt sem látja, hogy ennek szoros következményeként könyvelhetők el a legutolsó, emberevő háborúk. A tradíciók megtartása önvédelem, az új formák megtalálása a régi tartalom számára pedig élet-halál kérdése. Hogy a kert sokáig kert maradjon, és legyen hozzá kertész is.